Részletek egy naplóból

Párizs, 1968. május 13. Hétfő.

Goupillières-ből hazatérőben, késő délután, a Châtelet téren, a hídfőnél nézzük a gyerekekkel a diákok és munkások csodálatos, órák óta tartó felvonulását, szó sem lehet róla, hogy kocsival átmenjünk, az egész közlekedés leállt. Megrendít a széles körű megmozdulás, feszélyeznek a jelszavak, amelyek már nem a kormányt, hanem de Gaulle-t támadják: „Boldog születésnapot, Tábornok úr", „De Gaulle a felelős". Szomorúan gondolok a Párizsban folyó Vietnam-értekezletre is, de Gaulle életművének megkoronázására; a megszámlálhatatlan tüntető közül szemmel láthatóan senki sem törődik vele.

Mély benyomást tesz rám a franciák legjobbjainak, a munkásoknak és diákoknak a felvonulása (milyen derék, rokonszenves arcok), és kétségbe ejt, hogy egy meghatározott politikával (külpolitikával, de sajnos, minden összefügg) egyetértve, nem csatlakozhatom ehhez a nagy és szép mozgalomhoz. De Gaulle Franciaországa már nem jelent nekik semmit - de hiszen ők testesítik meg Franciaországot. Szívem szerint velük tartanék... De az eszemre hallgatva nem vagyok, illetve nem lehetek közöttük. Aztán itt a korom, az osztályom, a kirekesztettség kínos érzése. Túlságosan sok az észok, kevés a szív. (Vagy az, hogy elfojtom, amit a szívem diktál. Vagy hogy a szívem hűségesen ahhoz húz, amit de Gaulle-ban helyeslek.) A kormány azonban tévedést tévedésre, hibát hibára halmozott.

Gérard otthagy bennünket, és csatlakozik a felvonuláshoz, amikor a gimnáziumának a diákjai és tanárai lobogóikkal előttünk vonulnak el. Végül Marie-Claude, Natalie meg én átvágunk a tömegen és hazamegyünk, felváltjuk Jeanne-t, aki a hétvége alatt a betegeskedő Gilles-re vigyázott. Azután Marie-Claude meg én újra eljövünk otthonról, a diáknegyedbe megyünk, a Szent Mihály úton már nyoma sincs a tüntetésnek.

Átvágunk a Sorbonne udvarán, amelyet végre szabaddá tett a rendőrség, és amelyet az egyelőre aránylag kis számú diák birtokba vett. Bemegyünk a nagy előadóterembe, ahol még csak pár száz fiatal vár csendben, rendben - nem tudni, mire... (Másnap a fényképeken láthatjuk ugyanezt a termet, ugyanaznap este, ugyanaznap éjjel, később, a lázadó diákok óriási, lelkes tömegétől zsúfoltan.)

Elég korán hazaérünk, miután visszamentünk a kocsinkért, már otthon találjuk az elcsigázott Gérard-t, aki gyalog jött a Denfert-Rochereau térről, odáig ment a tüntetőkkel. Semmi komoly összecsapás. De nem messze a Belfort-i oroszlántól a karhatalom egyik tagja tüzelt, akár nagyon rosszul is végződhetett volna a dolog. Én már akkor veszélyt sejtettem, amikor egy üres rohamrendőr-teherautó óvatlanul befordult a Châtelet térre, és az addig teljesen nyugodt tüntetők az előzőleg még nem igazán szenvedélyesen kiáltozott jelszavak közül most egyre csak azt üvöltötték dühödten, hogy: „CRS**-SS", mellettem pedig egy gyűlölettől eltorzult képű férfi, nem diák, nem is munkás, hanem a zavargások közepette olykor felbukkanó kétes alak, azt üvöltötte: „Menjünk nekik!" A tömeg egy kicsit meglódult, de a kocsinak sikerült átjutnia a tömegen, nem tartóztatták fel - a kormánykeréknél ülő néger sofőr annyira félt, hogy szinte belefehéredett. Semmi sem történt, de minden megtörténhetett volna.

Marie-Claude, Gérard együttérez a diákokkal. Én is szeretnék köztük lenni. De nem tehetem, és egyedül érzem magam, életemben először elszigeteltnek, kirekesztettnek. Először is azért, mert még ha elismerem is a sok egyetemi követelés egy részének (és a munkáskövetelések mindegyikének) jogosságát, gondolkodásomat sérti, hogy a diákok követelőzései részben zavarosak, utópisztikusak, esztelenek. Ez azonban mit sem számítana, felülkerekednék önmagamon és szemet hunynék az alapjában véve lényegtelen részletek felett (csak ez a nagy és szép nekibuzdulás számít, annak a társadalomnak teljes megkérdőjelezése, mely önmagában véve torz), ha nem volna de Gaulle. Úgy érzem, nincs jogom önmagammal szemben cserbenhagyni őt. És nincs jogom cserbenhagyni mindazt, ami bennem a mai napig kitartott mellette.

Párizs, 1968. május 17. Péntek.

Marie-Claude-dal az elfoglalt Odéonban. Telt ház. A vasfüggöny leeresztve. A szónok az első emeleti erkélyről beszél. Ködös, kusza beszéd. A közönség válaszai mérsékeltek, az emberek várnak, a lehetetlenben reménykednek. A karzatról a látvány bámulatos - egyszerre nagyon rokonszenves, és egy kicsit szomorú. A Kis Odéon termében néhány fiatalember vitatkozgat békésen. Mintha kívülállók volnának (azt mondják, csak a vágyak közös, nyilvános kiéléséről van szó), mégis itt vannak, mint mi is, tehát csak mint kíváncsiak, mert mi nem vagyunk résztvevők.

Azután a Sorbonne. Sokkal többen vannak az udvarban meg a nagy előadóteremben, mint május 13-án. Vörös és fekete zászlók (mint az Odéonban), sátrak, feliratok a falon - némelyik szürrealisztikus: „Vegye a vágyát készpénznek", „Tilos a tiltás”. Mindjárt a nagyterem mellett hatalmas kék betűkkel: „Godard a leghülyébb Kína-párti svájci." Ugyanitt: „Éljen a szabad szerelem", amott: „Ne tegyetek úgy, mintha otthon volnátok, szeretkezzetek!", viszont meglep e robbanásig feszült hangulatú diákok puritánsága. Legfelül, baloldalt vagyunk, körülbelül fél óráig maradunk egy gyűlésen, amely eleinte rendkívül forrongó, szervezetlen, aztán csendes, miután végre egy szónoknak, aki csaknem kézitusa árán jutott fel a dobogóra, sikerül magára terelnie a figyelmet. Odalentről többször félbeszakítják. Hol többen beszélnek egyszerre, hol csak egyvalaki, attól függően, hogy meghallgatják, helyeselnek neki, lehurrogják, vagy nem Arról kellene dönteni, hogy a diákok elmennek-e négy órakor a sztrájkoló Renault művekbe, a munkások iránti együttérzésül kifejezéseképpen, ahogyan tervezik, vagy nem. Már fél öt is elmúlt, azt mondják nekünk, hogy éppen most döntenek az UNEF-ben***, hogy majd értesítenek az eredményről. Határozottan az a különös, élénk benyomásom, hogy valamilyen 93-as vagy 48-as klub ülésén vagyok.

(Végül a diákok Billancourt-ba mennek, fraternizálnak a munkásokkal, de csak kívülről, mert a CGT vette kézbe a munkásmegmozdulást, amely alulról indult el, s amelyet minden tekintélyével támogatni fog, de úgy, hogy egyúttal irányítja is.)

Goupillières, 1968. május 23. Csütörtök.

Szombat óta itt vagyunk (tegnapelőtt a délutánt Párizsban töltöttük, a gyerekeket Goupillières-ben hagytuk). A televízió (felhagyva a tartózkodással - és kiharcolva a szabadságát) egyenesben közvetítette a Nemzetgyűlés üléseit. Tegnapelőtt este és a tegnapi nap nagy részében figyelemmel kísértük a cenzúráról folytatott vitát (amelyből Pompidou győztesen került ki, de milyen áron, milyen állapotban és mennyi időre?). A csaknem megbénult országban mindenütt sztrájk, csaknem mindenki leállt. Ez valóban történelem, felesleges itt feljegyeznem azt, amit Franciaország nem fog elfelejteni. De ami engem illet, én gyötrődöm szívem baloldali és eszem jobboldali (ne féljünk a szavaktól!) reagálása közt. Az igazság és a rend közt mindig ugyanaz a vita. Engem éppúgy kettéhasít, mint Franciaországot: két tűz közt vagyok, aszerint, hogy bizonyos meghatározott Franciaország-eszményemre gondolok (vagyis de Gaulle Franciaországára), vagy a nem kevésbé határozott, parancsoló emberségeszményre, arra a csöppnyi emberségre, amelyet társadalmunk semmibe vesz.

Úgy érzem, mindennek ez a lényege: tudom, hogy a legkérlelhetetlenebb forradalmároknak van igazuk: de azt is tudom, hogy annyiban nincs igazuk, amennyiben a forradalom mindig vagy anarchiába vagy diktatúrába torkollott. Ez azonban nem zárja ki azt - és ez talán elegendő lenne, hogy eldöntsem, hol a helyem , hogy minden társadalmi forradalom, miután helyreállt a rend, meghozta a leginkább kisemmizettek sorsának jelentős jobbrafordulását.

Marad de Gaulle. Amikor mindenki elhagyja (vagyis: a legjobbak közül majdnem mindenki), nem tehetem meg, hogy hátat fordítok neki, és annak az énemnek, amely oly hosszú ideig lelkesen bízott benne. (Meg kell vallanom, képes vagyok szemet hunyni azok felett a belpolitikai hibák felett, amelyek némelyek szemében megbocsáthatatlanok, de amelyeket én a Tábornok nagyságára hivatkozva elnézek neki.)

Az És milyen erőszakosak a remények! c. fejezetből. /A szerző Francois Mauriac fia, évekig de Gaulle személyi titkára a második világháború után. Gondolat, Budapest, 1986. Fordító: Bajomi Lázár Endre

** Compagnies Républicaines de Sécurité = „Köztársasági Biztonsági Századok" - a rohamrendőrség hivatalos neve, melyhez a tüntetők hozzátették a Waffen SS kezdőbetűit.

*** Union Nationale des Étudiants Francais — „Francia Országos Diákszövetség".