Széljegyzet a tudomány-anarchia államiasításához

Miért van az úgy… – kérdezi Tadeusz Konwicki, a lengyelnek litván, litvánnak európai filmrendező, regényíró A Nowy Swiat és környéke című regényrészletben –, miért lehet az éppen úgy, és mindahányszor csakis ugyanúgy, hogy „mi mindnyájan, elevenek és mozgásban lévők, a szabadság felé menetelünk, vagy a rabszolgaság sötétségébe?”…, s hogy „Egyeseknek már csömörük van a fölös szabadságtól, mások halálukig se láthatják gyenge kis fényét…”? Még kérve kéri is: „Halott barátaim, testvéreim a pokolból vagy a mennyből, mondjátok meg nekem a lidérces álom vagy a fojtogató álmatlanság éjszakáján, érdemes-e a végsőkig küzdeni ezért a szivárványszínekből összeragasztott tünékeny pontért, amit mi szabadságnak nevezünk?”¹

Miért van az, hogy az akkor hatvanéves író a hanyatlóban lévő szolidaritás-hálózatok és az erősödő cenzúra bűvkörében is a szabadulásra, a szabadság eredendően adott, majd elkobzott, s mégis mindig lélekemelő bolygóközi élményére gondol, s dédelgetve reméli a cenzorok nélküli kor eljövetelét…? Úgyannyira, hogy írása mintegy fele az „ismeretlen cenzornak” tett gesztusokból, neki címzett mondatokból, s a vele lehetetlen, ám apróbb gesztusok során át mégis megkötött ördögi paktum szégyenével terhelten sápítozik egész szövegében? Kompromisszum a lehetetlennel? Vagy épp ellenkezőleg? Attól lehetséges, hogy még kompromisszum tárgya sem lehet? Vagy attól, hogy megnevezik, kezelhetővé lesz a gonosz…?

„A börtön falaira és a lágerek kapuja fölé vésett szabadság. Szabadság a versek ismétlődő soraiban…” – folytatja a reménytelen reménység hangján, jelezve azt is: „Az én napjaim meg vannak számlálva. De talán senki se számolta még össze őket. Valahonnan a távolból jön el hozzánk a szabadság. Minden bizonnyal eljön, bár még csak alig dereng a képe a hóban, a viharban, az esőben. A mi iszonyú nyugtalanságunkban. Hisztériás kifakadásainkban. Haláltusám hagymázában. Az én szabadságom nem korlátozza más ember szabadságát.

De mire megyek vele, ha szabad leszek” (217. oldal).

A „mire menni” és „honnan jönni” szabadsága javarészt az iszonyú nyugtalanságoknak nemcsak hordozója, de sírhelye is. Sőt: megtévesztő kompromisszuma annak is, amit elmulasztottunk szabadságként megnevezni, értékelni, őrizni. S ilyen őrizetlen szabadság zuhant most azokra, akik a nyugtalanságaik ellenére sem igazán hálásak nem lehettek a körülményeknek, viharnak, hóesésnek, de örömet még abban sem lelhetnek, hogy saját lágereik villódzó feliratát immár praktikusabb táblára, a hatékony tudományművelés reklámfényére cserélték. Éppen új elnököt választ ugyanis a magyar akadémiai köztestület. Mintegy 15 ezer ember „szabadon” kinevezett főembere lesz az új úr, az akadémiai hálózat, a jövendő programok gondnoka. Háziurat is mondhatnék gondnok helyett, de nem ilyen rangos mégsem ez a pozitúra. Kitartó hajlongásra, elvtársi egyetértésre, pártközponti utasításra kell berendezkednie. S mert ezt nem bolond tudni, máris elébe szalad a szolgálatnak: a bűvszóként hangzó egykori hatékonyságot most a nemzetközi tudományosságban elért presztízsre váltja át, ennek mérlegelésével pedig az elnök a miniszterelnöknek írt személyes levélben, majd a nyilvánosság előtt is kinyilatkoztatja: a társadalomtudósok csak henyélnek, sőt kutatói idejük java részében csak a kormányzatot szidalmazzák, s ha véletlenül nemzetközi szintű, elismert folyóiratokban vagy kiadóknál publikálnak, azt is csak azért tehetik, mert rendszerellenes, rendszerkritikus hangjukra vadászik a nyugati sajtó…

Mondja ezt mintegy három-négy vagy hat-hétezer kutatóra. Akiknek fele egyetemi oktató is, akiknek ezért minden évben két helyen is folyamatos szakmai méricskélésen kell részt vennie, akiknek intézetüket fenntartó pályázati bevétele mintegy ötven százaléka annak, amit az Akadémia költségvetése jelent. A vélekedés persze lehet titkos, lehet téves, lehet jövőbe tekintően „hatékony” is. De talán egy elnöknek kutyakötelessége nem a családtagokra, hanem a betolakodó idegenre csaholni, a sajátot védeni az otromba eltulajdonítóval szemben… Egy elnöknek épp a jó presztízse, külföldi reputációjának is rangképessége, tárgyalófélként erős hátországa, vezetőként a tárgyalóképes hajlandósága a legfőbb erénye, nem pedig a kormányzati „jóindulat” kiérdemlése a kutyahűség jegyében. Mert a körülmények is változhatnak, sajátjai is ellene fordulhatnak, mindenki dacolhat ellene, akit így elárult. S mégcsak sajnálni se fogják. Kiírta ugyan a tudomány szabadságának villódzó neonját és weboldali színességét a magas égre, de egymaga cáfolja meg azon mód a hajbókoló, önfeladó, intézmény-beáldozó hajlandóságával. Méghogy a nyugati, államhatalomtól független tudományos testületek „szabadsága”?! Ez az önkényes rendszer, amelyben a partnerség, érdek, érték és racionalitás karöltve képes működni, olykor a tőkeérdekek nevében, máskor ellenük is?! De bezzeg a magyar akadémiai önállóság megcsorbult érdekei, az elvont autonómia után maradt sufni vajon fogadókész lesz-e a nyugati/keleti partnerek érkezésére? Marad-e még kivel és mivel tárgyalóasztal mellé ülni, vagy ez is mindegy…? Az eltávozott tudósok legalább nem óberkodnak, s lehet ügyesen tudományos kisvasutat építeni majd Felcsúttól Triesztig, ahová a kínai szakemberek „kis rugalmas közössége” érkezik majd világnagy üzletet honosítani…?

De milyen igaza van! A lágerek bejárata fölé vésett szabadság is szépet ígért, s amúgy is mire menne a sok hisztériás kifakadó azzal a sok szabadsággal…!?!

Sokra tényleg nem.

Épp egy hete döntötte el a Központ, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is bedarálja, szabadságát alapítványi formába töltögeti, amit pedig majd a kormány kinevezte irodalmi középcsatár fog irányítgatni. Pár száz diák énekelt a Parlament előtt, hogy élvezetes legyen a „jaj a legyőzötteknek!” törvényt éppen odabent megszavazó parlamenterek munkanapja. Hisztériás kifakadások nélkül, de „végső megoldás” nevében a főrendiek lepkekönnyen megszavazták az egyetemi autonómia eddig többször szabadosan „eltévelyedett” intézményének lassú kivégzését. Pedig mily régen volt már az, hogy nem a Novy Swiat környékén, hanem egy másik színházban szólalt meg valaki „színház az egész világ” tónusban. A színházi harc is eldőlt, a csatatéren még néhány önkívületben dünnyögő aktor, az árkádok és zsöllyék között pedig a császári diadalmenet vonul méltóságos porfellegben.

Vonul, terül, tarol és dicsőséget még dicsőbb uralgással koronáz. Történelemkönyvek lapjaira így kerülni tényleg jóval kényesebb jövő, mint azon tépelődni, szabadság-e még, amit annak hazudnak. Szivárványszínű pont-foszlányok, cenzorok nélküli versek…, csupa vakremény…! „Mindig is csodálkoztam, és ma sem győzök csodálkozni azokon az embereken, akik azt tartják magukról, hogy joguk van mások szabadságát korlátozni. Akik azt hiszik, hogy ezt a jogot, ezt a légből kapott kiváltságot, ezt az embertelen mandátumot a gondviselésnek, a történelemnek vagy saját lángeszüknek köszönhetik. Habár legtöbbször elsöpri őket a rabságban tartottak vad haragja, tüstént akadnak utódok, akik buzgón nekilátnak, hogy újra bilincset kovácsoljanak felebarátaiknak” – írja Konwicki (216. oldal).

Szegény öreg íróember. Csak fekszik a heverőn, kapkod a levegőért, s azt reméli, most majd máshogyan történik. Talán ma már csodálkoznia sem kéne, ha élne. De ahogy Te nem ismered a hatvanas-nyolcvanas évek lengyel irodalmi cenzorait, úgy fogod feledni azokat is, akik a mai cenzúrát éltetik, felebarátaikat minősítik, beosztottaikat lealázzák és önmagukat oly sokra tartják. Szemben a szegény-szerencsétlen-öreg íróval, filmkészítővel, aki még ma is világhírű, bár csupán ráérős tévelygéseit osztotta meg velünk. S még – lám a sors szele, zápora, tele – csak hatékonysági indexe sem volt a nyomorultnak…! Cenzora ugyanakkor annál több. Hát mily kegyetlen lehet a helyzete annak, akit mégcsak nem is cenzúrázhatnak, mert sosem gondolt, mondott vagy írt olyat, amit érdemes lett volna…?

A. Gergely András

1 Nowy Świat Street and Vicinity (1986), magyarul megjelent Gimes Romána fordításában: Égtájak 1988/1989. Öt világrész elbeszélései. Európa, Budapest, 1989., 199-217. oldal