Újabb kör egy értelmező rendelésből

Ki itt belépsz, mondj le minden reményről! A dantei pokolkapu intő felirata sok tekintetben lehetne a megértő gondolkodás kívülről korlátozásának, vagy az alárendelő uralmi beszédmódnak is izgalmas felülete. A kezemben fekvő kötet, Vörös István A švejki lélek értekezése ezt egészen másképpen, ugyanakkor a belátás és megértés homlokegyenest eltérő dimenziói felé kalauzolva teszi nyilvánvalóvá.ⁱ Vajon a világháborúba a sorozó bizottság elé tolókocsiban begördülő Švejk harsány kiáltása („Fel Belgrádra, fel Belgrádra!”) nem írja-e le mindazt a létezésgondot, hagyománykötött ideologikus kiszolgáltatottságot és narratív iróniát, amely valamiképpen a kötetben főszereplő Milan Kundera, Bohumil Hrabal és Ludvík Vaculík munkáiból köszönt ránk a hetvenes évek „három részre szakadt irodalom” feelingjéből?

Vörös, aki költője, esszéistája, egyben irodalomtörténésze, nem mellesleg egyetemi oktatója is a lehetséges olvasóknak, itt valami prágai sörözős beszélgetésbe kalauzolja követőit, akik akár egy párizsi bisztróba vagy pesti romkocsmába is éppúgy elkísérhetnék közben, de meg nem ússzák, hogy míves okfejtést, korszaklátó gondosságot, egy jobbára ismeretlen irodalmi parnasszus felsőbb szféráinak körképét kapják meg a találkozás során. A „hagyj fel minden reménnyel” benyomása pedig ennek ellenére már a bevezető gondolatmenetben megkísért, s aztán kitart kétszáz oldalon át… Egy ekkora kalandtúra nemcsak rövid expedíciós kísérlet egy alig ismert magaslaton, hanem mélyebben több attól, hogy bevon, esztétikai-irodalmi sherpa módjára cipeli előttünk az olvasmányok, jelentéshalmazok, kompozicionális képződmények, irányzatok, erők elviselhető könnyűségét és alteregóit, a valóság kitalálásától az önvilágámítás és karneváli nyelv dúlásáig, a beszélő hatalmától a regénybe menekülés ikonográfiájáig minden részletkérdésben. A megértés közös kísérletében ugyanakkor nemcsak a belátásra csábítás a szép, hanem az irodalmi kánonokat sejtelmes delíriummal kezelés esélye, a sörkorcsolyás életvidámság és a három részre szakadt irodalom (a hivatalos, a szamizdat, s az emigrációs) kényszereinek visszahatása a társalgásos beszélőmód filozofikus esszépanorámába illesztési módja szerint is.

Félre a kétellyel, (s vissza az alaphanghoz…), talán fel lehet hagyni a kívülről belátás leíró fölényével, s hagyatkozni lehet közben a szerzői okfejtés világos, kendőzetlenül közvetlen, sejtelmesen megvilágosító tónusára. Nem cseh irodalom-órát kapunk (kizárólag), nem (pusztán) prózaesztétikai bevezetést, hanem az irodalmi mű mint problémamegoldó-katalizáló-életrajzi-tudatalatti természetrajzának gazdag világából akkora mennyiséget, hogy sok évre való olvasnivaló, elemzésre késztető, összefüggésekre kíváncsi énünk „túlságosan zajos magányát” éppúgy fölborzoló, mint álmoskönyvi békéjét meglelő teljességét stimuláló is. Kunderával kifejezve: az élet máshol létének felfedezési esélyét kapjuk, pedig szinte nem is kértük, azaz nem vártuk ebben a mennyiségben, a cseh irodalom és világképek ilyen sodróan pompázatos végtelenségében. Tényleg föl kell hagyni a reménnyel – de tényleg rá kell hagyatkozni Vörös eligazító szótárára, fogalomtárára, hivatkozásaira, történeti és közgondolkodási asszociációs mezőinek kiességére, avagy a regények mozgására az irodalomtörténeti térben, az író öklének felmutatásához vezető beszédhatalmi helyzet fölismerésére, a kunderai zárvány és a hrabali barbár kívülálló szürrealizmusa kínálta modell hagyományára is. Mert mint arról már a hátoldali ismertető is provokatívan informál: „Az értekezés egyik kiinduló tézise, hogy az irodalmi mű – ha egyáltalán problémát old meg – elsőrendűen a maga irodalmi létének, esztétikai létezésének kérdéseire keres válaszokat. A külső, közvetett társadalmi, történelmi, politikai vonatkozások csak ebben a kontextusban, áttételesen szólalhatnak meg; de megszólalhatnak”. S mert megszólalnak (a maguk hangján az epikai vállalásban, de a tolmács hangján az értelmező segítség nyugodt tónusában), ez lesz követési tempónk, hegymászó stratégiánk, egyre ritkább légrétegekbe kalandozó „rálátási” pozíciónk is. E rálátást a kötet címlap-hátoldala is magaslesről (prágai) háztetőkre pillantó szemhatára is segíti, egyúttal szomorúan érzékelteti, mennyire képtelen is azt képzelni, hogy belelátunk a családi és személyes poklok városának beltereibe, jellemeibe, életrajzaiba, alteregóinak vagy kocsmanyelvi filológiai mélységeinek bűvkörébe.

Pedig szinte már a kapuban álltunk…! Hrabal kapujában akár, mely pincébe is éppúgy vezet, mint a személyes tér önfeladó magasságába és öngyilkos zuhanásba is, ahol a madárlények közelsége éppúgy fontos, mint a sörkorcsolyák minősége. Kihívó és csiklandozó, ahogyan a Szerző irodalomtörténeti megfejtése a švejki lélek felől (vagy felé?) indul, s ezt a kötet kortárs irodalmár kritikusai bizony súlyosan nehezményezik is: hogy jön ez az ikonikus alak a minden tekintetben különböző Kundera vagy Hrabal figuratív allegóriáihoz, a bennük (semmiképp sem) közös különbözőségek szocializmus-kori transzpozíciójához, a cseh irodalom huszadik századának e triumvirátusra szűkítéséhez, a nemzeti nagymese (Hašek) regénystratégiájából semmiképp sem fakadó kunderai énkeresés, az anekdotikus önfelfedező (Hrabal) és a naplóregényesen dokumentáló (Vaculík) kreálta megoldásokhoz…? A kérdés valahol az ablakokra, tűzfalakra is rálátó aspektusból fakad: ha a személyiségmodell szürreális mivolta még nem švejki, ha a választott „barbár kívülállás” még nem hagyományőrzés, és az eszméket csak szimbolizációs álruhában képviselő allegorikus alakok „a valóság kitalálásával” fáradoznak leginkább, akkor ez miképpen lesz „gólyakalifai” legyőzhetetlenség (Kundera), meddig maradhat a valóság áradatának ellenálló „nyitott mű” (Hrabal), és „hol telik az idő?”, ha az önmegvalósítás švejki útja már nem vezet át a posztszocialista prózahagyományon…?

Egy poklok felé vezető, de a mélységet a magasságok felől kereső rémképpel kezdtem…, a remény feladásával, (hogy jobb lehet, aminek az önámítás vagy a karneváli nyelv, az anekdotikus életvitel vagy a nagyvárosi világszűkülés kínálja), s talán a „menekülés a regényből” magának az elbeszélőnek azonosítását is reménytelenségi együtthatóvá, „ötismeretlenes” magánéleti tipológiává varázsolja, ha „bizonytalansági együtthatói” lehetővé teszik magát a rekonstrukciós kísérletet, honnan is indul a švejki lélek előtörténete és hogyan éri el a szocializmus korán át a hibrid posztmodernséget, a pokoljárás mélyebb bugyrait…? A kritikusok e kötetről szóló tirádái nemcsak azt nehezményezik, miért épp e három írói vállalás lett csupán tárgya a műnek, s miért marasztalja el szinte a további félszáz cseh alkotót a három írósztár kiemelése, de még azt is, miért nincs mélyebb köze a huszadik század későbbi kétharmadának ahhoz, amit Hašek figurájában a literatúra magaslatára láttunk feljutni.ⁱⁱ

Kétségkívüli, hogy a kritikusi aspektus az irodalomra, sőt „az irodalmon kívüli irodalom egyik legnagyobb remekére” (Dobossy László dikciójával) éppúgy jellemző, mint a cseh történelem hosszú 19. századának végét szimbolizáló jelképi figura megteremtődésének nemzetideológiákkal és nemzetkarakterológiai tónusokkal terhes tónusára. A cseh nemzeti élet felzárkózása Európához Vörös szerint az „újkori cseh történelem fenoménját egy lehetséges irodalmi personába” szintetizálása révén sikeredett, s ehhez a szellemi rokonságot már lehetetlen nem vállalnia az itt kiemelt három alkotónak (mint ahogy Kafka, Musil, Hermann Broch is csatlakoztatható lenne a XX. századi körképhez…! – lásd a kötet 205-220. oldalait). Vörös „a csehségre váró történelmi feladatok” irodalomtóli elválásának kezdeteit (a film, a képzőművészet és színház, strukturalizmus és kultúraelmélet példáin túli perspektíváit) nem pusztán az európai nyitásra vezeti vissza, hanem a német totális állam elleni, majd háborús időszak utáni „demokratikus kísérlet” alulról bezáródó kapuitól függő világra testálja. A hosszú hetvenes évek a hatvanasok végén keletkeztek, s a nyolcvanasok végéig tartottak, e viszonyokban pedig „benne van a švejki tradíció létrejöttének lehetősége: a Švejk nélkül a cseh irodalom Kafka rideg világa lenne” (214. old.). A cseh kultúrpolitikában (a magyart is fölülmúlva) csak két T-t ismertek, a tűrt kategória nem létezhetett már – Vörös ezért is különíti el a három önálló részre szakadt irodalom államiasított, szamizdatos és emigrációs köreit. A hatvanas évek cseh kultúrájában a „lassú háború” eszközei dúlnak, a 68-as bevonulást követően ez az ország „kulturális temetőnek” minősült (Pálfalvi utal rá: „Amikor egy ország felszámolja szellemi potenciálját, elitjét külföldre vagy a kazánházba száműzi – Berkes Tamás új könyvében találtam a következő adatot: ’1948 és 1955 között 27 millió 500 ezer könyvet semmisítettek meg’ – ennyiből akár erőművet is üzemeltethettek volna –, s mindezt elnevezik normalizációnak, akkor joggal beszélhetünk diliházról. Talán ettől van enyhén pszichedelikus hatásuk a vizsgált regényeknek…”).

Évek, korok, bentlakások, kazánházak vagy madárlesek… – Vörös István körképe akkor is incselkedően intelligens és bátran klasszifikáló munka, ha kritikus kortársai mordulnak rá valamiért. Abból indultunk ki, hogy a minden reménnyel felhagyás az emberélet útjának felén amúgy is elkövetkezik, s hogy odaát nem vár jobb az emberre, mint emitt lehetett volna… A pokoli másság dacára, s a lehetséges ironikus jövőkép még időleges birtoklása viszont akkor is kegyes ráébredés esélye, ha csupán egy részterület időszakolt belső horizontjára vetített ábrándkép. A lét elviselhető könnyűsége időlegesen viszont mindenképp találkozik az elviselhetetlenség gyönyörűségével is – mint azt Kunderán túl a cseh irodalom még egy sor alkotója is illusztrálja.

A. Gergely András

i Vörös István 2002 A švejki lélek. Milan Kundera, Bohumil Hrabal és Ludovik Vaculík munkásságáról. Holnap Kiadó, Budapest, 240 oldal

ii Kocur László egyenesen átradírozza Vörös kötetét, roppant szigorral teríti ki jelződús leleményeit és konstrukciós képzelményeit vagy asszociációs aspektusait A švejki lélek? kérdőjeles opponálásával (Új Forrás, 2003/2., elérhető itt: https://epa.oszk.hu/00000/00016/00082/030212.htm); Pálfalvi Lajos pedig egyenesen Cseh diliház címen tálalja értékelő esszéjében (Jelenkor, 2004/9.) a korfestő szerep és a regényfejlődés félmúltjába illeszkedő „lassú háború” egyidejűségének korlátosságát (elérhető itt: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/623/cseh-dilihaz).