Francia remekmű a vallomásos próza, a lektűr és a pszeudo-dokumentarizmus határán

A cím egyúttal kötetcím is: Marie Nimier kötete (Csendkirálynő) A kortárs francia irodalom remekei sorozat kezdő opusza,¹ Az alcím pedig műfajhatárok közötti lebegést, valójában az írónő szinte állandósult témakörének (nyolc-tíz eddig megjelent regényének) fő motívumát jelzi. Regényes elemekkel él, vagy inkább szaggatott próza, az emlékezet és az élet, a létezés és a hogylét, a túlélés és a terápiás önfaggatás műfaji kötetlenségei közötti szökellésekkel alkotott írói formaalkotás jellemzi. Ez hol szituatív tudósítás, hol naplóbejegyzéstől alig különböző firka, megint máskor lélekmentő megoldás, kemény szembesülés és szenvedő líra, kontrasztba keveredés családi emlékezettel, társadalmi konvenciókkal és származási előnyökkel, de a leggyakrabban félhangos küzdés egy ki nem alakított, meg nem erősödött apa-képpel. Egy apáéval, akiből apró kislánykorból maradt néhány cigifüstös hangulat, bárdolatlan és szeretethiányos férfi-gesztus, vállalt idegenség és leányos szeret-deficit, de alig több. Szemben a korral, a hírrel, a hírnévvel, a népszerűséggel.

A főszereplő apa, aki leginkább hiányával van jelen, még a világhálón is tucatszám szereplő személyiség, kinek portréi erőteljesen tükrözik a hatvanas évek Franciaországának ideáltipikus személyiségét, a nagystílű, jeles-neves (maiasabban: celeb) értelmiségi miliőt, íróhírességeket és filozófusokat, politikusokat és álomhelyszíneket, csalárd stílusbravúrokat és művészértelmiségi hasznavehetetlenséget, családi perpatvart, esküvői szertartásból az eltűnésbe menekülő férfi-típust, megcsalást és eltűnést – majd egy katasztrofálisan értelmetlen karambolt, melyben az apa új szeretőjével együtt szörnyethal. Ami utána marad, családja és főleg leánygyermeke hiányérzetében, a kritikát-esszét-előszót-forgatókönyvet író és a kornak megfelelően („fizikaian”) veszélyes életet élő apa minduntalan jelenléte, hagyatéka, nagy nevek és ismeretségek öröksége, elmaszatoló és elszenvedő emlékezeti lenyomatok fiában és feleségében, akiket itt és most leánya igyekszik fölidézni. Leánya, aki Roger Nimier semmi mód nem vállalható „örököse”, de szintén regényíró, aki el sem kerülheti, hogy „…annak a híres Nimier-nek…” pályájára lépjen, ugyanakkor egész lénye tiltakozik a faragatlan apai gesztusok, a szikrázó-sziszegő családi viták, a baleset nyomán (és megannyi elhallgatással övezetten) kibomló titkok definiálása közben mindaz ellen, ami apja volt, lehetett, vagy lehetett volna.

Könnyed próza, olvasmányos, szinte pár oldalas bejegyzésekre épített naplóforma, melynek idői cikkcakkosságát az emlékezet tárgyai, a saját gyermekek kérdései, a levélfoszlányok vagy kézirat-töredékek, fotók és kulcsszavak adják, s ha az „életbe vágó” témák egész dossziéját lapozgatjuk, akkor tűnik föl, miképpen új műnem ez. Amikor a Gallimard kiadó sajtóreferense a Medici-díj átvételekor megkérdezi: „Kedves Marie, most ezt minek nevezzük? Regénynek? Elbeszélésnek?” Erre ő így válaszol: „Nem, Héléne néni, inkább ne is nevezzük semminek. Az ’elbeszélés’ szó lineáris munkát sejtet és túl realista. ’Vallomás’ sem lehet, mert ahhoz túl sok a fiktív elem a történetben. Talán ’esszé’, de a szó eredeti értelmében: próbálkozás” (129. old.) – segít a fordító Füzesi Piroska a szerzőt bemutató Utószóban. Ha ugyan segítség ez. Mert hiszen próbálkozásnak mindenképpen irodalom, de prózairodalomnak inkább próbálkozás. Valójában talán olyan „magányos vállalkozás”, mely végleg békét kötni próbál a baljós életű apával, egyfajta „écriture féminine” (női írás), valahol a test és a tudattalan, a családi emlékezet és a rigorózus dokumentáció, a leszámolás és a hiány prózaformája, a fájdalom-megélés ritmikai tónusváltozásainak jegyeivel, az „apaválasztás” vagy „apaideál” és a férfiasság-gyűlölet partvonalán, a félelem legyőzése a régi tanúk felkeresése révén, avagy temetői művirág …., vallomásirodalom és a divatos „családi botrányregények” egyik hangadó műve egyúttal. Tudatalatti emlékfoszlányok prózája, a szeretett ám nem ismert édesapa hiánylényként jelenlétének prózája, szinte dokumentált vallomás, mely a megszabadítás vágya, az apa őrjítő halálát követő két évtized múltán kezd csak tudatosodni, beleértve apja bohémségeinek és politikai-irodalmi-újságírói-közéleti attrakcióinak számtalan hatását. Huszárnak állt, D’Artagnan-ról írt regényt, a legnagyobb színésznőkkel és írókkal és politikusokkal kvaterkázott, amatőr autóvezető volt egy kihívó színű nyitott Jaguár fényében, s tette, amit a francia egzisztencializmus és a Cocteau vagy Giraudoux stílusrétegében létező íróféle tesz a látványosságok nyugati tengerében. Ráadásul breton felmenőkkel, akikben a másságosság a dacos kisebbségiséggel karöltve jár – párizsi születése dacára Saint-Brieuc-ben temetik el, Bretagne ködös szívében. Valahol okkal irigylésre méltó, de éppoly okkal félelmes, charmos és bonviván, lenyűgöző és túszul ejtő. Leányként, s ugyancsak az írói pályán, ismertként és kiismerhetetlenként mindezt roppant válságosan lehet csak tovacipelni.

Marie Nimier cipeli. Esszévallomása dokumentál is, olvastatja is magát, megoldást ígér. Pedig tudja: sosem lehetséges már az. De „próbálkozik”. A Csendkirálynő egy megbicsaklott gyermekkor hangja. Csendesen szól, de nemesi méltósággal hangzik. Csak félhangosan is.

A. Gergely András

1L’intérieur sorozat, Aeternitas kiadó, Budapest, 2005., 139 oldal