egy világvége-kantáta utáni ütemvonalakkal

Mintha a szerző Föld, Föld… dunatáji magyarság-néprajzából (1982) és Pokolkerék-regényéből (2009) kimaradt hangok, velencei visszhangok és kortárs zenei kompozíciók hangkísérleti tonalitása révén együttesen komponálta volna meg újabb kötetét egy 17-21. századi laikus eposszá, udvari kantátává vagy utcasarki bárzenész hajnali búcsú-muzsikájává… – úgy halmozódik hangra hang, kottafejre ütemvonal, szekvenciára fortissimo és da capo…, sűrített szöveg, érzemény és beszéd, narrált világélmény és valamely „redőzetlen víz fölött” a „zavartalan silentia” ködéből kicsendülő asszonyi lények hangja a messzeségből… – s ekképp sugárzik elő egy szerény kicsiny kötetből Vasagyi Mária hangja is.¹

Nehéz, csakugyan átélő olvasatot és kitárulkozó muzikalitást igénylő feladat ezt az idői és téri játékot, a Dunatáj/Drávavidék hangját és a korok tűnékeny tónusait egyaránt kínáló kompozíciót úgy kezelni, mint valami el-nem-döntött konstrukciót, mely hol a HÁZ, az egész építmény, az idő végezetéig újrakomponálható világzengés tónusában mutatkozik, hol meg efemer kivagyiságában az impresszió szabados pompájába öltözködve. Vasagyi Mária Fabella domi. Avagy rege a HÁZról és körülötte egy s másról kötete² csakúgy a táji szelek, a bora, a velencei loccsanások és adriai ködök világzenéjéből fakad, miként a munkáinak java többségében folytonosan folydogáló csatornák, átereszek, folyók és belső buzgárok hangjai is. „Nálam folyton szól a zene, most Brahms C-dur szonátája. A szépség fájdalma. A fájdalom szépsége. Már-már mazochizmus. Mahler tragikumba csúcsosodó szomorúság-gyönyörét hasonlíthatom hozzá. Most már bizonyos vagyok benne: amint elkészült a világgal, befejezte a teremtést, Istennek – lehet, hogy akkor meghalt? – még volt annyi ereje, utolsó, nagy erő (az elmúló élete utolsó ereje?), hogy megteremtse a ZENÉT. A zene lelkét először is, és hozzá a fizikai lehetőségeit, amelyek azóta benne foglaltatnak a világegyetemben, csak elő kell hívni, összegyűjteni így vagy úgy, szerzőként vagy előadóként. A zene a teremtés csúcsa, úgy is kell viszonyulni hozzá. Több mint csoda. Isteni hagyaték a javából…” – nyilatkozta egy 2004-ben készült interjúban.³

Kiadója, a Forum így ajánlja: „Vasagyi Mária harmadik szépirodalmi kötete – az előzőekhez hasonlóan – regény. A Fabella domi, avagy rege a HÁZról és körülötte egy s másról tizenegy fejezetét egy-egy fiktív levéltári dokumentum alkotja. A regény a HÁZról szól, arról a házról, amelyben különböző korokban különböző nemzetiségű és érdeklődésű emberek éltek. A lakók mindegyike a művészetek valamelyikével foglalkozott. A HÁZra így egy fajta misztifikáció jellemző. A szerző szavaival élve „fabella domi. A HÁZ regéje. Dehát ez a fá-bé-lá-dó-mí egy dallamsor!” Végtelen dallamsor tehát a regény, amelyet tartalma és zeneisége mellett nyelvezete tesz egyedivé. Az 1313-ban induló szöveg, majd az azt követő néhány fejezet az adott kor nyelvezetét tükrözi, archaikusság jellemzi, ahogyan pedig időben közeledik a jelen felé, az archaikus nyelvhasználatot felváltja a mai kornak megfelelő”.

A szerzői vállalás fölidézése persze a kötetben pontosabb: „...Ez volt kutakodásom eredménye, amelynek láttán apám azt mondta: fabella domi. A HÁZ regéje. Dehát ez a fá-bé-lá-dó-mí egy dallamsor! És befejezetlen! – állapítottam meg. A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt. Csakhogy az a folytatás más formában történik, válaszolta. A világ végéig? – kérdeztem. Addig, és még tovább, mert az idő végezete is valaminek a folytatása. És azután is van folytatás, csak nem tudjuk, milyen. De keress a mí után olyan hangot, ami a befejezettség érzését kelti! A fá, válaszoltam. Igen, helyeselt apám, de akkor újra kezdődik a dallamsor, és sose lesz vége, tette hozzá”.

Vasagyi Mária tehát, aki a bár kortárs vajdasági magyar prózairodalom egyik legkonzekvensebb örökségét követi, talán igen méltatlanul kevésszer olvasott és emlegetett szerző. Sűrűn rétegzett, csak jelenkor-fókuszált színtéren leíró szövegrétegű stílusában mintegy laponként rakódnak a filozofikus fókuszú eszmefuttatások, de a szövegbe ékelt gondolati támoszlopokkal is valamely tájbölcseleti alaptónust formál, s ezekre építi az esetenként szűken családtörténeti, máskor térséghistóriai színköröket, hogy ezekkel is szinte visszatükrözze a szövegfoltok lebegésének esetlegességét. Itt-ott ez tanítónénisen tudálékosnak vagy tájlírásan elvontnak hat, ám a műviségtől mentes. Ahol mégis körmönfont-kényszeres, ott a tudatosan eltúlzott stílusbravúr, a messzi századokba vesző fennebb stíl üli meg a reflexiók terét. Ezzel a fajsúly-erősítő megoldással például a regénybeli HÁZ nem egyszerűen csupán a történések egzakt térbe cövekelt helyszíne, hanem szinte megszemélyesített, historizáló nyelvi közegbe alapozott főszereplője is, eközben egyben akár kortalan színtere hétszáz év vajdasági történelmének, ezáltal a természeti-történeti közeg életteli megtestesítője, szimbóluma ugyancsak: főképp a táj, de szélesebb mezőben a haza megjelenítője. A kötet első lapjain épül meg a HÁZ a tizennegyedik század hajnalán, midőn Janus gazda és cselédei, Gisa, Pollia és a narrátor szolga hajóznak a Duna-Dráva torkolatnál, új otthont keresve, majd megalapozva és benépesítve is. Így lesz a HÁZ megannyi nemzedék sorsának tanúhelye, sőt megszemélyesített tanúja is. A „rege s körötte egy s más” a krónikából kiemelt szereplők, történések, feszengések, drámák és hétköznapiságok éppúgy akár levéltári közlések egybehangolt korlenyomatai, akár irodalmi fikciók, melyek egymásra épülő szövevénybe, „kottaképbe” szervülnek, hogy a nagyrészt bizonyos Freya Gutenberg klasszika-filológus magángyűjteményéből kiválasztott latin nyelvű forrásokra épülve, a sok-sok sűrű évszázad hangos történelmi eseményeiből ízelítőt kínálva, de a HÁZ-at különféle aspektusokból és eltérő tónusokban bemutató epizódok láncolataként valamely sokszólamú zenei felvilággá épüljön össze. Szerepel itt Ogül Shabbhedd aga 1704-es levele Petróczy Kata Szidónia költőnőhöz; majd egy nyolcvan évvel későbbi vízmérnöki jelentés; egy beszámoló a térségben 1786-ban dúló természeti csapásról, később a Jurjitz-család ezutáni beköltözéséről; továbbá egy 1850-es úrbéri törvényszéki jegyzőkönyv részlete; hasonlóképp egy beszámoló arról, mi módon lett a HÁZ Veresmarti Mór és Harmath Elemér huszadik századi otthona; s végtére kiderül az is, miként kapcsolódik össze a HÁZ sorsa a Stainer-féle csodahegedűével. Itt, a sokadik fejezetben már nehéz lenne pusztán átfogó lakónév-lajstromra hivatkozni, de lássuk az archaizáló textusból kicsendülő, szöveghű idézetet: „Apám, úgy láttam, fontolgat valamit, majd elővette a szekrényből azt a másik hegedűt, amelynek mindkét lapja domború, s jóllehet kopott felülete matt volt és foltos, úgy láttam, felragyogott. És a szólalása! Éles és fényes volt, mint a magasan járó holdsarló, azután meg sötéten simult a földi éj feketeségébe, pedig most is, mint mindig, éppenhogy megérintette a húrokat a vonó. És láttam a hangokat! Nem kottafejeket láttam, hanem hangokat, ahogyan egymás után, majd csoportosan életre keltek és körülvettek, megízleltem minden hangot, még mielőtt ujjaim alatt kiröppentek volna a zongorából, és azon nyomban felrikoltott a klarinét, és tudta a szólamát a cselló is, és meg sem álltunk ama hegedűhang nyomában repdesve a drágaköves égben, mert minden csillagát megmutatta az ég, meg sem torpanhattunk abban a kristályos liturgiában. Eleven érzékkel ízleltük és illatoztuk a magasságot, s észre sem vettük, hogy már a második tételt játszottuk, az angyalost, s hogy a harmadik is eljött, a madaras, amit Harmath maestro annyiszor próbáltatott a négyessel…” (99-100. old.).

Szépecske „ismertető” lenne ez, ha így folytatnám, végtelen szövegcitációkkal… Csakhogy Vasagyi Mária ezt hitelesebben műveli, hagyjuk Őrá. Amit ez utóbbi részlet is méltóképpen megidéz, akár több rétegben is a hazai, a táji, a családi, személyes, életközeli, emlékezeti képzet és érzület. A kötet végestelen szövegcsoportosításban komponálja a léthelyzetek historikus pillanatképeit, de valamiképp ehhez hasonló míves impresszionisztikussággal és személyes hitelességgel, rezgő vízfelületekkel és forrongó szelekkel, historikus ömlengéssel és áradó szenvedélyességgel, meg tájhű színpompával. Érzületekkel, helyiérdekű mitikussággal, folydogáló muzsikákkal: „A víz ott, alattunk óránként változtatta színét, a legveszélyesebb munka közben is észre kellett vennem azokat a színárnyalatokat, erőszakosan rohamozták a szemet. Más, gyerekkori élményekkel is belopták magukat a vizek és a folyók a műveimbe. Nyugat-Bácska, a szülőváros és környéke morotváinak, folyóinak képe, a mocsári emberek viszontagságos, csöppet se könnyű élete vissza-visszatér az írásaimban. A tizenhárom szigeten épült és általam pannóniai Venicének, Lombosnak, Óborszentmihálynak stb. nevezett Zombor a mítoszok, legendák világában valós-fiktív hellyé módosul. Azért mondom így, valós-fiktív, mert minden fikciónak valós alapja van, az én mitikus-misztikus világérzésemben pedig csak úgy nyüzsögnek a fikciók, s ha ezt mind számba vesszük, nem a valós bácskai világról, létről írok, hanem annak képzeletemben élő tömör lecsapódásáról, a couleur locale már bejáródott fogásait és mindenfajta állelkesedést, érzelgősséget, hatáskeltést, romantikát, nemzetieskedést mellőzve. Meglehet, ezért nem népszerű olvasmányok a könyveim. Visszatérve a vizekhez: meglehet, ifjúkori eposz-olvasmányaim (Odüsszeia, Aeneis, Kalevala) hatására vízhez, vizekhez kapcsolódik több könyvemben is a haza és a ház teremtése. A pannóniai Venice alapítói például, a vizenyők, láposok honfoglalói Hárslevélnek nevezett tutajon hajóztak ide az Úz folyón, a Duna akkor még élő mellékfolyóján. Nem győzték csodálni a szigetek világát, azonnal nevet adtak mindegyiknek, az első volt a lapuló Csöndes, a második a sötét Titkos, majd a kopár Pangó, az illatos Szelíd, a titokzatos építmény-maradványokkal ijesztgető Cölöpös, amit a Zajgó folyóág vett körül, azután Laboda, a hattyúlakta halmos sziget, később Sütő, majd Pék-sziget, partja alatt a Kacskárral, ennek pedig egyik szakasza gyönyörű tiszta vizéről vált híressé, ezt a szakaszt Zaphirusnak nevezték el. Később a vár és város az Öves szigeten épült. A sebes Kerengő övezte, de a tutajozók érintették Pohost, Csallányt, Székest, Szálkást, ahol sasok laktak, Ballangót, Burjánost vagy Bivalost, az iratokban Insula Bubalorumot, itt bivalyok tanyáztak, mögötte volt a dombos Széllengő és a legutolsó, alig látható, csupán egy vadkörtefa nőtt rajta, a Körtvélyes. Most megint messzire kanyarodtam a valóságtól. E földrajzi képződmények helyét és nevét én találtam ki, tulajdonságaik, látványuk a város antropomorf ábrázatának, sajátságainak meghatározói. Mozaikként álltak össze Venice ismérveivé. Vizek és építők harca folyik a Pokolkerékben, második regényemben. Az építők politikai foglyok voltak, és gonosztévők, meg a környék szegényemberei, ez utóbbiak némi fizetséget remélve ásták a Nagy Chenált, a Ferenc-csatornát – mi, zomboriak Kanálisnak nevezzük – 1793-tól 1802 májusáig. Gulág volt az a javából! A történet mindenféle idealizálást levet magáról. Több ezer építő halt meg a gyönyörű, de rengeteg veszélyt hordozó természet kellős közepében. Ahol a még élő és folyton árvízzel fenyegető Sáring folyót meg kellett ölni, hogy élhető legyen a vidék, termő a talaj, s a telepesek, akiket Mária Terézia jóvoltából ide kolonizáltak, megművelhessék, és megvessék – a jóval kisebb számú itteni ’őslakossal’ együtt – mai létföltételeink alapjait. Természetrombolásnak nevezzük az efféle beavatkozást a vizek, erdőségek világába. A telepesek mostoha körülmények közé kerültek, sokan meghaltak, mert a csatornaépítéssel nem ért véget az irtózatos harc a természettel. Mondták is a németek, s e mondás vidékünkön ma is él: die Ersten – Tod, die Zweiten – Not, die Dritten – Brot. Halál, kínszenvedés, kenyér. A mocsárvilág még élő maradványai rengeteg veszélyt jelentettek főleg a hegyvidékről származók számára, a föld megművelése nem remélt nehézségekkel járt, sokan belepusztultak, s csak a harmadik nemzedék részesülhetett a termékennyé vált föld áldásában…”⁴

A vizek, erdőségek, csatornázások, mocsárvilágok és ködlések között a zombori-bácskai táj topográfiája szinte ebben az angyalos-démonos-tündéres világban is folytonos tehertételektől súlyos. Ismét egy részlet a Fabella domi kötetből: „Midőn Janus gazdámmal és Gisa meg Pollia nevű cselédjeivel a tutajocskán, mit Hárslevélnek nevezénk, az Úr 1313-ik évében az Ister Danubiusnak nevezett felső folyásán a Dravus torkollása felé ereszkedénk, hajnallás előtt keletnek vonza valami. Irányt változtatánk és a sodrásokhoz érénk, lön ott nagy csudálkozás, hogy azok a sárga vizek lecsihaszták vala rakoncátlanságukat, amiről odafenn, a Fehérsíkon annyi féléssel beszélének a vízi emberek, s tapasztalatunkba fogadván ezt a nem remélt víznyugvást mi, addig folyvást félőn szétfigyelők, bátorodottan siklánk tova a lenge ködben, mint sima tavon siklik a nádsűrűbe a fészekhelyet kereső réce. Szigetek világához érénk. Egy szó se igaz az órjásokról, csattana fel gazdám hangja a derengésben a negyedik szigetnél, amit lapuló Csöndes, sötét Titkos és kopár Pangó után Szelídnek nevezénk, s kezét emelé, vagyis, úgy értém, zenét parancsola. Ajakamhoz vevém a sípot – szülikémtől, Fehérsík legkiválóbb síposától, erdőlakó Síplelke Aranyos Borától örökölém vala –, és gazdám kedves énekét, a Rétre futosó leánkát fújám volna, amikor asszonlények éneke hallatsza a messzeségből. Senkit se látánk, de hogy is láthatánk volna a sűrű ködben. A redőzetlen víz fölött pedig zavartalan vala a silentia” (5. old.).

Mármost ez az énekelt csönd, a zeneiség és a vizek sodrásainak ütközése a sziklák márvány-keménységével, nemcsak az angyalok vagy örökölt sípok erdőlakóinak eszköztárával kerül kontrasztba, hanem a Kruspér-kötet első írásában is megjelenik, ahol „cipelték a keresztes vitézek Jeruzsálemből Franciaországba azt a híres követ. Óriási terhet nagy felelősséggel. Sőt néha el is kell rejteni…”, mert hát ez a mindenkori márványtömb egyben az a múlt is, amelyben az örökség, a változhatatlan kerül közös térbe, topológiai univerzumba a lebegéssel és muzikalitással. A HÁZ zenéje ekképpen a regék pótlója, megidézője, sorsokkal és a „vanitatum verum”, a sorsszerűség ingoványával hitelesített tényleges lét-megidézés is, a mindenkori márványtömb alkotói cipelése. Hol hullámosan zajló, hol márványosan koppanó, kegyetlen és zúzós, hol az elbeszélő kitalált családtörténetének meséivel, hol a mese által, az elbeszélt világban valamit megváltoztató módon: „Nem emlékszem pontosan, miként hangzottak azok a történetek, a dobozban bozsongó, a kitalált családi levéltárból eredő mesék, vagyis nem létező adatok kiegészítői, adalékok egy másik, meg nem élt életből…” /…/ Olyasmit tár az emberek elé, amit eddig nem láttak. Nem láthattak, mint ahogy a világtalan sem lát semmit, az első könyvemben is élő Fruzsina, a vak nagynéni. Úgy gondolom, az írónak olyasmire kell fölhívnia a figyelmet, amit mások nem vesznek észre. De azzal is foglalkoznia kell, amit mások igencsak meglátnak a mindennapi életben, sőt a politikában. Nem politizálva, de abban a tudatban kell írnia, hogy bizonyos folyamatok léteznek, és a politika átszövi az életet. Az író tehát nem lehet apolitikus. Mindenképpen kell, hogy legyen hozzáállása az eseményekhez, meglátása, amit írásaiba ötvöz.

Visszatérve a láthatatlan dolgokhoz: a zene azoknak a lelkében is óriási hatást válthat ki, akik nem látnak. Tehát hallgatom a zenét, és olyan helyeken járok és olyan gondolatokkal találkozom és barátkozom, amik addig eszembe se jutottak. A jó zene újrahallgatásakor újul ez a kör, gazdagodik. Hát nem csodálatos? Körülbelül így folyik az írás is. Nagyon nehéz munkának tartom. Sokkal nehezebb, mint a munkaakció, mert ott volt egy kis vidámság, fiatalság mókás derűje. Az írás halálkomoly, felelősségteli dolog, de még mindig könnyebb írni, mint beszélni! Az írás javítható, ámbátor a beszéd, ha egyszer elhangzik... Igaz, ritkán, de előfordul, hogy saját szövegem írása közben nagyokat nevetek. Írni számomra annyit jelent, mint körülményes, nehézkes munkát vállalni, egy-egy mondatot akár tízszer is átírni, hússzor is, s utána az egész részt átalakítani, újraírni. Nemcsak én vagyok így, hanem nagyon sokan mások is. Föl kell tárni a világot az emberek előtt, fölébreszteni az empátiát a másmilyen ember iránt, ráeszméltetni jelenségekre, dolgokra, a gyűlölet gyilkos hatalmára, amilyen például az idegengyűlölet, a zsidóüldözés. Ez a téma gyerekkorom óta foglalkoztat. Hallottam a zsidókról csúnya dolgokat, ugyancsak a cigányokról és a másfélékről, akik nem úgy beszélnek, mint mi, akik másmilyen ruhát hordanak, mint mi, de a zsidókról különösen. Persze, hogy belémfészkelt a kérdés: miért? Írásaim zömében szerepelnek. Ami velük történt, azt a borzalmat soha nem lehet kifejezni és leírni. /…/ A könyv írás felőli megközelítése? Egyszerű: valami írásra késztet. Megfoghatatlan, titokzatos valami. Ami hiányában, az olvasással ellentétben, az írást nem lehet megtanulni, nem lehet arra oktatni a gyereket s unszolni valakit, hogy na most írj, legyél író, ha az az erős indíttatás hiányzik belőle. Ami magától jön. Amikor az ember úgy érzi, hogy most le kell ülni és írni kell, akkor mindent félretesz, és munkához lát. Nem is tudja, hogyan fogja befejezni. Elképzelsz valamit és papírra veted, és tíz perc múlva már egészen másutt jár a képzeleted, egészen mást írsz, mint amit elképzeltél. Bekövetkezik egy szinte levitációs állapot, kis híján érzékvesztés, majd elragad egy voltaképpen jól ismert, mégis minden esetben másmilyen s változatossága és kiszámíthatatlansága miatt állandó szorongást okozó... hatalmas erő, és meg-megrángat, mint a papírsárkányt szokta a magasságok szele, így valahogy írtam le egyik prózámban az alkotásnak egy mozzanatát”.⁵

A prózai kompozíció a szerzői érzület alapján csak részben önmagáért való tett. Elmélyedés, mintegy folyómederben lebegés, feltöltődés, boldogságkeresés is. Vasagyi Mária nemcsak mutatja, de inkább írja, mennyire szeret utazni. „Az írásaimban az egész világot beutazom” – vallja e beszélgetős interjúban, ahol életműve jelentősebb opuszairól mesél. Az innen is visszaigazolódik, ami jobbára inkább csak sejthető: utazásai képzeletiek, s nem kell Velencébe zarándokoljon, hogy a megnézett és megjegyzett, majd megírt szobrok, terek, hullámzások, épületek és tükröződések a képzelet révén egy valódinál mesésebb utazást közvetítsenek. Így, ha levéltári források alapján is, de kétségtelenül és a történeti utalást időutazással kiegészítve olyan szerepkeresésekben találja meg alakjait, akik egy-egy rövidebb dokumentum, perirat, költözési vagy építési kezdemény nyomán is lépten-nyomon hozzájárulnak a HÁZ históriájához. S éppen úgy, ahogyan a historikum a szereptulajdonítások és büntetések, meghurcolások és megdicsőülések révén adagolja a maga idői folyamát az emberi létformákba. Az V. fejezetben például a Sütő-sziget parcellázásakor „egy Prepelica Jovo nevű szerb malmos fölpujgatja a többi vízi embert, malmosokat, halászokat a csatornaépítés ellen. Merthogy nem lesz majd kenyerük, ha eltűnnek a vizek. Ennek az embernek a megjelenése a bíróságon, bőbeszédűsége, és ahogyan kezelték az ügyét! Szorongatott helyzetében fölsorolja családjának tagjait, a felesége szokásait és libáinak nevét is... Mégis elítélték, mert főbenjáró bűn volt nem engedelmeskedni a Bécsből érkezett csatornaépítési parancsnak. Ami valójában gyilkosságot rendelt el, a folyó, az árteréhez tartozó csodálatos természet gyilkolását”.

A helyszín mindig (vagy közel-mindig) Zombor, mely mint elnevezése is, folytonosan alakul, formálódik, pusztul és keletkezik is, a képzelt vagy asszociatív tájnevek szinte részletes helyrajzot adnak ki: Márk gróf vadaskertjéből a medrükből kilépő vizek sodorják el a vadakat…, de „Reggelre eltűnt a víz, a szigetek helyén ismét domb dudorodott, tizenhárom” (40. old.), s az elhajózott állatokat százhatvan év múltán is még úgy emlegetik a helyiek, mint időbeli kulcspontot, melyhez képest volt az első világháború, vagy a legöregebbek születésének pontos dátuma, majd a legendában megmaradt eredettörténet, a konfliktusok, a bevonuló katonák dübörgő lépteitől megrettenő és menekülő állatok sorsfordulója, a népirtások és megfélemedések dátuma is. Ám a HÁZ egyben rálátás nemcsak önmaga históriájára, hanem az emberi elhitványodás és elaljasodás eseményeire is: „A gyűjtőtáborokból és más hányattatásból hazatért zsidó értelmiségieket nem engedte ki a rendszer, az orvosokat, mérnököket itt tartotta, kellettek az országépítéshez. És ami megdöbbentő: sem a szerbség, sem a magyarság a mai napig igazán, bűnbánó tekintettel nem nézett szembe önmagával, azzal hogy a nemzettársak mit cselekedtek a holokauszt idejében. Szerbséget is említek, mert tudjuk, a rehabilitálásra váró Draža Mihajlović csetnikei tömegesen ölték a zsidókat, és sorolhatnánk a ma ártatlannak ítélt gyilkosok, zsidóüldözők nevét. De sokszor elhangzott: soha többé! Lám, a délszláv háborúban mégis... Csak más nemzet fiait gyilkolták, és testvérnépek fiait. Fölháborító, hogy Zomborban, ahonnan csaknem ezer zsidó lakos esett áldozatul a soának, az egykori zsinagóga – most kommunális vállalati székház – falán erről emléktábla nem szól, se buktatókő nem emlékeztet rájuk, mintha nem is éltek volna itt. Az antiszemitizmus világszerte, Magyarországon ismét fölütötte rémséges fejét, pontosabban: álorca mögé bújt, el se szűnt”... Ami tehát dokumentumnovella, az egyben hűséges kisebbséghistória, mellesleg helytörténet, családmonográfia, képzelet-hízlalta vízfolyások ringása, s a házlakó regéje is, kitartó zenekísérettel.

A történelem és elbeszélése, a kultúra és lakói, a szellemiség és az elmúló lét közérzetét folytonosan helyreállító harmonikus belátásképesség valamiképp együtt vannak jelen a regény szövegrétegeiben, az örök feltételességben és a pusztulással szembeállított képzelet zenés regélésében, az utazásban, röppenésben, ringásban, a régibb korokba vándorlás képzetes hitelében is, ahonnan nézve a múlt szinte csak jelen elhivatottságát tükrözi, ennyiben egyenesen a jövőbe fut a múltból közvetlenül, a képzelet révén átlendülve a megtapadás mindennapiságától elemelt térbeliségben. Ez a fajta küldetésesség, mintegy „peregrináció” és feladattudat egyúttal a HÁZ örökségével vállalt magány is, az emberi maga-maradottság kényszere, párban az utazás és bóklászás, térképzetek és névadások szinte megzenésített regéjével, az elmúlások üstdob-szimfóniáival és háborús vagy emberidői futamok fals hangzásaival. A közös magány még a háborúkban is önálló utat talál Vasagyi alakjai körének, de minél kitágultabb ez a kör a bácskai tájon, annál súlyosabb az öröksége is: magányra a visszatérés, megtérésre az elválás a ritmikai válasz. Bence Erika, a térség egyik legelismertebb irodalomkritikusa és esztétája egyértelműen „semleges műfajú” prózakötetnek nevezi a Szerző „bonyolult műfajiságú” szövegvilágát, melyben visszaköszön a családi legendárium és a térség 20. századi története, s a „minden pusztulóban van” közérzet ellenébe állított írói képzelet (és a mindenkori háborúk) világának örök esetlegességei dominálnak.⁶ Ugyanő jelzi, hogy „a hiány, a magány kategóriáinak körüljárása után a helyettesítés, a csere, az elveszettnek hitt feltűnése került a középpontba”, ami részint a kortárs magyar irodalom történelmi regényei közötti szerepkörében a késő-barokk gáláns regény-hagyományának utólagos megteremtését célozza, másrészt központi formai alakzatai megjelenítik „a pszeudovalóságos alakmást”.⁷ A nevek jelölte metaforikus tér a vajdasági íróknál, különösen Gion Nándornál is hasonlóképpen erőteljes, Bence Erika a Vajdasághoz mint kulturális régióhoz kapcsolódó történelmi regény műfajának dilemmáival és hagyományaival szembesít kötetében, ahol a főbb értelmezési szempontokat az emlékezet prózapoétikai működése, a határ- és önazonosság-problémák vizsgálata adják. A regények értelmezései mellett a jelen horizontjában zajló folyamatokra is figyelmeztet, megkísérelve a történelmi regény hordozta tradícióban elhelyezést, egyebek között Vasagyi Máriáét is.⁸

A jelenhorizont és a táji-téri önazonosság eszköze is ugyanakkor nemcsak a tájra, a társas térre vagy a konvencionális közlésmódba kalauzol, hanem a regények evidens vagy megjelenített zeneiségébe is. Ilyesféle képzetes figurák a Fabella-regény fináléjában a karnagyra és a tanítványára utaló impressziók, melyekről a Szerző is úgy nyilatkozik: Ők, azok, „akik Venicében az Öves körül, a Kerengő partján sétálgatnak az olvadó havon, és megállnak a Mrtvački sokak – Totenstrasse sarkán, amely utcában a szülőházam van, és ahol a karnagy, Harmath Elemér is lakott, sétálgatnak és beszélgetnek. Száztíz év után tért ismét vissza a karnagy. Először a huszadik század elején, száztíz éve jelent meg. Visszajött az első világháború után, de a második világháború után is, majd a hatvanas években ismét, hogy a helyi filharmónia néhány kiváló tagjának betanítsa Olivier Messian francia zeneszerző csodálatos művét, az Idő Végezetére írt zongoranégyest. Azután úgy látszik, végleg eltűnt, de nem! A délszláv háború után itt jár, s beszélget a tanítványával, Ridegh Atanásszal. Zenére oktatta annak idején, a művészet szeretetére. Látta, ebből a tanítványból nem lesz nagy művész, de válhat belőle jó harmonikás. Hogy újra találkoztak, ez a tanítvány megdöbbentő történetet mondott el, nevezetesen hogy a délszláv háborúban hihetetlen dolgokra kényszerítették, például Arkannak és tigriseinek kellett muzsikálnia a Ceca nevű sztárpacsirta nótáit, s e visszaemlékezés közben tanítvány és mestere be-betekintenek a Totenstrasseba, ahol a karnagy lakásán a filharmónia a próbáit tartotta, s ahol az oda betévedt Ridegh Atanász a zeneleckéit kapta anno, az első orgonaleckéit egy láthatatlan orgonán, amidőn a karnagy elmagyarázta, mi a zene, a művészet lényege, a zenészi erkölcs lényege, miközben az orgonahangokat ismertette, a bombarduszt, a troppert, a lebegőhangot, a viola da gambát, s végül kiemelte: van itt egy hang, alig hallható. Ez a vox humana, az emberi hang. És ez a mi hangunk, mondta, mert nem az a fontos, hogy az élvonalban legyünk s föltűnjünk. Mit nekünk bécsi Musikverein, hogyha van itt egy kisváros! Eljövök ide, és betanítom a filharmonikusokat Grieget muzsikálni vagy mást, és itt, a zenedében tanítok… Nagyon jó lenne, ha a kiválasztottak, de a kevésbé kiválasztottak is leírnák, mi történt, történik a mi tömbmagyarságunkkal, a szórványainkkal. Mert eljön az idő, amikor mi már nem leszünk. Úgy értem, amikor már nem élnek itt magyarok. Jó lenne, ha ezek az írók, meg akik ezek után jönnek, megörökítenék a végnapokat, s közölnék az utókorral, mi vezetett a megszűnéshez. Pontosan tájékoztatnának, mi okból történt. Nem mint történészek, hanem mint íróemberek legyenek krónikásai az életünknek és a következő nemzedékek életének. Föladata ez mind a kiválasztottaknak, mind az elhivatottaknak…” (110-112. old.).

Talán nemcsak a kiválasztottság és elhivatottság kérdése a táji kötődés, a Monarchia „maradékaiból” még fölidézhető polgári mítosz és nosztalgikus crescendo, melyben a szöveg és a zeneiség kereszthálójában a többszerepűség, a többnyelvűség és többkultúrájú nyelviség éppúgy jelen van, mint a megépített szép illúziók táji élménybe vetítése. Erről a nyelvi sokszínűségről, a kulturális sokféleségről, tájba írt a multikulturalizmusról és a mindenkori másság elfogadásának és megbecsülésének korában egyre sürgetőbb választ kereső, nyelvi és kommunikációs „akadálymentesítésről” szól Vasagyi Mária egyik kritikai elemzője is: Molter Károly, Majtényi Mihály, Herceg János, Bordás Győző, Vasagyi Mária csatornaregényeiben „a Monarchia-nosztalgiát megjelenítő polgárságmítosznak és a Ferenc-csatorna szövegmátrixának a többnyelvűség a kulcsszava. A soknyelvűség, a multikulturalizmus a hívószava a hetvenes-nyolcvanas évek Symposion-nemzedékei által preferált tengermetafora ’jugómítoszának’, a Monarchia-tudatból eredeztetett ’multikulturális jugoszlávság’ eszméjének. A soknyelvűség másrészt népréteget, etnikai identitást formáló asszimilációs erő, amint ezt a magyarországi zsidó értelmiség alakulástörténete példázza. Az 1790 és 1918 közötti időszak négy nemzedékén át a jiddis nyelvet használó magyarországi zsidó értelmiségiből előbb német, végül magyar nyelven beszélő polgár lesz. A XIX. század második felében működő zsidó származású magyar orientalisták a zsidó/jiddis és az arab nyelv, kultúra felől indulnak, zsidó értelmiségi körökben előbb németül, később magyarul publikálnak. A soknyelvűség végül kulturális identitást kialakító, fenntartó tradíció. Olyan nyelvi jelekbe kódolt tudásanyag, amely akár a frazeológia, a retorika, a sajtó, a

televízió vagy éppen az anekdota közvetítette kulturális hatások felől is elérhető és hasznosítható. Hogy mit hoz a jövő kommunikációs téren, azt, egyes vélemények szerint, a kommunikációs szándék határozza meg, nem kevésbé a szabad nyelv- és identitásválasztás lehetősége. S hogy milyen szándék motiválja a beszélőt, azt befolyásolja az a tudat is, mely szerint a nyelv identitást is jelöl, az identitás pedig a választott életstratégia részeként működik. Az aktuális életstratégia pillanatnyilag a globalizálódó Európa irányába leng ki, s nyitott kérdés, meddig ellensúlyozza ezt az a vélekedés, hogy a többnyelvűség minőségi választás, kulturális, gazdasági előny…”.⁹

A nyelvi és kommunikációs miliő-rajzok, az írói tér-képzetek és a zeneiség ennek az európaiságnak is szabad teret biztosít Vasagyi regényében. A kötet kritikai visszhangját tekintve ez nem kiemelten látszik, de ahol mégis, ott annál nyomatékosabban. S erről Ő maga is hasonlóképpen szól, mintegy a táji-történeti sorsszerűség, az elfogadás, a regélő funkció megvallásával: /Magyarországon/ „... Odaát senki, nem is tudnak a könyvemről, talán már a témájánál fogva se nyerte meg az ottani olvasó tetszését, ha ugyan volt olyan. Idegen ország idegen írói vagyunk itt is, ott is. Idegenek és kész. Vagy tetszik, vagy nem, ha úgy gondolod, muszáj írnod, akkor mind e gátló körülményt – nem vagy érdekes, idegen vagy, vidékinél is vidékibb, peremszegi, annál is messzibb a központtól, ahol a lobbik összefutnak és az irodalompolitikát (magyart) kalapálják stb... – hagyd, nos, akkor tessék, vedd a tollat, görnyedj a kompi mellett, tedd a munkádat, add a hülyét. Száz szónak is egy a vége: könyvemet nem tartom sikerkönyvnek, esetleg ’új színnek’ a délvidéki magyar irodalomban, ahogyan valaki meg is jegyezte…”.¹⁰

A regény vélhetően a „hiteles” történelmi tények, események, történések és személyek felvonultatásával megteremti a konvencionális értelemben vehető „történelmi regény” illúzióját, de közben hullámzó mélységeivel és személyes-familiáris hitelességével ott márványosodik a fikció, a hitelt nem érdemlő, de annál himnikusabb és oratorikusabb képzelet. Ez már jelen van a messze korábbi Ecce Homo kötetében, a Pokolkerékben, a Kruspér-udvarban is, a Fabella domi pedig éppen a hangok utáni csend, a zene színe, a „fehér csend” és a reflektív viszonyban új hallgatás terét kialakító természeti némaság masszív egzotikuma, vagy messzebbre tekintve épp egy világvége-kantáta tételközi szünete révén teremti meg a lehetséges olvasatot is regénye áradó vízizenéjéhez. Amivel talán mégsem csak a vajdasági, Duna-táji, bácskai vagy zombori csendek albumát formálja meg, de a mindenkori HÁZ lakójának örömzenéjét is. Mondani sem kell már itt: egyszersmind a délvidéki magyar literatúra messzebbre hangzó szövegszövevényét is kisebbségi regévé alakítva.

A. Gergely András

1 Vasagyi Mária - Székely, vagy Brankov Máriaként is ismerik - Zomborban született, 1941-ben. Iskoláit Zomborban és Eszéken végezte, majd az újvidéki magyar tanszéken diplomázott. Volt levéltáros, fordító, lektor, foglalkozott műfordítással, zenekritikával, műkritikával, néprajzzal. Ma is Zomborban él, lektorként dolgozik a helyi lapnál, a Dunatájnál. Silentium album című kisregénye 2002-ben jelent meg, Szirmai Károly-Díjat és Híd-Díjat kapott érte.

2 Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013., 113 oldal

3 http://netpansip.hhrf.org/up/szerz/nfde/2004/hang_utani_csend.htm

4 Vasagyi Mária: A Kruspér-udvar angyalai prózakötet 2016-ban jelent meg a zEtna Kiadó gondozásában, ennek bemutatóján hangzott el a szerzői vallomás 2016. november 3-án, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta: Döme Szabolcs. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/143/beszelgetesek_vasagyi.htm

5 lásd ugyanott, http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/143/beszelgetesek_vasagyi.htm

6 Családi Kör, 2017. július 27., (21. old.) https://issuu.com/yuhar/docs/csal_di_k_r__2017._j_lius_27.

7 Létünk, 2010/4. 167-170.

8 Bencze Erika: Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar történelmi regény a XX. század utolsó évtizedében. Napkút Kiadó, Budapest, 2009.

9 Ispánovics Csapó Julianna: Kommunikációs kultúra és transzlingvisztika Európában. In Nemzetközi konferencia – Marosvásárhely, 2011. május 27–28., Marosvásárhely. Létünk XLI. évfolyam, 2011. 3. szám, 150-152. old.

10 lásd a fennebb hivatkozott interjút: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/143/beszelgetesek_vasagyi.htm