A latin íráskultúra okán, de még a közép- és kelet-európai történeti kutatások kapcsolatelemző érdeklődése miatt is, fölöttébb izgalmas, ha befogadás- és belátás-történeti dokumentumok kerülnek közkézre egy-egy vagy több-más nép múltjából, melyekben a kölcsönhatások rendszere, uralkodói vagy katonai, diplomáciai vagy kultúrtörténeti átívelések mutatkoznak meg. Ilyen az a könyv is, mely a magyar akadémiai „Lendület Program” támogatásával a Debreceni Egyetem égisze alatt jelent meg, mégpedig kortárs francia és magyar kutatók elemzéseiből, francia és magyar nyelvű konferencia-tanulmányokkal, francia és magyar történeti párhuzamokról. Ez ugyan vélhetően a kevesek számára nélkülözhetetlen filológiai érdeklődési körök egyike csupán, hisz bizonnyal számosan élnek, akik nyugodtan tudják mellőzni ilyesfajta tájékozottságukat a francia és magyar középkori kapcsolatrendszerek terén, de már sokkal kevesebbekre jellemző, hogy ha mesefolyamot hallanak a középkori uralkodóházak, európai uralkodói kapcsolatok, a királyi méltóságok párválasztási kényszerei, a korabeli mór vagy viking, frank vagy longobárd népek vándorlásáról és megtelepedéséről, vallások és jelképek, fogalmak és hitek Európájának hétköznapjairól, az Anjou-ház vagy az Árpád-ház rokonsági viszonyrendszeréről, akkor gőgös kegyetlenséggel csak legyintsenek. Hisz olykor nem is keveset zarándokolunk történeti múzeumokban és várakban, palotákban és erődökben, templomokban és könyvtárakban vagy múzeumokban is, ahol éppen ez a fő kínálat, s éppen olyanok mennek látogatóba, akik főképp eme titkos és siralmas világok rejtelmeiben kívánnak eligazodni.

Persze már a turistázás, megint más a nézelődés, a kultúraközi kommunikáció, a látványosságok hátterének lapozgatása, mint amilyen a szigorúbban vett történeti tudományosság vállalása, ha nemzetközi partnerségről, akadémiai szinten támogatott kutatómunkáról, francia nyelvű szaktanulmányokról van szó. De a mostanság már számos közkönyvtárban elérhető alapvető francia történeti forrás nemzeti nyelvi megjelenése után, amikor a kultúra és a nemzetközi kapcsolatok története teli van az európai kulturális kapcsolatrend kölcsönhatásaival, már koránt sem oly érdekes/meglepő, ha szakmai kiadványba foglalt tudás kerül a könyvesbolti kirakatba. Ámde ha a korábban föl nem tárt periódusok nemzeti és európai historiográfiai kutatása, mai tanulmányok válogatása foglalja magába az egyházak és királyok, uralkodóházak és népek, gazdasági kényszerek és geopolitikai térnyerések interetnikus történetét, akkor könnyen lehet, hogy a tucatnyi embert érdeklő szakkönyv hirtelen közérdeklődés tárgya lesz pusztán tartalma miatt. Napjaink történettudományi kutatásai közül is számos román vagy magyar kutatócsoport érdeklődése nyílik meg el abba a főirányba, melynek nem föltétlenül a „keleti nyitás”, a honfoglalás-kori leletek, a „római eredettudat”, vagy épp a divatos finnugrisztikai (és időszakosan még trendibb turkológiai) eredetkutatás, nyelvtörténeti vagy uralmi kapcsolatkutatási, nemzetpolitikai beilleszkedés és nemzetelőtti honalapítás válik tárgyává, hanem az önmagát önnön mércéjével mérő európai tudományosság, ezen belül is a forráskutatás, az összehasonlító vizsgálódások vagy az egyetemes história szemléletének francia kutatók által megrajzolt útvonala. Nem éppen ezen a tudományidegen szempont szerint kijelölt főúton, ám a magyar és francia kutatók közötti kölcsönös érdeklődést igazoló (bár bizonnyal legalább egy évszázada, Ipolyi Arnold, Szekfű Gyula, Győrffy György, vagy az éppen tíz éve elhunyt Kosáry Domokos által lefektetett érdeklődési főirányra jellemző) közeledés egyik tematikai ága vezetett a sikerhez ama 2012-es konferencián is, mely a Francia-magyar kapcsolatok a középkorban címen huszonegy középkorász sikeres együttműködését igazolta, hogy azután egy évre rá a Debreceni Egyetem Történeti Intézete jóvoltából tizennyolc tanulmánnyal megjelentetett kötetté is formálódjon. A nemzetközi konferencia visszhangja és a francia fél közös okoskodásra alkalmassága vezetett ahhoz, hogy e kiadvány akkori sikere kínálta késztetést a munka folytatásával tetőzzék be, amelyhez az akadémiai kutatási támogatás is immáron hozzájárult, így az újabb szakmai eredmények ismételt konferencián tálalására is sor került 2016-ban Szentendrén, majd az ottani tizenöt szakmai előadásból kiválasztott a történészek szűkebb köre egy forrásmunkákra épülő kötetsorozat újabb opuszának kiadásához.¹

A címváltozat talán kevesebb leleményt tükröz részemről, hisz középszintű (vagyis nem uralkodóházi, nem diplomáciai, hanem tudományos szakmai) kapcsolatok lenyomata ez a kötet kilenc szerző részvételével, előszóval, hely- és névmutatóval, melyek a középkorász történészek érdeklődési körében most éppen elemzési területté vált részkérdésekről, kapcsolattörténeti forrásokról, értelmezési gyakorlatról napvilágot láttak. Pedig nem kell sem középkorásznak, sem direkten történésznek lenni ahhoz, hogy két civilizált világ (francia és magyar), két eltérő égtáj (kelet és nyugat), két kulturális örökség (latin és frank, keresztény és más, kelet-európai és német, lengyel és olasz, normann és hun, bizánci és velencei) meg a különböző környezeti morfológiai-ökológiai hatások összehasonlító kutatása akár egy évezred távolából is izgalmas problematikákat kínáljon az érdeklődőnek. Kézenfekvő, hogy a Lendület Program középkorász történészek által sodrásba hozott alapkutatás (Hungary in Medieval Europe Research Group) révén vállalható a keresett párhuzamok sora, kezdve a frankok francia és magyar térségi regnálásától a filológiai, egyháztörténeti, antropológiai, joghistóriai vagy irodalmi kapcsolat-kísérletekig, az Árpád-ház és Bizánc, Buda és a normannok, Luxemburgi Zsigmond vagy Anne de Foix diplomáciai szerepviselkedéséig és „magyar” házasságáig, az epikus irodalom vagy a római jog révén Kézai munkásságában formálódott kölcsönhatásokig. Mivel mindezek látványosan is középkori témakörök, e lektori késztetés indító igazolásra szorul: az a jelentés-univerzum, melyet a kötet egésze s a tanulmányok részint egyenként is hordoznak, s amely akár a Molnár Péter írásában konstituálódó írástudó értelmiségi kapcsolatokat, akár a számos tanulmányban érvényesen hivatkozott Szűcs Jenő-i rendszerképletet teszik kereső szempontjuk alapjává, mintegy évezredes kontaktust hitelesítve mutatkozik meg. Akár az uralkodóházi kapcsolatok, akár az egyházi jogkövető gyakorlat, akár az idegenekkel szembeni attitűd vagy épp az uralkodó elitre jellemző befogadókészség bizonyságai szinte egyenként villannak elő az egyes tanulmányokból is. Ugyanakkor sem a korábban már több kezdeményezést túlélő Köpeczi Béla, Kosáry Domokos vagy Benda Kálmán serkentette frankofón történetkutatási irány, sem a kortárs mikrotörténeti és társadalom-morfológiai iskola /az ELTE Atelier/ nem csorbul eredményeiben, hanem éppen gazdagszik e középkorász tematikai törekvés révén, mely árnyaltan jelzi a magyar „bűvkör” jelenlétét a mediterránum-kutatás, a szakrális és jogtörténeti, vagy poétikai és művészettörténeti kapcsolatok ekkénti fejlődésében. Akkor is, ha „csak” a francia-magyar kapcsolattörténetet vesszük szemügyre. Itt a „csak” azért is idézőjeles, mert a kötetből előviláglóan minimum kora- vagy pre-középkori kapcsolatokról, egy évezredről van szó, s akkor is, ha a „francia” akkor nem egységes, hanem frank és normann, latin és spanyol, longobárd és kelta, provanszál és zsidó épp olyan vegyességgel volt, mint „a” magyar, amely további huszonöt történeti szállal kapcsolódik saját vándorlás-, hódítás- és letelepedés-történetéhez, harcaihoz, uralkodóházi kényszerekhez, alávetettséghez és győztességhez.

Mindezek okán „persze” a kötet tanulmányai részleteikben aligha ismertethetők egy recenzió keretei között, nem is beszélve a francia eredeti szöveg olvasatának, „magyarításának” és kivonatolásának értelmezési problematikáiról. Erősen elnagyolt jegyzetekben viszont mégiscsak jelzik a tudáshorizont és tematikai sokszínűség valamely fókuszpontját vagy nézetirányát, s ennek fölidézésére törekedve elsőként a három (jóllehet erősen a szükség-teremtette látszattal bíró) tematikai kört lehet megnevezni.

A bevezető, szerkesztői előszót formáló körvonalakat Kiss Gergely és Györkös Attila tónusaival a kutatástörténeti előzmények nyomán az előadások, a konferencia-szövegek közötti rendteremtő szándék és a fejezet-struktúra indoklása következik: az eltérő tárgykörök interdiszciplináris tárgyalása a kapcsolat-változatok első tárgykörében a hadi, a hitbéli és a karoling korszakot követő uralkodóági feltételeket idézi föl az ezredforduló táji bencés törekvések és liturgikus mintaközvetítések környezetében. A második tematikai kör a királytükrök és a ceremoniális, lovagkirályi és „diplomáciai” kapcsolatépítés Nagy Lajos kori, Luxemburgi Zsigmond idei és Valois-Jagelló dinasztikus közeledéséig tartó 14-16. századi közeledéseit veszik szemügyre. A harmadik, talán a „problémás ceremóniák” vagy „fejedelmi csúcstalálkozók” izgalmas kérdésköre melletti „tükör”-képek hátterében felsejlő idegen-nyelvi tudások, névátvételek, személynév-variánsok kulturális és névtörténeti aspektusait, továbbá az eltérő forrásfeltárási anyagok nyomán fölvillanó jogtörténeti és politikai modellalkotási kontrasztjait találjuk meg.

Ami a kötet további tanulmányairól a bevezető körvonalat követő első fejezet írásai kapcsán elmondható, azt mintegy kivonatosan jegyzetelem: Gálffy László francia történeti források és emlékezet alapján idézi föl a normann és magyar kalandozások stratégiáit, földrajzi térhatásait, a fank és a Francia orientalis jelenlét X-XI. századi egyházi vagy „katonai birodalmi” tudáskincsét a Loire, Párizs, Rouen, Angers, Bordeaux, Limoge vagy Poitiers-vidéki eseményekből (11-23. old.). Bárány Attila mintegy kisebb kötetnyi írása az Árpád-házi házasságok (Kálmán és II. István utáni) időszakának kelet-nyugati kapcsolathálóját, a korszak döntő súlyú dinasztikus mérkőzéseiben a magyar részvétel jelentőségét tekinti át a bizánci, balkáni, normann, velencei és dalmát térfelfogás politikai eseménytörténeti jelentőségével is illusztrálva (25-71. old.). A magyar uralkodói dinasztia és a Francia Királyság közötti legrégebbi kapcsolathálók szövevényébe vezet Adrien Quéret-Podesta írása (73-80. old.), melyben a szentföldi zarándoklatra indulók előtt jó hírnévvel bíró kegyes magyar fogadtatás, a Cluny apátság, Saint Etienne, Angoulême és a Benedek-rendi kolostorok kapcsolati tőkéjének a „monasztikus intézményekkel” kialakult vallási-politikai piacát jellemzi, mintegy mögöttes jelentéstartalomként a szentek kultuszába is szerény betekintést kínálva. E monasztikus diplomáciát mintegy folytatja a második előadás-blokk, melyben Fábián Laura a királyi bölcsesség, Nagy Lajos kulturális örökségének a királytükrökre gyakorolt hatása, a Secretum secretorum alapján a XIV. század százharminc ismert latin kézirat közötti helye fogalmazódik meg, a Képes Krónika és a latin lovagi erények, tanultság, harcképesség és békés kultúraépítés kontrasztját kiemelve, s finoman rejtve a budai műhely és a királyi udvar műveltségvilágának politikai distanciáit az uralkodó ideáltipikus megjelenítésének kívánatossága terén (83-101. old.). E szekció témakörei közé illeszkedik a (talán egyik legkihívóbb) forrástanulmány Novák Veronika tárgyválasztásával, aki a késő-középkori uralkodói vendégjárások között Luxemburgi Zsigmond diplomáciai körutazása, 1416-os párizsi látogatása, a különböző udvari szertartások rituális és ceremoniális légyottjainak színpadiasságában, béke- vagy botrány-okozó hatásának, a lovagiasság és az udvar protokolláris szabályrendjének megsértéseibe vagy provokatív átírásába torkolló viselkedésmódok rejtelmeibe, a „szuverén diplomácia” személyességeibe vezet be a laikus, az elegáns, a csóró vagy a gáláns tipológiák révén. A fogadások, ajándékok, eseményszervezés, követi respektusok, egyházfői vagy uralkodói csalafintaságok érzékeny rajzolata kiemeli e tanulmányt a kötet szimplább forráselemző és folyamatábrákat kínáló dolgozatai közül (105-125. old.). E dinasztikus jelbeszédek és értékrendi cselek bemutatásainak egyikeként érdemes a figyelemre Györkös Attila írása is (127-140. old.), aki a 16. század eleji diplomácia fókuszába kerülő keresztényi missziót, Foix-i Anna francia grófnő és II. Ulászló házasságához vezető egyéni érdekek, házasságszervezési előjátékok, diplomáciai egyensúlyteremtés, a német birodalom és Velence vagy a balkáni török zűrök között sasszézó lengyel-magyar-cseh-morva-ausztriai fejedelmiség (hovatovább a kialakuló Habsburg-ellenesség) kapcsolathálózati nehézségeit taglalja gazdag narratív forrásanyagok alapján. Írása az érintett dinasztiák közeledésének és a diplomáciai küzdelmek sűrűsödésének látványos lajstroma, ezzel arányosan majdnem fele terjedelemben a rövid bekezdések és sűrű lábjegyzet-anyag oklevélkészletével. E forráselemző-értelmező tónus jellemzi a harmadik tematikus blokk első írását is, Mariann Slíz dolgozatát, aki a francia eredetű Jolánta női név eredetkutatási, személynévtári és irodalom-históriai forráskészletét mutatja be a Roland-énektől Árpádházi Boldog Jolánon át Dugovics András „Jóleán, Etelkának leánya” hősnőjéig, a magyar középkortól a félreértett és félremagyarázott változatokig, az Anjou-kori személynévtártól Bárczi Gézáig, nem kevés francia gyökerűnek vélt névvariáns és Szent Margit legendárium-idézet közepette (143-156. old.). A kötet záró írása, Molnár Péter kiadós dolgozata a jellegzetes „kérdező tudomány”, problematizáló elemzés mintapéldája azzal a talányépítési magabiztossággal, mely a forrás és a jelentéshordozó, a hatás és az eredet dilemmáját is megosztja olvasójával: főként Szűcs Jenő és forráskutatásai alapján veti föl a kérdést, miképpen alakul a „nemzeti” szolgaság fogalma Kézai „hun-magyar alkotmánytanában” és az eredendő emberi szabadság elvesztésére ítélt bűnösök francia jobbágyságtörténeti interpretációinak összehasonlításában. A szakirodalmi forráskeresés révén, az összehasonlító (sőt véleménykontrasztok ügykörébe vető) ibériai-francia-német-latin eredetvidékeken bóklászó dolgozatban nemcsak a jogi státuszproblematika, a személyiség korabeli jogértelmezése, a kiszolgáltatottság anatómiája izgalmas, hanem a mindezekre épülő státusz-olvasatok gondolkodástörténeti analógiái, specifikumai is.

Mindezek mellett és a mondandó, a kapcsolattörténet intimitását is jelző kötetcím-választás jellemzően a kor írástudó és bölcsész értelmiségének kényszerű gesztusát, az aragóniai és languedoci támogatóit alkalmilag elveszítő Peire Vidal trubadúr-költő sorait idézi (1198-ból), melyekből kihallik: „hogy életem mentsem, Magyarföldre menék…”, azaz mecénás-keresőben utazott „életét mentendő” a magyar méltóságok körébe, mint menekülő értelmiségi, keresve a biztos kapcsolatépítés reményét, mely célzott üzenet mintegy korunk olvasóját is a befogadás, a megértés, a partnerség, az egymás ismerete felé vezető utak fölfedezésére, költői, nyelvi, intézményes, gazdasági és tudástörténeti partnerségre serkenti.

A. Gergely András

1 A sorozatszerkesztő /Memoria Hungariae 4./ Bárány Attila és e kiadványt jegyző Györkös Attila – Kiss Gergely szakmai páros az előző kötetnek is gondozói voltak. Jelen publikáció «M’en anei en Ongria» – Relations franco-hongroises au Moyen Âge II. címre hallgat, kiadója a Debreceni Egyetem, 2017., 200 oldal.