2005-ös interjú Domokos Gézával

Az alábbi beszélgetés már csak újsággyűjteményekben elérhető. Azt is mondhatnánk, hogy amolyan pályalezáró interjú, amelyben a Kriterion Könyvkiadó egykori legendás igazgatója, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító elnöke az aktív közélettől való visszavonulása nyugalmából tekint vissza küzdelmeire. A 2007-ben elhunyt Domokos Géza 1928. május 18-án született, ha élne, most lenne 90 esztendős.

- Mivel foglalkozik szívesen mostanában?

- Éppen szívesen pihenek, mondhatni, lelkesen lopom a napot. A ’90-es évek közepén elkezdtem írni a későbbiekben sorra, előbb évente, majd másfél évente megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseimet, politika, Kriterion, személyesebb vallomások, napló – s ez eléggé elfárasztott. Akkoriban már a hetvenöt felé közeledtem, épp hazajöttem Sepsiszentgyörgyre, a nyarakat pedig Papolcon töltöttem, s így lehetőségem adódott az írásra, de eléggé éreztem az elmúlt évtizedek súlyát a vállamon, a szorításukat a fejemben, s ehhez igencsak hozzájárult a három év közéleti-politikai szerepvállalása. Nem túlzás, az utolsó erőmmel kellett nekilátnom ezeknek a feladatoknak, minden energiámat és akaratomat kiteljesítésükre szánva. Kegyelmi pillanatnak tekintem, hogy sikerült.

- A visszaemlékezés viszonyítást is jelentett például a család, a tanulmányok tegnapi és mai szerepére nézve?

- Én a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végeztem el a középiskolát, bentlakóként. Az akkori, ottani szigort, fegyelmet, életkeretet a mai fiatalok egyszerűen nem fogadnák el. Napjaink embere különbözik a helyhez kötött, a családhoz, a hagyományokhoz ragaszkodó típustól. A patriarchális értelemben vett családi keret sem létezik többé. Régen hatalmas súlya volt annak, ha az apa azt mondta, fenyítésként, gyermekének: kitagadlak! Igaz, később, a kollektivizálás miatt ez a fenyegetés a legtöbb helyen érvényét veszítette.

A tanult ember státusa is hatalmasat változott mára. Régen a falu legtekintélyesebb emberei voltak az iskolaigazgató, a lelkész, a jegyző, no és a postás, ha volt. Mára talán csak a papnak a szerepéből és tekintélyéből maradt meg valami. Sok a tanár és a tanító, de mintha beleolvadnának a közösségbe, nem örvendenek annak a respektusnak és figyelemnek, ami elődeiknek kijárt.

- Mi hullt ki menet közben?

- Ma a legtöbben nem tudják, miért érdemes tanulni, hiányzik belőlük a minőségi kitörés szándéka. Probléma falun az iskolák alacsony színvonala, illetve az is, hogy a gyermekek kényszerűen összevont osztályokban tanulnak, amelyekben nem lehet külön-külön foglalkozni velük. Gond az is, hogy nem igazán tudjuk értékesíteni azt a tehetséget, azt az intellektuális őserőt, ami ezekből a gyermekekből időnként előtör.

Bizonyára megvan még az általunk vallott életfilozófia – csak nem tudom, mennyire szólaltatják meg a fiatalokban –, hogy ha az ember dolgozik, és nagyon akar valamit, azt el is éri.

Át kell gondolnunk a múltidézés módját

- Minősíthetünk, mondhatjuk, ez jó, az rossz a tegnapokban?

- Az elmúlt évtizedekben kialakult egy sajnálatos valóság is, amiből ma nehéz kilábalni bizonyos tekintetben, korszerűvel felcserélni azt, hogy megváltozzon a falusiak gondolkodásmódja. Ilyen szempontból fontos a falu és a kultúra mai viszonyának megfigyelése. Ez ugyanis a tévére korlátozódik, főként az egyszerű, majdnem primitív, közérthető folytatásos filmekre, a szappanoperákra, amelyek hőseit szinte családtagként kezelik, érzelmileg is részt vesznek életük eseményeiben. Nincs türelmük olvasni, az újságban megnézik a címeket, s talán még ez-az így megragadja a figyelmüket. Ami még rosszabb: a fiatalokból nagyrészt mintha hiányozna az olvasás szükséglete, igénye, sőt, még a tévét sem nagyon nézik. A falu, úgy általában, nem rendelkezik magas műveltségi szinttel. Zágonban például nagyjából annyit tudnak Mikes Kelemenről, hogy ott született, nagy ember volt, esetleg azt is, hogy író volt, ismerik Mikes két tölgyfáját, s körülbelül ennyi. Miközben pontosan az a mélyen emberi részlet sikkad el, hogy Mikes az idegenben eltöltött éveket egyetlen okból vállalta, és ez a fejedelem iránti ragaszkodás, szeretet volt.

- Pedig a rengeteg megemlékezés, előadás akár tisztázhatna egyet-mást szélesebb körben is...

- Az az érzésem, hogy néha már túlzásba is viszik az ilyenszerű rendezvényeket, gesztusokat. Zágonban Mikesről van elnevezve az iskola, a művelődési ház, az egyik kórus, a magánerdészet, sőt, még a futballcsapat megjelölésére is használják olykor... A név tehát fennforog, de nagyon nehezen jut el minél többekhez a hozzá kapcsolódó érdemi információ, az érzelmi kötődés.

Valószínű, hogy a megemlékező ünnepségek műfaját is újra kellene gondolni. Számos ilyen eseményen vettem részt az utóbbi időben, mai gyakoriságuk egyik oka az lehet, hogy hosszú ideig közösségünk, társadalmunk el volt zárva az ilyenszerű hagyományok, szokások gyakorlásától, bizonyos nevek, életművek kiemelésétől. ’89 után, kompenzálás gyanánt, egyfajta egyensúlyra volt szükség. Most már nagyobbgondot kellene fordítani a minőségre, a kreatív felfrissülésre. Az elmúlt tizenöt évben számos szobrot, emlékjelet emeltek jeles embereknek, általában szülőhelyükön, ám ezeknek a jó része szánalmas munka. Van egy elgondolás, miszerint helybeli művészek kapják a megbizatást, mert ők tudják-érzik a legjobban, mit kell közvetítenie a szobornak, másrészt viszont a kezdeményezőknek nyitottabbaknak kellene lenniük, hogy tágabb horizontba, szigorúbb követelményrendszerbe helyezhessék a hála, a ragaszkodás szép gesztusát. Az emlékező rendezvények is mintha kifáradtak volna, hasonlítanak egymásra, a közönségük is nagyjából ugyanaz évről évre.

- Bukarestben töltött évtizedeinek melyek a legfőbb tanulságai?

- Gyermekkorom falusi világából, iskoláimból magammal vitt tapasztalataim kihatottak fővárosi tevékenységemre is. Minden munkahelyemen nagyon jól kijöttem kollégáimmal, és ez spontánul alakult így. Mindvégig bennem élt annak emléke is, hogy a Mikóban egyik legcsúnyább dolog volt, ha valaki árulkodott, panaszkodott a szüleinek az őt ért sérelmekről – nem azért nem tettük, mert tartottunk a bosszútól, hanem mert otthonról azzal bocsátottak el, hogy az ősi székely katonaerény továbbvivői vagyunk, s ha az iskolában megbántanak vagy a ránk mért fenyítést igazságtalannak tartjuk, gondoljunk arra: mi is leszünk nagydiákok, a kollégiumi élet szervezői, s magunk is hozhatunk olyan döntést, ami kellemetlen lesz a kisebbek számára. Kialakult tehát bennem is annak tudata, hogy a dolgok kölcsönösen kompenzálódnak. Ezért ha kompromisszumos helyzetbe kerültem, mint oly sokszor bukaresti időszakomban, a legtalálóbb, általában erkölcsi érvet igyekeztem megtalálni, s azt hitelesen kimondani. Az áthidalást, nem a lemondást tartottam megoldásnak, s mindig abból indultam ki, hogy normális módon mit kellene elérnem bizonyos esetekben – abból még lehetett engedni aztán... Dolgozni, építeni akartam, s ezért célravezetőbbnek tartottam nem belebonyolódni fölösleges vitákba. Azon voltam, hogy kerüljem az elérhetetlen dolgok forszírozását, ezért teendőimről, magamról és kiadói nehézségeimről nem beszéltem úton-útfélen, főként azért nem, hogy saját szerepemet felmagasztaljam.

- Milyen szerepe volt és van a bukaresti magyar jelenlétnek?

- ’89 előtt egyfajta „nagykövetség” is voltunk, sok mindent sikerült elintéznünk az intézmények szintjén; azt hiszem, a legnagyobb közbenjáró Bodor Pál volt. Nem voltunk egyformák, akadtak szép számban köztünk is pártaktivisták, a Szekuritáténak dolgozók, de ilyenek Erdély-szerte is akadtak. Éppen ezért bántott, hogy a ’90-es évek elején gyanakodva tekintettek sokan a bukaresti magyarokra, mintha mind renegátok, „labancok” lettek volna. Persze, többen eltávolodtak a fővárosban anyanyelvüktől, öröklött kultúrájuktól. Az identitásváltás simábban bekövetkezhetett itt, mint Erdélyben. Mindvégig meggyőződésem volt azonban, hogy A Hét, a Kriterion, a tévé vagy a rádió bukaresti magyar adásának emberei – jobb időszakaikban – semmivel sem voltak kevésbé elkötelezettek a magyarság iránt, mint erdélyi társaik. Nem az számít, hogy ki hol él, hanem hogy milyen értékeket képvisel, hordoz. A román-magyar viszony tekintetében is fontos ugyan a politikai vagy intézményes vonalon történő kapcsolatépítés, -erősítés, de a személyes érintkezés legalább ugyanekkora jelentőséggel bír, főként a fővárosban. Ha egy irántunk bizalmatlanabb bukaresti román értelmes, gondolkodó, tisztességes magyarokkal találkozik ott, hajlamos lesz kivetíteni benyomásait, és azt mondani: ezek, ilyenek a magyarok! Persze, nem mindig és mindenütt történik így, de ha jóhiszeműséggel párosul, képes lazítani a zárt logika korlátain,

Alakulok a változó világgal

- Hogyan határozná meg önmagát a jelenlegi hazai magyar értelmiség összképének szereplőjeként?

- Van erre egy jó magyar kifejezés: obsitos vagyok. Leszolgáltam az időmet, megvívtam küzdelmeimet, volt részem elégtételekben és csapásokban, a környezetem is tudomásul veszi, hogy megnyugszom ebben a státusban. Előfordul, hogy megkeresnek, az RMDSZ-től is, de mindnyájan tudjuk, hogy a mai politizálás helyzete teljesen más, mint amikor tevékenyen részt vettem benne. Igyekszem tájékozódni a fontos dolgokról, de életkorom – 78 év sok idő – és választott életmódom, lakhelyem következtében eléggé bemértek, korlátozottak a lehetőségeim. Mindezt nagyon józanul tudomásul veszem, nem lázadozom az ellen, hogy nem vagyok a régi, sem ambícióimban, sem erőimben. Megváltozott körülöttem a világ, változtam én is, másképpen látok sok mindent. A viszonylag elzárt, legtöbbször eseménytelenséget, olykor kisszerűséget hordozó sepsiszentgyörgyi vagy papolci léthelyzet viszont szabadabb rálátást biztosít a történésekre és szereplőikre. A szabadságomat mindig korlátozta az, hogy másképpen kellett megtennem bizonyos dolgokat, mint ahogyan meggyőződésem diktálta volna. Csak így lehetett. Ez az ellentmondásosság viszont nagyon porlasztott. A közéleti szereplő mindig mérlegeli döntéseinek, opcióinak létjogosultságát – visszapillantva, ma, ezt sokkal nyugodtabban, megbékéltebben teszem, mint akkor, az események fókuszában. A politikából való kilépésemet célzó döntést annál is könnyebben meghoztam, hogy tudtam: nálamnál jóval fiatalabb emberekkel kezdtük együtt akkor, olyanokkal, akik tudni fogják, mi a kötelességük, és megtalálják az annak kiteljesítéséhez vezető utat. Néhányukból jó politikus nevelődött ki.

- Nosztalgiával gondol vissza néha a közelmúltjára?

- Különös, de olykor hiányzik a jó, kreatív feszültség, illetve a „csakazértis”-mentalitás, ami nagyon sokszor segített nekem. Szerettem azt az életvitelt, bármennyi nehézséggel és veszedelemmel járt is, bármennyire éreztem is, hogy hasonló vagyok egy olyan járműhöz, amelyik behúzott kézifékkel halad. Mostani helyzetemet nagyon megkönnyíti, hogy kiírtam magamból a tapasztalataimat. Ezek a könyvek lezárt egészek, amelyekben a tévedéseimről is szólok, leszűröm a következtetéseket a velem történtekből, s ez nagy lelki békét ad. Felismertem, hogy ha tévedtem is, ha nem vettem mindig figyelembe az elveimet, nem azért tettem, hogy ebből előnyöm vagy nyereségem származzon, hanem azért, mert úgy véltem: az általam szolgált közösség javára, hasznára döntök, kötelességtudatból, ami életem egyik fő mozgatórugója volt.

Kérdezett: Szonda Szabolcs

Az interjú 2005. október 8-9-én jelent meg, némilrg rövidítve, az Új Magyar Szó napilap Hétvége c. mellékletében. A neves romániai magyar kisebbségpolitikus és kultúraszervező két esztendő múlva eltávozott az élők sorából.