„Vajon mi lett az ifjakból és aggokból?

És vajon mi az asszonyokból és gyermekekből?

Valahol élnek és jól vannak,

A legkisebb sarjú is azt mutatja, hogy valójában nincs halál,

És ha valaha volt, előbbre viszi az életet és nem arra vár, hogy végre lenyűgözze,

És az élet jöttére nyomban megszűnnék.

Minden előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki,

És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.”

(Walt Whitman: Ének magamról. Gáspár Endre fordítása)

Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése kötet¹ kétségkívül hiánypótló kezdeményezés. A téma sajnálatos elhanyagoltságát mutatja időbeli jelenlétének rövidsége is. Mely mellőzöttség egyik okára a két szerkesztő már az előszóban felhívja figyelmünket. A magyarság jelenében megjelenő mitológiával foglalkozni nem triviális, de nem is hálás feladat. A kutatások körüli frusztráció, félelem, agresszió, és kommunikációképtelenség szinte többet árul el jelenünkről, mint maga a kötet tárgya. A zavar már magukkal a fogalmakkal kezdődik. A szavak időben és térben változtatják jelentésüket, és a „magyar” illetve „mitológia” e sorok írásának pillanatában nehezen közelíthetőek meg semlegesen. Még ha értéksemleges, objektív kutatói érdeklődésről is van szó, a publikáció befogadó közege már bizonyosan nem lesz az. A társadalmaknak, közösségeknek nincs a szó objektív, „neurológiai” értelemben vett memóriája, de mégis beszélhetünk kollektív emlékezetről, az azt alkotó személyek emlékeinek kommunikációjáról és annak értelmezéséről. Az elmúlt száz év sajnálatosan bőven gyarapította ezt olyan eseményekkel, melyek nyomán jogosnak tekinthető a felmerülő bizalmatlanság, amennyiben valaki „magyar” témához nyúl. Sokakban és sokféleképpen fogalmazódhat meg a félelem. Mi lehet ezzel a célja: nevetségessé teszi, kizsákmányolja, kirekeszt belőle, vagy ellenem fordítja? A bizalmatlanság, idegenkedés lehet bármilyen jogos, mégis helytelen. Érzelmeink és félelmeink nem küzdhetik le a tényt, hogy egyazon térben és időben létezünk, ami az együttélésre predesztinál minket, mely lényegesen kellemesebbé tehető a kölcsönös megértés közösségében. Ez a környezeti nehézség ugyanakkor nem gyengesége, hanem erőssége a kötetnek. Viharos szélben veszélyesebb vitorlázni, de nagyobb sebességet is lehetővé tesz, így a kutatónak is, bár lelkileg megterhelő lehet, hogy a publikáció fogadtatása csak újabb ajtókat nyit az őt körülvevő valóság megismerésére. Ilyenformán a kötet önmagában is értékes kezdeményezés, és talán a fogadtatása is figyelemre méltó lesz.

A mitológia az emberi gondolkodás egyik kiemelkedő terméke, melyben kikristályosodik fajunk törekvése, hogy értelmet találjon egyéni és közösségi szinten az őt körülvevő világban. Miért is elengedhetetlen, hogy ezzel foglalkozzunk? Az ember, mint önálló létező története – metafizikai szinten – nem a teremtéssel kezdődik, hanem az ősbűnnel, az első határátlépéssel, a kiűzetéssel, a halandósággal. A tudatos létezés, az önrendelkezés együtt jár halandóságunk, nyomorúságunk, az egyedüllét tudatával. Amennyiben elfogadjuk annak elméletét, hogy a szüléssel járó fájdalom a felegyenesedés, a halál tudata pedig a homloklebenyek fejlődésének következménye (mely lehetővé tette a jövőről alkotott elképzelés kialakulását), akkor Édenből kiűzetésünk mítosza is újabb értelmezési keretet kap. Az emberi intelligencia első traumatikus felismerése, hogy léte fájdalmas, nehézségekkel teli, és elkerülhetetlenül véges. A jelent a múlt tapasztalatai tükrében felmérő, és a jövőre nézve előre nyúló gondolat talán éppen egy halott embertárs teteme fölött fogalmazódott meg elsőként. Amennyiben feltételezzük, hogy létezett az öntudatra eszmélésnek ez az első pillanata, úgy kétségtelenül nevezhetnénk az Édenből való kiűzetésnek, és az emberi kultúra első lépésének. Az állati létezés meghaladásának. A vég teljes sötét rögvalóságával nehezedhetett a pillanatra, melyben a halál, mint a kilépés pontja fogalmazódott meg, melyen keresztül a személy a szó minden értelmében átlépte az általa ismert világ határait. A felismerés megválaszolhatatlan kérdések egész sorát indította el, melyek szükségszerűen rugaszkodtak el a pillanatnyi létezés kötelmeitől. Ettől a régmúltban szimbolikusan kitűzött ponttól kezdve az emberi élet időbelisége és mulandósága a gondolkodás középpontjává vált. Pascal szavaival „a nem létet a nincs, nem pedig a lét felől gondoljuk el… a gondolkodás nem tud nem gondolni a nincs-re”.² Wulf értelmezésében a gondolkodásnak meg kell ragadnia valamit, a halál viszont nem valami, amit meg tudna ragadni.³ Vagyis miközben az emberi gondolat megbukik a halálon és a nincs „nemlétén”, feltörhetetlen örök problémaként folytonosan jelen van, és mozgásban tartja az érzékelt pillanatot. „A Halál nem dolga sem élőknek, sem holtaknak” tartja Epikurosz. Vigasza csupán az egyén szintjére kínál megoldást, aki teljes elkülönülésben nem gondolva a jövőbeli halálra megnyugodhat, a néha rá törő félelmet elnyomhatja, teljes valóságában az elkerülhetetlen vég pillanatában szembesülve vele. Csakhogy az emberek csoportokban élnek, következésképpen nem egyidőben lépnek ki a létezésből, így folytonosan tanúi mások halálának, melyen keresztül szembesülni kényszerülnek saját halandóságukkal. Aki állt már halott felett, ismeri az érzést, melyből hiányzik a béke, a látványt kitöltő nem létet nyugtalan vibrálás lengi be, és nem enyhíti semmilyen magyarázat. Ennek az űrnek a be nem töltöttsége a létezés elmúlását hordozza magában, és kitöltetlensége esetén a valóságról alkotott konstrukcióink repedéseibe szivárogva szétrepeszthetik azt.

A halállal kialakított viszonyban újabb korlátot képez, hogy lehetetlen bármiféle megfigyelés, mely túllép a hozzá kapcsolódó fiziológiai folyamatok leírásán. Bármely ezeken túlmutató következtetés a metafizika területére téved. A halál utáni élet, az újjászületés, még a biológiai véggel járó teljes megsemmisülés is bizonyíthatatlan fantazmagóriák. Ami tudományosan bizonyosnak tűnik, hogy a Homo Sapiens már korai fejlődési szakaszaiban is gondoskodott halottairól. A temetkezési rítusok nyomai már háromszázezer évvel ezelőtt, az alsó paleolit korszakban is megjelentek. Neandervölgyi ember temetkezési helyeinek feltárásakor pollenréteget találtak a test fölött, ami arra enged következtetni, hogy nem csak elhantolták a teste, de virágágyra is fektették. Ha el is kerüljük a korai vallásosságra irányuló messzemenő következtetéseket, akkor is bizonyos, hogy többről van szó, mint a tetemtől való egyszerű megszabadulásról. A halottakkal, és rajta keresztül a halállal való hosszútávú törődés viszont teljesen egyedi módon emberi. Ez a viszonyulás szükségszerűen része minden jelenleg létező, és valaha létezett emberi kultúrának. Hiszen minden emberi társulásnak alapvető feladata, hogy önmaga fenntartása érdekében, folyamatosságot teremtsen egyének és nemzedékek között. Minden kultúra lehetőséget teremt egyén és a közösség számára, hogy szabályozott keretek között kialakítson egy viszonyrendszert a halállal, gondolkozzék róla, és rítusokon keresztül foglalkozzék vele. A mitológia nem más, mint a halállal vívott harc, és az emberi halhatatlanság, még ha egyéni vagy akár közösségi szinten nem is, de mint egy üzenet, egy mementó, melyben túlélhetnek legalább a gondolatok és képzetek.

Ennek kutatói oldalra fordításával, egy rituálisan megélt viszonyrendszer elemzésének segítségével tekinthetünk a halálra. Ahogy Szindbád mondja Huszárik Zoltán filmjében „A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaring szaga”. Az ember létezés vizsgálata tehát szinte lehetetlen, lévén, hogy megragadhatatlan, teljesen láthatatlan, de ebben a képlékenységében is megérezhető valami, ami folytonosan kíséri. Az ember halandóságával folytatott párbeszéde az, ami megfigyelésünk tárgyát képezheti. Ez az a „rozmaring illat”, amin keresztül megkísérelhetjük megtapasztani azt, ami a szó legszorosabb értelmében nincs. Az emberi közösségek, melyek mint szubsztancializálható, vagy szubsztancializált nem léteznek, leképezve alkotóelemeik törekvéseit az elmúlás ellenében eveznek az idő sodrásában. Megmaradásukat pedig éppen nemlétezésük ereje, a konstrukció képlékenysége, és végső soron halhatatlansága adja. Amennyiben empirikusan kétséges a lélek visszatérése a nem létből, a közösséget alkotó gondolatok képesek átalakulni, és némi képzavarral élve, új képzetben materializálódni. Ennek a túlélésnek az egyik örökítő anyaga lehetséges, hogy mitológián keresztül elmondott, újramondott, átalakított információ. Az a képzet, mely újra és újraalkotja a változó testben, ebben az esetben a magyarság absztrakcióját.

A mítoszok, a szó hétköznapi értelmében, nem „kitalációk”: a kultúra, melyben elmesélik őket, tudja, hogy annak a viszonyrendszernek a teljes ábrázolására szolgálnak, mely életük minden területére kihat. Az egyén megtudhatja, milyen a világ, melyben él, miért vált olyanná, és milyen benne az ember, miként kell viselkednie, és miként járjon el morálisan kritikus pillanatokban. Ezek a történetek nem régi mesék fejlesztett, aktualizált verziói, ami a történeti háttér ismerete nélkül is nyilvánvaló. A mese a közösségben tudatosan nem valóságos, morális mondanivalójú történet, melynek tanúságai fontosak, de nem festenek totális képet létezésükről. Ebben az értelemben – vagyis a mítoszt az ember felől közelítve – válik igazán értelmezhetővé Kerényi azon állítása, hogy a héroszokkal nem járunk el igazságosan, ha bizonyítjuk történelmi mivoltukat (1977:187).⁴ Hiszen a történetet újra és újra megjelenítő rítusokon keresztül az istenek és héroszok, a jogos elválasztás ellenére is egyazon teret népesítik be. Ahogy a hérosztörténetek elválnak az isteni történetek első korszakától, melyek az idő előtti időben játszódnak, és tetteik „történeti időben” vagy szoros közelében kapnak helyet, úgy a modernitásban elmesélt történetek hőseik fizikai eredetije akár az írott történelem részként is létezhetett. Ugyanakkor a mítosz belső, totális logikájában ez az elválasztás szükségtelen. Tekintve, hogy mindkettő egy- és ugyanazon totális valóság megformálására, és magyarázatára szolgál, és minden ellentmondást felold a szakrális köd, melyben betölti szerepét. Az antropológiai megközelítésben nem tekinthetünk el attól a Malinowski által is lefektetett alapelvtől, hogy a mítosz olyan integráns része a társadalmi életnek, mely szakrális alátámasztását adja egy közösség gondolatvilágának. Vagyis a mítoszok olyan meghatározó részét képezik egy embercsoport tanult hagyományainak és életmódjának, hogy maguk sem érthetőek meg az eredeti társadalmi környezet nélkül. A mítosz tehát nem csak egy része a kultúrának, alapvetően átszövi azt, állandóan jelen van, és szabályozza az élet minden mozzanatát. Ez termékeny értelmezési keretet biztosít a téma vizsgálatára. Ahogy Kerényi is ráérzett arra, hogy a hérosz szükségszerű velejárója a mitikus homály, és kutatása szempontjából nem is érdemes azon elmélkedni, hogy valóban élő személyről beszélünk-e, hiszen a mítosz olvasatában ez nem kérdés, hanem evidencia. Mindössze valódisága nem egyezik a történészek elvárásaival. Mitikus teljessége pedig csak és kizárólag a vele együtt szimbiózisban létező kultúra ismeretével válhatna teljessé, mely az idő problematikája folytán lehetetlen számunkra. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy parttalan okoskodásra lenne kárhoztatva a téma. A mítosz a vele élő kultúrát átszövő teljessége révén, akár még jobb híján is, kiinduló pontja lehet egy máshogy meg nem értethető gondolati rendszerbe való bepillantásnak. Ezek a mítoszok már a mieink, és tudatlanul is átszövik, és meghatározzák létezésünket. Az ember a maga szőtte hálójában vergődő állat, és ez a háló a kultúra – Geertz megállapítása ebben az esetben is helytálló.⁵ Miközben azt gondolhatnánk, hogy a mítoszok értelmezésekor meghatározott keretek korlátozzák megismerésünket, valójában ez a vergődés lehetővé teszi, hogy a jelenre érvényes következtetéseket vonjunk le, és ezáltal jobb képet kapjunk arról, hogy milyen az ember, milyen kapcsolatban áll saját legbelsőbb mozgatóival, köztük a halandósággal, és minként lesz úrrá a folyvást követő halálfélelmen. Összegezve: „Aki uralja a múltat, uralja a jövőt is. Aki uralja a jelent, uralja a múltat is”.⁶ E George Orwell-idézet kultúrtörténeti kiforgatásával beláthatjuk, hogy a velünk élő mitológiák, eredeti formájukban, már ha léteztek egyáltalán, nem a „hozzánk” tartoztak, mégis hatottak kultúránk jelenlegi formájának kialakulására, most már elidegeníthetetlen részét képezik. Részeként mindannak, ami meghatározza világunkról alkotott képünket, ezáltal saját modernitásunkon keresztül fogalmazódik újra a múlt, melyből származtatjuk. Így példázva, miként jelenik meg a totális valóság, és benne az ember létezésének mozdíthatatlan magja. Így aztán a mitikus evidenciával állíthatjuk, hogy minden emberi közösségnek létezik mitológiája, és ez a modernitás villanyfénye mellett se veszített fontosságából. Annak magyarsága pedig tévesen tekinthető soviniszta jelzésnek, mindössze az a szűkítő elem, amivel kutathatóvá, partikulárissá válik a kutatás tárgya, mely vizsgálódáson keresztül jobban megismerhetjük magunkat. Magyarország kultúráinak kortárs mitológiája olyan téma, amivel többet és többeknek kéne foglalkozni.

Korábban megjelent BÖLCS ÉS MŰ HELY 2. : 2 pp. 13-18. , 6 p. (2016)

1 Új magyar mitológia: a szakralizált őstörténet médiareprezentációi és rítusai címmel meghirdetett II. Szemeisztosz Műhelykonferenciát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karának Társadalomtudományi Tanszékén működő Szemeisztosz Webszemiotikai és Online Kommunikációs Kutatócsoportja szervezte 2015. március 6-án és 7-én, Sepsiszentgyörgyön, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben, a Székely Nemzeti Múzeum partnerintézményi támogatásával. Megjelent a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság (MAKAT) Modern Mitológiakutató Műhely és a szegedi MTA–SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport kiadásában, a Vallási Kultúrakutatás Könyvei 18. (szerk. Barna Gábor) és a MAKAT – Modern Mitológiakutató Műhely Könyvek sorozat (szerk. Hubbes László Attila – Povedák István) 1. köteteként, „Kedves barátunk és kollégánk, Ilyés Zoltán emlékére”. Szeged – Budapest, 2015.

2 Blaise Pascal: Gondolatok. Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár, www.ppek.hu/konyvek/Blaise_Pascal_Gondolatok_1.pdf

3 Dietmar Kamper – Christoph Wulf 1998 Antropológia az ember halála után. Budapest, Jószöveg Könyvkiadó.

4 Kerényi Károly 1977 Görög mitológia. Budapest, Gondolat Kiadó.

5 Geertz, Clifford 1973 (1988) Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In Vári András szerk. Misszionáriusok a csónakban. Budapest: Akadémiai Kiadó.

6 http://www.citatum.hu/szerzo/George_Orwell?r=6