A tájhagyomány és feltárástudomány találkozása a könyvespolcon

Először csak rápillantasz, de mintha félreolvastad volna… Nem, mégsem, biztosan valami néprajzi tájegységi szakszó… Talpasház és bikla… Aztán belelapozol, régi képek, jobbára fekete-fehérek, egy-két kirakatian színes is…, falusi utcák, paraszti gazdaság eszközei, viselet, népélet… Ennyi. Messzi idő, dokumentumok, emlékezet. Múlt. Vagy jelen is? Kié és milyen az? S meddig él a múlt?

Aztán belelátni is kezdesz, belegondolni is próbálsz a létbe. Ebbe a létbe. Ezekkel az eszközökkel, arcokkal, körülményekkel… Ezek „csak” fotók… – s ha hatvan-százévesen régi is némelyik portré vagy helyzetkép, de mi lehet ott ma…?! Ormánság: a Dunántúlon, Dél-Baranyában, aprófalvas tájegység, református kultúra, térségi gazdálkodást kifejező létmód és tárgyegyüttes a témaköre annak a fényképalbumnak, mely szakemberek érdeklődését és idegenforgalmi vagy műveltségtörténeti szempontú érzékenységet szolgálva az Ormánság régi népéletének ad képhangot. Fotó-válogatás lévén persze elsősorban képet, de értelmező, leíró katalógushoz méltó módon elbeszélő hangot, méltán részletes képaláírásokat is tartalmaz, 115 fotóval és a Dráva-mente néprajzi csoportjának életvilágát, életmódját és eszközkészletét meghatározó dokumentáció ismertetésével (9-22. oldal). Bata Tímea: Talpasház és bikla: egy archaikus néprajzi világ nyomában. Válogatás a Néprajzi Múzeum ormánsági fényképeiből (1910–1935).¹ Lapozó, katalógus, képválogatás, néprajzi forráskiadvány egyszerre.

A Szerző a két világháború közötti hazai néprajzkutatás gyűjtőköréből e tájegység vizuálisan is reprezentálható, eddig ismeretlen forrásanyag bemutatását vállalja, nemcsak az üvegnegatívok közlése révén, hanem a néprajzi fényképezés korai képviselőiről, olykor országos hírű fotóművészekről vagy helybéli amatőrökről is méltató szavakkal szól, s a néprajzi adattárból, fotógyűjteményből (közel ezer dokumentumból, az Ormánság falvaiban készült törzsanyagból) választja ki számunkra az alcímben jelzett korszak mérvadó anyagát, abból is egy válogatott tematika érdekfeszítőbb részét a népi építészet, a viselet és a munka bemutatásából. A legnevesebbek közül elsősorban Gönyey Sándor, Gunda Béla, Semayer Vilibáld, de mellettük Madarassy László, Zelesny Károly, Kankovszky Ervin, Kovách Aladár, Losonczy Ferenc, Kovács János hozzájárulása is jelentős volt e természeti és társadalmi térség hétköznapi életmódjának, lakókörnyezetének, tevékenységi körülményeinek és eszközeinek vizuális rögzítésében. De kiemelhető nemcsak az író Kodolányi János vagy a tájkutató-szociográfus lelkész Kiss Géza korszakosan fontos társadalomrajzának ez idő táji hatása a néprajzi-helytörténeti gyűjtésre, hanem az ormánsági életvilág problémáinak, a szegénység, az egyke, a romló megélhetési viszonyok dokumentálása is pontos regisztrációra sarkallta a helyi gyűjtőket, s nem utolsósorban a Néprajzi Múzeum kutatóit, tárgyegyüttesek gyűjteményének szervezőit vagy financiális segítőit is. Akkoriban Bátky Zsigmond, Gunda Béla és Gönyey Sándor is közreműködtek abban, hogy a táj és néplélek dokumentálása, a néprajzi, történeti és térségi sajátosságokat érintő szakmunkák fotóillusztrációja is megtörténjen – ám ezek a képi forrásmunkák mégsem méltóképpen ismertek a szélesebb közönség érdeklődése ellenére.

Épp a felszíni lapozgatásból a mélységek felé haladva, s a dokumentum-értékű képek megörökített életvilág-szeletkéit is mustrálgatva derül ki, mennyire ismeretlen számunkra ez a saját világ, saját ország, saját népi kultúra és táji örökség. A képzelet többlete a dokumentum tartalmát körülfonva, meg a tudás-tapasztalat érzékenysége a létmódok árnyalatai iránt. Egy „lányok a kútnál, biklában” fénykép nem csupán a fehér szoknya, a színes, az inges, a csizmás, a fonott, a kontyolt vagy kendőzött arc mikro-univerzuma, hanem a létmódok tükre is: mennyi idő egy öltözés, mennyi a kútra járás, mennyi hozzá a főzés, a mosdás, a mosogatás, a cipőpucolás, a hajfonás, a kendőkészítés, az ékítések, a szépítések, a hétköznapok meg az ünnepek… S mennyi maradhatott meg ebből máig? Van-e még túlélő bikla, vagy csak a farmer vagy tréningnadrág maradt meg épp azon a leánykán, aki a képen még húszon aluli…? Él-e még a kút, a talpas ház, a templom, a falu egésze, vagy már por és hamu sem…?

Bata Tímea persze nem elégszik meg a válogatás szimpla „közreadásával”, hanem az építészet, viselet és munka tárgykörében a hagyományos néprajzi gyűjtőköri szempontok mentén alakítja ki a tematikus blokkokat („Utcák, templomok, házak, udvarok”; „Emberek, viselet” és „Hétköznapok” a körvonalazó csoportosítás). A nagyobb átfogó ív jobbára csupán a szelektálás szempontja szerinti – ám ami mintegy a képválaszték mögött van, valahol a szaknéprajzi tematikus pillantás és a közfigyelemre érdemes érdeklődés szolgálata közepette ismerhető fel. A kiadvány címében is megnevezett viselet-darab, a bikla (az Ormánság egyes kistájain viselt, házi lenvászonból készült fehér szoknya) mindennapisága és a férfi ruhadarabok szintén sajátosan fehér alapanyaga nemcsak módosuló-félben volt már a két háború közötti időben, hanem hasonló variabilitás volt látható már az 1910–20-as években a talpasházak esetében. E földrajzi környezethez igazodó (árvizes, mocsaras, süppedékes talajon alkalmazott) talpfákon, kereten, sövénnyel és vesszőből font vázzal, sárral megerősített építkezési forma is pusztulófélben volt már e fotók készülésekor, s az életmód és családszerkezet átalakulásával az építkezési formák is változásnak indultak. Akár templom, lakóház, pajta, csűr, tárló- vagy fűtő-berendezések köre, az életvitel szilajabb feltételeinek és eszközeinek megléte vagy ritkulása, a ruhaviselet mellett a hajviselet, a kazettás templomi mennyezet mellett a kútjárás vagy a fűtéstechnikák, fogatolás mellett a téglavetés, halászeszközök és rozsfeldolgozás mind-mind figyelemre érdemes leképeződés tárgyai – voltak. Bata Tímea nem titkolt szándéka, hogy e változó néprajzi táj száz esztendővel ezelőtti megismerőinek misszióját folytassa: a már eltűnő paraszti tárgytörténet és életmód-univerzum maradékait mentve életet adjon a megtartó emlékezetnek, tárgyi-gyűjteményi képtárbemutatót tartson az „Elsüllyedt falu a Dunántúlon” utókorának.

A kötet látszatra kicsiny, kézre eső, vissza-visszatérően lapozgatható „adattári” sorozat-kiadvány…, nem a harsány-nagy-vastag-drága kiállítási katalógusok körébe való. Ám a (jobbára fekete-fehér, üveglemezre vagy kevéssé szofisztikált kamerákkal készített fotókra alapozott, kevéske színes műtermi képpel kiegészülő) válogatás látszólag könnyed kivitelezhetősége mellett épp a szaknéprajzos adattári, kutatás- és megismeréstörténeti, gyűjtemény- és technikatörténeti, életmódkutatási és ábrázolás-esztétikai kiegészítés az, ami szakmai többletet, elismerésre méltó kutatói eredményességet enged belátni a kiadvány lapjai mögött. Ennek talán lehetséges a szaknéprajzi vagy honismereti érdeklődés mellett a társadalomtörténeti vagy szociológiai kontextusait hiányolni, miként azt a hagyományos néprajzi kutatás a kortárs reprezentációk összefüggésrendjében jobbára meg is kapja mint kritikát… Ám a folklorisztikai dimenziók (a vizuális és fotótörténeti aspektusokkal kiegészülve) valójában e tradicionális világ végleges eltűnése elleni küzdések nyomai, felületei, kortanúi is. S persze a változásnéprajz is önálló tudásterület, meg az örökségvédelem is alig képes mit kezdeni mindazzal, ami a sodrások között a méltatlanság kelléktárába juttatja a tegnapot. De hát… a tegnapi életvilág mai interpretációi a mindenkori holnap számára ugyanúgy változásra ítéltek lesznek, miképp az ormánsági paraszti életmód tárgyi folklór-öröksége is azzá lett már fölfedezése, megnevezése, regisztrálása pillanatában – s azóta még annyira. Valamely néprajzi tárgy, műtárgy, emlékezeti toposz, jelenség, fotó tegnapi értéke, hitelessége és vizuális leképeződése (valamint ezzel együtt valamelyest megmaradása is) csak egyik oldalán gyűjteményi tétel, formálisan adatszerű leírás. Másik oldalán viszont tartós jelentéshordozó, megörökítő, szimbólumközvetítő, életminta-lenyomat és életegész-tükör is. Teljessé tevő érték-univerzumát viszont a befogadótól, értelmezőtől kap(hat)ja meg, s egyben e befogadás változó arculataitól is önálló létre ébred. Az értékelő pillantás, az értelmező leírás, a méltóságával megbecsülni hajlamos értékrend tehát a komplexebb felfogás része, eljárásmódja, rangadó tartozéka is. S talán épp ennek az ébredésnek (vagy hát itt konkrétabban a szerzői ébresztésnek, a kutató pillantásának) látványos eszköze Bata Tímea kötete is, melynek értékeihez a befogadó-értelmező tekintete is szükséges... A létbe belegondolni, azt egészében megérteni és értelmezni, mai értékét tudatosítani a folytonosság és megszakítottság együttes belátásával lehet. Ha fotó, ha album, ha életmód, ha kultúra is – értelmet nyerni könnyebben tud az értelmező részvételével, elismerő pillantásával, átélő hozzájárulásával. Ehhez pedig ilyen alapanyagok, források, értelmező aspektusok kellenek, vagy hát igen jó, ha vannak…

A. Gergely András

1 KépTár 3. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2017., 128 oldal