(Szükség van-e az erdélyi magyar irodalom történetére?)

Nem újdonság, mégis megborzongok, valahányszor kézbe veszem az Erdélyi Irodalmi Szemle poros, szamárfüles példányát 1924 januárjából, s elolvasom az Előszó indító mondatait:

„Az Erdélyi Irodalmi Szemlét a mindennapi szükség teremtette meg. Immár öt éve élünk Romániában anélkül, hogy volna olyan folyóiratunk, melyről elmondhatnók: megtalálható benne mindaz, ami a szépirodalomban és a különböző tudományokban itt, Romániában magyar nyelven történt. Pedig nyilvánvaló, hogy erről ma már nemcsak másoknak, de önmagunknak is számadással tartozunk.”

Így mutatkozik be a Keresztény Magvető c. kolozsvári lap irodalmi melléklete, öt évvel Erdély elcsatolása után, s lesz majdnem az évtized végéig, dr. Borbély István, majd György Lajos szerkesztésében az ébredező magyar öntudat kritikai szemléje Erdélyben. Igaz, úttörőként csak egy ideig van egyedül az eszmei küzdőtéren, hiszen bár a Pásztortűz időben megelőzte a Szemle jelentkezését, az kiemelten irodalmi, közlő folyóirat volt. Az olyan elméleti-kritikai profilt is felvállaló, irányadó lapok, mint a baloldali Korunk (1926-tól) vagy az Erdélyi Helikon (1928-tól), amelyek szembemennek a konzervatív értékekhez pozitivista módon ragaszkodó Szemlével, csak később jelentkeznek, és együttesen azt az erdélyi ön-összeszedést szorgalmazzák, amire a neves erdélyi politikus, művelődésszervező és író, Kós Károly 1921-ben a Kiáltó Szó című, máig érvényes röpiratában a transszilvanizmus nevében megfogalmazott.

Mindez semmit nem von le az Erdélyi Irodalmi Szemle érdemeiből, amely különösen az első években – az első szám hansúlyosan is bizonyíték erre – igyekezett a legfontosabb szellemi területeken bepótolni a hiátusokat. E célt szolgálták a Szépirodalmi szemlében megjelent tanulmányok (Dr. Alszeghy Zsolt: A magyarországi líra friss hajtásai; A magyarországi széppróza friss termése * Dr. György Lajos: A magyar széppróza erdélyi múltjából, 1. közlemény * Dr. Borbély István: A történeti regényről), illetve a Tudományok szemléje, amelyben olyan személyiségek tűnnek fel, mint dr. Hirschler József, dr. Buday Árpád, dr. Csűry Bálint, dr. Tavaszy Sándor, dr. Bíró Vencel... (Ez utóbbi tanulmányának címe 1918 óta Erdélyben megjelent magyar nyelvű eredeti történeti művek.)

De ami ezen túl is igazi áttörésnek számít, az a harmadik szekcióként szereplő Román és német (szász, sváb) szemle, amely az első számban Borbély István és mindenek előtt dr. Bitay Árpád révén látszik megvalósulni. Az anyaországra való bátor rálátás, illetve az új társadalmi-nemzeti realitások elismerése, az együttélés szükségességének az elfogadása olyan sajátos kettősségbe állítja az erdélyi tudatot, mely azóta is a romániai magyar irodalom kötődéseit tételezi.

A lap szemléletéből kitetszik, hogy nem elégséges az egészséges erdélyi irodalmi élethez pusztán annyi, hogy az írók megírják műveiket. Az alkotásban ugyanis soha sem volt megállás, legfeljebb időleges megtorpanás, ami jórészt a mostoha, első világháborús évtizednek tudható be, a szemléletben viszont, az értékrendben komoly átrendeződésre volt szükség, amelynek alakulását az erdélyi szellem napszámosai nem kívánták a véletlenre bízni.

Mivel a Szemle csupán a cselekvés felismerésében töltött be előremutató szerepet, kevésbé irányultságában, hamar megszűnt iránymutatónak lenni. A „nyugatos” szellemben felnőtt és új utakat kereső erdélyi írók zokon vették a lap merev konzervativizmusát, ami akkor ütközött ki igen bántóan, amikor keményen kitámadta Makkai Sándor Ördögszekér és Magyar fa sorsa című munkáit, ez utóbbival egyúttal támadva mindazt, amit Ady hozott és jelentett a modern magyar irodalomba. Nem volt túl népszerű állásfoglalás a Szemle részéről az sem, hogy az erdélyi magyar költészet mestereként éppenséggel Szabolcska Mihályt pátyolgatták, az új erdélyi irodalom fegyvertényének pedig Gulácsy Irén munkásságát tartották. Ez nem jelenti azt, hogy a lap tevékenysége mindenestül elvetendő, hiszen filozófiatörténeti közleményei, amelyek dr. Tavaszy Sándor kézjegyét viselik, korszerű szemlélketet tükröznek. Ugyancsak példaértékű az a következetesség, amivel dr. Bitay Árpád a román-magyar kapcsolatok építésével és ápolásával foglalkozik.

Két kurta, ám jellemző példát is hoznék, mindjárt az első számból a szemle pragmatikus, konstruktív álláspontjára. Az első az a kis jegyzet, melyben dr. Csűry Bálint nyelvészprofesszor elmagyarázza a román pénznemek magyar kiejtésének és használatának „trükkjét”, a másik a román Nicolae Iorga gesztusát taglalja a magyar történelemszemlélet felé.

1. Lej vagy leu? Gyakran hallja az ember a kérdést: lej-t vagy leu-t írunk-e helyesen. Mint egyéb nyelvi és helyesírási kérdésben, itt is az általános nyelvszokás igazít útba bennünket. Kétségtelen, hogy a magyarság körében a lej ejtés az általános. Hallottam ugyan eleinte ilyen ejtést is: lé, ma is hallunk aztán láj alakot is, de ez utóbbi a német nyelvű honfitársak hatása lesz. Egyes pontoskodó emberek a leu alakot szeretnék elterjeszteni, de előreláthatólag nem fog sikerülni. E kérdésről a Budapesti Hirlap 1922. március 7-i számában Zolnai Gyula tanulságos cikket ír, melynek velejét a Magyar Nyelv 1922. évi 4—6. füzetében a 143. lapon röviden K. P. is közli. Cikkének veleje ez: A romániai magyarság a pénzt lej-nek mondja akár egy lej-ről, akár több lej-ről szól. A románban az egyetlenegy lej-nek leu a neve, de már 2, 3, 100, 1000 stb.-nek lei v. leii, azaz az egynél többet jelentő számnév mellett a románban a leu többesbe kerül, többese pedig lei és lei-i. Minthogy pedig többször esik szó 2, 3, 100 stb. lei-ről, mint egyetlenegy leu-ról, azért a többször hallott alak: a lei került a magyarba, még pedig a magyaros lej alakban. A lei írás a magyarben nem helyes, mert a magyarban az ei-vel írt szavak (vö. erde-i, beigazít) két szótagot jelentenek, míg az ej kettőshangzót a magyarban ej-nek írjuk (vö. fej, tej). Zolnai is azt ajánlja, hogy írjuk a lei-t lej-nek, mert ez az egyedül helyes. (Dr. Csűry Bálint.)

2. A magyar irodalomtörténet Jorga Miklós szabad egytemén. Ez év nyarán (1923. augusztus) fontos esemény történt a magyar–román szellemi érintkezések terén. Iorga, a nagyhírű tudós, meghívta Dr. Bitay Árpád marianumi tanárt, hogy ismertesse az ő szabad egyetemén (Valenii-de-Munte, Prahova m.) a magyar irodalomtörténetet. Bitay egy előadás sorozatban, irodalomtörténeti szemléltető képek és könyvek segélyével, előkelő és nagyszámú hallgatóság élénk érdeklődése mellett, (köztük maga Jorga is) 1711-ig ismertette a magyar irodalom és szellemi élet fejlődését Előadásában elsősorban a művelődéstörténeti keret és kapcsolatok megrajzolását tartotta szem előtt s kidomborította a magyar s az egyetemes európai szellemi élet szerves összefüggéseit. Hallgatóságát különösen lekötötte, mert állandóan utalt a román történelem és irodalom párhuzamos mozzanataira s így lelkileg is közelebb vitte hozzájuk tárgyát. Előadásairól ügyes és részletes kivonatok jelentek meg, úgy a román napilapok, mint a folyóiratok hasábjain.

Vivant sequentes!

Külön öröm a ma embere számára, hogy a fenti megállapítások fellelhetők a nemrég megjelent erdélyi irodalomtörténetben, amelynek szerzője Pomogáts Béla. A könyv, amelynek teljes címe: I. Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944), II. Irodalmi dokumentumok, s a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál jelent meg, annak ötszázadik köteteként. Megjelenéséig úgy tűnt, hogy bár közel egy évszázad választ el a trianoni döntéstől, nem sikerül átfogó, az irodalmi folyamatokat és jelenségeket a maguk természetes összefüggésében ábrázoló erdélyi irodalomtörténetet megalkotni. Hol a kellő eszmei légkör hiányzott hozzá, hol meg a szerzői bátorság és munkabírás, de tény, hogy vázlatos, félbemaradt vagy erősen hiányos kísérleteken kívül máig nem született átfogó és használható mű. Maga az előzmény, a Balogh Edgár szorgalmazta Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek az utolsó kötete (R betűtől) várat még magára, pozitivista módon hatalmas tény- és ismeretanyagot hordott össze, még ha nem is minden esetben használható értékeléssel, amelyet Pomogáts előszeretettel hasznosított is. De a jeles budapesti irodalomtörténész átütő fegyverténye mindenek előtt abban áll, hogy eloszlatja a romániai magyar irodalom fogalma körül kialakult nézeteltéréseket és elvi kérdőjeleket.

Évtizedeken át magyar-magyar szellemi konfliktust jelentett az a kényszerhelyzet, hogy az anyaország és az elcsatolt területek magyar szellemi élete között mesterkélt, a külföldi diplomáciai kapcsolatokra emlékeztető csatornák működtek az egységes nemzetet megillető szerves összetartozás helyett. Romániában, a nemzetállami körülmények között a romániai magyar kisebbség önállósodásának egyik szimbóluma és felvonulási területe éppen az önálló irodalmi-művészeti élet volt. Hiába tudták a romániai magyar alkotók, hogy művészetük része az egyetemes magyar irodalomnak, viszonylagos háborítatlanságra csak akkor számíthattak, ha deklaráltan elhatárolódnak az anyaországi művészeti szerveződésektől, s megfogalmazzák a kettős kötődés doktrínáját. A magyarországi szellemi élet sokáig ellenérzéssel fogadta és renegátságnak tudta be ezt az önfejűsködésnek tűnő függetlenedési kísérletet, s nehéz volt elfogadniuk, hogy a határon túli magyarság nem a közösséget akarja megtagadni anyanemzetével, hanem túszhelyzetéből próbálja így saját magát kiváltani.

Ha ugyanis az erdélyi (vagy vajdasági, felvidéki – teljesen mindegy) irodalom feladta volna önállóságát, mondván, hogy csakis magyar irodalom létezik, ezzel egycsapásra lefejezte volna saját, még működőképes és legális szerveződéseit. Így, az ideologikusan hirdetett és időről időre megerősített önállóság pajzsa mintegy levegőhöz juttatta azt a kevés irodalmi-szellemi intézményt, melyekkel a kisebbségi magyarok ha formálisan is, de még rendelkeztek.

Pomogáts Béla irodalomtörténete, amelynek befejező kötete a következő évre valószínűleg betetőzi e nagyszabású munkát, ebben a hosszúra nyúlt, meddő vitában vág utat s szögezi le a maga álláspontját. Ennek kimunkálásában – bevallása szerint – nagyon sokat tanult szellemi mentorától, első erdélyi témájú irodalomtörténeti tanulmánya főszereplőjétől, Kuncz Aladártól.

„Azt a franciás műveltségű, a nyugati világot nagyszerűen ismerő írástudót ismertem meg benne, aki épp ezt a magas műveltségét-szellemiségét állította egy megszületésre váró és megszületésre ítéltetett kisebbségi irodalomnak a szolgálatába. Kuncz Aladár nagyon jól tudta, hogy az erdélyi magyarok akkor tudják megőrizni a maguk nemzeti identitását, akkor lesznek képesek ellenállni annak a nagyromán nyomásnak, amely már a huszas években rájuk telepedett, hogyha lesz kultúrájuk, lesz irodalmuk, ha megőrzik a hagyományaikat” – hangsúlyozta Pomogáts Béla könyve csíkszeredai bemutatóján, ez év januárjában.

Ez a munka azért is kulcsfontosságú, és nem csak a magyar nyelvterületen, mert történeti fejlődésébe, társadalmi mozgásába és hátterébe ágyazza az erdélyi irodalmi jelenségek lényegét és alakulását, nemcsak azért, mert ez felel meg szakmai meggyőződésének, hanem mert az erdélyi helyzet különlegessége is valósággal megköveteli ezt a fajta szemléletet.

„Nem osztom azt a különben mostanában ’divatosnak’ mondható kételyt, amely az irodalomtörténet-írással és általában a történetiséggel szemben tapasztalható. A történetiség elvét: egyáltalán a történetiség értelmének eszméjét egy történésznek sohasem szabad feladnia. Nagyra becsülöm a poétikai elemzéseket, az elméleti megközelítést, mindazonáltal nem hiszem, hogy az irodalomtörténet-írás hagyományos szemléletét és módszerét el lehet utasítani. Vagyis továbbra is képet lehet (és kell) adni az irodalmi folyamatok, a műfajok, az intézmények (folyóiratok, könyvkiadók, irodalmi szervezetek, mozgalmak, írói közösségek) történetéről, és természetesen az írói pályák, az írói életművek alakulásáról. Az irodalom végül is az írók alkotó munkájában: művekben és életművekben jön létre, az írói pályaképek akár csak vázlatos rajzát és a művek értékelését ennélfogva megkerülhetetlennek tartom” – áll, mintegy hitvallásként a mű bevezetőjében.

Pomogáts Béla, minden önkéntelenül örökölt és magába szívott anyaországi reflexein túltéve magát, sikerrel egyensúlyoz a történelmi hagyományok fölött, s következetesen vallja, hogy a tudatosan megfogalmazott transzilván gondolat Ady Endre nevéhez fűződik, aki Erdélyben a magyar megújulás és európai tolerancia fészkét látja, amit semmi pénzért nem volna szabad elveszítenie. A XIX. század vége–XX. század eleje olyan önálló szellemi fejlődést biztosított a decentralizált régióknak, így Erdélynek is, amely szabad kibontakozásában sajátos értékek egész tárházát hozta létre. Az elvesztett háború, Trianon mindezt egy mozdulattal semmivé változtatta, s az erdélyi szellem csak magára támaszkodva, az erdélyi együttélés és megmaradás parancsának engedelmeskedve tudta csak átmenteni jól-rosszul önmagát a nemzet kebeléből való elárvulás közel egy századában, amire gyógyírt ígért ugyan az Európai Unióhoz való közös csatlakozás, de az időközben leírt vargabetűk és tétova lépések új kérdésekkel és csapdákkal szembesítenek.

Csíkszereda, 2009. február 19.