Törvénytől sújtottak, 1920–1945

A címbe foglalt jelző valaminő talányoskodásnak vagy túl-tudományoskodásnak tetszhet, pedig nem saját kifejezésem, hanem egy történeti kötet kísérő szövegének, fülszövegének Konrád György író megfogalmazta tudástapasztalata. Saját életútja és iskolai élményei alapján szólal meg a méltánytalan, dicsőség és illő elismerés nélküli politikai elit jellemzéseképpen, olyan mű felhangolóját adva ezzel, mely magának a méltatlanná váló uralmi elitnek mentális és morális osztottságát, otromba és kíméletlen viselkedésmódját, avagy végső soron a Holokauszt egészének bekövetkezését készítette elő.

A jövő évben éppen századik dicső évfordulójához érkezik az a kormányzati kezdeményezés, mely egy csudálatos Törvénycikk bejelentésével indult, s ennek vitáival, kiteljesedésével, eldurvuló ideológiai és erőszakháborúval folytatódott. Horthy Miklós Magyarország kormányzójaként és gr. Bethlen István miniszterelnökként éppen 1920-ban adta közre (persze csupa hazafias szív-szeretettel) ezt a deklarációt, melyet „Emlékezetül” adományozott „mindenkinek, akit illet”, s ebben „Magyarország nemzetgyűlése a következő törvénycikket alkotta”, „mint a nemzet akaratát”, s mint a maga megtartó szándékával, megtartatandó és kihirdetendő tényt, hogy „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” szólva „népfaj vagy nemzetiség országos arányszámához” viszonyított egytizedre korlátozza a „nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei melletti” felvehető hallgatók létszámát. A Törvénycikk dicsfénye lett a honnak, mert világelsőként született meg, az I. világháború utáni Európa első antiszemita törvénye volt, „előzménye és bevezetője” annak a folyamatnak, „amely az 1930-as években számos zsidóellenes intézkedéshez, végül 1944-ben a Holokauszthoz vezetett”. A korszak történetének nemcsak informatív összefoglaló, nélkülözhetetlen alapműve szól most itt erről, hanem „a magyar zsidóság sorsa iránt érdeklődőknek” meghatározó feldolgozása az a kötet, melyet Randolph L. Braham ajánló szavaival kap kézhez az olvasó Kovács M. Mária könyveként: Törvénytől sújtva. A Numerus Clausus Magyarországon, 1920–1945 címen.¹

A Szerző a Közép-európai Egyetem, korábban az ELTE, a Maryland és a Wisconsin-Madison egyetemek professzora, már több munkájában is írt a zsidótörvényekről, korábban a Helikonnál kiadott Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus monográfiája is igényes alapossággal és impozáns szakértelemmel bizonyítja szakértelmét, s itt most hasonlóképpen elmélyülten összegzi, mennyire árnyalt felfogása lehetséges a numerus clausus korabeli és megelőző, valamint a háború végéig intézményesített törvényi céloknak és szolgai végrehajtásnak, befogadásnak és megfélemlítő összhatásának, társadalmi válasznak és leplezetlen támogatásnak, uralmi gőgnek és méltatlan úrhatnámságnak, elszánt fasizálódásnak és mindennapos nemzetideológiának. Illő alapossággal dokumentálja (tizenöt oldalnyi bibliográfia, képjegyzék, mutatók, kronológiai fejezet és vizuális dokumentumok széles köre jelzi ezt) a „pozitív diszkrimináció” képződményét és a liberális kritika szándékait, a Népszövetség módosító sürgetését és a szelektív lemorzsolódás háborús légkörét megelőző kvótarendszerét, a törvénytervezet vitáit és ideológiai támaszait, Prohászka és Kovács Alajos, Teleki és Klebelsberg, az Ébredő Magyarok és Horthy, Vázsonyi Vilmos és Szabó Dezső, meg sokan mások aktív részvételét ebben az európai színtéren is győzedelmes gyalázatban. Az a szíves-kedélyes ajánlás, melyre fennebb utaltam, még semmi zordabbat nem sugall talán, de a hitvány korabeli adatok és arányokat jelző statisztikai források, felvételi mutatók, a harmadára zsugorodott ország egyetemi beiratkozási mutatóinak kisebbségi számai, no meg a heti- és napilapok uszító cikkei-címlapjai, a nemzetvédők ideológiai és a fegyveres csoportok diktatorikus fenyegetései a háttérben… evidenciává tették, hogy a hazai emancipációs folyamatban „a tizenkilencedik századi emancipáló jogegyenlőség elvének föladása, helyébe a nacionalista fajvédelem került. A személyes teljesítmény kritériuma helyett a családi származás határozza meg az egyén sorsát, munkája helyett a szülők, nagyszülők, etc.” – vagyis kiteljesedett a Konrád György érzékeny fülszövegében bevezető alaptónusként megfogalmazott „Antimeritokrácia” tartalma: a mindenütt Horthy hívei által kiszolgált ostoba fröcsögés totálisan eluralta a jogalkotást, a törvényhozást, a sajtót, az ideológiai szférát, az egyházakat, az utcát és a kisiskolákat is, méltatlan előnybe préselve a méltóságmentes társadalmi szereplőket. A katolikus klérustól a szocdemekig, a kisebbségi képviselettől a konzervatívokig, a fajvédőktől a magabiztosan „ébredőkig” szinte mindenki egybehangzóan a faji-etnikai-felekezeti-származási diszkrimináció mellett sorakozott fel – ki „ügyesebben”, ki méltányosabban, ki meg a maga elszánt elvakultsága és gyűlölettel teli megkülönböztető világképe szerint.

A kötet négy nagyobb fejezete /Bevezető; A törvény keletkezése; A numerus clausus és a faji paragrafus első évtizedének mérlege; A numerus clausus törvény módosítása és a nyílt zsidókvóta visszaállítása/ nemcsak a nemzetiségi kvótától a „faji paragrafus” eszméjéig, a látszatra „oktatási törvényként” keletkező megkülönböztetés orosz előzményeitől a „területi, származási és faji zsidó” árnyalt természetrajzáig, a korabeli statisztikai adatoktól a mindennapok oktatási, munkapiaci, erőszaktételi forrásokig, a sokak „titkolt helytelenítése” ellenére megvalósított nyílt jogsértési és a liberális kritikától a diszkrimináció 1928-as, majd 1934-es erősödéséig összeállítható sorozatnyi olyan adatot hoz összefüggésbe a faji propaganda és a radikális indulatok egész intézményes működésrendjével, amivel összefüggésben (ugyancsak Konrád György igazságosan asszociatív megállapítása szerint) a kormánypolitikusoknak „köntörfalazniuk kellett, ha pénzt reméltek a Népszövetség jóváhagyásával nyugati bankoktól. Ahogy ma pénzért az Európai Uniót kell becsapni, és persze utálni is ugyanezért, mint kilencven éve a Népszövetséget. A nemzeti szuverenitás, a nagy hang és a nagy zsebek védelmében. Volt, tagadhatatlanul volt különbség konzervatív és radikális jobboldaliak között, Bethlen és Klebelsberg, illetőleg Teleki, Gömbös és Hóman között, de mindet Horthy nevezte ki, mind az ő embere volt, és mind helyeselték a numerus clausust, ha távol maradtak is a parlament üléstermétől, amikor megszavazták. Eötvös József és Deák Ferenc szellemét mind bezárták a pincébe. Újításuk végállomása a második világháborús tömeggyilkosság volt. Volt, aki kiszállt e logikai útvonal valamelyik korábbi állomásán, de nem űzhette el magától a gondolatot, hogy egyik lépésből következik a másik. Az ő álmuk nem Auschwitz volt, hanem valami ízlésük szerinti normalizáció, nem a borzalom, hanem az ő nemzeti rendjük. De az ő rendjük hozta meg a zsidótörvényeket, és az ő adminisztrációjuk hajtotta végre a vidéki zsidók deportálását és a budapesti zsidók gettósítását. Lehet, hogy már gyerekfejjel megértettem valamit, amit ezek a nagy emberek holtukig nem értettek meg…” (idézve a kötet fülszövegéből).

A törvénytől messze nem védettek, de annál inkább sújtottak ekképpeni bemutatása a Szerző igen árnyaltan rétegzett és a jogi-politikai-oktatási-törvénykezési-ideológiai-kommunikációs eljárásmódokra finom aprólékossággal kitérő megoldása. Randolph L. Braham nem véletlenül, s még csak nem is hízelgésként méltatta úgy a kötetet, ahogy bevezetőben idéztem. A méltatások mellett (olykor már helyett is) a mű kicsengése egyaránt szólhat a fenyegető előzmények rendszerének ma is lehetséges néhány párhuzamáról, a világháborús hangulatban kimódolt diszkrimináció jogiasított modelljének előképeiről, s a befejező sorok tanulsága szerint a második világháborús front közeledtével kiteljesedő numerus clausus (mely tizennégy éven át hatályos törvény volt, mégpedig valódi megszakítás nélkül!) a nemzet állampolgárai ellenében érvényre juttatott elnyomás moderált és legitim voltáról nem csupán objektív képet ad, hanem a Konrád-megfogalmazta értelemben analógiát is: „Nem a személy, hanem a sokaság tagja volt elvetendő, sőt gyűlöletes...”. Sőt ez sem volt elegendő, sem boldogító, mert a „zsidóbankárok” elleni uszítás csupán a felszín volt ahhoz, hogy az intézményesített antiszemitizmus és a zsidótörvények megalapozói némi elégedettséget érezhessenek, némi rablott vagyonhoz juthassanak, valamelyes pusztító kedvüknek is utat nyerhessenek, s a nemzet hívő egészét vagy képzelt teljességét az új uralom otromba ideológusainak szolgálóivá tehessék.

E korszak fotói (szövegközi illusztrációként és bizonyságokként is), továbbá az adatok egzaktsága (Pécsi Vera aprólékos kronológiájával), a viták és érdekkörök jelképesen kitágult törzsasztalhoz invitálása nemcsak a kutatói, világképi és értékrendi másságot mutatja, melyre Kovács M. Mária és kötete kiváló példa, hanem a világképek tárgyiasulásának, az eszmék dologiasulásának, az indulatok és otrombaságok korszakossá válásának, „nemzeti szuverenitás” börtönébe zárt mivoltának is figyelmeztető forrásanyaga. A könyv tónusa a leíró-ábrázoló-tényközlő szikárságtól a személyes tónus „lappangó iróniájáig” (mint Konrád jellemzi), nem a kételyeket ébreszti az iránt, „hogy a numerus clausus volt az első magyar modernkori zsidótörvény. Megtestesült benne a tizenkilencedik századi emancipáló jogegyenlőség elvének föladása, helyébe a nacionalista fajvédelem került… /…/ Kár volt Eötvös és Deák szellemét bezárni a pincébe…”.²

Az érdemes és teljesítmény alapján a maga kiváltságosságát és kivételességét előszeretettel hangoztató, származási arisztokrácia és feltörekvő álburzsoázia politikai katolicizmussal és kiérdemesült fajtudattal hőzöngő népesség közegében ugyanis nemcsak a konszolidáció, a partnerség, a kiegyezés, a politikai konszenzus fél évszázaddal korábban már megvolt minőségét tépázta meg a faji alapú törvénycikkek sorával, hanem a nemzet jövőjét is kockára tette. A megértés-hiányos és méltányosság-fosztott korfelfogás tort ült a gazdaság, a család, a tulajdon, a tudás, a nyelv, a kisebbségi jogok, a menekültek és bevándoroltak tömegei fölött, vércsatakos népünnepélyt, melynek „előnyei” alig valakiket juttattak kétes értékű vagyonokhoz. De mint tudjuk, minden házmesterlakásban előfordult később a „gazdagéktól” elzabrált ezüstvilla, melynek sem használatát, sem tisztítását nem lopták hozzá értéktöbbletként. A méltánytalanná vált össznépi oktatási rend mint „zsidótörvények” folyamata azután további nemzedékek hátrányos helyzetét, megkülönböztetett örökségét hagyta ránk. Talán „a nemzet akaratának” ugyanolyan „emlékezetéül”, mint az intoleráns törvényhozatali eljárásmódot, a kontraszelekció törvényesítését, az erőszak egyetemeken belüli eldurvulását és közéleti jelenlétét…

Ma pedig erre emlékeztetni nemcsak feladat, de történelmi kötelesség is. Kovács M. Mária a törvény-sújtotta nemzeti világ százados összképét és kortárs hagyatékát hozta elénk. Gyűjtőmunkájának és kiadója szándékának is méltó hálával tartozunk… – amíg még ez egyáltalán lehetséges. Azután már csak újabb historiográfiai korszakok jönnek majd, újabb „Emlékeztető” leletekkel…

A. Gergely András

1 Napvilág Kiadó, Budapest, 2012., 267 oldal

2 https://napvilagkiado.eu/product/torvenytol-sujtva/