Társadalmi önkép a távolképek eszközével?

A. Gergely András

A kortárs társadalmak működésmódjának leírásához a hatvanas évek második fele óta létezik alapszinten is kétféle társadalomfelfogási-kutatási alapszempont: a teoretikus magaslatok szintjén, meg az adatbázisra, „empirikus kutatásra” épülő rendszerfogalmak nézőpontjának alkalmazásával, s mindezek között is ott van még a mikro-szintű (szociografikus, publicisztikai) valóságismeret és a többes rétegződést felmutató makro-szemléletű társadalom-modellezés is. Mindkettő hagyománya megmaradt, és néha eltérő tudomány- vagy tudásterületeken jelentkezik ma is. Időközben persze a rendszerfogalmak és az „életvilágok” fogalma között keletkezés- és ismerettörténeti nézőpontok is feltűntek, és a társas lét struktúrái is fel-feltünedeztek a pszichológiai mélységű megközelítések keretezéseként, s közben a cselekvések és működési rendszerek egymásközti viszonyában is megfogalmazódtak az átjárások, a le- vagy felfelé mozgások, a térbeli mobilitások, a csoportszintű helycserék is, aminek „univerzális” szintje szokott lenni a társadalmi nagycsoportok egymásközti viszonyrendszere, divatosabb fogalommal az integráció mikéntje, a társas univerzum.

Mindezek előképbe fogalmazása azért is szükséges itt, mert enélkül puszta ránézésre kéne értékelnünk azt a könyvet, melyben épp a további finomítás kérdései kapnak főszerepet tanulmányok formájában. Olyan részkérdésekkel is, miképpen alakul a rétegek sora, ezeken belül a rendszer egyéb komponenseinek kölcsönhatása, a hatalom intézménye és beágyazottsága, a korcsoportok-korosztályok témakörei, a partnerségek, együttműködések rendszere, a kitettségek és áttételes hatások váratlanságai, a strukturális változásban a funkcionális működésmódok számos változata, stb. Mármost a társadalmak ezt a berendezkedéssel, uralmi formával, a munka és piac és gazdaság alrendszereivel, a képzettséggel, a korosztályok kapcsolatrendjével (stb., stb.) összefüggő nagy-nagy instrumentális konstrukciót egészítik ki a mindennapi létezés ésszerűségeivel, a racionalitások vagy rendszertelen kölcsönhatások sokrétegű és sokkörös mechanizmusaival, vagyis a kommunikatív, kölcsönhatásokra is épülő racionalitások elméleti (és eszmetörténetileg is régtől továbbvezethető) sajátosságaival. Ezt a fajta „hibrid” ismeretanyagot tekintheti társadalomleíró modellnek az, aki e rétegződési kérdések megértése irányában nyitott, s kézbe veheti azt a kötet is, melyet a szegedi Belvedere Meridionale kiadó 2017-ben megjelentetett Társadalmi integráció – Az egyenlőtlenségek, az együttműködés, az újraelosztás és a hatalom szerkezete a magyar társadalomban címen.ⁱ A társadalomkutatók színterén persze a sokaság sokféle megismerése és megnevezése szokványos, de egyfelől vannak többen is, akik szentül esküsznek a „nagy egész” kompozíciójának változás- vagy pillanatképére, másfelől továbbra is maradnak még, akik a mikrotörténések és apróbb folyamat-kanyarok réseiben, intimitásaiban megülő jelenségekre figyelnek több érdeklődéssel. Itt, ebben a könyvben is meghúzódik a rejtett szemléleti különbség, az értelem/racionalitás és a szervezet/bürokrácia közötti rejtekezések világáról. Az „átlátási” kísérletek persze egyre kevésbé tekinthetnek el (akár magasról-távolról nézzük, akár belülről-közelről) az életvilág „önálló létének” képtelenségeitől, s egyre erősebben érzékelik az életvilágok hatalmi szféra általi gyarmatosítási szándékait, a rákényszerítő hatásokat, a transzcendens képzetek melletti kőkemény kényszereket is. Kereshetjük persze a Jürgen Habermas rendszerelméleti rálátásában rejlő sugallat szerint az életvilágban a szabadság, valamiféle testvériség, a jótétemények és a szolidaritás valamely megjelenését, sőt e remélt hatások értékének jeleit is a nyelvben vagy a személyek közti kölcsönhatásokban, de azt kell tapasztaljuk: a remélt életvilág-autonómia túlságosan elvontra és ideálisra sikeredett, a hétköznapi szerkezetmódosulás pedig jócskán időtálló lenyomatokat hagy a gazdaságos tervezési, értékrendi, jövővizionálási és erkölcsi szférákban.

A Kovách Imre szerkesztette kötet nem előzmények nélküli, hisz rokon szándékú-tartalmú korábbi össztársadalmi körkép is alig öt éve jött ki (munkatársaival közös) szerkesztésében a Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon címen,ⁱⁱ s a hívószó mindkét kötet esetében a társadalmi struktúra és az integráció. Ami ha a létesítmény, a szubjektív egész maga a Társadalom, akkor talán ennek eszközei-elemei mi magunk vagyunk, kompozíciós egységben is egymással állunk, „valaki” konstruált, összerakott, lebontott vagy újraformált bennünket, integrálni próbál, vagy tán már sikerrel is teszi ezt. Vagyis azt a kicsiny helyet, teret, szerepet, amennyit betölthetünk egyáltalán, még azt is mások alkotják meg! S akkor ki mások, s miért s mit alkotnak, meddig és kinek hasznára…?! Ezernyi a talány és a kitettség módja is. Ezért aztán az, ahogyan egy emberekből álló világ felépül, összeáll, rétegekre osztható, önmagát is tagolja, s önnön részeinek egységévé válik, az netán részeinek egészében egyszerre több is lesz, mint számszerű teljesség… – hisz mögötte-alatta ott lapul a társadalom összetartó erőhatása, kapcsolathálója, alrendszeri interakcióinak tömege is –, s ezt már inkább részkérdések végtelen halmaza követi. Szinte úgy képzelhető el ez, mint egy ház építésének akarása, kivitelezési terve és működtetési modellje a tervezőasztalon, s másik oldal felől meg a szerkezet elemeinek, tartóoszlopainak, falainak, töltőanyagának rétegei, összetartó kompozíciói, erőhatásai, melyek éppoly funkcionális alakzatot öltenek, mint maga a keret. Az egészben szerepet kapnak a részek – nevezzük integrációnak, amely összefog, s párhuzamosan lássuk egyszersmind a térelemek viszonyát is – a „gépészeti” tartalmakat, a függelem vagy beékeltség mikéntjét, a rétegek tartós állapotát, tömörségét, időtállóságát. Talán erre van kitalálva a struktúrakutatás – ha nem éppen másra…

S épp ezért jön létre annak esélye, hogy figyelmet ébreszt a leplezett és körülmagyarázott témakör révén a két könyv, melyek a társadalmi struktúráról szólnak, vagyis szerkezeti egészről, szervezeti teljességről, rétegeiről, összetételéről. A két kötet másik cím-komponense az integráció, vagyis a befogadó-felfogó, keretet adó és összetartó, a részek szerves összességének működési főelvét képviselő fogalom. A szerkesztő Kovách Imre társadalomkutató, szociológus, egyetemi oktató, akadémiai doktor, intézményi vezető, elismert szaktekintély vagy negyedszázada, s aki már a 2012-es kötetnél is meghatározó szerepet vitt. Sőt, önmagában is izgalmas a két kötet hullámhosszainak párhuzamaira utalni, mert Kovách egész szakmai életútja valahol a rétegződés kérdései, az integráció mechanizmusai, a mechanizmusok és társadalmi tagoltsági alapkérdések körül formálódott, de újabb írásaiban jellegadó szerepet nyert a (talán korábban mechanikus strukturális modell névvel volt illethető, ma már egyre inkább) kulturális tőke, prekaritás, normák, értékrendek társadalmakat átható tónusa – mondhatnám valamely emberközelibb életkép-megjelenítés. S éppen e szempontból izgalmas a kollektív (2012-es) kötet tartalmának összehasonlító tükrözése a 2017-es integrációs/dezintegrációs témaválasztással. Az előbbi – és fölöttébb hangsúlyozni kell: rendkívül impozáns szerzőgárdával – mintegy tizenöt-húsz oldalas tanulmányokból kiállított kötet önálló fejezetekbe tagolja üzenetét az értékek és bizalom, a települések és régiók, a gazdaság és munka, a befogadás és kizárás, valamint az egyének-csoportok-közösségek tematikai univerzumára építve. Vele kontrasztban a 2017-es tanulmány-válogatás integrációs mechanizmusok, rétegződés és integráció, normák és értékek, valamint kapcsolatok fejezetcímekkel kínál szerkezeti áttekintést. De kínálkozik a párhuzam (már a korábbi kötet bevezetőjében, Kovách Imre és Dupcsik Csaba szövegében) is arról: az utóbbi „ötven év társadalomtudományi irodalmában (és ennek hatására a közbeszédben) a társadalomszerkezet és az egyenlőtlenségek rendszere volt a domináns fogalmi keret, amelyben a magyar társadalomról szóló elemzések megszülettek. Ez a paradigmává vált tudományos beszédmód – annak ellenére, hogy ma is képes érvényes (rész)eredményeket termelni – az ezredfordulón ’elfáradt’, és így kevésbé alkalmas a jelenkori, minden korábbinál összetettebb, gyorsabb társadalmi változások követésére” (2012:7.). Az új elméleti „keretfeltételek” leíró megalkotására elszánt kutatói kör, „szerényen” szólva a szakma egésze ebben az értelemben és minden más (módszertani, forrásfeltárási, kritikai, interpretációs, összehasonlítási, másodelemzési, empirikus, stb.) eltérések „feloldására” a társadalmi átmeneti fázisban éppen az integráció kulcsfogalmába vetíthető multidiszciplináris vagy interdiszciplináris megközelítések vállalását tekinthette megoldásnak. Vagyis azt, hogy a „posztmodern” társadalomkutatás újabb fogalmait, helyenként lokálisabb, máskor univerzálisabb spektrumát egy közbülső, még a vitás szerkezeti kérdések megoldása előtti problematika övezetébe tereljék. Ekképpen a fogyasztás, az egyenlőtlenségek új rendszerei, a piaci szektorok viszonya, a szociábilis függésrendek új dimenziói is oly módon kerülhettek immár a későbbi kötet (és az azt megelőző hosszabb kutatási periódus, több intézményes partnerség kitermelte tudásanyag révén) megképződött tapasztalati egységébe, hogy azok újdonatúj rendszerré illeszthetők lehetnének talán.

A két kötet címe és „alaptónusa” között is megnevezhető a különbség a 2017-es kötet esetében „az újraelosztás és a hatalom szerkezete” fogalmak címbe emelésével. Persze, kutatóként amúgy is közvetlenül érdekelne, hogy az integráció bűvkörében mennyi az önkéntes, a belátásos, a kényszerű alkalmazkodás, és mennyi a közvetlenül vagy közvetetten „késztetett” és kényszerített behódol(tat)ás – vagyis ahogyan az integráció az asszimilációval találkozik a kisebbségi politizálásban –, de akkor még kiegészül az empirikus kutatói kérdés azzal is: mennyire esélyes, hogy integrációnak nevezzük a feltörekvés vágyát, a vele szembenálló alkalmazkodás politikáját, a beillesztés programját és a szándékolt kívülmaradás vágyát, s akkor „vitatható”, eltérően értelmezhető annak lehetősége is, akar-e integrálódni valaki, s mibe, miért, hogyan, mikor, mennyi idő alatt, milyen következményekkel… De ez maradjon talán egy következő kötet kihívó problematikája, vagy saját nézőpontom szubjektív varázsa! Amit ugyanis nem avatnak témává, azt kár is számonkérni – hisz lehet, csupán más fogalmaim vannak, más szótáram alakult ki az integrálás témakörében! De az újabb kötethez visszatérve viszont azt látom: talán éppen ebben a lényegi összefüggésben látszik meghatározónak, ténylegesen milyen perspektívából is mutatkozik érvényesnek az áttekintő 2012-es kötet horizontjához képest az újjáformált kérdést feltáró (s hátterében egy nagyobb szabású, sokszereplős, négyéves kutatási projekten alapuló) 2017-es könyv, mely önképe szerint „új szempontból tekint a társadalmi egyenlőtlenségekre. A kutatás eredményeként létrejött egy új egyenlőtlenség modell, amely sokkal több szempontot figyelembe vesz a korábbi, munkajellegre alapozott rétegződés modellekkel szemben, például a kapcsolatokat, a szubjektív kirekesztettséget, a civil részvételt, a munkaintenzitást, az intézményi bizalmat vagy a normaszegés elfogadását. Az új modell alkalmas az egyenlőtlenségek árnyaltabb kifejezésére, a dezintegráltság pontosabb mérésére, a középrétegek jellegzetességeinek a pontosabb leírására” (mint ezt a kötet ismertető szövege jelzi). Kovách Imre mint projektvezető és a kötet szerkesztője egyúttal az „Integrációs és dezintegrációs folyamatok a mai magyar társadalomban” kutatási tematika irányítója is, tehát egy fajsúlyos akadémiai program meghatározó irányváltását készíthette elő, amikor nevet, jelentőséget adott a vizsgálat egészén belüli az új utak keresésének, melyek főirányában a jelenkori magyar társadalom tagolódása és az egyenlőtlenségeket alakító folyamatok megismerési lehetősége kerülhetett közelebb szemléleti alapvetésként, ezen belül is az integrációs mechanizmusok, modellek, újraelosztás és területiség problematikáihoz. Ehhez itt két momentumra is érdemes a figyelmet fókuszálni vagy hangsúlyt helyezni.

Mindenekelőtt arra, hogy bár Kovách eredendő kutatási aspektusa a hajdani rétegződés-modellek megalkotási idejéhez (az 1980-as években Kolosi Tamás, Andorka Rudolf, Angelusz Róbert, Tardos Róbert és több más „struktúra-kutató” alaptevékenységéhez) képest markánsan gyarapodott a vidék- és településszociológia sokféle tematikájával, de erről nem nekem kell „felfedezést” vagy megállapítást tennem, hanem már maga is közli, hogy a kulcs-problémák körében a kortárs empirikus vizsgálatok tükrében (a modellek egzakt ismertetésén túl) a társadalom politikai integrációjának elemzése felé tértek el, „ami eddig teljesen elhanyagolt terület volt”, s ezt gazdagítja immár „a jóléti és projektalapú redisztribúció” részletes, „úttörőnek számító” leírása, továbbá „a társadalmi tőke, a területiség és integráció összefüggéseinek leírása, a rétegződés, a normák, a fogyasztás és integráció összefüggéseinek az elemzése, illetve a kapcsolatok integratív szerepének az elemzése”. A sokrétű és átfogó igényű ráközelítés ezúttal az értéknormák, kapcsolatok és lakóhelyiség dimenzióival is gazdagodik! Ez pedig fontos lépés, éppenséggel nem az integrációs problematikák ellenében, hanem irányában! Vagyis, fenti áttekintésem részbeni „visszaigazolásaként” a struktúrafogalmak és az életvilágbeli (vagy kultúrafogalmak) közeledésében itt egy komoly gazdagodás került előtérbe, amit nem kerülhetünk el a belső kölcsönhatások és összefüggések értékeléskor. Azt is fölöttébb fontos hangsúlyozni, hogy érdemi figyelmet kap a kutatási-szerkesztési-megértetési szempontok között a rétegződés és változás, a társadalmi beilleszkedettség és viselkedésmodellek szerinti át- vagy újratagolódás szempontja is. A kérdésről a kötet kifelé tükrözött, piacképességet növelő sugallata szerint „a politikai viselkedést és értékorientációt nem lehet megérteni az egyének réteghelyzetéből, strukturális pozíciójából kiindulva. Nem a társadalom szerkezete és állapota határozza meg a politikát, hanem sokkal inkább a politika integrálja a társadalmat”… – szól a kardinális meglátás. Ez pedig részint megerősíti az előző bekezdés tónusában már megjelenő aspektust, részint meg pontosítja, újabb színfoltot ad neki, aláhúzza jelentőségét. S bár alább egy apróbb finomítással körvonalazom majd ezt, de előtte egy rövid személyes vallomásra, értelmezési játszmára kell két mondatot szánjak…

Ami persze valójában nem lehet két mondat, hanem talán két kiterjedt esettanulmány és számos, alaposan és részletesen hivatkozott szakirodalmi forrásutalás is kevés volna annak szabatos „bevallásához”, hogy miképpen és mióta fogalmazok „magáncélra” kifejezetten a pártállami idők „engedélyezett”, „megtűrt” rétegződéselméleti kutatásaival szembeni szakmai véleményt. Ezekből a nagyvolumenű, soktáblás, sokábrás, sokdecilises, sokmutatós-táblázatos-ábrás kutakodásokból nekem a nyolcvanas évek közepe óta durván és keményen hiányzik maga a létező Ember, a válaszadó egyén, a kapcsolathálói közt vergődő személyiség személyessége és hiteles kétkedése az egyedileg általa kiváltképpen befolyásolhatatlannak tűnő társadalomkép megalkotása és megalkotói (a „szociomókusok”) ellenében. /Hiányzik persze a szociomókus emberképe, viselkedése, kérdéseinek oka, módja, érthetősége, illedelmessége, megölelő vagy leigázó mivolta is, de ez már technikai részletkérdésnek tekinthető inkább!/. Nem csupán kellő szakmai fölvértezettségem okán vagy hiányában vallom, de egyénként és kutatóként egyaránt azt vélem érvényesnek: lehessenek sokfélék a vélemények, a kifejezettek, a rejtettek, a leíróak, a személyesek, az intézményesek és így a kutatóiak is…, és lehessenek épp az emberközelség, a Személyiség vagy személyesség értékelésekor mélyebben érvényesek, amihez az is kell, hogy ne csupán a kutatásról, hanem magáról a kutatóról is többet tudjunk, akár még mielőtt a kérdését fölteszi, akár amikor a válaszokat összegzi s közreadja. Ennek mint a kutatásetika evidens gyakorlatára vonatkozó kérdésnek csak roppant ritkán adtam hangot nyílt szakmai vita és virtuális „győzelem” tónusában… – de érdemes hozzátenni, hogy példaképpen a kulturális antropológusok, olykor kommunikációkutatók vagy vizuális néprajzzal foglalkozók is megteszik, nem vagyok hát kivétel. Ám ezt az „objektív” társadalmi tudást „szubjektív” aspektusból értékelő nézőpontot azért kell itt megfogalmazzam, mert akár hozzáad, akár levon az ismertetett kötet értékéből, azt nemcsak a kötet olvasása során, hanem a rejtettebb összefüggések belátásával érthetjük meg alaposabban. Előzőleg Kovách Imre több rendszerváltás utáni kötetéről nemcsak ismertetőket írtam, s nem csupán kutatóintézeti kollégájuk is voltam több évig, de épp az Általa kialakított fiatal kutató team egyre izgalmasabb és egyre mélyebb szakmai érdeklődésének kialakulásában látom Kovách indokolhatóbb eredményességét, semmint további derivátumok és táblázatok tartományaiban. Úgy vélem tehát (az itt idézett, Kovách-bevallotta perspektíva-torzulás mellett, sőt ennek ellenében is), hogy ami a struktúra-specifikus leíró modellalkotásban éppen az utóbbi másfél-két évtizedben nóvumként jeleníthető meg, az valójában lehetett akár a fókuszváltás, a horizont-tágulás mögöttes oka is, de lehetett pusztán a szociológiatörténet hazai és nemzetközi sztenderdjeit követő összhatás is. Ugyanis ami egykor a társadalmi „struktúra-orientált” szervezeti adatok látószögében mindenkor prioritást kellett kapjon (mint „objektív” társadalmi tudás), talán szükségképpen egészült ki a nemcsak szervezet-specifikus, hanem éppen az érték-orientált, gyakorlat-orientált, (idővel persze a haszon-orientált, piac-orientált, gyakorlat-orientált, kommunikatív szférákat átható) másféle mikromodellek társadalmi tényeivel és normatív rendszereivel, vagyis a közismert, Habermas kidolgozta „adaptációs stratégiák” másik kulcsfogalmával, a kultúra-orientált aspektussal. Úgy látom, az „értékmentesség” követelményével a nyolcvanas években még „objektiválható” tudást meghonosító struktúravizsgálatok sora (talán éppen a rendszerváltás során kibontakozni kezdő) kapitalizmus és a polgári demokratikus tervszabályozási átalakítás következtében mintha igényt formálna immár arra, hogy valamely elgondolt-elképzelt-kivetített új társadalmi struktúra és integrációs modell ellenoldalán végre elkezdje észrevenni a térbeli tagoltság szabta másságokat. E másságok között kiváltképp olyanokat, mint a polgári világ formális-ideológiai-értékrendi egyenlőségteremtő szabályozottságának hátterében meghúzódó esélyegyenlőtlenségi versenyhelyzetek, melyek olykor többet rontanak, mint használnak…; vagy a gazdasági kihívásokból fakadó leszakadást és anómiát, munkamigrációt és újraelosztási érdekversenyt, vagy a politikai integráció mögötteseként a politikai érdekcsoportok értékcsoportokká válását előidéző hatások sokféleségét, melyek ugyancsak fontos komponensei az Egésznek, az összetartozó elemek együttesének. Hasonlóképpen a rétegződésben a szegmentációt és a végletes-tömeges-korosztályi-területi leszakadások gyarapodó tömegét, a normák és értékek integrációs problematikái között a közhasznúság és az esélykülönbségek elleni autonóm kezdeményezések létét és hálózatait is figyelembe kell már venni, sőt a kapcsolatkutatásokban a társadalmi szerepek, mentális örökségek, térségi függésrendek gazdag adatanyagát is, melyek mintegy a „társadalmi integráció” részeként képesek megfogalmazni a rászorultság, a közhasznúság, a leszakadás, a szolidaritás, avagy másképp megnevezve a korábbi struktúrát felülíró stratégiák meglétét, ezek sokasodását és adaptációs modellekké erősödését – vagyis a tágabb értelemben vett kultúra-orientált modellek egyre figyelemfelhívóbb rendszerének megnyilvánulásait (vagy ezek „reprezentálódását” és mérhetővé válását, beleértve a módszertani újítások kiteljesedési esélyeit is) érdemessé vált úgy feldolgozni, mint ugyancsak a Nagy Egész részeinek elemeit.

Mindezek korántsem elsősorban a magam elméleti kuszaságát vagy szakmai figyelmetlenségét tükrözik. Úgy vélem, egy mű értékéhez hozzátartozik az olvasóra bízott ismeretanyag „kiolvasásának”, értésének, felhasználásának technikája is, az olvasó lázadása vagy partnerré avatása is, a szakmabeli elfogadó vagy elutasító gesztusai is, továbbá ezek oka és módja is. De, tegyem hozzá, úgy vélem, hogy épp ezzel a kutatói-olvasói-értelmezői pozícióval tehetem talán hitelessé, mit és miért tartok értékesnek a szóbanforgó kötetben. S mert az itt egyetlen lendülettel felsorolt új aspektusok már alapjaikban is tükrözik a két kötet közötti nemcsak időbeli, de kutatási horizontokban meglátszó kereszteződését, (vagy párhuzamossá válását akár), de sokban könnyítenek azon, hogy a tematikai korszakok közeledését mutatva önmagában is beszédes legyen a tartalomjegyzékből kivilágló „funkcióváltozási” vagy funkció-orientált kereső modell megannyi árulkodó eleme is. A 2017-es kötet Kovách Imre által írt fogalmi és megközelítési bevezetője, valamint a Kovách Imre – Hajdu Gábor – Gerő Márton – Kristóf Luca – Szabó Andrea értelmezésében megmutatott integrációs modell (7-48. old.) mintegy ráhangol az újraelosztás (Czibere Ibolya – Gerő Márton – Kovách Imre), a politikai integráció és az érdekcsoportok (Gerő Márton – Szabó Andrea), a társadalmi tőke integráló hatásainak kérdései (Hajdu Gábor – Megyesi Boldizsár), továbbá mindezek területiséggel összefüggő dimenziói (Csurgó Bernadett – Csizmady Adrienne – Kovách Imre) közötti „mechanizmusok” megnevezhetőségére (51-213. old.). Ezekre következően, s mivel a státuszcsoportok és az egyenlőtlenségek elméleti küzdelmében (a korábban kiegyezést nem lelő aspektusokat) mint „paradigmaváltás igényét” megfogalmazó előmunkálatok kiteljesedő példatárát hivatkozza Kovách a fogalmi bevezetőben, pontosítva ezeket az „integráció és integrációs mechanizmus fogalmának értelmezéseit” bemutató rendszerező táblázatában (7-11. old.), okkal utal az alapozó kvalitatív modellkísérletek esélyeire is, hogy erre megerősítésként a fogyasztással, normákkal, értékekkel és segítési hajlandósággal pontosítható fejezetben (217-229. old.) vissza is térhessen, amire ezután Kovách Imre – Kristóf Luca – Szabó Andrea, meg Huszár Ákos – Sik Endre résztémái következnek megerősítésként a rétegződés-mérés további perspektíváival, hogy azután a fogyasztással, normákkal, értékekkel és segítési hajlandósággal pontosítható fejezetben Kristóf Luca – Szabó Andrea, valamint Koltai Júlia – Kristóf Luca – Simonovits Bori a Bourdieu-féle tőketípusok és a Kolosi-féle státuscsoportok ellenpontjaként az életstílus, életmodell, magaskultúra-fogyasztás, munkaerőpiaci integráltság empirikus anyagával igazolhassa egy újszerű kérdésfelvetés-komplexum kérdőíves megismerési lehetőségeit (267-304. old.). A záró blokk a kapcsolatoké, a hálózati tipológiáé, naplók és kötődések „egocentrikus” viszonyrendszerének kutatásáé, meg a lakóhelyé, ahol a társas kapcsolatok ugyancsak kitettek a régiók dezintegrációs, gyenge kötésekkel jellemezhető sodrásainak (így például a társ-hiányt érzékletesen leírhatóvá tévő dunántúli, közép- és keletmagyarországi szegénységi környezetek „térképéé”), s ebben Albert Fruzsina – Dávid Beáta – Gerő Márton – Hajdu Gábor, továbbá Dávid Beáta – Lukács Ágnes – Huszti Éva – Barna Ildikó, illetve Koltai Júlia – Nemes Dóra szerzőcsapatok részletező tanulmányaié (307-375. old.). Utóbbiak révén mintegy térképzetként is láthatóvá válik, miként rejlik az integráció/dezintegráció függő mutatója is a községi, szegénységi, térségi beilleszkedettség eltérő modelljeiben, függő relációkban, innovációs kapcsolati potenciálokban vagy ezek hiányában, valamiféle bekebelezésben és kiszorításban egyaránt, „pluszok és mínuszok” egyenlegeinek kapcsolati naplóiban elkönyvelhetően.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a teljes tartalomjegyzék, avagy az egyes írások „kijegyzetelt” és „értelemadó” kivonata kellőképpen reménytelen lenne itt – sőt épp a fenti „érdeklődési trendváltozás” okán a legkevésbé sem lenne érdemleges eljárás, hisz sokszor épp a változások változtak az egészben! S épp ezért a továbbiakat és a részleteket még ennél is kevésbé volna illedelmes megoldás valamiféle „olvasati szentenciába” fordítani, mint a tanulságos áttekintések módszerbeli (és interpretációk alapján is eltérő) tételeit. Viszont amit Kovách Imre és munkatársai (mondjuk egy klasszikusabb paradigma alapján) a habermasi „rendszer” és „életvilág” ontológiai különbségei közötti összhang közvetett kutatásával, a strukturális kérdések funkcionális lenyomatainak állapotrajzával mégiscsak megneveztek, az még kiemelt figyelemre érdemes. Ugyanis ami ezekből a résztémákból és tanulmányokból, vagy a mögöttük rejlő kutatásokból harsányan kikiált, az a demokratikus átmenet révén megerősödött modell-értékek málladozásának tapasztalata egyfelől, a cselekvéselméleti ésszerűség és az instrumentális/kommunikatív racionalitás klasszikus perspektívái révén másik oldalról, melyek már talán széleskörűen ismerősek is mint leírásmódok változatai. Látható (vagyis a Szerzők láttatják is), hogy az integrációs esélyek (elvileg magasabb, „makro-szintű”) modellezése csak részben múlik a politikai, pártszerű, társadalmi rétegszerkezetre emlékeztető mikro-univerzumokon, (tehát az „alrendszer” mikrostrukturális elemein), mert mindezeket is egyre láthatóbban működtetni képesek és hajlamosak a nem-formális érintkezési utak, magánéleti pályák, nyilvánossági relációk meghatározó komponensei. Ennyiben a társadalmi integráció magában rejt valamely szocializációs és kulturális értékrendet is, sőt, a résztanulmányok és egyes fejezetek ezek fontosságát, egymásra rétegződő tudások intim rendszerbe épülését is kiemelik. Közöttük például mintegy „klasszikusan” is valamely erkölcsi-politikai célok (demokratikus feltételek melletti) képzetét, ilyesmik kialkudásának igényét vagy esélyét is lehetségessé tevő hatásokat, e hatások kölcsönhatásokká alakulását, a visszahatások rejtelmeit és tónusait ugyancsak. Ugyanakkor – mert a társadalom bázisait, materiális újratermelését elvégző makro-rendszer szervesen is kapcsolódhat/kapcsolódik az életvilág belső racionalitásához –, ez mintegy előjön, megjelenik akár a térségi, akár a civil szerveződési, autonóm, nem-intézményes rendszer-követelmények jogi és morálisan-mentálisan lehetséges szféráiban is, melyekről a tanulmányok több metszetben szólnak is. Itt a rétegződési komponensekhez tapadó technikai-technológiai modernizációk bár látványos területi különbségekkel tündökölnek, valahol messze távol mégis megokolt elvárásként, innovatív esélyként, a közösségi életvilágok szintjein pedig már az emberi csoportok horizontján is lehetséges perspektívákként megjelenhetnek. Ennek hol része, hol szerves tartozéka, hol következménye vagy késői járuléka a közösségi anómiák jelenléte, az életvilág gyarmatosítása, a kiszolgáltatottság minőségének árnyaltabb, de intenzívebb működtetése – amire persze az integráló rendszer tartós működésének feltételezésével, a hatalmi szerep struktúrába épülő és egyre merevedő, vagy olykor hektikusan változó következményeire már szinte számítani is lehet. Vagyis: a változás a struktúrában még nem változtat a kultúrában, ahogy Jürgen Habermas mondaná! Sőt, a társas vagy társadalmi kiszolgáltatottság sem okvetlenül módosít az integrációs modelleken, hanem rejtett lehetőségként ott marad magában a rendszerben a közösségi szintű szabadságfeltételek lehetséges igénye is. Továbbá megbúvik még a rendszer intézményei (nemzetgazdaság, párt-államhatalom, totalizált közigazgatás, civil jogérzékenység, mozgalom-szintű társas elégedetlenség) szféráiban valahol ott is, ahol a hiábavaló stratégiai és bürokratikus sikerképesség morális deficitje, az igazságosság mindenkori érzületének rejtekező minimuma, valamint a kialakult érdekkonfliktusok tompítására alkalmas ellenoldali mechanizmusok számos célrendszere, értékképzete lakozik. Ezek ugyan a struktúraformáló folyamatok terén talán kevéssé számszerűsíthetők, nem is mindig „egyneműen” megnevezhetők, ám a szolidaritás, az egyeztethető érdekek vagy a megjeleníthető értékek terén mégis társas interakciókban kereshetnek önmegjelenítési utat – s keresnek, sőt találnak is. Márpedig ez az út, vagy ilyen utak, ezáltal pedig az integráció további esélyeinek efféle mechanizmusai azok, amelyeknek változó alaptónusa, a széttagolódás és dezintegrálódás kíméletlenné válása volt a 2012-es kötetnek is alaphangja, így hát annyira nagy tévedésben mégsem voltam a két mű közelségét, egymásra vetíthetőségét illetően, ha a 2017-es könyvben ugyancsak jelen van. De kétségtelen, hogy az öt esztendővel későbbi tanulmány-válogatás az integrációs folyamatok kevesebb, viszont mélyebb zavaraira, ezzel pedig a kulturális folyamatok zavaró leépülésére, immár kínos válságtüneti jellé válására mutatnak az újabb tanulmányok.

Mindemellett a 2017-es kötet egésze is talán érzékenyebben bánik a ráhangoltság, a közhasznúság, a kiszolgáltatottság, az elfogadottság vagy beilleszkedettség apró rezzenéseinek megfogalmazhatóságával. S ez jó iránynak mondható, ez előzmények tükrében fölöttébb. Ezzel együtt is érdemes még zárásképpen utalni az emberi viszonyok jellemző racionalitásai, az életvilág komponensei közötti érték-orientációk eltérései, és a rendszerszintű strukturális függésrendek egyenlőtlenségi modelleket kínáló magyarázatai közötti értelmezési különbségekre, vagy a mediatizált függésrendek és újraelosztásra kerülő tőketulajdonok (pénz, tudás, térbeli tagoltság, mobilitások, hozott készségek, befogadási érzékenységek, stb.) változásai közepette megmutatkozó tünetekre. Ezek ugyanis legtöbbször (vagy jó eséllyel) a hatalom kizáró, elkülönítő médiumától elszenvedett kiszolgáltatottság (kizárás, háttérbe szorítottság, leradírozódás, elesettség) bürokratikus mechanizmusait is visszaható módon erősítik, tehát sokszor még a jószándékú megoldási-segítségi-kompenzálási kísérletek is úgy hatnak vissza, hogy abból nem a biztató változás, hanem a mélyebbé váló válságjelek, a begyűrődések és elmaszatolódások, esélytelenség-növekmények egyre kiterjedtebb összhatása következik. Ugyanakkor (mert a morális, transzcendentális vagy kevésbé struktúraalkotó kölcsönhatások nem mérhetők ugyanúgy, mint a rétegképző vagy integráltsági mutatókkal ékesíthető társadalmi tények), mindezek jelenlétét talán már az efféle újabb integrációs kutatások is méltóképpen tükrözhetik a részkérdésekben (érdemes talán itt utalni a kötetben az érdekek integrációs mutatóira Gerő Márton aspektusai között, a szegmentáció és prekariátus jellegadó jegyeire Sik Endre megfigyelései közt, az újraelosztás tudástőke vagy értékmodellek vonzásköre szempontjából fontos momentumaiban Czibere Ibolya adatai alapján, a fogyasztás értékrendi normáinak esetében Kristóf Luca és Simonovics Bori témakörében, vagy a „kapcsolati naplózás” jelzéstára szempontjából fontos komponensek esetében Albert Fruzsina, Dávid Beáta, Barna Ildikó és munkatársaik munkáiban)…, s mindezek mellett ne kerülje el figyelmünket, hogy a tanulmányok szinte alapsugallata: egyre inkább érdemes figyelembe venni a társadalmi eligazodás, a célok, értékrendek akut változásai sorában, az integrációs jel-együttes, tünetek és következményeik terén mindazt, ami részben erősödő válságjel, részben gyengülő reakcióképesség, részben lemondó tűréshelyzet, jövőnélküli világkép alapélménye. Ezért ha korunk újabban éppen a hatalmi ügyvivőkörből mind harsányabban szorgalmazott és elvárt „hasznossági” és érvényességi mutatóit vesszük figyelembe mint az akadémiai tudás legfőbb mutatóját, akkor éppen ehhez, és a szakmai kutatási horizonton az új modellek lehetőségeihez, a társadalom integráltsági állapotának leképezési irányaihoz járul hozzá érdemben Kovách Imre és munkatársainak újabb kötete. Nem először, s reméljük, nem is utolsó kísérletként. De a „közhaszonból” szélsebesen „magánhaszont” előállítani mesterkedő politikai felvilágnak éppen ez lesz egyik nehézsége, hogy sem a társadalom maga, sem a tudományok, sem a társadalomismeret (és vele együtt a Nagy Egész) nem lehet és nem lesz rövid távú haszonmaximalizálási intézményesség lelőhelye. Ezért is fontos belátni, hogy a struktúra-orientált társadalomkép fokozódó kiegészülése a kultúra-orientált életképekkel nem csupán kutatási stratégiai problematika vagy folyamat, hanem a még valamely szinten mégiscsak létező társadalmi helyzetérzékenység egyik állapotjelzője is. Ha „csak” integrációs, ha csak hatalmi, de végső soron feltűnően esélyegyenlőtlenségi, partnerhiányossági, kapcsolathálózati deficit értelmében mindenképpen. Ennek előnyeit és kínjait is mi magunk, olvasók, létezők, különféle „struktúrákba” illeszkedő népségek is látjuk, élvezzük vagy elszenvedjük.

i Szerkesztette Kovách Imre, Szeged, 2017., 378 oldal

ii Kovách Imre – Dupcsik Csaba – P. Tóth Tamás – Takács Judit szerk. 2012 Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Budapest, Argumentum Kiadó – MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont (Szociológiai Intézet), 440 oldal