Dávila-margináliák megértő üzemmódban

„Egy társadalom akkor szekularizálódik, ha kiveszik belőle a függőség érzése” – hangzik cseles látszata és érzékeny széljegyzete, világképi optikája és morálfilozófiai szentenciáinak egyike abból a kötetből, melyet Csáki Márton szerkesztett egybe Nicolás Gómez Dávila főművi marginálisaiból További széljegyzetek egy rejtett szöveghez címen.¹

Dávila széljegyzetei műfajukat tekintve eszélyesen kritikus és visszafogottan dühödt aforizmák, olvasati szentenciák és filozófiai nyegleségek, kimunkált pesszimizmussal és megszenvedett magánnyal, keserű modernista sóhajjal és krízisteológiával megrakott bölcselmek. Az önmagát merészen „reakciósnak” tituláló Gómez Dávila (1913–1994), akinek valóságképe méltóságos házikönyvtára mélyén megfogant remete-tanításokból épül mintegy filozófiai vagy morálteológiai kinyilatkoztatássá, valójában a lehetséges filozofálást és elméleti rendszeralkotást a látványosan vállalt tudás-szkepticizmussal helyettesítő sejtéseket foglalja össze.

„Látszatok zuhatagában az értékekben bukkan elő a valóság”

Látszatvilágok látszatvalóságait, a mindenkor világosan sejthető „rejtett szöveg” létét és arculatváltozásait tükrözik már első esszékötetei (Notas, Textos) is, amelyekben már jól láthatóan csupán feljegyzésekre méltónak ítéli a világot. A kolumbiai szerző egész életében csupán barátainak és családtagjainak alkotott, s franciaországi tanulóéveit meg egy családi európai utazást nem számítva mintegy remetei boldogságban élt, ki sem mozdult Bogotá melletti villájából, így sem nevét nem ismerhetjük igazán, sem életművét, melyet Európa nyugati felén a kilencvenes években néhány európai értelmiségi jelölt meg figyelmével az érdemlegesnek számító latin-amerikai gondolkodók között.

„Tiszta lelkiismerettel foganatosíthatunk antiliberális intézkedéseket, mert a szabadság nem a legfőbb érték.”

Persze, éppen a maga vehemens korszerűtlenségével és El reaccionario auténtico című esszéjére következő időkben nem kerülhette el, hogy gondolati mélyvilágában keveredő politikai teológia, katolicizmus és antidemokratikus világkép révén a haladás és tagadás határvonalán autentikusan megnyilvánulni képes individuumként éppen annak a XX. századnak legyen szemtanúja, melynek a modernizációs zűrzavarba fordulásai kiváltképp az individuum bensőséges maga-megtartását vitték nyilvános sikerre. Liberális sikerre, no meg univerzális és közösségi drámába is.

„Humanitásnak azt nevezzük, amit a visszafogottság és a szemérmesség által sikerült kinyerni az ember állatiasságából.”

Mintegy sajnálattal-cikizéssel és az ultramontán hagyománynak megfelelő megvetéssel fogalmaz minduntalan a transzcendenciát és önnön egyensúlyát vesztett hétköznapi világokról, melyekben leginkább csak az időszerű divatokat majmoló, a reménytelenül uniformizálódó, az önelégülten jelentéktelen emberi célokat követő, puszta létükben is áldozattá leendő lényekről értekezik, akiket „nem a szeretet és az éhség, hanem az élv­hajhászat és a mohóság mozgat”. Valamiféle remetei létet, hierarchikus világképet, kesernyésen rezignált vagy helyenként szarkasztikus, visszafoghatatlanul pesszimista és minden nyűgösségével együtt is szórakoztatóan packázó hangnemben fogant filozofikusságot tükröz, holott morális—szellemi—hívői attitűdje éppoly „politikus”, amilyen lenni sosem is szeretett volna. Sőt, mert alapállása szerint a reakciós „nem visszafordulni akar, hanem más úton járni”, ezt a meghatározóan illúziómentes létmódot mentális bozótharcosként védi mindazokkal szemben, akik ezt a tagadásba vetett gesztust valamely politikai ideológia szolgálatába állítanák.

„Reakciósnak lenni azt jelenti, hogy megtanultuk: nem lehet bizonyítani, sem meggyőzni, csak elhívni.”

Ugyanakkor épp a közpolitikai szerepvállalástól a katolikus-hierarchikus világkép felé visszahúzódva képvisel a modernitással szembeni tudást. Oeuvre-je leginkább talán a modern őskételyek fogalmazóinak: Ciorannak, Caracónak, Nietzschének tónusait, Spengler morálisan dühös és féltően vádló szentenciózusságát tükrözi, ám nem követője, sőt jószerivel vitatója is a „kor szavát” kimondogatni merész tudoroknak. Ezért aztán épp Róla fogalmazni nem több, mint vállalt kudarc, sanda támadás, a megértő képzelet hiánya…

„Az átlagember tévképzetek közepette él: csupán a magányos jár-kel a realitások között.”

Persze sejtet, tételez egyfajta „valódi civilizációt”, de épp azt üzeni róla: a modernitás valamiképpen neobarbarizmus is, mégpedig a vesztesek öldöklése a valódi civilizáció megszületésének és fenntartásának árnyékában: „Miközben a modern gép napról napra bonyolultabb, a modern ember napról napra kezdetlegesebb”, s ha kellően belakott vagy felpuffadt már, akkor „a legnagyobb gyalázathoz is alkalmazkodik”. Stilisztikailag árnyaltan megmunkált ezért közléseinek java többsége, a szerzői perfekcionizmus nem kifejezetten az automatikus regény felé vezeti, sokkal inkább ezernyi aforizmájának még göndörebbre, olykor élesebbre, de végig roppant hatásosra fogalmazott szófukarsága felé. Életművét tehát okkal nem ismertük – nemcsak a vérbő szocializmus katolikus konzervativizmussal vagy szkeptikus romanticizmussal totálisan szemben álló világa magyarázza ezt, hanem a modernitás-kritika adott szinten túl meg-nem-engedettségi korlátja is. Kortanú mivolta, de sem írói, sem vezető vagy hangadó értelmiségi színtéren nem jelentkező habitusa e kétszáz oldalon oly tömegű lehangoltságot hordoz, ami már akkor is figyelemre méltó, ha sem mi nem kívánjuk megszeretni Őt, sem Ő nem próbál finnyás neoprimitív ízlésünk főirányaihoz simulni. Mint kínzóan őrlődő és ócska népszórakoztatásba, hamis szcientizmusba vagy alpári szórakozásokba örömmel hengerődző képmutatók csakis fogyasztói tömegtársadalmak egyedei lehetünk szemében, satnyuló művészettel, orcátlan klérussal vagy hazug demokráciákra esküvő politizálókkal, akik a maguk vulgáris világait démonian—zsarnokian erőszakolják a technikai fejlődésnek álcázott jelenünkre:

„A kimondottan modern szokások többsége bűncselekménynek minősülne egy valóban civilizált társadalomban”.

Ezt a társadalomképet, mit tagadjuk, a félig hallgatásból, félig klasszikusok meg-megolvasásából fakadó tisztességes szkepszis éppúgy kitartóan uralja (széljegyzetei többsége a hetvenes évek vége és a kilencvenes évek eleje között keletkezett), mint az európai aforizma-hagyományt, melynek éppen civilizációs elköteleződése volt a reneszánszban kapaszkodó, az újkorban felvilágosult, a világkapitalizmus korában már egyenesen szekuláris világkép, s Dávila írásaiban a mindenkori „vulgáris” ellen küzdő, engesztelhetetlen értelmiségi szerepkör mégis úgy tűnik fel, mint a civilizáció perspektívát a klasszikusok követésében, olykor vitatásában vagy velük folyó párbeszédben megnevező szereptudat. A vulgaritásban közhelyes gyalázatot, a követésben bűnt sejtő enigmatikus töredékek többsége ugyanakkor persze a mindenkori mentális száműzöttek igazának, az alkuképtelen mértéktartás morális alaptanának látja a korszellem regnálását.

„A modern korban két alternatíva kínálkozik: az anakronisztikus és az alantas állapot.”

A reakciós, ebből is következően, nemcsak különc, hanem megvesztegethetetlen is, s persze rosszkor élő, tévedésből születő, örök száműzött ugyancsak, az európai gondolkodási hagyományt épp annak jogán felülbíráló, annak egészét a katolikus hit és a korábbi korok tudásán edző valaki, aki saját korával csakis mufurcolhat, elégedetlenkedhet, s el kell utasítania azt. A múltban meglelt békék, az Istenben föllelhető tudatos arisztokratizmus morális fensége számára éppúgy tabu, mint a modernitások tabutörései, a beláthatóság látszata, a tudomány szolgálatkészsége és a politikai fensőbbség alapjoga. Alkudni nem, sarokba szorított állatként élni az életet még kevésbé.

„A felkínált szabadságot elfogadó alattvaló az urával együtt védi is azt; amikor viszont az állampolgár maga akarja megteremteni a saját szabadságát, akkor védtelenül kiszolgáltatja minden erőszaknak.”

A reakciósság számára nyilván nem politikai pártválasztás kérdése. A „rendszer” látszatai ellen, a behódoló többségi konvencionális alkalmazkodással szemben, a kritikai összkép védelmében megfogalmazott és mindennemű „egyenlősítéssel” szembeni morális vállalás ugyanakkor történelmi felelősség is, melynek a vedlő és megalkuvó hétköznapisággal szemben nem a „Nyugat alkonya” elfogadásában, hanem értékelvű elvitatásában van morális létjoga. Nem „felvilágosító” felvilágosodásban, hanem épp e kulturális és fejlődési csődöt elkerülni képes, a sötétség ellenében a célt még a morális magasztosságban megnevezni hajlandó szereptudatban.

Ám hogy ez törzsi-e, polgári-e, antipolitikai-e, informális-e – erről nem „a megnyugtatót” vagy „a tudnivalót” kínálja, hanem a néma példázatot, a látszatok zuhatagából kievickélni talán még képes attitűdöt.

„Az akarat és a mozgás közötti viszony mágikus.”

Dávila tudományosan „mágikus realizmusa” már mintha ismerős lenne. Értékelő szavak, sommás kategóriák, definitív viszony nélkül is talán ma már a posztposztmodernhez csatlakozna, ha bármikor is bármihez is csatlakozni akart volna. De nem akart, nem tudott, nem próbált. Ő Nicolás Gómez Dávila volt, a mindenkori „rejtett szövegek” széljegyzetelője és újabb annotációk kreatív alkotója. Egyéb további jegyzetek nélkül is.²

1 Fordította Pávai Patak Márta. Qadmon Kiadó, Budapest, 2014., 201 oldal

2 Az idézett szövegrészek és továbbiak forráshelye: https://bookline.hu/szerzo/nicolas-gomez-davila/244472