Terjesztése tilos!...
Ne bízz senkiben, aki elmúlt 30…! Avagy ’68 Párizsa Amerikából
Bizalmas – külföldi terjesztése tilos
1968. május 10.
USA Külügyminisztérium,
Kutatási és hírszerzési osztály
Feljegyzés a külügyminiszternek,
INR - Thomas L. Hughes
Tárgy: A francia újbaloldal és háttérbe szorított kommunisták
Diákzavargások. Az algériai háború vége óta a francia diákok nem sok politikai aktivitást mutattak. Talán amiatt, hogy a háború élménye érzelmileg kimerítette őket, az elmúlt öt évben nem nagyon tettek többet azon túl, hogy szinte már gépiesen tüntettek a jobb ellátottságért és a vietnami háború ellen. Az utóbbi időben azonban a helyzet megváltozott: Párizs hatalmas demonstrációk színhelye lett, és a diákok ádáz harcba szálltak a rendőrökkel.
„Professzorok, vének vagytok”. Súlyos tévedés lenne a francia diákok jelenlegi zaklatottságát a hagyományos politikai erők számlájára írni. A most Franciaországban kibontakozó jelenséget az újbaloldal irányítja, amely mind a demokratikus pártokat, mind pedig a kommunistákat elveti, azon az alapon, hogy egyaránt részei ugyanannak az államgépezetnek. Az újbaloldal most akar forradalmat, és inspirációját Mao, Che Guevara és Régis Debray műveiből meríti. Közvetlen előzményeit nem a tradicionális francia politikai hagyományokban kell keresnünk, hanem az új keletű, hasonló, egyesült államokbeli és német mozgalmakban. A tüntetések alatt gyakran hallható szlogen: „Professzorok, vének vagytok!” nem sokban tér el attól, amit az USA-ban skandálnak: „Ne bízz senkiben, aki harmincon túl van”.
Az újbaloldal kétségtelenül egyhangúlag ellenzi a vietnami háborút, ez azonban csak egy része annak a küzdelemnek, amelyet az ellen a társadalom ellen folytat, amely szerinte a munkásosztály és az elmaradott nemzetek elnyomásával alapozta meg saját jólétét. Az újbaloldal azt vallja, hogy az egyetemek, amelyeket a francia intézményrendszer a status quo fenntartására használ, aktívan részt vesznek ebben az elnyomásban. A jelenlegi tüntetések célja az, hogy változásokat idézzen elő az egyetemeken és aztán a társadalom egészében.
Törpe kisebbség. Még a legtúlzóbb becslés szerint is a francia újbaloldal a diákságnak csupán nagyon kis hányadát tudhatja maga mögött. A csoport egyáltalán nem egységes, hanem szervezetlen szekták – anarchisták, maoisták és gyakorlatilag tetszőleges filozófiai elmélet ihlette csoportosulások – laza tömörülése. Az újbaloldal tevékenykedése az idei iskolaév kezdete óta a Párizs külvárosában lévő ultramodern nanterre-i campusra koncentrálódott, ahol maroknyi diákcsapat több száz hívet maga köré toborozva az újbaloldal szószólójaként lépett fel. Az újbaloldal valószínűleg azért tudott ennyi támogatót szerezni Nanterre-ban, mert itt is, mint másutt Franciaországban a diákok a felsőoktatási rendszert idejétmúltnak, elégtelennek találják. Az adminisztratív és pedagógiai módszerek a múlt századra tekintenek vissza, továbbá nagy gondot jelent a túlzsúfoltság. Ironikus módon a megfelelő épületek és felszerelés hiánya Nanterre-ban nem is olyan súlyos probléma, mint más egyetemeken, például a Sorbonne-on, de nyilvánvaló, hogy a diákok nagy része jelentősen elidegenedett tanáraitól és az adminisztrációtól, valamint a társadalom egészétől. Az is lehetséges, hogy nem szeretik a külvárosi elszigeteltség érzését, ami valóban újdonság a párizsi diákság számára.
Nanterre-ben a nyugtalanság erőszakba torkollott március 22-én. A magukat „veszetteknek” (Les enragés) nevező mintegy 150 diák elfoglalta az adminisztratív épületeket. [Az elnevezés utalás az 1793–94-es jakobinus diktatúra „szélsőbaloldali” csoportjára.]
Az erőszak csak fokozódott az ezt követő hetekben, mivel a „veszettek” folytatták tüntetéseiket, és összecsaptak a szélsőjobboldali diákokkal.
A francia felsőoktatási vezetés utasítására végül május 2-án Nanterre-t bezárták.
Még ugyanazon a napon a „veszettek” nyolc vezetőjét az egyetem Fegyelmi Tanácsa elé állították. A diákok azonnal kivonultak Párizs utcáira, hogy tüntessenek a nanterre-i egyetem bezárása ellen, és amnesztiát követeljenek a diákvezetőknek. Ekkor követték el a francia egyetemi vezetők azt az alighanem súlyos hibát, hogy rendőrségi beavatkozást kértek a tüntetés leverésére, méghozzá magában a Sorbonne épületében. A középkor óta élő hagyomány szerint az egyetemek fizikailag körülhatárolható részei általában menedéknek minősülnek, immunitást élveznek az államhatalommal szemben. A rendőrség behatolása az immunitást élvező épületbe a szó szoros értelmében az utcára szólította a diákság hatalmas tömegeit, amelyek addig nem vettek részt a tüntetésben. Az akció a mindaddig szunnyadó Nemzeti Diákszövetséget (UNEF) és az egyetemi tanárok szakszervezetét (SNESUP) is arra ösztökélte, hogy csatlakozzanak az akcióhoz, és jelentős szervező erejévé váljanak az ezt követő hét demonstrációinak.
A jelentések szerint legalább 20 000 diák vett részt egyetlen felvonuláson Párizsban. Ráadásul szinte minden francia egyetemen hatalmas szimpátiatüntetések zajlottak.
Az újbaloldal sikerének okai. A viszonylag kis létszámú újbalos diákok csak akkor váltak képessé ilyen kiterjedt tüntetéssorozat előidézésére, amikor céljaik sok francia diákban rokonszenvet keltettek. A diákoknak számos komoly panaszuk van – ilyenek a túlzsúfoltság, elavult szabályozás –, melyekre a francia kormány nem adott kielégítő választ. Az a pánikszerű reakció, ahogy a rendőrséget behívták a Sorbonne-ra, majd a Sorbonne bezárása, amit a Le Monde „hidegvérrel elkövetett baklövésnek” nevezett, kétségtelenül a radikálisok kezére játszott.
Burzsoá csemeték. A francia újbalosok felkelésének egyik elragadó vonása a kommunisták velük szembeni reakciója: a kommunisták magukat mindig a forradalom élcsapatának tartották, történjen az akár a diákok körében, akár máshol. Ám hirtelen arra eszméltek, hogy egy maréknyi radikális diák háttérbe szorította őket. Az elmúlt években a kommunisták megbélyegezték a saját diákszervezetükben működő Kína-barát frakciókat, és el is távolították őket, anélkül hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottak volna nekik. 1968. január 5-én a L'Humanité, kommunista napilap azt írta: „A munkások és értelmiségiek eltökélten visszautasították, hogy azokat a kalandorokat kövessék, akik Mao Ce-Tung gondolatainak szajkózásán kívül mással nem tudtak szolgálni”. A Nanterre-ben bekövetkezett események fokozták a feszültséget, és ennek hatására váltak egyre elkeseredettebbé és védekezőbbé a diákság elleni kommunista támadások. Egy napra rá, hogy Nanterre-t bezárták, és Párizsban felkelések törtek ki, a Kommunista Párt vezetőségének tagja, George Marchais terjedelmes cikket írt az újbaloldalról, amelyben figyelmeztetett, hogy a kommunistáknak „nem szabad alábecsülniük ördögi művüket”, és „energikusan le kell őket leplezni, ugyanis ezek alapvetően a De Gaulle-féle hatalom és a nagy kapitalista monopóliumok érdekeit szolgálják”. Marchais személyeskedő hangnemben folytatta támadását: Ezek a „nagyburzsoá csemeték lenézik a munkásosztályt, és forradalmi lelkesedésük is hamar ki fog hunyni, mihelyst arra kerül a sor, hogy átvegyék apáik üzleteit, és kizsákmányolják a munkásokat a kapitalizmus legszentebb tradícióinak jegyében”. Két nappal később a L'Humanité azzal vádolta meg őket, hogy „a kormány malmára hajtják a vizet a diákság elleni küzdelemben”, mivel agent provocateur-ként lejáratják a diákmozgalmat, és ezzel eltávolítják a népet a diákok ügyétől.
A kínai reagálások. A francia kommunista állásfoglalás erőteljes reakciókat váltott ki a kínai kommunistákból. Az Új Kína Hírügynökség ezt azzal juttatta kifejezésre, hogy a tüntetéseket „a dekadens francia oktatási rendszer elleni tömegtiltakozásként” mutatta be. A kínaiakat különösképpen az zavarta francia elvtársaik szemléletében, hogy „még arra is képesek voltak, hogy összefogjanak a fasiszta rendőrséggel a diákmozgalom kegyetlen elfojtásában… A revizionista klikk egyik tagja még cikkeket is írt a L'Humanitében, hogy lejárassa a diákok igaz ügyét”.
A francia kommunista dilemma. A lázadások folytatódásával úgy tűnt, mintha a francia kommunisták kezdtek volna megrémülni, hogy kimaradtak az eseményekből. Ami eredetileg csak néhány száz szélsőséges kísérlete volt, gyorsan általános baloldali diáktiltakozássá vált. Csak feltételezhetjük, hogy a kommunisták úgy érezhették, hogy veszélyesen elszigetelődtek a diákságtól, ugyanis határozottan megváltozott a kommunista nyilatkozatok hangvétele. Még ha nem is értettek egyet az újbalosokkal és módszereikkel, a védelmükre keltek, amikor a rendőri brutalitást és az egyetemek siralmas állapotát ostorozták.
Majd kiderül, hogy a kommunisták képesek lesznek-e befolyásolni a tüntetéseket a jövőben, ámbár az újbalos eszmékkel szembeni konzervatív beállítottságuk ismeretében ez nem tűnik valószínűnek. Jelentősen megnőtt a diákok támogatottsága általában a népesség körében, ezt bizonyítja a France-Soir május 9-én végzett közvélemény-kutatása is, amely szerint a párizsiak nagy része helyesli a diákok követeléseit. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a diákok csak későn kapták meg a hivatalos kommunisták támogatását, és akkor sem eléggé. A diákok körében egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a kommunisták részét képezik a fennálló rendszernek és kormányzatnak, amely véleményük szerint valamennyi kapitalista berendezkedés közül a legundorítóbb fajta.
A dokumentum a washingtoni National Security Archives állományából való, XRPOL 13-2FR. A dokumentum titkosságát 1998. szeptember 3-án oldották föl. Másolata, más '68-as amerikai diplomáciai anyagokkal együtt, megtalálható a budapesti Nyílt Társadalom Archívumban.