Érdekes, egyedülálló könyv jelent meg a Csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában. Szerzője, dr. Nagy Lajos ny. orvos, 1991-től igyekezett feljegyezni életének és mindenekelőtt orvossá válásának vargabetűkkel tarkított, tragikus hátterű történetét. A szerző azokban az években volt egyetemi hallgató, amikor a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet még önálló magyar egyetemként működött és az erdélyi orvos társadalom kiváló nemzedékeit bocsátotta útjára. Felelősségteljes pályára készülésükbe sajnálatosan beleszólt az 1956 körül és után lezajlott széles körű politikai ,,vitustánc", majd a kétségbeesett, jócskán túlméretezett bosszúhadjárat, amelynek - hogy sehol, senki se maradjon büntetlen - az orvosin is voltak tulajdonképpen ártatlan áldozatai; egyikük éppen maga a szerző volt. Az alábbi részletekből kiviláglik, mi lehetett az „orvosis ötvenhatosok" bűne és mely események értelmezését sikerült később annyira eltorzítani, hogy egész diákkarrierek, végül maga az önálló egyetem és az anyanyelvi'orvosképzés ügye estek ezek áldozatául. A könyv törzsanyagát szerencsésen egészítik ki dr. Nagy Lajos kollégáinak, sorstársainak (Dr. Szentkirályi Csaga, Dr. Nagy Katalin, Dr. Becsky Miklós, Dr. Szűcs György, Dr. Kuna Tibor, Dr. Kiss András, Dr. Szász István Tas, Dr. Piros Ferenc, Dr. Toró Árpád, Dr. Bárányt László Ildikó, Dr. Bárányi Ferenc) rövidebb-hosszabb visszaemlékezés fűzére, amely a címben jelzett „kórképről" nyújt hiteles tanúvallomást. Alább dr. Nagy Lajos szövegében tallózunk 1956-tal kapcsolatos egyetemi eseményeket. (Cseke Gábor)

Életünk kórtörténete

A nagypolitika, bármilyen hihetetlen ez, begyűrűzött a Sztálin tér 5. szám alatt lévő Apolló lakóihoz is.

Az történt ugyanis, hogy 1956. február 25-én, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Hruscsov első titkár elítélte a lakhelyünk terének névadóját, s így igazi nagy zavart hozott létre nemcsak a Szovjetunió és a szocialista tábor sztálinistái között, hanem városunkban is, azok között, akik a főterünknek a fenti szép nevet adták. Sőt, az egyetemünkön is sok vezető elvtárs úgy érezte, hogy lába alatt megingott a talaj, és a szemének sem akart hinni, amikor a megszokott négy kép helyett - Marx, Engels, Lenin, Sztálin - csak hármat látott. (Pedig milyen szépen szemléltette ez az együttes - a bozontos szakálllól a bajuszig - az evolúciót.)

Most már kéjes vigyorral hallgattuk a menzán, a vacsorák utáni összeverődésünk alkalmával - főleg mi, az Ady-versek jó ismerői - a Fábián Feri színi hallgató által elmondott viccet:

„Találkozik a mennyországban Ady és Sztálin. Azt mondja Sztálin:

Endre, te már annyi szép verset írtál, nem írnál rólam is egyet? Ady gondolkozott egy kicsit, majd azt mondta:

Lehunyta a nagy Sztálin

A nagy szemét

A szemét."

Ezzel csak érzékeltetni akartam, hogy ha egy nagy diktátorról ezt el lehetett mondani, akkor a méreteiben sokkal kisebb diktátort, mint amilyen Andrásofszky is, lehetett bírálni, amit meg is tett Bárányi egy gyűlésen, amikor azt mondta:

„Úgy tudjuk, hogy a rektor elvtárs kiváló idegsebész. Miért nem azt folytatja?"

Akkor ennek nem lett semmi következménye, de az úgynevezett „fényképezés" már nem maradt megtorlás nélkül.

Az történt, hogy a nagy mókamester Sófalvi egyre több borsot tört az 5-6-os szoba lakóinak orra alá s ezek elől sokszor kiugrott az egyik szoba ablakán, az ablak alatt lévő terasz tetejére, azon végigfutott, és a másik szoba ablakán beugrott. Egy szép szombati napon - én éppen udvarolni voltam - Suhajda, Györffy és Bárányi lekapták a tíz körméről, és a hajdani „télifa" - egyik végén megszenesített és ereklyeként őrzött - ágát átdugták a Sófalvi lába között, egy nagy pénisz imitációjaként, és ezt valamelyik lefényképezte. Hogy ezt miért tették, nem tudom, de azt sem, hogy miért jelentett ez besúgásra érdemes tényt, és miért jelentette ez a proletár erkölcsök meggyalázását. A filmet lefoglalták, és megvolt a bizonyíték. Nem késett sokat az ítélet sem: szétszórni a szoba lakóit, úgyhogy Bárányit, Györffyt, Suhajdát, Sófalvit féléves ösztöndíj megvonással is sújtva, kitették a bentlakásból.

Engem is - bár nem voltam ott - büntetésből átköltöztettek a „Törvényszékre", egy amúgy is keskeny szobából üveges ajtóval és deszkafallal leválasztott kis szobába, ahol eddig nem lakott senki. Az ajtó előtti szobarészen járt át vagy 30-40 diák a két nagy szobába. Az első szoba ajtajára krétával volt felírva, hogy: DÜHÖNGŐ. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy 5-10 percenként behallatszott az üvegablakon át az ajtócsapkodás. Lassan megszoktuk ezt is, annyira, hogy tudtunk aludni és tanulni. Annyiba vettük, mint macska a vasárnapot...

A „csapos fiú" és a székely himnusz

A szakszervezeti munkámhoz tartozott az egyetemi bálokon a büfé rendezése, ami meglehetősen szép hasznot hozott a szakszervezetnek. Adtak egy lepecsételt garancialevelet, amelynek alapján az Apolló közelében lévő élelmiszerüzletből 200-300 liter bort, 10-20 liter pálinkát, virslit, kenyeret, mustárt vehettem fel, és azt 25%-os árréssel árusíthattam a diákoknak...

1956 tavaszán, egy ilyen báli hajnalon, amikor mindenki elment, csak én végeztem valamelyik barátommal az üvegek összeszedését, Bálint Jenő tanársegéd, Papp Sándor tornatanár, Kóródy Ferenc orosztanár, és ha jól emlékszem, Dali Sanyi IMSZ-titkár, eléggé berúgva - összefogózva, mint a falusi legények - énekelték a székely himnuszt. Ezzel akkor nem is lett volna semmi baj, tőlem énekelhették, de évek múlva vádpontként az én fejemre olvasták, hogy egy ilyen bálon én énekeltem azt. Pedig én csak „csapos fiú" voltam, de nem védekezhettem úgy, mint Jakab Béla csoporttársam Andrásofszkynál, amikor az a fej-re olvasta, hogy: „Jakab elvtárs, maga is ott volt az Akadémián." „Rektor elvtárs, én csak egy szimpla laboráns voltam." Nem védekezhettem, mert már nemigen hallgattak meg. Ezen a tavaszon kezdett hozzá Kóródy Ferenc, Bálint Jenő, Toró Árpád VI. éves orvostanhallgató és Dali Sándor függetlenített IMSZ-titkár - felbuzdulva a Háry János sikerén - az Egyetemi Művészegyüttes megszervezéséhez, amelynek zenekara, énekkara és tánccsoportja volt. Én az énekkarba jelentkeztem többedmagammal, köztük Bárányival. Utólag nézve, azzal, hogy a művészegyüttes tagja lettem, szinte kerestem a veszélyt, bár ezt ki tudta akkor. Egy művelődésre, kulturális tevékenységre vágyó társaság tagja kívántam lenni. Dali Sándor is ezt látta, és - mint ötven évvel később írja - szívesen vállalt szerepet, az együttes létrehozásában. Ez akkor még jó pontnak számított a hatalom szemében. Pezsgő kulturális élet az egyetemen! Ez igen!

Még az '56-os forradalom leverése után is, amikor László Ildikót, Piros Ferencet, Ferencz Ernőt és jómagamat, a szeku utasítására kitettek az egyetemi IMSZ-bizottságból, magas rangú pártvezetők (Gere, Kopándi, Csupor, Bugyi stb.) Ferencz Ernőnél még érdemnek tulajdonítják, hogy „tevékenyen részt vesz a kultúrmunkában és a tánccsoport lelkes tagja"...

Bevonuló nóta, fiúknak

Az év befejezése után egy hónapig katonának mentünk Belényesre...

A temesvári, kolozsvári és marosvásárhelyi orvostanhallgatókat, továbbá a kolozsvári magyar irodalom szakosokat és a képzőművészeten tanuló diákokat gyűjtötték össze ide katonának. Belényes álmos kisváros volt akkor (és valószínű ma is az). A várostól mintegy két kilométerre voltak a kaszárnyák, ha jól emlékszem, kettő, és mellettük néhány kisebb épület a tisztek számára...

Merem állítani, a kínzás magasiskolája volt ez a katonáskodás. Az én szakaszomban csak Pachota Gyuszi volt Marosvásárhelyről, szerencsére mindketten olyan 170 cm körüliek, Messzer Gyuri (Gheorghe) aradi zsidó fiúval a három sor utolsói voltunk, és csak egy-egy céltáblát vittünk a gyakorlótérre menet vagy jövet, de az első magas fiúk gépfegyvert és más nehéz tárgyakat. Mind a hadnagyunk, mind a káplárunk talán a legkegyetlenebb volt az egész alakulatnál. Sokszor gázálarcban addig futtatott a nagy melegben, amíg össze nem estünk. Olyan fáradtak voltunk, hogy ahogy leültünk, hátradőlve, azonnal elaludtunk. Különösen az „elevul Messert" kínozták nagy előszeretettel, mert egy kicsit Svejk-szerű figura volt, pedig annak a kisujjában is több ész volt, mint a tisztjeink fejében együttvéve.

Sok magyar fiú volt Kolozsvárról a mi szakaszunkban (pluton), elsősorban képzőművészek: Bordy, Szabó Barna (mindketten lerajzoltak), Márton Árpád és Gaál András nevűek. Ez utóbbi kettő Csíkszeredában neves festő lett, de sajnos nem volt alkalmam képet venni tőlük. Volt egy Lehel nevű szobrásznövendék - a vezetéknevét elfelejtettem -, aki az emeletes ágyban, alattam aludt. Ezenkívül Páskándi Géza, a költő is ott volt, akinek a csizma nagyon feltörte a sarkát, így különös keggyel megengedték neki, hogy otthoni félcipőben járjon addig, amíg begyógyulnak a sebek. Hórihorgas alakjával, félcipőben, olyan volt, mint Don Quijote.

Még másodév végén jutalomkönyvként kaptam egy Hazánk magyar költői c. versantológiát, amelyben, mint költősüvölvény, Páskándi is szerepelt egy Bevonuló nóta fiúknak című verssel. S mert a versek világéletemben szinte belemásztak a fülembe, ebből is emlékeztem mindenik szakasz utolsó strófájára, amelyik így szólt: „ Csapj fel te is katonának."

Sokszor egymás mellett ülve, órák hosszat pucoltuk egy-egy fadarabbal (mással nem volt szabad!) az első világháborús ZB-puskáinkat, és én idéztem a versből.

Úgy káromkodott, mintha ő lett volna a káplárunk. Egyszer megkérdeztem: „Ezeket az élményeidet milyen versben fogod megírni?" „Olyanban, amelyik nem lát nyomdafestéket" — felelte ő lakonikusan.

Úgy látszik, tartotta is magát ehhez, mert ha kéziratban is, olyan verseit is megkapták a „szigorú fiúk" - nem sokkal később -, amiért többedmagával elítélték talán hét évre, amiből vagy hatot le is töltött...

„Radikalizálódunk"

1956 ősze: Én negyedéves voltam. Magyarországon - de nálunk is - szinte forrott a levegő.

Én ekkor még mindig a szakszervezet vezetőségében voltam mint diákproblémákkal megbízott vezetőségi tag, tehát el tudtam intézni, hogy a „törvényszékre" kerüljek lakni a tavalyi kétszemélyes kicsi szobába...

Alig kezdődött meg az egyetem, valamikor október első napjaiban, új egyetemi IMSZ-választásra került sor. A függetlenített titkár Dali Sándor személyében megvolt, csak a bizottságot kellett hozzá megválasztani, és persze formailag őt is. Minden évfolyam bizonyos számú delegátussal képviseltette magát, a IV. évről én is ezek között szerepeltem. Valamiért nem az egyetem épületében szervezték meg ezt a választást, hanem a Főtérről nyíló Mészáros-közben lévő Egészségügyi Nevelési Házban, ami nagyon közel volt a Kultúrpalotához, s mivel a gyűlés 4 órakor kezdődött, a várakozási időt a könyvtárban az Irodalmi Újság olvasásával töltöttem el, amelyikben ekkor már egyre radikálisabb cikkek jelentek meg...

Dali Sándor elmondása szerint a választást megelőzően összeültek a „Minoriták" bentlakásában egy páran az „ellenzéki diákok", köztük Toró Árpád, Gergely Tibor és mások, és „kiválogatták", hogy kik legyenek az IMSZ-bizottság új vezetői. „Mi a garancia, hogy ez így lesz" - kérdezte Gergely Tibor. „Az, hogy te leszel a jelölőbizottság elnöke, te fogsz javasolni" - felelte Dali. Ekkor kerültem én is, a felettem járó Ferencz Ernővel és másokkal együtt e párját ritkító jelölőlistára, hiszen eddig a városi pártbizottság - valószínű a szekuval együtt - döntött a vezetőkről.

Úgy látszik, a hatalom ezt már nem merte megakadályozni, mert elég feszült volt a hangulat a diákság körében, amit fokozott az augusztusi diáktapasztalatcsere, amelynek során pesti diákok látogattak el hozzánk, s tőlünk 25 tagú diákcsoport ment a magyarországi diákközpontokba, Budapestre, Szegedre és talán Debrecenbe. Ezek már találkoztak az ottani revendikatív hangulattal, és hazatérve terjesztették azokat. Nekem nem volt kapcsolatom az idelátogatókkal és tapasztalatcserén sem voltam, mert akkor mi éppen katonák voltunk. Azt hiszem, a IV. évet végzettek vettek részt ezen, és ekkor „radikalizálódott" Piros Ferenc évfolyamtitkár is...

A mi évfolyamunkról Dósa Endre ment meglátogatni a Szegeden dolgozó orvosprofesszor nagybátyját, és egy évfolyamgyűlés után, közkívánatra beszámolt az ott tapasztaltakról.

Sosem hallott diákkövetélések

A diákkövetelések elsősorban a körül forogtak, hogy kell-e a marxizmus-leninizmust és az orosz nyelvet tanulni, továbbá, hogy adják meg a doktori címet, és a hozzá illő diplomát. Ez persze nagy óvatosságra késztette a párt és az igazgatás embereit, bár nyíltan – félve a konfrontációtól – nem léptek fel, sőt zöld utat engedtek a szokványostól eltérő vezetőségi választásnak is. Úgy vélem, hogy maguk a kiküldött elvtársak sem láttak tisztán, nem tudták, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek. Az addigi szigorúság helyett arra biztattak, hogy „csak bátran elvtársak, mondják el a sérelmeiket, tárják fel a hibákat". A tartományi Pártbizottságot egy kedvesen mosolygó elvtárs – talán Valter elvtárs –, a tartományi IMSZ-bizottságot, már nem emlékszem, ki képviselte. Az egyetemet Horváth Miklós professzor, egyetemi pártitkár, Dali Sándor IMSZ-titkár és még mások képviselték. Mi éltünk is a biztatással, és abban a naiv hitben, hogy „ha sokan akarjuk, a világ megváltozik" – ahogy Szabó Lőrinc írta – hát kipakoltunk. A hangot az udvarhelyi VI. éves eminens tanuló, Toró Árpád ütötte le elsőként felszólalva. Már a megszólítás is eltért az eddig megszokott „Kedves elvtársak"-tól, hiszen úgy kezdte, hogy „Kedves barátaim". Aztán elmondta, hogy ők most végeznek, és a búcsú alkalmával olyan feladatokra hívja fel az itt maradó alsóbb évesek figyelmét, amit nekik kellett volna elvégezniük, de a körülmények nem engedték. A mostani helyzetben talán lehető lesz ezeket elvégezni, és kéri az ott maradókat, addig ne nyugodjanak, amíg nem teszik vissza a vár oldalán meglévő talapzatra Kőrösi Csoma Sándor szobrát, amíg a volt Református Kollégium homlokzatáról le nem veszik Rángecz József (Josif Ranghet „munkásmozgalmi harcos") nevét, s helyére nem kerül a világon ismert Bolyai név. Arra is vigyázzatok, mondotta, hogy tegyézek rendbe a gyommal benőtt Bolyaiak sírját, hogy lássa a világ, kik vagyunk, és mit keresünk e földön. ,,Végezetül arra kérlek titeket, hogy minden időben és minden körülmények között maradjon meg mindenki annak; aminek az anyja szülte: embernek s magyarnak."

Ezen a kezdésen felbuzdulva, volt olyan, mint a III. éves László Ildikó, aki a trianoni döntés igazságtalanságáról beszélt, vagy Kiss András azt sérelmezte, miért csak nekünk kell tanulnunk Ion Paun Pincioról, míg a román diákok még Petőfiről, vagy Adyról sem tudnak semmit.

Ehhez hasonló felszólalások hangzottak el tucatjával, amire az elvtársak csak mind bólogattak, mosolyogtak, ma sem tudom eldönteni, hogy meggyőződésből – valahol bennük is mocorogni kezdett a magyarságuk – vagy nem tudták két héttel a magyar forradalom kitörése előtt, hogy mi is a teendő?

Én is elég „hosszú lére" engedett szöveget eresztettem meg, elsősorban az egyetem vezetőségét vádolva, hogy miért adták el az egyetemisták által ezelőtt öt évvel készített téglát, amelyből bentlakást kellett volna építeni. Nincs megfelelő tanulóhelyiség, nincs egy klubhelyiségük a diákoknak, ahol szabadidő-programokat lehetne szervezni… Nincs rádió, nincs ping-pong asztal. Kifogásoltam a menzán eltöltött időveszteséget és az ételek minőségét, hiszen hetente háromszor már puliszkát is felszolgáltak. A reggeli híg feketekávé lötty, és a vegyes íz nem akart lekerülni a menüről.

Mindezekről azért beszéltem, mert három éven keresztül rálátásom volt mint szakszervezeti diákvezetőnek a diákság szociális helyzetére. Rosszabbodott a helyzet a tavalytól még azzal is, hogy a hajdani Splendid nevű szállodát, ahol a lányok bentlakása volt, visszaadták eredeti rendeltetésének. A lányokat az Apollóban szállásolták el, a fiúkat a Minoriták hajdani rendházában és a hajdani Törvéntyszéken (volt Rédey-palota, majd Királyi Tábla), amelynek nagy termeiben 20-30 diákot is összezsúfoltak.

A mentalitásomat befolyásolta a szülőfalumban tapasztalt erőszakos kollektivizálás, becsületes emberek meghurcolása, bebörtönzése, köztük a 73 éves - hozzánk közel lakó - Szenner János 15 holdas öregemberé, aki fiatalon tüdőbetegségben szenvedett, abbahagyta a tanulást, és feleségével együtt, a feles művelésbe kiadott telkek jövedelméből élte egyszerű életét. A feles földművelést megtiltották, s mert Szenner János nem tudta megművelni a földjét, hiszen soha egy borjúfarka sem volt, két vagy három évre bebörtönözték…

„Fertőzött" tanárok

Azt is meg kell említenem, hogy egyes tanárokat is „megfertőzött 1956 szelleme" úgyannyira, hogy az én kedves szakszervezeti elnököm, Horváth Miklós, a közegészségtan tanszék vezetője – ekkor már párttitkár – ilyeneket mondott a szeptemberben tartott előadásán:

„Kérem, maguk fiatalok. – Hát háborodjanak fel, kérem! A mi időnkben kutyabőrös diplomát adtak. Mi az, amit maguknak adnak? Egy sofőrkönyv! Hát, maguk fiatalok. Maguk kell, hogy megszabják, hogy mit játsszon a Székely Színház, hogy mit tűzzön műsorára a Filharmónia! Hát háborodjanak fel, kérem! De ne csak a diplomáért, hanem azért is, hogy egy kiló lisztet négyfelé mérnek, s mikor otthon megmérjük, csak 80 deka, hogy a konzervdobozra – nagy betűkkel – fel van írva, hogy Carne de porc (disznóhús) s alatta kicsi betűkkel, hogy cu fasole (babbal), s mikor otthon kibontjuk, fuszulyka az egész."

Na, hát mi is felháborodtunk azon az IMSZ választási gyűlésen, ki ezért, ki azért, de azt hiszem, bátran állíthatom, hogy Marosvásárhelyen a szocializmus éveiben sem azelőtt, sem azután nem volt még egy olyan szabad és lelkes gyűlés, mint amilyen az volt. Nem előzőleg kijelölt diákokat választottak meg, hanem spontán jelölték a diákok azt, akit jónak láttak, a kiküldött elvtársak sűrű bólogatása közepette. Igaz, valahol gyorsan legépelték a hozzászólásokat – több is volt, nem csak az itt említett négy – és aláíratták velünk. Engem is beválasztottak az IMSZ-bizottságba, és kultúrfelelős lettem. Sohasem tudtam meg – igaz, nem is kutattam – ki lett volna a hivatalos jelölt.

Lázban volt az egész város. Persze a hatalom is nagy erőket küldött az egyetemi központokba. Nálunk, Marosvásárhelyen, s főleg az egyetem körül sok idegen arc jelent meg. Évtizedek múlva hallottam itt, Háromszéken, hogy innen Sepsiszentgyörgyről is mozgósítva volt az egész párt- és szekuapparátus Marosvásárhelyre. Mi, diákok, mai szemmel is nézve az akkori eseményeket, elég fegyelmezettek voltunk, mintha megéreztük volna, hogy ennek következményei lesznek. Talán a Dali kezdeményezésére, vagy valamilyen más felső szerv utasítására, őrséget szerveztünk a saját sorainkból, amely mind az egyetemet, mind a bentlakásokat őrizte...

Fazekas János a Központi Bizottság egyik titkára, a Magyar Autonóm Tartomány „patrónusa" már október 24-én egy értelmiségi találkozót tartatott, ahol Hajdú Győző a magyarországi eseményeket élesen elítélte...

Nov. 2-án délelőtt a Simó Géza bútorgyárban tartottak egy elítélő gyűlést, majd délután megint az írókkal, 4-én a mi egyetemeink tanáraival gyűléseztek, illetve íratták alá az „ellenforradalmat" elítélő nyilatkozatot. Kelemen László professzor vonakodott aláírni, de erős fenyítés mellett másnap ő is megtette.

Visszaemlékezésében így indokolja Fazekas ezt az eljárását: „Szükségesnek tartottam, hogy a marosvásárhelyi és a Magyar Autonóm tartományi értelmiség álláspontjáról írásos dokumentum legyen, amely megjelenjen a sajtóban és a rádióban úgy belföldön, mint külföldön, és amely igazolja, hogy a magyar értelmiség nem nacionalista, nem akarja senkinek eladni Erdélyt."

Véleménye szerint ezzel azon szekuritátés tisztek alól húzta ki a szőnyeget, akik már október 26-án mintegy ezer értelmiségit, köztük százötven orvostanhallgatót akartak letartóztatni. Lehet, hogy ez az igazság, de mi mindenesetre nagyon rossz szájízzel olvastuk a fenn említett nyilatkozatokat, de ezenkívül fegyelmezettek voltunk. Sőt, borzasztóan irritált ez a túlzott ellenőrzés...

Halottak napján sem volt tömeges zarándoklat a református temetőben, a Bolyaiak sírjánál, mert az óvatosabbak – köztük én is – igyekeztek a társaságot egy nagyobb koszorúzási ünnepről lebeszélni. Kevesen mentek el, hogy hányan és kik, nem tudom, mert én szerencsémre nem voltam ott. Máskülönben ezt is az én nyakamba varrták volna, mint a Székely himnusz éneklését, néhány évvel később. Dali Sándor is állítja, hogy közel 300 diákkal tárgyalt ő is arról, hogy ne menjenek koszorúzni. Ez is igaz lehet, valószínű én is és a társaim is, az ő hatására agitáltunk olyan erősen a koszorúzás ellen, annak ellenére, hogy néhány nappal előtte Kótay Pál urológus tanár így kezdte az előadását: „Halottak napjára készül a város. A református temetőben nyugszik a két Bolyai. Szeretném, ha az ő sírjukra is jutna pár szál virág."

Libasorból -tüntetés?

Valamikor november 2. táján a 2. Belgyógyászati előadóteremben megjelent Puskás prorektor néhány ismeretlen „elvtárs" kíséretében, és egy rögtönzött előadást tartottak arról, hogy hogyan kell viselkedni. Válaszul, mi azt kértük, hogy ne kísérgessenek bennünket ismeretlen egyének, és főleg ne provokáljanak. Kelemen Marika és Frenkó András konkrét eseteket mondott el. Puskás professzor is beszélni kezdett, de a diákoknak igen nem tetsző dolgokat mondott, mert egyre többen köhögni kezdtünk, és a végén mindenki köhögött. Puskás olyan vörös lett, mint a rák, és az elvtársakkal együtt elhagyta a termet. Hermann, az előadótanárunk sem korholó, sem dicsérő szavakat nem szólt, szenvtelenül, mintha mi sem történt volna, folytatta az előadását.

Az előadás után az egyetem központi épületébe kellett, felmennünk valamilyen más előadásra. S mert az elvtársak – félórával azelőtt kiadott – utasításai egyike az volt, hogy nem szabad csoportosan járjunk, valamelyikünk elkezdte: hogyha ezt nem szabad, akkor menjünk libasorban, így is tettünk, minden diák között volt vagy 2-3 m távolság, úgyhogy az eleje már az egyetem környékén járt, és a vége csak akkor indult el. Az élen, a százötven centimétert nem sokkal meghaladó vézna Barabás Imre ment, utána következett a két métert is meghaladó robusztus Both Sándor, legalábbis nekem így mesélte valaki később. Ebből is kitetszik, hogy az egésznek volt egy játékos hecc színezete. Az egyetemhez vezető utca persze most is tele volt szekussal, és ezt a libasort egyfajta tüntetésnek vették, a magyar forradalom mellett. Nyilván az is volt, amit a magunk módján, ilyen „ártatlan formában" nyilvánítottunk ki. A sor vége talán még fel sem ért az egyetemre, amikor a diákvezéreket, az évfolyam IMSZ-bizottságát, és az egyetem IMSZ-bizoltságának IV. éves tagjait, köztük engem is, egyenesen a rektori hivatal gyűléstermébe tereltek be.

Andrásofszky Tibor rektor – mert valószínű meginogni látta a rektori székét – halálsápadtan, reszketve szidta a társaságot, majd az évfolyam IMSZ-titkárának, Nagy Lászlónak – akkor még az volt, szentgyörgyi orvos korában csak Vasilénak engedte szólítani magát, és a köpenye zsebére is az volt felírva – nekiszegezte a kérdést: „Mondja Nagy elvtárs, mi ez, ha nem provokáció?"

Vaszi – akkor még László – ugyanolyan sápadtan és reszketve állott ott, mint a rektorunk, s nem szólt egy szót sem. Pechemre, én éppen mellette álltam, és nem tagadom, magamban kuncogtam a történteken, és hogy segítsek rajta, fél szájjal neki súgva, fél szájjal a rektornak felelve, halkan ezt mondtam: gyerekség. Na, de a rektornak sem kellett több. Szinte habzott a szája, ahogy ordította: „Takarodjon ki. Nem szégyelli magát? Egész végig pofátlanul vigyorog, s most még súg!"

Én szedtem a sátorfámat, és kipárologtam, és ezzel megkezdődött a rossz pontjaimnak gyűjtése, ami aztán az elkövetkező 3 évben annyira felgyűlt, hogy egyes elvtársak szerint, már nem maradhatott megtorolhatatlanul…

Forrás: ÚMSZ-Színkép, 2008. július 19-20., 4-5. old.