A.Gergely András

Nem szokványos eljárás talán, de lakásomat a néhány baráti festményen kívül számos kisebb reprodukció, levelezőlap, képtelen képrészlet, kivágás, képes nyomok nyomdokai díszítik, s köztük számos – már csak az ajtók felületén elférő – nagyobb plakát is. Ezek egyike egy családot, pontosabban apát és lányát ábrázolja egy ház előtt, kerti fotelban – vagy lomtalanított holmiban – elpihenő Faterral, meg koránál idősebbnek látszó leánygyermekével. Látszólag nem csinálnak semmit, csak „kiültek”. Kipihentek a közösbe, utcára tették a lét belső élményvilágát, megosztották környezetükkel a kiességben létezés örömét, eszközeit, cuccait. Pohár bor, hamutartó, fotel… – lehetne akár alkalmi esemény is, hisz talán odabent oly sötét volt, még fotózkodni is nehézkes lett volna. De nem az. Süt a képről a mindennapos közvetlenség, a tárgyakkal harmonikus együttlét, a kiessé tett lehetetlen harmónia. Nem drámai fotó, hanem inkább „közösségi”, másképpen szólva egy kulturális lenyomat, családi albumba való intimitással. S mögötte számomra nem maga a család miliője, köznapjai, szellemisége lakozik, hanem a közvetlenség felértékelése, a retrospektív létforma reprodukciója, a familiaritás „közüggyé” tételének direktsége. Nem reklámfelület, de annak is elmegy. Nem feloldott titok, hanem a „belülállás” áttételesen „kívüllétre” maszkírozása. Sőt, még csak ez sem, maszk nélküli létezés, annak is a maga (látszólag „csinált”) közösségiségében. Ugyanakkor mégis bensőséges, az idegent is „familiarizáló” gesztus az egész.

Valójában egy francia városkiállítás plakátja, s az abból készült fotóalbum címlapja.¹ S magáról a történeti háttérről készült az alábbi írás is, mely annak ürügyén szólal meg, hogyan beszél a városantropológia az Emberről, a közvetett közvetlenségről, a létezés derűjéről, a „bent sem jobb, kint legalább közös” feloldott intimitásáról. Az írás is csupán áttekintő, de innen nézve visszatekintő is. Amire tekint, az pedig éppen a „vírusos időket” megelőző zárkózott idők nyitottabb időszaka. S talán csak ennyi, amiért megidézem itt.

Kép a városképben – városantropológia

Magából a képből nézve

Francia-magyar fotókiállítás a Néprajzi Múzeumban

Merész lehet a képzelet, amelyben egy város térbelisége, lakócsoportjainak interkulturális kölcsönhatásai, létmódok együttese és mássága fogalmazódik meg egy antropológiai kutatás alapjaként. De nem reménytelen. Legalábbis a városantropológia horizontjába könnyedén belefér efféle szegmense a városi társadalmaknak.

"Interkulturális kölcsönhatások" címen indult évekkel ezelőtt egy francia (lyoni és grenoble-i egyetemi), valamint egy magyar (ELTE és MTA) kutatócsoportból álló együttműködés,ⁱ mely kulturális minisztériumi támogatással kutatócserét, kölcsönös terepszemléket, s végül egy-egy kiállítást tett lehetővé a franciaországi Grenoble múzeumában, majd itthon a Néprajzi Múzeumban. A Berriat városrész és Terézváros összehasonlító szándékú kutatása most egy éve mutatkozott meg először a Musée Dauphinois termeiben, jobbára Michel Gasarian fotóin, filmjén és hangfelvételein építve föl egy városi világ lenyomatait, vendégként pedig Hajnal László Endre terézvárosi családfotói és szituációs városképei kaptak helyet az összevetést kínálva. A franciák most nálunk vendégeskednek, s Hajnal fotói teszik ki a java mennyiséget a Néprajzi Múzeumban november 29-én nyíló tárlat képeiből. Már a két közös kiállítás is kultúrák közötti megértést, beleérzést, ritmusok és harmóniák kölcsönösségét, mállatagságok és közérzetek közelharcát mutatja, s ahogy Grenoble-ban, úgy Pesten is helyet kapnak a városlakók "kis történetei", reflexiói, város-imázsai a megmutatkozás, én-reprezentáció részeiként.²

Hiába is keresnénk, nincs egyértelmű és egyjelentésű definíciója a városantropológia tudásterületének. Ha vannak is konvenciók, de sem a francia tudományágak közt, sem a magyar antropológiai törekvések között nincs konszenzus arról, mit kell és mit lehet tartalmaznia a város antropológiai kutatásának, vagy a feltárás eredményének. (Erről vall egyébiránt Bán Dávid Anthropolis-honlapon föllelhető ismertetése Anne Raulin: Anthropologie urbaine c. kötetéről; de ezt bizonyítja a föntebb utalt francia és a magyar kutatócsoport Párizsban most megjelent kötete is: La ville, ses cultures, ses frontières: Démarches d'anthropologues dans des villes d'Europe, ed. Jacques Barou, Alain Battegay, András A. Gergely). A két kutatócsoport könnyedén belátta, hogy eltérő szerkezetű, funkciójú, s másfajta népesség lakta városok vagy városrészek akkor sem összehasonlíthatóak, ha a kutatás eredendően ezt remélte. Ami azonban egybevethető, az a városok-városrészek mikrotörténete, lokális históriája, lakosaik térhasználati módja, etnikai és kulturális keveredésük jellege, időátélési élményei, makrohistóriára reflektáló magatartása, városimázs-alkotó képessége és még számos miliő-függő jelenség. Ami ebből a kutatás eszköztára és szempontrendszere "mellett" érvényesnek tetszhetett, az éppen a város önképe, a városlakók önreprezentációs módjai, a helyi érdekek és értékek át-meg-átfonódó szálai, az identitás vállalásának mikéntje. S mert az identitás sosem pusztán közérzet vagy lelki lakópark, az identitás-formáló momentumok megannyi képben, képzetben, képzeletben megformálódnak, továbbá kifejeződnek kapcsolatokban, magatartásokban, kommunikációs stratégiákban, rítusokban, közviselkedésben, ünnepekben - ezért mindezek már fényképezhetők is. Így lett a kutatás módszeréből (fotóhasználat interjúzás közben, városfotók és családfotók mint reprezentációs felületek meg szimbolikus üzenetek, képes elbeszélésmódok jelentéstartalmainak elemzése stb.) olyan végeredmény, mely sokszor az írott szaknyelvi kifejezéskincs helyett is pontosabb, jelentés-dúsabb, árnyaltabb - s főleg kiállíthatóbb.

Nézzük, mi fogalmazódott meg minderről maguktól a kutatóktól, akik nem egy egész várost, hanem egy kerületet, még inkább városrészt vagy körzetet szemeltek ki kutatási terepként, hogy "nemzeti csapatként" magyarok magyarokkal, franciák franciákkal fedezzék fel saját városi világaik sajátosságait. Ezt időről-időre, félévenként kiegészítette (az OM nemzetközi kutatócsere-programjától kapott támogatás révén) olyasfajta találkák sorozata, amelyeken a kutatási szempontokat, eredményeket, módszereket és szubjektív ráközelítési eljárásmódokat a saját társadalmában kutató antropológusként vállalták, vitatták meg és utóbb publikálták is.

A kiállított fotók, melyek nyilvánvalóan csupán szerény tükrét tarthatják a kutató szem elé mindannak, amit a terep felismert sajátosságai kínálnak, nem kívánt teljes értékű választ adni arra az alapkérdésre: milyen képet alkot önmagáról az érintett városi társadalmak, csoportok, körök, családok behatárolt köre, s ha ezek a reflektált világok, mikrokultúrák szélesebb horizonton is belátásokat kínálnak, vajon ezek összevethetők-e egymással jó ezer kilométernyi távolságból...?! A fény által képzett "sűrű leírás" persze nem helyettesíti a kutatás közben gyűjtött ismeretanyag szövegbe foglalását, de részint tükrözi azt, amit a kérdezettek önmagukról kialakított képként formáltak, vagy környezetükről sugalltak, megmutatni és körülírni hajlandóak voltak.

Terézváros és Berriat egykor egy nagyváros-belváros-főváros perifériáján helyezkedtek el, s lettek idővel a belső városrészek történelmi típusához sorolható, meglehetősen vegyes lakosságú, eltérő profilú lakóterei. Mai létmódjukat is az átmenetiség jellemzi, ipari zónáik és iparos-rétegeik kikényszerültek a belső szférából, helyükre modern üzleti élet nyomult vagy lakás- és házfoglaló mobilitás választotta időleges lakótérnek azokat a háztömbjeiket, gyártelepeiket, amelyek immár funkciójukat veszítve fölszámolásra ítéltettek. Ha az itt élők hangját hallgatjuk, a belakott tér mint egy falu jelenik meg az interjúk intim szövegrészeiben, a közelségek és bennsőségességek, relatív függések és vállalt marginalitások mellett is. Ebben az életszférában etnikai tagoltság (Terézvárosban németek, örmények, zsidók, lengyelek, ukránok, szerbek, cigányok éltek egykor és egymást megtűrve élnek mindmáig, Berriat pedig a portugálokat, olaszokat, spanyolokat, lengyeleket, maghrebi menekülteket fogadta be, s a bevándorlások hullámai úgyszintén nem csitultak el), emellett mindkét társadalmi térben kiskereskedők, kisiparosok, félparaszti rétegek találtak otthonra a virtigli munkások mellett is. Mindkét kerületben jelen van a gazdagság, mint az Terézvárosban a diplomata- és követségi körzetben, a Városligeti fasor és a MÁV-Kórház között tisztán látszik, beékelődve 19. század végi villák és polgári bérházak közé, az Epreskert melletti és a Lendvay utcai tájakon - amúgy nem túl nagy földrajzi távolságra a valódi szegénységtől, a Munkácsy utcai vagy Podmaniczky utcai proletárlakásoktól és lepusztult kishivatalnok-kolóniától.

Mindezt még írásban ábrázolni, tanulmánykötetbe illeszteni is nehézkes vállalkozás lenne (egyetlen ház alaposabb bemutatása is kötet-formát öltene), de még kockázatosabb a képek nyelvén elmondani. Nincs ugyanis prototípusa sem Berriat-nak, sem Terézvárosnak, csupán tengernyi sors és konfliktus, harmónia és szétesettség, épületes-impozáns nagyság és rangjafosztott méltóság egysége honol mindkét térben. A kérdés, és a városantropológus számára a lehetséges válaszok kínálata mégis leginkább abban állt, amit maguk a lakosok mondanak saját világaikról, saját kultúráikról, saját környezetük és életviláguk karakteréről. A fotók pedig erről a még képlékenyebb, még több interpretációra szoruló reprezentációról kell lenyomatot vegyenek és falra illeszthető módon visszatükrözzenek. Nem is lehet ezért több maga a kiállítás, mint a sok-sok potenciális lenyomat közül az egyik, sok-sok részletfelvétel közül egy-egy, vagy tízezer sorsból kiválasztott néhány másodperc csupán. A kiállítás ezeket a másodperceket mutatja föl, utcán és lakásban, köztéri cselekvésben és intim magánszférában, köztes terekben és közhelyekben. Olyan szerepeket, identitás-lenyomatokat, vállalt sorsokat, arcokra íródott életutakat láthatunk itt viszont, amelyek szembe jönnek amúgy az utcán, de akkor jelentés nélküliek szinte, itt pedig főszerepben illusztrálják a lakosi lét formáit, tartalmait, hiányérzeteit, pótmegoldásait, harmóniáit és konfliktusait.

A kiállítási katalógus szövege, s a képek falra aggatott sora, mely kiegészül teremszövegekkel, eligazító útmutatókkal, interjú-részletekkel is, nemcsak szimplán "hitelesíti" a teoretikus megjelenítést, hanem közreműködőkké is avatja a családokat, közösségeket, lakópolgárokat, korosztályokat, etnokulturális megnyilvánulásokat, mintaszolgáltatásokat és értékforgalmazásokat, familiáris network-öt és lakótéri konfliktusosságot, meg minden egyebet, amit a maga árnyaltságában egy városkutatás még felmutathat. Ezeknek persze reménytelenül sűrített változatai a fotók, akár a francia oldalt, akár a magyart nézzük. Szinte alig történik más (több, jobb, vagy kevesebb), mint olvasatokat kódolnak a kutatók a szövegekbe, s vizuális jelentéstartalmakat sugároznak a fotók maguk, mintha valami textus kerülne kontextusba, melynek valóban mi magunk vagyunk az értelmezői. Egy híd, rajta áthaladó gyalogossal, csupán egy "téren átmenő ember" a fotón, de aki számára a híd, amely a kerülethatár fölött ível át, egyúttal a marginális zónát is jelzi Berriat mentén, az jól tudja, mit jelent(ett) a marginalizált zónában élni évtizedekig... Miként a Nyugati vasút vonala Terézvárost határolva: pereme, külvárosa ez is a pesti városrésznek történeti értelemben szintúgy, mint társadalmi ranglétra fokai szerint; de belvárosává vagy központjává lett a Nyugati tér, a West End City, a Lipótváros csücske és az Újlipótváros idenyúló sarka révén, s ez a státusváltozás ma már más jelentés-kontextusba kerül át, szimbolikus funkciókra tesz szert... S ugyanígy kerül fókuszpontba Berriat főtere, a St.Bruno, vagy jeles napja, a Színek ünnepe, ugyanígy tükrözi a lepusztult gyárfal és üzemcsarnok annak ellenpontját, ami posztmodern üvegbeton építményként magasodik a kerület fölé, ahogyan az Andrássy út mai renovált villái-palotái szemeznek a Munkácsy utcai szegénysorral... Interkulturális érintkezések, párbeszédek ezek létmódok, életformák, értékrendszerek, megélhetési övezetek között, "kerületi" és "környéki", "magán" és "közös" világok között...

A kiállítás egyes termei kvázitematikusan vannak elgondolva: közterek és funkciók, közösségi terek és használóik, családportrék, magántérhasználat és térkapcsolatok átmenetiségei, képek és képzetek a (város)képeken belül, a maguk legszélesebb jelentésterében... Hogyan is fotózható mindez...? Közterek és magánterek párbeszédét olvashatjuk a fotók sorában, termek vonalában, magában a kiállítási térben is, mely tükrözi, vagy épp vitathatóvá teszi a térhasználat, térkisajátítás szokásrendjének harmonikus voltát, de mutatja az egyes lakosi csoportok helyfoglalási játszmáit, térnyerését, közösségi normarendjét. A "jelenetek", melyek fotókon elénk vonulnak, a névtelenség eszközével is élnek, nagyobb tömegek megjelenési helyeit (felvonulás, diszkó, metrólépcső, aluljárós lét, bevásárlóközpont) véve lajstromba, s mellettük egy következő teremben a családi kör mélységes mély intimitása, kulturális "toposzai" kapnak helyet, egyebek közt olyan beékelt "illusztrációkkal", mint az interjúk során kölcsönkért fotók, családi emlékképek, vagy a kerületről (az Artemisszió késztetésére készített) pályázati anyagok, fotók a saját terézvárosi világ lenyomataival.

A kiállítás francia képeinek síkjában, téri dimenziói közt is ez a közérdekű és magánjellegű lakozik egyszerre. A sajátnak érzett közös tér, a közös célokra áldozott magánszféra ritmikus változása, vagy egyszerűen csak tagolódása a városban, mint utak és falak merev osztottságának formája, kiegészül a közösségi terek és használóik életmódjával, a családportrékkal és interjú-szövegekkel, illatokkal és színekkel, térformákkal és létfeltételekkel. Mindezek között ott vannak az érintkezések, a kölcsönhatások és a határok is, melyeket a városlakók éppúgy, mint a városkutatók vagy várostervezők, szüntelenül átlépnek, átrajzolnak, átterveznek - hol közösen, hol önhatalmúan. Az antropológiai megközelítés ettől ugyan nem lesz könnyebb, de a határtalanságok átélésében nem lesz mesterkélt sem a városlakó, sem a városkutató aktivitása: hol merev törésvonalak fölött és alatt, hogy közigazgatási racionalitások között, hol ingatlanpiaci árnyékharcban látszik "átlépettnek" a városi tájak, emberi sorsok, kapcsolati kultúrák és kölcsönhatások színes világa.

A városok kutatásának vizuális emlékezetet firtató szakirodalma éppen most van kialakulóban. (Erre vállalkozott, a sokféle lehetséges megközelítést ölelte át a 2005 májusában Pécsett megtartott "Terek, képek és tér-képek: a modern város" c. konferencia is). Az "üres város" fotózásától mint klasszikus városfotó-hagyománytól Féner Tamás "üres város"-fotóiig számos változat kialakult már ez idáig is. A Város-képek kiállításon a "kipusztult város" fény- és tény-képei mellett Michel Gasarian életképei, és a portrékat mindig csak életközegben fényképező Hajnal László fotói is azt az élhető várost láttatják, amelyből nincs térképre kopírozható változat, csakis nyüzsgő, életteli és perszonalizált változat van. A kiállítás képei közt olykor feltűnik egy másik, a textusok és kontextusok "citációs technikáira" rímelő képtípus: a hétköznapi városbeszédben seregnyi változatban megjelenő képi beszédek pillanatképe, a "kép a képben" fotó. Fényképre kínálkozó mállatag falfelület, melyen fotó díszeleg...; robogó villamos reklámfelszíne, mely mintha részét képezné a perszonális környezet akusztikus atmoszférájának és vizuális kép-egészének. Magunk is képben vagyunk - másoknak, így mások is részei önképünknek vagy környezeti összképünknek... Képre kép másolódik, s minderről a leképezett fotó immár sokadik "reprodukciója" egy valódi-lehetséges valóságnak...

A képes képtelenségek városi élményei, a magántérhasználat és a térkapcsolatok átmenetiségei azt a társadalmi terepet körvonalazzák, amelyet a városantropológia a maga önkényes módján lehatárol és áttekinteni próbál. A képek és képzetek a (város)képeken belül éppen a kitekintésre, az átkacsintásra, a hasonlatos másságok kilesésére alkalmas felületeket, s mögöttük-alattuk a jelentések, események folyamát, hordozott és titkolt, megformált és tovatükrözött hatások együttesét jelentik. S ha nem is egykönnyen tudható, miként formálódik, mivé lesz, honnan veszi mintáit a kortárs városantropológia, talán épp e vizualizált megjelenésmódok segíthetik a képzelet határait megbontani, művészeti és tudásművészeti horizontok felé kitárni. Legalábbis addig, amíg ennél nem lesz határozottabb a városantropológia mint diszciplína körvonala. De lehet, hogy azután is, hisz városi képeink nemcsak városképek, hanem (nem kevéssé direkt utalással a szaktudományos érdeklődést vezető-irányító Niedermüller Péter egyik alapozó írására) imaginációk is, képzeleti valóságok, mentális tájak, melyekből ha nem is tudományterület, de annak kutatható és megérthető képei egybeszerveződnek.

A Városképek-kiállítás ennek a patchwork-szerű szerveződésnek egyik korszakos kísérlete. S amíg számos ilyen próbálkozás meg nem haladja, egyúttal példája is.

1 https://pictures.abebooks.com/isbn/9782847990287-de.jpg

2 https://www.neprajz.hu/kiallitasok/idoszaki/2004/varoskepek.html

i Kutató- és szerzőtársak: Szántó Diána, Komjáthy Zsuzsa, az Artemisszió Alapítvány munkatársai.