Zdenĕk Mlynář A Prágai Tavasz… és ősz c. kötetéről

Egykoron, pár „rendszerrel” elébb a könyvkiadásban legfőbb vezérelv a pártutasítás és a kultúrpolitikai preferenciák rendszere volt, a „megengedés” és a tiltás tónusai inkább, kevésbé a siker. Majd a Váltás után utóbbi elnyomta az össze előbbit, s ma már jó, ha egy roppant sikeres opusz két-háromezer példányt ér meg. S apróbb cselként most már nem is kötelező jelezni, hogy ötven vagy ötven ezer példány készült belőle, esetleg több utánnyomással… De a legritkábban úgy, hogy a képzelt olvasókör végtelen lelkesedésére számítva rögtön tízezres nagyságrendet céloz meg a reményteljes kiadó.

Teljességgel más a lépték, az érték s a jelentősség akkor, ha mindez szamizdatban, szürke vagy kéziratos dokumentációban, a rejtett terjedésre építve, vagy épp a respektusban föléledt olvasói érdeklődésre számítva nyer jelentőséget. A jelentő jelentése pedig korszakosan változni képes. Épp ezért is első sorokban rögzítendő, hogy amikor Zdenĕk Mlynář A Prágai Tavasz… és ősz kötetét lapozgatom, immár a harmadik kiadónál megjelent harmadik magyar kiadást tartom kezemben,¹ ami hát pártpolitika-történeti kiadványok sorában is meglehetősen harsány siker lenyomata. Jó…, volt már egypár jubileumi évtizede, hogy szem elé kerüljön, de a kölni 1978-as (Index), budapesti 1987-es (AB kiadó), párizsi 1988-as (Magyar Füzetek) opuszok mind-mind tíz-húsz meg negyven évvel a történő történelem napjai után jelentek meg, s ez az elérhetőség, a nyelvi kötöttség és a terjedési hullámok mellett is valamely feltétel nélküli garanciái a könyv értékeinek.

Lehet-e kérdés, ha a kötet borítóján a ködlő székesegyház-imázs előterében, a szürkévé mosódott városi tájkép margóján a fekete-fehér filmkockák imitációja rohan tova, tankokkal és pártfőtitkárokkal a vágóképekben… – hogy mindez „arról”, de másképpen szól? A kötetzáró hátlapfotó a „sípoló macskakövek” francia trikolórra kacsintó színes megbontatlansága is jelzi talán: itt a megkopott utcakő és stabil fugázás a masszívvá kopott múlt idő csalóka jele, s aki ezen a járófelületen él vagy ballag, közvetlenül is átéli a győzelemittas szocializmusok elhasznált haragját mint történelemmé simult adottságot. Ilyesféle adottság lehetett az is, mikor a vészterhes pillanat lett úrrá a pártos döntésvilág prágai hegycsúcsain, ott és akkor, amikor és amit a Szerző így idéz föl: „A KB elnökségének 1968. augusztus 20-i ülésén, közvetlenül éjfél előtt hirtelen a miniszterelnök kért szót – akit előtte telefonhoz hívtak –, és bejelentette, hogy Dzúr honvédelmi miniszter hívatta és közölte vele: a szovjet haderő, a Varsói Szerződés négy további tagállamának haderőivel együtt átlépte Csehszlovákia határait. Első érzéseim, melyeket tudatom nem bírt ellenőrizni, leginkább ahhoz a sokkhoz hasonlítottak, melyet évekkel azelőtt egy autós ütközésnél éltem át… Ugyanaz az ülésterem és ugyanazok az emberek, mint néhány másodperccel azelőtt – és mégis egészen más világ, amelynek már semmi köze a néhány másodperccel azelőtti valósághoz…”.

A világvalóságok leirata ezt körülvéve még 340 oldalon ontja a mozgófilm-részletek végtelen képtömegét. Három nagyobb fejezetbe tagoltan, prológussal és kiadói előszavakkal kínálja a kötet a történések szinte regénynél pontosabb visszaemlékezési tartalmát, egyfajta jelenmúltidő értelmezési skáláján. Hol párbeszédes, hol szituatív, jobbára az áttekintő elemzés és a történeti deskripció tónusa ez – akár olvashatod naplóként is, de elmegy párttörténeti históriának, konfliktuskezelő átbeszélésnek, objektivált talányfolyamatnak is. Épp annyira politológia, mint életközeli elbeszélés, vagy kremlinológia és memoár köztes műfaja. A bukott szocializmusok párttörténete ma már nem a sűrűn keresett szakirodalom tárgya, a Csehszlovák Kommunista Párt szűk elitkörének megjelenítése meg mindenkinek olyan, mint kisebb özönvíz után (az „ember arcú szocializmus” helyett) ember léptékű gondolkodástörténeti pillanat kies szigete lenne. Korrajz tehát, tájkép vízözön után, elitkritikus pártkutatási anyag is egyben, a kommunizmus vallásának és hívőkörének mindennapjaiba invitáló vadregény, s valami bolygóközi világpolitikai földrajz egy kis lapátos hajócskából elgondolva. Szerzői mű, hatalomtörténeti szakirodalom, változáskutatási segédanyag, egy reformkorszak kísérlete, vagy a reform elől bújdokló pártokrácia hamvába holt vallomása a lengyel és magyar 56-tól a szovjet megszállástörténetek alap-tanulságáig, a meghamisított és kijátszott társadalomtörténettől a huszonéves kommunisták fellobbanó tavaszreményéig. Visszatekintve is, átabotában értékelve is kevéske ilyen elittörténeti és válságkövetési forrás ismeretes a politológia olvasmányos peremvidékén, s bizonyos, hogy a kötet nem utolsó kiadás, csak egyetlen újabb filmkocka a pergő mozi végtelen képszalagáról.

A recenzens könnyedén elvész az oldaltömegek fölidézendő képzeteitől… Ezért talán visszafogottan lehet csupán idézgetni, még mielőtt a kies múltba burkolódznánk, erős pártszimpátiákkal és korszakgyűlölettel egybekötve.

Nem a személyes értékelés, hanem a látszólag „kölcsöntudás” eszköze, ha a mélyértelmű helyzetábrázolás, adatszerű bölcsületi közlés helyett érdemi munkára irányítjuk a figyelmet. A Prágai Tavasz a jelenkortörténészek egy részét is megihlette, évfordulós alkalmakkor mégannyira így történt. A fiatal történészek portálján értékes áttekintést és fotóanyagot is lel az Olvasó…² s a visszatekintő kötetek ma már mintegy fölöslegessé is teszik bármelyik feldolgozás „jobban-ismeretét”, mert mire idáig jutunk, újabb korrajz jelenik meg, más nézőponttal, s nem kevesebb érvényességgel.

Mlynář mint 1946-tól (mindössze tizenhat évesen már) párttag, moszkvai tanulmányokkal, tapasztalatok hiányában is szervezeti előmenetellel és a 68-as intervenció ugyancsak meglepett szereptudatával nem volt egyedül e korszak funkcionáriusai között. Éppen akkor ravatalozták föl Sztálint, amikor ennek látványára milliók tódultak Moszkvába, s a maga megérintettségét cseppet sem rejtő utóéletében ez a házilagosan egypólusú világ ugyancsak megtette hatását. A „fekete-fehér” látásmódból értékrendet, a küzdés szándékából teremtő erőt, a politika bibliájából (Lenin: Állam és forradalom) harci eszközt formáló értelmiségi káder a visszatekintő tónusban maga is rácsodálkozik a bemosódás folyamatára, a kortársait tíz- és százezres nagyságrendben átható ideológiai fogságra. „A mi szocializmusról alkotott elképzeléseink 1948 februárja előtt (és néhány évvel később is) még az öreg sztálinista kommunistákénál is primitívebb és egyoldalúbb volt. Az ő dogmatikus hitüket ugyanis itt-ott mégiscsak korrigálta politikai élettapasztalatuk. Ám annál nagyobb volt a mi öntudatunk, amely talán csak a hatvanas évek végén megjelent nyugat-európai maoisták és más ’újbalos’ áramlatok képviselőinek öntudatához volt mérhető” (12. old.). Aprólékosan elszámol az 1948-as keltezésű totális diktatúra törekvéseivel, az 1950-es politikai pereket gyártó masinéria hatásaival, a CSKP vezérkarának szimbolikus lefejezésével, a pártvezetés „Szovjetunióhoz való nem eléggé öntudatos viszony” bűnét elszenvedőkkel, a Cseh-Morva Protektorátus és a háborút átélt nemzedék bűntudatával, a „Hruscsovtól Dubčekig” korszak alapvonalaival és a totális diktatúrát megreformálni törekvő érdekkörök sorsával, az új pártfőtitkár „felmagasztosulásának” előzményeivel, majd a Prágai Tavasz idején vállalt szerepkörének megjelenítésével. E fejezetek (9-195. old.) a Kreml ítélőszéke elé kerülő csehszlovák „elhajlás” históriájában folytatódnak (197-324. old.), majd az Epilógus zárja a kötetet, immár a szembesülés ’68 őszén is tisztánlátással bevallható tévedéseivel, az intervenció elkerülhetetlenségének belátható „racionalitásaival”, a félelem és a „normalizálás” közötti hullámzások helyi és szocialista táboron belüli históriájával. Mint moszkvai tárgyaló is kiesett Dubček hatóköréből, szélre tolták a reformpolitika folytathatóságában hívők is, majd kizárták a pártból, majd visszafogadták és titkárnak választották, majd „jobboldali opportunistaként” ismét félretették az 1970-es újabb tisztogatások során, de „viszontlátásra, elvtárs!” gesztussal búcsúztak tőle. Még hét évig élt a privilegizáltak és uralkodók körétől távolabb, a kitagadottak gettójában. Nem épp eltűnve, mert a politikai rendőrség azért még szemmel tartotta… (225-239. old.).

Hogy mikor pirkad az új tavasz, s lehet-e még kivirágzás egyáltalán ott, ahol a korán jött ősz nemcsak a társadalmi életmód, értékrend, szovjethez lehetséges viszony, megszálltság és képzetes szabadság ilyen dilemmái még leveleiket hullathatják – már nem marad e kötet tárgya. Múltfeltárás? Pártirodalom? Megkésett vallomás? Önelszámoltatás? Nyugati színtéren a tisztálkodás igény? Egyszerre mindegyik, meg a félelmek és tankok augusztusa, a megfontolt tánclépések báli keringője, a hívő pártfejek történeti meghasonlás-históriája is egyszerre. S ma már a ’68-as irodalom egyik korszakos alapműve.

A. Gergely András

1 Kairosz Kiadó, Budapest, 2008., 340 oldal. Fordította Bába Iván.

2 Kiss Balázs: Amikor augusztusban ért véget a tavasz. http://mult-kor.hu/cikk.php?id=21413&pIdx=3 ; de nem érdemes lemondani a vizuális emlékanyag gazdag gyűjteményéről sem az OSA tájékoztató füzetei körében, The Prague Spring, 1968 http://w3.osaarchivum.org/files/rip/07.htm

Lásd még jelzett könyvvel kapcsolatban:

„Fentről minden jobban látszik ”(?) - Zdeněk Mlynář, a cseh reformkommunista tanulságos illúzióvesztése (Olvasónapló)