Periszkóp-klasszikusok

1

Innen, a cellámból keveset mondhatok arról, milyen is ez az If vára, ahol hosszú esztendők óta raboskodom. A rácsos kis ablak a falat átszelő hosszú, keskeny vágat végén van: négyszögében csak az égbolt egy darabkáját látni; e négyszög több vagy kevesebb fényéből hozzávetőlegesen következtethetek az órákra és évszakokra, azt azonban nem tudom, hogy odalent mi van: vajon a tengerre szolgál-e az ablak, vagy a várárokra, esetleg valamelyik belső udvarra ? A vágat tölcsérszerűen keskenyedik; csak hason csúszva lehet benne előrehaladni; megpróbáltam elérni az ablakot, lehetetlen - még a magamfajta vékony lárvává silányult alaknak is. Tán messzebb is van a nyílás, mint ahogyan látszik: a tölcsér-perspektíva meg az ellentétes fényhatás összezavarja a távolságbecslést.

A falak olyan vastagok, hogy további cellákat, lépcsőket, őrszobákat és lőporkamrákat tartalmazhatnának; vagy lehet, hogy csupa fal az egész vár, egyetlen tömör, szilárd faltömeg, egyetlen, élve eltemetett emberrel a közepén. A rab képzeletében sorra feltűnő képek nem hatálytalanítják egymást: a cella, a szellőzőnyílás, a folyosók, melyeken a levest s kenyeret hozó foglár napjában kétszer áthalad - mindezek akár egy szivacsos állagú szikla aprócska, szűk pórusai is lehetnek.

Hallom a tenger mormolását, különösen viharos éjszakákon: olykor szinte úgy rémlik, a hullámok épp annak a falnak csapódnak, amelyre a fülemet tapasztom; máskor mintha alulról vájnák a sziklaalapzatot, cellám a legmagasabb torony tetején volna, és lentről árasztaná el a börtönt a zúgás - fogoly maga is, akár a kagyló bensejében.

Hallgatózom: a hangok változékony s rojtos-foszlányos téralakzatokat rajzolnak körém. Az őrök csoszogásából igyekszem kiokoskodni a folyosóhálózatot, a fordulókat, pihenőket; meg az egyenes szakaszokat, melyeket meg-megszakít a leveseskondér aljának a cellaküszöbökre csusszanása és a reteszcsikorgás: csak időbeli pontsort tudok így rögzíteni, melynek a térben nincs megfelelése. Éjjel tisztábban megkülönböztethető hangok érkeznek, ám a helyet s a távolságot ezek is bizonytalanul jelzik: valahol egér rágcsál, beteg sóhajtozik, hajókürt hirdeti egy többárbocos érkeztét a marseille-i révbe, s Faria abbé lapátja tovább vájja az utat e kövek között.

Nem tudom, hányszor kísérelt meg szökést az abbé: hónapokig dolgozik minden alkalommal, kőlapokat emel ki a helyükből; szétmorzsolja a cementkötéseket, kezdetleges fúrójával átfúrja a sziklatömböt; de az utolsó csákányütés nem a sziklapartra nyit neki utat: egy másik cellában találja magát, s az még beljebb van, mint amelyikből elindult. Egy kis hiba a számításban, az alagút hajlásszögének némi eltérése - s máris az erőd gyomrában van, hogy pedig visszataláljon a helyes irányba, arra képtelen. Minden balsikerű vállalkozás után újra átjavítja a képleteket és rajzokat, melyekkel telefirkálta cellája falát; rendbe hozza kezdetleges szerszámkészletét, aztán tovább ás.

2

A szökésre magam is sokat gondoltam s gondolok; sőt, annyi elképzelésem van az erőd topográfiájáról, a legrövidebb s legbiztosabb útról a külső bástyáig, ahonnan a tengerbe vethetem magam, hogy találgatásaimat s a tapasztalati tényeket immár nem tudom elválasztani egymástól. Néha olyan pontos, meggyőző tereptani képet rakok össze a föltételezéseimből, hogy gondolatban teljesen szabadon járok-kelek az erőd legkülönbözőbb pontjain; a látottakból és hallottakból összeszedett elemek viszont hézagosak, rendezetlenek, egyre ellentmondóbbak.

Rabságom első időszakában, míg kétségbeesett lázongásaim az élve rothasztó magánzárkába nem vetettek, a börtönrobot lehetővé tette, hogy néhány lépcsőn, bástyán le-föl járkáljak, titkos ajtókon lépjek be, kapualjakon haladjak át; de az emlékezetemben megőrzött s föltevéseim szolgálatában most folyvást elemeikre bontott, majd újra összerakott képek sehogyan sem akarnak egymáshoz illeszkedni, egyetlenegy sem segít megfejteni az erőd alakzatát, s azt, hogy vajon én hol vagyok benne. Túlságosan is háborogtam annak idején — mármint azon, hogy hogyan is pottyanhattam bele az igazságszolgáltatás zord gépezetébe, egyszeriben elveszítve így a szabadságot, én, Edmond Dantès, szegény, de becsületes tengerész - igen, túl sok emésztő gondolat gyötört, semhogy helyrajzi megfigyeléseket tudtam volna tenni.

A marseille-i öblöt s a környező kis szigeteket gyermekkorom óta úgy ismerem, mint a tenyeremet; ráadásul nem hosszú tengerészéletem során mindig innen indultunk, s ide érkeztünk; ám valahányszor föltűnik előttük If sötét sziklaszirtje, a hajósok ijedten kapják el róla tekintetüket, így, amikor egy csendőrcsónakon, bilincsbe verve idehoztak, s a látóhatáron feltűnt ez a szirt s ezek a falak, rögtön tudtam, milyen sors vár reám, és lehorgasztottam a fejem. Nem láttam — legalábbis nem emlékszem, hogy láttam -, melyik mólónál kötött ki a csónak, melyik lépcsőn kellett feljönnöm, s melyik ajtó csukódott be mögöttem.

Most, évek múltán, hogy nem rágódom már a letartóztatásomhoz vezető aljasságok és végzetszerűségek láncolatán, rájöttem valamire: a börtönből való szökést csakis a börtön fölépítésének ismerete teszi lehetővé.

Én csupán azért nem kívánom utánozni Fariát, mert a meggyőződéshez, hogy van kiút, vagy legalábbis ésszerű a keresése, elegendő számomra a tudat, hogy valaki keresi. Igy az abbé ásó, lapátoló tevékenységének zaja gondolataim összpontosításának szükséges kiegészítője lett. Úgy érzem, Faria nemcsak egy rab, aki szökni próbál: részese ő a terveimnek; éspedig nem azért, mert azt remélem, hogy utat tör számomra is - immár annyiszor tévedett, hogy teljesen elvesztettem bizalmamat ösztönös felismeréseiben -, hanem mert a tartózkodási helyemre vonatkozó csekély számú információt kizárólag az ő tévedéseinek sorozatából kaptam.

3

Az abbé csákánya már minden irányból át- és átlyuggatta a falakat és födémeket; de járatai továbbra is körbe-körbe tekeregnek, mint valami gombolyagban, s cellámat is mindegyre más és más irányban szelik át. Rég oda a tájékozódó képessége: Faria immár nem ismeri föl az égtájakat, de még a delelő- és talppontot sem. Megesik, hogy kaparászást hallok a mennyezet felől; egy csomó vakolat hull alá; rés nyílik odafent; Faria feje bukkan elő, tótágast. Mármint számomra tótágast, nem az ő számára; kibújik az alagútjából, s járkálni kezd, fejjel lefelé, anélkül, hogy bármi változás esne rajta: sem az ősz haján, sem a penész lepte zöld szakállán, sem az ösztövér tagjait fedő csupa rongy darócon. Légyként futkároz a mennyezeten, falakon; megáll, belevágja csákányát egy pontba, rést nyit; eltűnik.

Olykor alighogy eltűnik az egyik falban, máris előbukkan a szemköztiből: itt még be sem húzta maga után a fél lábát, s már dugja is ki a szakállát amott. Fáradtabb, aszottabb, öregebb - mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára láttam.

Máskor meg alighogy eltűnik az üregében, hallom, amint hápogva szívja be a levegőt, mint aki hatalmasat készül tüsszenteni: hidegek és nyirkosak az erőd útvesztői; ám a tüsszentés késik. Várok: eltelik egy hét, egy hónap, egy év; Faria sehol; bizonyos vagyok már benne, hogy meghalt. Hirtelen mintha földrengés rázná meg a szemközti falat; Faria kidugja a fejét az omladék alól, s befejezi a tüsszentést.

Mind kevesebb szót váltunk egymással; vagy olyan beszélgetéseket folytatunk, melyeket emlékezetem szerint nem kezdtünk el soha. Rájöttem, hogy az abbé nemigen tudja megkülönböztetni a cellákat, hisz rengeteget lát hibás útkeresései közben. Valamennyi cellában egy szalmazsák, egy vizeskorsó, egy kübli; s egy ember, aki ott áll, és nézi az eget a keskeny nyíláson keresztül. Amikor Faria előbújik a föld alól, a rab megfordul: mindig ugyanaz az arc, ugyanaz a hang, ugyanazok a gondolatok. A neve is ugyanaz: Edmond Dantès. Az erődnek nincsenek kiváltságos pontjai: térben és időben ugyanazokat az alakkombinációkat ismételgeti mindig.

4

Valamennyi szökési hipotézisem főszereplője Faria. Nem mintha azonosítani kívánnám magam vele: ő nekem arra kell, hogy olyan tárgyilagos megvilágításban szemlélhessem lelki szememmel a kitörést, amilyen tárgyilagosan nem szemlélhetném, ha át is élem; azaz ha első személyben képzelem el. Immár nem tudom, vajon az igazi Faria-e az, akit ásni hallok, vajon ő kapar-e vakondok módjára lyukat az igazi If erőd falába, vagy egy hipotetikus Faria viaskodik egy hipotetikus erőddel. Az eredmény mindenképpen ugyanaz: az erőd győz. S úgy rémlik, mérkőzéseiket szemlélve annyira belefeledkezem a pártatlanságba, hogy Faria ellenében az erődnek szurkolok... no nem, most túloztam: nemcsak a képzeletemben folyik a mérkőzés, hanem két valóságos küzdőfél között is, tőlem függetlenül; az én erőfeszítésem arra irányul, hogy hűvösen, tartózkodón figyelem, mint egy izgalommentes előadást.

Ha sikerül tökéletesen azonos távolságból figyelnem az erődöt s az abbét, akkor utóbbinak nemcsak esetenkénti, hanem visszatérő, módszerbeli hibáit is fel tudom ismerni, s így - helyes látásmódomnak hála - elkerülhetem azokat.

Faria eljárása a következő: akadályba ütközik, töri a fejét annak elhárításán, kipróbálja a megoldást, megint akadályba ütközik, új megoldást tervez, és így tovább. Szerinte, ha egyszer kiküszöbölt minden lehetséges hibát és vigyázatlanságot, a szökésnek okvetlenül sikerülnie kell: éppen csak meg kell tervezni és végre kell hajtani a tökéletes szökést. Én az ellenkező feltételezésből indulok ki: van egy tökéletes erőd, melyből nem lehet megszökni; csak ha az erőd tervezésébe vagy felépítésébe valami hiba csúszott, csak akkor lehetséges a szökés. Faria a gyenge pontok kitapoga-tásával folyvást az erőd lebontásán fáradozik, én pedig újra és újra fölépítem, egyre áthághatatlanabb akadályokat feltételezve.

Kettőnk elképzelései az erődről mindjobban eltérnek egymástól: Faria egy egyszerű alakzatból indul ki, s azt a végsőkig bonyolítja - így akarja kifürkészni a váratlan akadályokat, melyekbe úton-útfélen belebotlik; az én kiindulási pontom ez adatok összevisszasága: minden egyes különálló akadályban valamiféle akadályrendszer nyomát látom, szabályos mértani alakzattá fejlesztem az egyes metszeteket, síkidomokká, poliéderekké vagy hiperpoliéderekké forrasztom őket össze, a poliédereket gömbbe, óriásgömbbe helyezem; ilyenformán — egy-egy numerikus viszonylattal vagy algebrai képlettel meghatározva - minél zártabbá teszem, annál inkább egyszerűsítem is az erőd alakját. Egy ilyen erőd kigondolásához azonban szükségem van arra, hogy Faria abbé szüntelenül omladékokba, acél csapszegekbe, csatornalefolyókba, őrtornyokba, holtterekbe, főfalbeszögellésekbe ütközzék; mert az elképzelt erőd megerősítésének ez az egyetlen módja: újra és újra próbának kell alávetni az igazit.

5

Tehát: úgy tetszik, valamennyi cellát csak egy vastag fal választja el a külvilágtól, ám ahogy előrefúrja magát, az abbé újra rájön: egy másik zárkába jutott, s e között meg a külvilág között ott van megint a következő cella. Ebből egy olyan erőd képe alakul ki számomra, mely egyre növekszik körülöttünk, s minél tovább maradunk benne bezárva, annál inkább eltávolít a kinti világtól. Faria csak ás, ás, kapirgál, a falak azonban vastagabbá válnak, s mind több a védőfal, a bástyasarkantyú. Meglehet, ha sikerül gyorsabban előrejutnia, mint ahogyan az erőd terjeszkedik, az abbé észre se veszi, s egyszer csak kint lesz. Meg kéne fordítani a két sebesség közötti viszonylatot, hogy az erőd, hirtelen összezsugorodván, lője ki Fariát, mint valami ágyúgolyót.

Csakhogy a vár az idő múlásának sebességével növekszik, így hát gyorsabban kell haladni az idő árja ellen. Az a pillanat, melyben újra kint lennék, ugyanaz a pillanat volna, amelyben bejöttem ide: végre kinézhetnék a tengerre; és mit látok? Egy csendőrökkel megrakott csónak kiköt If szigetén; a csendőrök a bilincsbe vert Edmond Dantèst fogják közre.

Lám, megint magamat képzeltem el a szökés főszerepében, s máris nemcsak a jövőmet mozgósítottam, hanem a múltamat, az emlékeimet is. Mindaz, ami egy ártatlan rab s a börtöne viszonyában nem világos, most ismét árnyékot vet a képekre és döntésekre. Ha az én kintem veszi körül a börtönt, az a kint, valahányszor kijutnék hozzá, újra és újra visszavetne ide: a kint nem egyéb, mint a múlt, hiába próbálnék hát szökni.

Vagy úgy kell elképzelnem a börtönt, mint egy olyan helyet, mely csak önmagában van bent, kint nélkül - tehát lemondva a kijutásról -, vagy pedig úgy, hogy nem az én börtönöm, hanem egy olyan hely, mely nincs kapcsolatban velem sem kint, sem bent; pontosabban: a bentről a kintbe vezető olyan útvonalat kell kigondolni, mely mellőzi a „bent"-nek és „kint"-nek az érzelmi világomban nyert értékét; ami aztán érvényes akkor is, ha „kint" helyett „bent"-et mondok, és megfordítva.

6

Ha odakint a múlt van, meglehet, a jövő If-sziget legbelső pontjába sűrűsödött, s így a kiút befelé menet keresendő. Faria abbé falikarcain két csipkézett szélű, nyilakkal s egyéb jelekkel keresztül-kasul firkált térkép váltogatja egymást: az egyik alighanem If-szigeté, a másik a toszkán szigetcsoport egyik tagjáé, Monte Cristóé: valami kincs van ott elrejtve.

Az abbé éppenséggel e kincs megkeresése céljából akar kiszökni. Hogy szándéka sikerrel járjon, egy képzelt nyomvonalon kell haladnia, mely If szigetének térképén bentről kifelé, Monte Cristo szigetének térképén pedig kintről a legbelső pontig vezet: az a kincses barlang. Egy sziget, melyről nem lehet eltávozni, s egy sziget, melyre nem lehet eljutni - valami összefüggés kell hogy legyen közöttük: ezért Faria krikszkrakszain a két térkép mindinkább fedi egymást, végül már hajszálra egyforma.

Immár nehezen is tudom megállapítani, vajon azért ás-e éppen az abbé, hogy fejest ugorhasson a tengerbe, vagy azért, hogy behatolhasson az arannyal teli barlangba. Ha jól belegondolok, mindkét esetben egyazon végcél felé igyekszik: a lehetséges dolgok sokféleségének színhelye felé. Én hol fényben úszó, föld alatti üregbe sűrítettnek képzelem ezt a sokféleséget, hol minden irányba szétfröccsenő robbanásnak. Monte Cristo kincse és a szökés If szigetéről ugyanannak a történésnek két fázisa: talán folyamatos fázisok, talán lüktetésszerűen időszakosak.

If-Monte Cristo középpontjának keresése semmivel sem eredményesebb, mint az elérhetetlen kerülete felé való igyekvés: bárhol vagyok, a hiperszféra ott terpeszkedik körülöttem; a középpont mindenütt a tartózkodási helyem; beljebb menni, ez azt jelenti: önmagámba hatolni. Ássál csak, ássál - nem teszel egyebet: ugyanazt az utat járod mindig.

7

Ha egyszer övé a kincs, Faria kiszabadítja a császárt Elbáról, s pénzt ad neki, hogy újra a sereg élére állhasson… Az If-Monte Cristo szigetre vonatkozó szökés-felkutatás terv tehát nem teljes, ha nem tartalmazza az Elba szigetére száműzött Napóleon felkutatását-szöktetését is. Faria ás; megint behatol Edmond Dantès cellájába; megpillantja a rabot. Az háttal áll neki, s szokása szerint a szellőzőnyílás négyszögébe foglalt eget nézi; a csákányütés zajára megfordul: Bonaparte Napóleon. Faria és Dantès-Napóleon együtt ássák az alagutat az erődben. If-Monte Cristo-Elba térképe úgy van megrajzolva, hogy ha néhány foknyira elfordítják, Szent Ilona szigetét ábrázolja; a szökés száműzetésbe torkollik, melyből nincs visszatérés.

A bonyolult oksági szövevények, melyek mind Fariát, mind Edmond Dantèst börtönbe juttatták - különböző módon -, összefüggésben vannak a bonapartista üggyel. Az If-Monté Cristo nevű föltételezett mértani alakzat néhány pontján egybeesik egy másik alakzattal, melynek Elba-Szent Ilona a neve. A múltnak, a jövőnek vannak olyan pontjai, ahol a napóleoni történet beavatkozik a miénkbe, szegény rabokéba, más pontokon viszont nekem is, Fariának is lehetőségünk lesz vagy volt, hogy befolyást gyakoroljunk a császárság esetleges „revánsára".

Ezek a kereszteződések, egybevágások még bonyolultabbá teszik a lehetőségek latolgatását; egy-egy ponton az útvonalunk - mármint kié-kié - kettéválik, sőt legyezőszerűen többfelé is elágazik; valamennyi ág találkozhat más ágakkal, melyek más vonalakból indultak ki. Az abbé egy zegzugos nyomjelzésen csákányozza magát előre; és pár másodpercen múlik, hogy nem fut össze a Franciaországot visszahódító császári hadsereg ágyúival és társzekereivel.

Sötétben botorkálunk; csak útjaink önmagukba kanyarodásai figyelmeztetnek, hogy valami változás esett mások útjaiban. Waterloo az a pont, ahol Wellington serege keresztezhetné Napóleon útvonalát; ha a két vonal találkozik, a ponton túli szegmentumok kiesnek; a térképen, ahol Faria alagutat ás, a Waterloo-sarok vetülete arra kényszeríti, hogy visszaforduljon.

8

A feltételezett útvonalak kereszteződései egy sor tervet határoznak meg, e tervek pedig kéziratlapokként fekszenek egy regényíró asztalán. Nevezzük az írót Alexandre Dumas-nak; sürgősen át kell adnia a kiadójának egy tizenkét kötetből álló regényt, melynek Monte Cristo grófja a címe. Munkamódszere a következő: segédei (Auguste Maquet és P. A. Fiorentino) sorra kibontják az egyes kereszteződési pontokból kiinduló különböző alternatívákat, majd pedig ellátják megbízójukat a végenincs regényóriás valamennyi lehetséges variánsának meséjével; Dumas válogat, selejtez, szabdal, betold, ragaszt, átalakít; ha egy megoldás alapos okokból előnyösnek látszik, de kizár egy epizódot, melynek beiktatása a kedvére volna, iparkodik legalább hozzávetőlegesen egybeilleszteni az eltérő eredetű csonkokat, s így valamiféle látszólagos folyamatosságot teremteni a jövő szétágazó szegmentumai között. A végeredmény a Monte Cristo grófja című regény lesz, amit nyomdába lehet adni.

Azok a diagramok, melyeket az abbéval a börtönfalra rajzolunk, s azok, melyeket Dumas vet papírra a kiválasztott variánsok rendjének rögzítése céljából, hasonlítanak egymáshoz. Egy ívköteg már mehet a nyomdába: ifjúságom Marseille-ét tartalmazza; ahogy átfutom a sűrű sorokat, utat törhetek a kikötő mólói felé, a reggeli napsütésben felkaptathatok a Rue de la Canebière-en a katalánok dombra kapaszkodó falujába, viszontláthatom Mercedest... Egy másik ívköteg az utolsó simításokat várja: Dumas megigazítja az If várában raboskodás fejezeteit; nyakig tintásan hánykolódunk Fariával a javítások gubancai közt... Az íróasztal szélén halmozódnak a cselekmény folytatására vonatkozó javaslatok, ezeket a két segéd módszeresen kompilálja. Az egyikben Dantès megszökik a börtönből, rábukkan Faria kincsére, magára ölti Monte Cristo grófjának hamuszín, kifürkészhetetlen arcát, s törhetetlen akaraterejét, mérhetetlen gazdagságát a bosszú szolgálatába állítja; jaj nektek, rókalelkű Villefort, kapzsi Danglars, sanda Caderousse, meglakoltok latorságaitokért! - úgy, ahogy ezt dühös képzelgéseimben, őrjöngő bosszúvágyamban oly sok esztendőn át tervezgettem e falak közt.

Ott vannak az asztalon a jövő további fogalmazványai is. Faria rést nyit a falon, behatol Alexandre Dumas dolgozószobájába, s elfogulatlan, indulatmentes pillantást vet a múltak, jelenek és jövendők tájaira - én erre képtelen volnék: gyöngéd tekintettel próbálnám fölismerni magam az épp kapitánnyá kinevezett ifjú Dantès-ban, szánalommal a rab Dantèsban, a nagyság lázas önkívületével Monte Cristo grófjában, aki méltóságteljesen lépi át Párizs legelőkelőbb szalonjainak küszöbét; és rémülten látnám, hogy mindhárom idegen - hosszú, szőrös karját majommozdulattal ki-kinyújtva, innen is, onnan is fölkap egy-egy lapot, keresi a szökés fejezetet, azt a részt, ami nélkül a regény valamennyi erődön kívüli folytatása lehetetlen. Az If-Monte Cristo-Dumas íróasztala-féle koncentrikus erőd magában foglal bennünket, rabokat, tartalmazza továbbá a kincset, s a Monte Cristo grófja című regényóriást, valamennyi variánsával és milliárdos nagyságrendű, ámde mégis véges számú variáns-kombinációjával együtt. Faria szívügye egy lap a sok közül, lankadatlanul keresi azt az egyet; engem a mentől nagyobb halomba gyűlt selejtlapok érdekelnek, az elvetélt megoldásokat kívánom látni, amint oszlopsorrá állnak már össze, fallá. . .

A történet nyújtását lehetővé tevő - akár valószínű, akár valószínűtlen - folytatások birtokában Dumas Monte Cristójának cikcakkos vonalát kapjuk; ha pedig összekapcsoljuk azokat a körülményeket, melyek megakadályozzák a történet folytatását, ezzel egy nemleges regény, egy negatív előjelű Monte Cristo spirálisát rajzoljuk fel. A spirális befelé is, kifelé is tekeredhet: ha befelé, önmagába tekeredik, a történet lehetséges kifejlet nélkül lezárul; ha táguló a csigavonal, a pozitív előjelű Monte Cristo egy-egy szeletét tartalmazhatja minden gyűrűje, míg végül egybevág a regénnyel, melyet Dumas a nyomdába ad, vagy a szerencsés véletlenek gazdagsága révén éppenséggel fölébe kerekedik a regénynek. A két könyv közötti különbség - mármint az, hogy az egyiket igaznak mondhatjuk, a másikat hamisnak, ha azonosak is — igen, e lényegi különbség teljes egészében a módszertől függ. Egy könyv - vagy egy szökés - megtervezésénél az első dolog: tudni, mi a kiiktatandó.

9

Folytatjuk hát a győzködést a várral; Faria úgy, hogy kitapogatja a falak gyengéit, s újra meg újra ellenállásba ütközik, én pedig úgy, hogy elgondolkozva az ő sikertelen kísérletein, új meg új falak feltételezésével egészítem ki erőd-elképzelésem tervrajzát.

Ha sikerül gondolatban fölépítenem egy erődöt, melyből lehetetlen megszökni, ez a képzeletbeli erőd vagy ugyanolyan lesz, mint az igazi - s ez esetben bizonyos, hogy soha ki nem kerülünk innen; de legalább megnyugszunk, hisz tudni fogjuk: azért vagyunk itt, mert nem is lehetünk máshol -, vagy olyan lesz, amelyből még kevésbé juthatunk ki, mint innét; ez pedig annak lenne a jele, hogy innét van lehetőség a menekülésre: ahhoz, hogy megtaláljuk, elegendő felismerni azt a pontot, ahol az elképzelt erőd nem egyezik az igazival.

Telegdi Polgár István fordítása

A szerző (1923–1985) olasz író, írásainak zöme a mese egészséges szürrealizmusával szól az olvasóhoz. Sajátos prózai kísérletei közül kiemelkednek a játékos ál-műfajok: ál-sci-fi, ál-krimi, ál-lektűr stb. Monte Cristója filozofikus kísérleteinek klasszikus darabja.