Fürdőszoba-monológ

A. Gergely András

Nem, semmiképpen sem nagy-komolykodó-száraz tanulmány ez. Kis esszé, talán morgolódás, vagy jobbára még ez sem, csak leplezetten ünnepélyeskedő kérdezősködés. Esetleg olvasói jegyzet, belefontoskodás, hangos tépelődés. Nem másról, csupán arról a tudás-szféráról, melybe olykor belelátok, de egyre kevesebb közöm van hozzá. Nem, vagy nemcsak azért, mert „a társadalomról” való tudás „valahol magasan” a felhők fölötti világban úszkál… /Ettől még lehetne madár, drón, őrangyal vagy megfigyelőgép is. Az meg hadd éljen, egészségére…!/. Inkább ami szontyolít, kedvem szegi, az a megkérdőjelezhetetlen tudálékosság, ami a „jobban tudom” és a „mindig is tudták” közötti intim résben fekszik el, és csöppet sem reflektál önmagára: tényleg tudom-e, tényleg AZT tudom-e…? Politikával foglalkozni… – nyilván nem lehet úgy, hogy az alanyi szerző nem mond át-vagy-bét, nem foglal pártálláspontot, vagy nem igyekszik függetlennek festeni magát bármilyen „pártos” elköteleződéstől. /Ettől persze – még vagy már – olvasói egy részének eleve gyanús, hiteltelen, kétségeket keltő lesz, mert hisz micsodás mondás, amelyből nem derül ki, honnan beszél, kihez szól akkor a T.Szerző…?!/. A Társadalommal foglalkoznia a kutatónak, ugyancsak „távolságtartó” közvetettséggel illik…, az meg ugyanolyan „újságírós”, publicistai, mintha hírt közölne források nélkül, tanmesét szereplők nélkül, hitbéli tanítást szakrális előkép nélkül, vagy színskálát vakon.

Vesse nyugodtan ellenem a T. Olvasó: na hát akkor vallj színt, pajtás, éppenséggel te akkor hol állsz?!? Honnan beszélsz? Ki bízott meg vele, milyen előjogod adja a tudásközlés merszét…? S akkor épp te honnan tudod-mondod emezt, mik a forrásaid, mire hivatkozol, kinek inspirációjára gondolod „végig” a dolgokat…?

Ezek is talányok… De mégsem csak azok. A célzott beszélgetés mindig lehet messzi jövendőbe felelőtlenkedő, széles(en nem létező) néptömegekhez szóló, megbotránkoztatóan lehangolt frázis, tudálékos pontosítgatás, akarnok tukmálás, rátarti cselezés az „objektivitás” védfala mögül, kötelezettség nélküli szurkapiszka mindenki ellen, aki gondolkodik vagy esélyes az önálló közlésbátorságra. De mindig tart is Valakitől Valakik felé, iránya van, útja, sebessége, tempója, célja kell legyen. És tételezi a másik oldal, a másik fél, a megértő, a befogadó, az ellenkező, a vitatkozó „objektív” létét, vagy legalább képzelt eshetőségét, lehetséges partnerségét, együttérző megértését… A céltalan beszéd viszont magányos. Felelőtlen is emiatt, de főként talán haszontalan, majdnem értelmetlen is. Jószerivel azért választ az ember közlő-beszélő szakmát, hivatást, pozíciót, látószöget, mert közlendője érlelődik időről időre. S ha mindig csak csipetnyi részét mondja el annak, ami várható, épeszűen lekezelik majd, legyintenek rá, érdektelennek gondolják.

De lehet-e egyáltalán „célzott” egy beszélgetés? Úgy vélem, mindig az. Vagy magánmonológ, s akkor is az. Terápiás, vagy tisztázó, vagy kényszeres akár, de szól, valamiért és valakihez. Megnyugtatóan, fölhergelően, fásultan, görcsösen vagy kisszerűen, de mégis szól. S még inkább, ha másik Felet, képzelt Olvasót vizionál a közlő. Egyik fél önmaga, de a Másik nélkül még önmaga sem lehet (amúgy). Csakhogy delikát kérdés marad: attól, mert nyilvános, akár közvetített, akár direkt, közössé lesz-e, aminek azzá válnia hivatása, küldetése volna? Csak amatőr közvéleménykutató vagy félamatőr kommunikátor vagyok, de meggyőződésem, hogy közössé válik, előbb-utóbb minden, esetleg csak sokkal-sokkal később, éppenséggel évtizedekre is pangó, megalvadt állapotában – de még akkor is kihámozható, s ha érdemi volt, s akkor megérthető, sőt aktuális értelmében is vehető, fogyasztható, pártolható, megszívlelendő. De ehhez közölni kell. A kortárs társadalomtudomány szinte csakis zárt önköreiben közöl, zárt tudástartománynak monologizál, bennfentes világokat épít ki, ne is értsék, intim üdvtanokat ismételget egynapélő elméletekből… – aztán lemegy a nap, s jönnek sorra az újabb hipotézisek. Aztán majd megint esteledik…

Amúgy, mégis, mit is hiányolok? Mire fut ki ez a körkörös magánbeszéd a megértésről vagy megismerésről…?

Példa lehet (ne a levegőbe szónokoljak már…!), csak egy a sokak közül: egyszer egy Tömörkény és egyéb urak címen zajló konferencia (az Irodalmi Jelen bűvkörében) nemcsak „ismerős urak, idegen emberek” vagy a hallgatag magyar ember, az „elpengetett régi világ”-allegóriái mentén értelmezhető közléstartományokba invitált (2011), hanem a „dokumentum” és a „ponyva” műfajiságának, a képi ábrázolás és a szimbolikus közlések narratív világosságának tárgykörében is érdekes nóvumot kínált (a szegedi parasztokról, a virtuális értékrendekről, a profán liturgiáról, az etnografikus és szociografikus népábrázolásról, a 20. századi elbeszélés történeti érvényéről), s ezen a közléshorizonton roppant izgalmas tárgykörbe hívott meg értő szavaival Szilasi László az akkori előadásában: Tömörkénynél még megvolt: a részvét és az irónia elfeledett lehetőségei a szegedi parasztábrázolásban.¹ Már a cím is arra serkent, ne csak a szépészeti, irodalomhistóriai, kultúrakritikai vagy stilisztikai dimenzióban szólaljon meg, hanem mai relevanciájával, társas és tudományos érvényességével is. /Eszmefuttatásom címe is innen jön…!/ De miként is szól, ami nem szól, ami feledésbe ment, ami lélekpendülésről mond le, ami nem kötelez befogadásra, nem él a közlésfelelősség eszközével, s nem ébreszt rá a közlésoldal másik felének, a befogadás-oldalnak elkötelezettségére..?! S van-e ilyen egyáltalán? Nem szól-e akár évszázadnyit átaludva is többről (vagy épp sokkal többről, ismét aktuálisról, folyamatosan kísértőről…) az, amit imitt vagy amott, sokaknak vagy keveseknek, naplónak vagy több kötetes regénynek fogalmaztak elődeink?

Mert hát de…, dehogyisnem…, sőt! Talán ezért is kedveljük az ilyesmi kísértéseket. Talán ezért is ül a polcunkon, ezért kínálja szövegtestét oly sok előd oly sok-sok-sok műve, hagyatéka, üzenete, utókornak „célzott” beszédmódja. Kicsit ekképpen, ahogyan Thomka Beáta fogalmazza: „A szociokulturális vagy morális affinitás, a Mészöly Miklós által gyakran emlegetett filantrópia, a szolidaritás és a válsághelyzetben lévők iránti emberi érzékenység nem lenne elegendő a mély szakadék poétikumának kialakításához, amely a jelenkori történelem emberi tapasztalatát jellemzi. Az elbeszélő elszenvedőként, résztvevőként, tanúként, krónikásként léphet föl. Tényszerűen vagy személyesen reflektálhat, fikciós vagy vallomásos formában beszélhet arról, ami körülveszi, és aminek maga is részese. Vagy olyan írói alapállásból szólal meg, amely az érintettséget nem leplező érzelmi többletből, az átmeneti sorsközösség benső látószögéből következik, mint Szilasi regényében”.² S mert A harmadik híd Szilasija markánsan őrzi a felelős megszólalás és a filantrópia szükségességének egész habituális hátországát, vagy éli és átéleti velünk az Amíg másokkal voltunk történő történelmeiben „a maradék kaland” várásának egész valóságértékét („Ismered a dolgok valói értékét. A lélek és a gondolat lényegi jogait soha nem szabad elveszítened. A mesterség, a szükség és az alkalom sem bitorolhatja el. Ezek voltak a kiszabott bölcsességei”, 286. oldal), addig e kiszabott bölcsességek nem magukért-valóak, hanem közösek, körkörösek, cserekapcsolati értékük létfolytonos mozgás, de kísértő jelenlét is, bennünk visszhangzik, értünkvalóan is közkincs.

Mármost, ha magamra vállalhatom itt a kellő bölcsesség és irály nélküli szentenciázás felelőtlenségét…, épp ez az, ami hiányzik a kortárs társadalomtudományok legtöbbjéből mostanság. És egészen biztos az, hogy ilyeneket nem lehet és nem is szabadna mondani…, de kérem, láttassa valaki velem azt az értünkvalóan hiteles közlést a politikatudomány, a makroszociológia, a rendszerkritikus médiakutatás, a személyes hangtól sem érintetlen szociálpolitika, a narratív médiatudomány vagy az ökológiai felelősségű klímakutatás, a várostervezés, az igazgatástudomány vagy a nemzetközi kapcsolatok elméletei bűvköréből, amely ezzel a „mirólunk van szó” moralitással fogalmaz az Emberről…! Nem a „zemberek” létezhetetlen világáról, hanem Őróla, az Egyénről, közösségéről, kis köreiről, állapotairól, sorsfacsaródásáról, poklairól, tisztulásairól, reményeiről vagy újrafölépüléseiről…!

Csalfa szentencia ez itt, megengedem. A társas lélektan, az óvodapedagógia, az orvosi antropológia, a kisközösségi valláskutatás, a zenei befogadásvizsgálat is tud személyeset mondani, ha nem is épp nagy kvatilisekben „átlagolhatót” akar közölni. De még hány és hány élő, mozgó, változó, árnyalódó világ, mélység és magasság lakozik a létben, melyekhez ezeknek a legtávolabbi közük sem lehet, hiába is igyekeznek…! Megértjük, ha mondják, ha ismertté válik, ha elérhetően forgalmazott, mi mindent tudunk ma már az emberről, a létezésről, a képzeteiről, kapcsolatairól, közösségeiről, hiányairól, vágyképeiről, megnyilvánulásairól… De… Mintha mégis folytonosan kimaradna a megismerés teljességéből a megértés esélyeinek egy szegmense, s nem is csekély partja, nem is kicsinyke mezője…! Miért vajon, s ki az, aki ezt nem közli, nem akarja közölni, nem tudja átfogni, nem képes sejdíteni, nem meri kimondani…?

Nincs, de valójában nem is igen lehetne Hieronymus Bosch pokol-víziói között olyan feeling, mint Jáchym Topol könyveiben…, hisz akkor még nemigen létezett az „elvtársi” és „barátsági” közösségnek az a huszadik században több változatban is megismert változata, amely a hitleri világ cseh vagy ukrán megfelelőjét, vagy 68-as testvérbaráti megszállást kísérte-övezte Topol különböző regény-helyszínein. Évtizedekig azt voltam képes hinni: nincs drámaibb a dokumentarista filmvalóságnál, a társadalmi tények érzékeny és hiteles rögzítésénél, a mindennapi realitások fekete-fehéren leképezhető világainál…, de ma már úgy vélem: „A” Valóságról szólva olykor halvány képzetünk sincs a belső valóságok, az intim gyilkolódások, a saját környezetben kerekedő fenekedések gyalázatos világáról, melyek kies tartományt laknak be Topol könyveiben. A kortárs cseh író (más módon ugyan, mint Bodor Ádám vagy Dragomán György, de valamiképpen mégis közös gyökerű hangnemben…) épp azokat a magánszférákat járja be, melyek például a korosztályi másságnak, a gyerek és kiskamasz létnek olyan szféráiba visznek, ahol a felnőttség világának lényegében minden pusztító eleme még erőszakosabban, bántóbban hat. S vajon egy kortárs társadalomkutató mikor lesz oly bátor, hogy makrostrukturális elemzés helyett kezébe vegyen egy „közönséges regényt”, s kontrasztot képezzen saját társadalmi tudása, meg a megformált regényvalóság eseményei között? Hányan ugranak ma neki, hogy Spiró György historikus regényeiben a mai visszhangokat hallják meg? Hányan kanalazták hiányzó társadalmi valóságképként Konrád György korai regényeit, s kik vannak most, akik még rálátnak a lét elviselhetetlen árnyalatosságában rejtőzködő párhuzamok értékbecslésére? Hol reked meg a „társas tudás” és a „társadalmi tudat” képzet-formálási kedve, ha Gion Nándor vagy Danilo Kis mai visszképét keressük a létezés éppen most adott szféráinak közegében? S ha a közvetlen válasz ott is rejlik épp Thomka Beáta vagy Bencze Erika, Heller Ágnes vagy Szegő János megannyi olvasónaplójában, a komparatív és polifón identitáskeresés kolozsvári, vásárhelyi, váradi, pécsi, szabadkai, kassai vagy dunaszerdahelyi műhelymunkáiban, mikor és hogyan jut el ez majd a térségkutatók csíkszeredai, a kommunikációkutatók szegedi, a közléselméléncek debreceni vagy budapesti, a vallásnéprajzosok ljubjanai vagy őrvidéki, brnói vagy pozsonyi köreihez? S ha eljut is, mikor s hogyan látjuk majd a sokféle mondottból a kiválogatott mondolatot átszivárogni a társadalomról való tudás bölcsészeti, kommunikációs vagy design-módszertani világába?

Talán rossz nap a mai, talán felhők mögé lopódzott a nap és hiányzik a március idusán még korainak is tartható tavasz. Talán túl sok a politikus-beszéd az ünnepélyes pillanatokban, s kevésnek látszik a jóremény a biztatóbb jövőre. Talán csak nem kéne szomorító irodalmat olvasni…, s a Goldberg-variációk helyett A fúga művészetét kéne „háttérzenének” zengetni. De a megértés még „befelé” és „lefelé” oly sok dimenziójának hiánya, a megismerés egyszer-s-mindenkorra lehetetlen totalitásának nyűgje akkor sem lenne könnyedebb, ha lemezt cserélnék. S a saját hangkulisszám még nem mentség a kérdezés ellen, sem a megismerés vágyképe-reménye-esélye ellen. De ha abban is biztos lehetek: erre a magánmonológra sem fog soha senki válaszolni, s még kevésbé magára venni közös gondunk, akkor akár afrikai dobzenei rögtönzésre cserélhetném Glenn Gould elvarázsolt szigorát a pontosság terén, s az épp oly kecses megoldáshiány megmaradna a társadalomkutatások számára.

Hát akkor…, hogy honnan beszélek, már talán érthető is. De hogy kinek, ez még rejtély tudna maradni egy ideig. Addig is hadd szóljon a nagy struktúrákban a személyesség hangját, a makrorendszerben a mikroméretű tónuskülönbséget is élvezettel kérdező Johann Sebastian közlés-bája. Ezzel még elvagyunk egy ideig. Addig meg tán a világ is fordul, s nem lesznek kínos kérdéseink a még lehetséges jövőkről, értelmezési esélyekről, ünnepi délutánokról.

De mindez már alighanem túl is van a fürdőszobai monológon. Lekapcsoljuk a villanyt, s marad a mikroléptékű ködpára, a roskadó polcok, meg a jól hangolt zongorafutamok békítő pompája. Márciusi, ha nem is tizenkét pontos, de a tizenkét fokos kromatikus skálák talán más köztességet is ígérnek a világnagy tudományok mellé…

Kelt március idusán, 2019 évében, Jáchym Topol Kátrány-italának gargalizálása közben.

1 Szilasi László: Tömörkénynél még megvolt: a részvét és az irónia elfeledett lehetőségei a szegedi parasztábrázolásban. In Thomka Beáta szerk. Befejezetlen könyv. Budapest, Kijárat Kiadó, 2012. 31-42.

2 Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás. Kijárat Kiadó, Budapest, 2018:185.