Beszélgetőtársunk kiemelt módon foglalkozik a szóbeli történelem, az oral history területével, amely meglátásában nem olyan típusú anyagot szolgáltat, amilyent az egyházi vagy állami levéltár őriz, hanem a történelem minőségi vetületeit ismerteti meg. Nincs köze a számokhoz, a mesélő azt mondja el, hogy vele valahol, valamikor mi történt, és közben a mentalitását tárja fel.

Kérdezett: Antal Erika

►Tavaly ünnepelték az egykori, ön által is szerkesztett Echinox diákfolyóirat megalapításának negyvenedik évfordulóját. Mi volt a legnagyobb érdeme az akkori, román, magyar és német nyelven közlő kiadványnak?

– A tavalyi évforduló számomra meglepetést jelentett, mert kollégáimról az volt az érzésem, hogy megöregedtek, jobban, mint én.

Hatalmas talapzatot építettek maguk alá, a szöveg, amit annak idején forgalmaztunk, egészen elfelejtődött, és egy új, utólag rávetített diskurzust hallottam. De hát végül is, aki emlékezéssel, oral historyval foglalkozik, annak ez nem meglepő, mert az emlékező nem a múltra emlékszik, hanem tulajdonképpen a mai múltképét meséli el. Az alapítás tíz-tizenöt ember műve volt. Életre szóló élményt jelentett, mert abban a korban lentről indítani egy lapot, nem a pártbizottság és központi bizottság ukázaként, egészen meredek volt. Nekem így is az az érzésem, hogy a pártállam azért rajta tartotta a kezét, és bizonyos tág keretek között kezelt bennünket, olyan értelemben, hogy ha valamit ki akart venni a lapból, akkor ki is vette. De nagy dolog volt, hogy nem szólt bele, hogy kik szerkesszék. Ha valaki onnan elment, azért ment el, mert megunta, vagy mert kinézték onnan, mert nem volt rendes fiú.

►Említsük meg néhány szerkesztő, szerző nevét.

- Én abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy a magyar és a román oldalakat is szerkesztettem. Eugen Uricaru volt a főszerkesztő, őt megbüntették az első szám miatt, és odavettek egy fiatal tanársegédet, aki óriási nyereséget jelentett. Mert Uricaru egy lobogó, „lánglelkű forradalmár" volt és az is maradt, viszont Ion Pop rendkívül lelkiismeretes, szorgalmas, mindenre odafigyelő, türelmes szerkesztőnek bizonyult. Ami a szerzőket illeti, ha azt nézzük, hányan váltak ismertté, akkor a munkatársak óriási számához viszonyítva az nagyon kevés. Nagy volt a lemorzsolódás, de ez természetes, hiszen egy diák első-másod-harmadévesen gondol valamit és elveti a sulykot, és ha az, amit írt, érdekes, meg is jelenik. Az első számban Balla Zsófia közölt, Huszár Vilmos, Spielmann Mihály, Tamás Gáspár Miklós, Molnár Gusztáv, Bíró Béla, Gyémánt László. A román oldalakon közöltem Ion Cristoiut, Andrei Margát, Liviu Zapartant. A második számtól Gaál Györggyel együtt szerkesztettem a magyar oldalakat. Aztán Németi Rudolf, utána jött Egyed Péter és Szőcs Géza, majd a három B: Bretter Zoltán, Beke Mihály András, Bréda Ferenc. A 70-es évek második felében a lap nagyobb nyomás alá került, de még mindig sokkal jobb volt, mint sok más, mint például a Contemporanul, amely a 60-as években még az élvonalnak számított. A laphoz mindig jó diákok kerültek, ezért azt hiszem, az Echinox-szal óriási szerencséje volt a kolozsvári értelmiségnek.

►Bukarestben szociológusként hogyan használta a Kolozsváron szerzett tudást, tapasztalatot?

- A televízióhoz kerülve próbáltam időnként szociológiai módszereket használni, ami viszont rendkívül időigényes volt. De ragaszkodtam ahhoz, hogy én másképpen építsek fel egy-egy riportot. Például a migrációs kérdésekkel foglalkoztam, ami akkor is létezett, csak az emberek nem Spanyolországba migráltak, hanem, teszem azt, Marosszentgyörgyről Vásárhelyre. Akkor is nem azt tettem, hogy bizonyos mintatömegből megszólaltatok kettő-hármat, hanem végeztem egy rendes kérdőíves szociológiai felmérést bizonyos minta alapján, tudományos módszerekkel. Ez most az újságírásban teljesen nevetségesnek hat. Azóta rájöttem, hogy az újságírásban lehet használni társadalomtudományi módszert, de nem a kvantitatívot, hanem az antropológiait. Egyébként számomra a televízió rendkívül érdekes tapasztalatot jelentett a médiakutatás szempontjából, mert azt hiszem, kevés szociológus ismerhette meg ezt a „gyárat" belülről. Írtam is egy kis cikket jóval később arról, hogy hány szűrőn ment át az anyag az ötlettől egészen az adásig. Elképesztő. Ha még marad valami abból az ötletből, az nagy dolognak számít. Ez az egyik. A másik, hogy a televíziót szerettem is, meg nem is, nagy lehetőséget biztosított a csavargásra. Aztán jól jött az, hogy Bodor Pál főszerkesztő áttett a rádió magyar adásához, ahol még nagyobb lehetőséget kaptam arra, hogy járjam az országot és interjúkat készítsek. Mert ez volt és maradt az én fő műfajom.

►Hogyan eredt a szóbeli történelem nyomába?

– Tévézés, rádiózás közben rájöttem, hogy az emberek sok érdekességet mesélnek, amiből én csak mintegy öt-tíz percet tudok adásba tenni. Hagytam tehát beszélni őket, és gyakorlatilag áttértem az oral historyra –anélkül, hogy tudtam volna. Már A Hétnél dolgoztam, amikor részt vettem 1980-ban a bukaresti történelemtudományi világkongresszuson, ahol első alkalommal szervezték meg az oral history szekciót. És elképedtem, hogy ezek a történészek azt teoretizálják, amit én a gyakorlatomból tudok. A Hétnél kettős életet éltem, a lapszerkesztés mellett elkezdtem komolyan foglalkozni a szóbeli történelemmel. Ugyanakkor A Hét mellett a TETT-et is szerkesztettem, aminek már abban a korban jelentős társadalomtudományi szerepe volt.

►Az ember amikor a múltról beszél, a mai értékeit vetíti a múltra. Mitől hiteles mégis az oral history?

– Azáltal, hogy az ember determinált. Nem én beszélek, mondjuk, hanem annak a csoportnak a kultúrája beszél belőlem. Én lódíthatok, de csak a kultúrán belül lódíthatok. A szóbeli történelem nem olyan típusú anyagot szolgáltat, amilyent az egyházi vagy állami levéltár, hanem a történelem minőségi, mentalitásbeli részét. A szóbeli történelemnek semmi köze a számokhoz: valahol, valamikor, akkor. A háború utánt biztosan nem téveszti össze az ember a háború előttel vagy alattal. De az, hogy március 17-e vagy 18-a, mindegy az emberi mentalitás szempontjából.

►Hogyan készül az interjúkra? Hiszen más-más korú és érdeklődésű, társadalmi kategóriájú embereket szólaltat meg.

– Én a rádióból azt tanultam meg, hogy nem kell félni az interjúhelyzettől. A másik, hogy az időt és a szalagot nem kell kímélni. A többi, amit már nem a rádióban tanultam meg, az, hogy minél kevesebb a kérdés, annál jobb. Nekem két pászmám volt: A Hétnek szakemberekkel készítettem interjúkat, illetve az igazi, az oral history, amelyre más stratégiám volt. Nem kerestem meg X. Y. idős embert, hanem a baráti és ismerősi körömben kérdezősködtem, hogy van-e valaki, akinek bemutatnának, olyan idősebb ember, aki jól beszél és van kedve mesélni nekem.

Gyakorlatilag ebből az én szabadidős tevékenységemből, amely a 80-as években zajlott, a feleségemen kívül, aki magnóról legépelte a szövegeket, senki nem látott semmit. Volt ugyanis egy próbálkozásom, azt hittem, ki tudom játszani a „szerveket", és azt mondtam, interjúkötetet készítenék régi fiatalokkal. Azt üzente vissza Dulea elvtárs, a Kultúrtanács alelnöke, hogy „az elvtárs foglalkozzon a mai szocializmust építő fiatalokkal, ne a régiekkel". Volt egy Molnár Pista bácsi, idős újságíró, aki időnként bejött a szerkesztőségbe és érdekes anyagokat hozott. Miután a már említett történészkongresszus kapcsán volt egy nagy interjúsorozatom, venezuelai, német, francia, magyar, mindenféle történésszel, tudóssal, azt mondta, „ne haragudj, olyasmivel dicsérlek, amit nem vennél jó néven, azt kell mondanom, hogy te egy igazi, jó régimódi újságíró vagy". Meglepődtem, miért lennék én régimódi? Azt mondta - ennél nagyobb dicséretet soha nem kaptam –, „érdekesek az interjúid". Az oral history esetében egészen más stratégiát folytattam, mert az nem a felszíni érdekességet, hanem a mélységet kutatja, a hétköznapokat, amit a levéltárak sem őriznek, meg főleg azt nem őrzik meg, hogy a lemérhető adatok között hogyan érzi magát az ember. Mert például az egy-szoba-konyhás lakás egyeseknek katasztrófa, másoknak maga a boldogság. Az is fontos volt, hogy én nem társadalmi rétegeket kutattam, hanem mikrokultúrákat. Azt mondtam, ha már ott vagyok Bukarestben, akkor az etnikai és társadalmi sokszínűséget vizsgálom. Nem használtam a multikulturális kifejezést, mert ez akkor nem volt divat. A multikulturális Bukarestet vizsgáltam először, így kerültem munkáshoz, arisztokratához, magyarhoz, románhoz, némethez, zsidóhoz, örményhez, oroszhoz, göröghöz, arománhoz. A másik nagy projektem, ami tulajdonképpen életre szóló lett, a Gusti-féle szociológiai iskola még élő tagjainak a megszólaltatása. De megint – akkor – csak úgy, „úri passzióból". Nem titkoltam, még meg is kérdeztem a szociológiatörténeti intézetet, azt mondták, hogy őket kizárólag az írott források érdeklik.

►Önt kapocsnak tartják a román-magyar szakmai viszonyok terén.

- Ez érdekes, hiszen mindig csodálkoztam, hogy vannak emberek, akik ebből szerepet kreálnak maguknak. Én inkább azt mondanám, végzem a dolgomat, s eszembe sem jut ezen filozofálni. Az, hogy jön egy magyar történész Bukarestbe, s elviszem ehhez vagy ahhoz, az nem jelenti, hogy „szolgálatot" teljesítek. S az sem ilyen szerep, hogy hétfőn Bukarestben román, csütörtökön Csíkszeredában magyar diákokkal foglalkozom. Tehát én az ilyenfajta szövegekben nem hiszek, sőt, rendkívül károsaknak tartom. A „hídépítés" filozófiája nekem mindig gyanús volt. A két világháború között például Mikó Imre elment Dimitrie Gustihoz, ami szép dolog volt, de ezt hídépítésként túllihegni nem érdemes. A két szervezet, az Erdélyi Fiatalok és a Gusti-iskola között volt kapcsolat, mert Gustiék érthetően beszéltek, az erdélyiek tudtak már románul, és az ideológiájukhoz is nagyon talált a román tapasztalat. Ez volt az egész. Abba, hogy ezt is csinálom, hogy így alakult, semmilyen filozófiát nem érdemes belekeverni. Emlékszem, Pesten sopánkodtak, amikor elvittem a Chipurile orasului című Bukarest-kötetemet, hogy a multikulturális Budapestről nincs ilyen könyv. Mondtam, fogjatok egy románt, és ő megcsinálja.

*

Szociológus, szerkesztő, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora. Marosvásárhelyen érettségizett, Kolozsváron diplomázott. Alapítója az egykori Echinox diáklapnak, 1990 előtt a Román Televízió és a Bukaresti Rádió magyar adásának munkatársa, A Hét és a TETT szerkesztője. A rendszerváltás után, 1991-től a Bukaresti Tudományegyetemen, 2001-től a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karán tanít. Hazai és nemzetközi tudományos társaságok tagja, visszhangos, mérvadó interjú- és tanulmánykötetek szerzője, szerkesztője. Kutatási területei: szóbeli történelem, politikai és szervezeti antropológia, a román szociológia története, kommunikációtudomány.

Forrás: ÚMSZ-Színkép, 2009. augusztus 22-23/1-2. old.