Milyen régen volt! Harmincvalahány kemény esztendeje…

Azóta mennyi – megtörténtekor iszonyú – esemény rázta meg a világot! Hozzájuk képest Csernobil mondhatni eltörpül – de nem a tanulságai!

Elég volt rá gondolnom, elővennem 1986-os naplójegyzeteimet, s máris készen lett rá egy haiku:

Csernobil felhőt

ereget mintha sárkányt

– mit üzensz, halál?!

Halálról beszélek, pedig sokan, akik átéltük, még most is élünk. Túléltük – és nem csak azt.

De hogy? Az ég, s rajta Csernobil felhői a megmondhatói… Emlékezés fejében megpróbálom kihámozni sietős, macskakaparás szerű kézírásomból a hajdani bukaresti élményt. Feleségem éppen kórházban volt, mélyvénás trombózissal, én odahaza, a gyermekekkel. A súlyos katasztrófa, amely a hivatalos adatok szerint április 26-án történt, úgy kellett akkor nekünk, mint púp a hátunkra…

*

1986. április 29. /Feleségemnek/ tegnap óta emésztési zavarai vannak. Hasfájás, görcsök, éjjel alig aludt valamit, hányt. Én sem voltam otthon valami jól…

1986. április 30-május 1. Megtudtuk a hírekből: kigyúlt egy ukrajnai atomerőmű máglyája. Ellentmondó értesülések. Annyi biztos, nálunk is észlelték a sugárzást. Hogy mekkorát, ködösítik… De a nagyfőnök /Ceausescu/ elnökletével éppen május elsején vizsgálták meg a helyzetet, hoztak intézkedéseket.

Őrület: harcolnak a békéért, az atomfegyver ellen, s akkor békés atomerőmű fenyegeti az emberiséget! Kinek higgyen az ember?

Lehet, hogy az egész rosszullétünk visszavezethető a sugárzás itteni kitöréséig?…

1986. május 2. Bemondta a rádió, hogy elsejéről másodikára virradó éjszaka a romániai sugárzás erőssége növekedett, főleg Kolozs, Maros, Kovászna, Iasi és Bukarest körzetében. Óvintézkedésekre szólították a lakosságot (ivóvíz, a gyerekek ne tartózkodjanak sokáig a szabadban, gyógyszeres megelőzés 18 éves korig, amit nem tudni, hol, mikor és kik adagolnak, és lehet, hogy már késő, de lehet, hogy még nem. Ki tudja?) Minden esetre Péter, a kisebbik fiú betaknyosodott, prüszköl, este felment a láza. Adtam neki paracetamol kúpot és gargalizáltgattam sós vízzel. Közben az én torkom is érzékeny…

Holnap el kell mennem a poliklinikára, utána nézni a sokat népszerűsített káliumjodidnak, amit állítólag elsősorban a gyermekeknek osztogatnak.

Mintha megbolydult volna a világ. Úgy érzem magam, mint a csehszlovákiai események idején, ’68-ban. Eltájolódtunk, ráadásul ünnep van, senki se tudja, hogy holnapután milyen utasításokra fogunk dolgozni.

1983. május 3. Éjfél előtt mondták a hírekben: délután csökkent valamelyest a sugárszint, de így is jóval meghaladta a megengedett értékeket. Tessék tovább folytatni a megelőzésre kiadott ajánlások betartását.

Majd egész nap mély csend az ügyről. Ismét csak az éjszakai hírekben mondtak annyit, hogy tovább csökkent a sugárzási szint, viszont más helyeken épp hogy növekedett. A felhő járástól függően.

Ideges sor a pasztillákért a lakhelyi poliklinikán. A sorban mindenfélét összefecsegtek az emberek, sok a megválaszolatlan kérdés: hogy kell bevenni a pasztillát? mi lesz az utóhatása? kérnek-e személyi igazolványt? Van-e odabent nyilvántartás, hogy kinek adnak? A két szerencsétlen, szolgálatos ápolónő alig győzte a sok magyarázgatást. Azt nyugodtan meg lehetett volna tenni, hogy minden hírcsatornán keresztül felvilágosítják mindezekről a lakosságot. Hogy megspórolják ezt a szörnyű idegi terhelést, a pánikot. Délután a munkahelyi poliklinikán jártam, de ott egészen másfajta használati utasításról beszéltek. Szerencsére, szereztem pasztillát mindenkinek. Lelkünkre kötötték: tébécések és szívesek nem szedhetik be!

Még mozgunk, nevetünk, járunk, az utcák is a régiek, a lobogók lengenek, de hogy mi van odabent, a szív alatt? Mi van a testünkben? Mit hordozunk magunkkal? Erre már csak a jövő adhat feleletet.

1986. május 4-5. Felborult a rend, még inkább, mint amit eddig tapasztaltunk. Az emberek „ölik” egymást borvízért, terjed a rémhír, a tájékoztatás egyszerre elhallgatott. Feltételezzük: az export miatt, ami nagyon megcsappant. Gyanúmat igazolta egy hivatalos, belső híradás, mi szerint nyugat bojkottálja a keletieket az atomfertőzés ürügyén.

Döbbenetes elnézni ugyanazt a díszletet, aminek addig önfeledten örvendeztünk (tavasz) – mintha most ragályt, mételyt hordozna magában. Mintha beteg lenne, belülről rothadna a világ és bármelyik percben kiütne rajta a fekély. V. Berci telefonált: van-e borvizetek? „Ha kell, viszek!”

1986. május 6. Késő este megérkezett Berci – egészen Csíkszeredából jött. Barátokhoz. Mindenütt lerakott 50 üveget. Megszorzom: ez legalább 250 liter borvíz! Ijesztő gesztus ez egy barátságon belül is, adott ponton nem is lehet igazából viszonozni. Az a 20 liter benzin, amit Attila leszívott neki a kocsink tartályából, hogy hazajuthasson, csak az anyagiakat fedezi. És hol vannak még az utánajárás, a fáradság, a rizikó?

Tovább tart a bolydult hangulat. Hidegháborús hisztéria Európában. Az oroszok továbbra sem mondanak semmiféle műszaki adatot. A világ azt gyanítja, hogy az atomerőműben atomtöltetet is gyártottak, s azokkal történt a baleset. Megjelent nálunk az első „riport” a szerencsétlenségről. Eszerint az elején nem vették komolyan a történteket, csak amikor már 30 m magas lángok lobogtak. Akkor már alig tudták eloltani. De ha nem szólalnak meg a svédek, hogy sugárzást észleltek, akkor még rosszabb lenne a helyzetünk. Már április 26-án éjszaka megtörtént a baj. És mi nem tudtunk róla semmit. Az első rosszullétem másnap délelőtt volt, a másik vasárnap este… Egybeesés?…

1986. május 7. „Nagy” nap: a Steaua csapata éjfél előtt pár perccel megnyerte az európaiklubcsapatok labdarúgó kupáját Sevillában. Gól nélküli döntetlen volt, hosszabbítás, majd tizenegyesek döntötték el a meccs sorsát. A mi kapusunk (Duckadam) mindegyiket kivédte; ritka eset! Csak úgy robbantak az örömpetárdák, mindenütt a városban, az ablak alatt, a lépcsőházakban! Annyi nyomor és ijesztő hír mellett legalább egy kis mákony is elfér. Képzelem, hogy megugrott a szeszfogyasztás…

A rádióban egész nap (külföldön persze) az atomsugárzáson „lógtak”. Politikai síkra tereltek mindent: Nyugat nem hajlandó Keletről vásárolni. Mi pedig végigmegyünk azon az úton, amit drótkötélnek neveznek. Nem is mondunk, s mondunk is. Baj is van, s nincs is baj.

Elkezdték mosni felénk is a járdákat. Központi utasítás. (Jó-e még valamire? Mindig kellene, úgy lenne jó…) Ki ahogy tudja, csinálja – slaggal, vederrel, literes üveggel, nejlonzacskóból. Máskor hetkig nem látni vízfoltot ekkora szárazságban, most mindenütt pocsolyák szikkadnak. Mi is felmostuk a lakást, legalább ott, ahol kilátszik a padló. A többit felporszívóztam… Ott van bezárva, a porzsákban…