(diákok és munkások 1968-ban)

A történelmi tévéműsorok és hétvégi újságmellékletek számára minden Párizsban és Berkeley-ben történt, valamint (a brit média számára) a Grosvenor Square-en, néhány vietnami háború elleni tüntetéssel. Pedig Varsóban, akkor márciusban egyetemisták ezreit verték és tartóztatták le a rohamrendőrök, a tanáraikat tisztogatásoknak vetették alá és száműzték a szellemi szabadságért folytatott reménytelen csatában.

Mint sok nagy európai történet, ez is egy színházi előadással kezdődött. 40 évvel ezelőtt, 1968. január 30-án a Teatr Narodowy, a lengyel Nemzeti Színház megkezdte Adam Mickiewicz lengyel nemzeti költő klasszikus verses drámájának, az Ősöknek az utolsó előadását. A színigazgatóval, Kazimierz Dejmekkel közölték a kommunista párt kultúrboncai, hogy az előadást le kell venni a műsorról, bármennyire tolong is a közönség a jegyekért. Ezek mögött a kultúrboncok mögött majdnem biztosan a szovjet nagykövet állt.

A lázadás

A történet még 1967 őszén indult. A Nemzeti Színházat felszólították, hogy valami nagy attrakcióval készüljön a Nagy Októberi Forradalom 50. évfordulójára. Dejmek érzékeny zseni volt, aki nem kedvelte sem az orosz, sem a lengyel bolsevikokat. Az egyik színész úgy emlékszik, hogy az évforduló közeledtével Dejmek felhajtott egy kupica töményet, és azt mondta: Kaptam egy pártutasítást (az orosz prikáz szót használta), hogy valami nagy számmal rukkoljak ki az októberi évfordulóra. Rendben van, majd jól odakúrjuk nekik az Ősöket!

Az a helyzet, hogy az Ősök egy erőteljes, romantikus dráma a spirituális átalakulásról, az emberi szabadságról, a függetlenségi harcról és az orosz megszállás alatt sínylődő nemzet mártíromságáról. 1830-ban született, lengyelek egész nemzedékei rajongtak érte, a saját háborúik alatti, idegen hatalom és hazai zsarnokságok miatti szenvedéseikről és megaláztatásaikról szóló pontos beszámolót hallottak ki belőle. Megsemmisítő, amit mondanak benne az oroszokról, a rendőrállamokról és a cenzúráról. Hogyan gondolhatta Dejmek, hogy ezt keresztülviheti, rejtély. De megtette, és a lengyel közönség lelkesen tapsolt az oroszellenes részeknél, amíg csak a felsőbbség és a szovjet nagykövet észbe nem kapott.

Először az előadások számát nyirbálták meg. Aztán bejelentették, hogy január 30-án az előadást leveszik a műsorról. Hatalmas tömegek özönlöttek az utolsó előadásra, köztük sok diák is, jegy nélkül, amíg a színház zsúfolásig megtelt. Gustaw Holubek, a nagy színész élete legjobb alakítását nyújtotta. Így emlékezett rá: Úgy robbant, mint egy bomba! Miután leeresztették a függönyt, a közönség kiáradt a színházból, végigvonultak az utcákon Adam Mickiewicz szobrához, ahol transzparenseket emeltek a magasba azt követelve, hogy játsszák tovább a darabot és szüntessék meg a cenzúrát. Kiszállt a rendőrség, és gumibotokkal támadt rájuk.

Így kezdődött. Varsó-szerte az Ősök betiltását sérelmező és a rendőri brutalitás ellen tiltakozó petíciókat írtak alá és adtak tovább. A varsói egyetemen nagygyűléseket szerveztek a szobornál letartóztatott diákok mellett, a campuson tartott gyűlések ellen a titkosrendőrség lépett fel. További letartóztatásokra került sor. Ahogy a tüntetések egyre nagyobbra nőttek, és kezdtek átterjedni más egyetemekre Lengyelország-szerte, a hatalom munkásosztagokat vetett be a paramilitáris gyárőrségből (munkásőrségből), akiket teherautókkal szállítottak a helyszínre, botokkal felfegyverkezve, hogy megverjék és szétoszlassák a tüntetőket.

Hiába kérték őket a diákok, hogy álljanak át hozzájuk, hiszen ők csak a munkások érdekeit védik azzal, hogy kiállnak a lengyel alkotmány szólás- és gyülekezési szabadságot garantáló 83. cikkelye mellett. A munkásokra ez nem hatott, mert nekik azt mondták, hogy a diákok nyugatnémet titkos ügynökök által pénzelt, elkényeztetett úri gyerekek.

Márciusra a helyzet kontrollálhatatlanná vált. A diáktüntetések tovább terjedtek, és fokozódott a velük szemben alkalmazott rendőri erőszak is. Diákok százait tartóztatták le, közülük sokat kizártak az egyetemről vagy megfosztottak az ösztöndíjától. Voltak köztük olyan, később ismertté vált nevek, mint Adam Michnik, a földalatti ellenállás későbbi hőse, Szolidaritás-vezér, ma Lengyelország legismertebb politikai kommentátora; Janek Lityński, Karol Modzelewski, és a sokak által nagyon szeretett és sokat üldözött lázadó, Jacek Kuron. Az egyetemi tanári karból Varsóban és másutt is sokan a támogatásukról biztosították a diákjaikat – legtöbbjüket kizárták a kommunista pártból, kirúgták az állásukból. Köztük volt a filozófus Leszek Kołakowski, (aki végül Oxfordban talált menedéket) és Zygmunt Bauman.

Egy évvel később, a nyugati emigrációból visszatekintve mindarra, ami 1968-ban történt, Bauman (aki Leedsben fejezte be tudományos pályáját) azt írta, hogy a felkelés jelentős mértékben diákok mozgalma volt, de nem volt igazán diákmozgalom abban az értelemben, hogy egyáltalán nem a diákság mint társadalmi csoport érdekei vezették. A nyugat-berlini, nyugat-németországi és párizsi megmozdulások mind az egyetemek tekintélyelvű és reakciós struktúrái és módszerei elleni radikális tiltakozásból nőttek ki. Ezeknek a forradalmaknak a szellemi vezérei úgy értelmezték az egyetemi lázadást, mint egy intézményeken át vezető, hosszú menetelés kezdetét, amely végül megdönti magát a burzsoá államot is.

A lengyel diákoknak ezzel szemben nem voltak ilyen terveik. Ők demokráciát akartak az egész nemzetnek, méghozzá szocialista demokráciát, de olyat, amelyik megszűnteti a cenzúrát, és a szólásszabadság, a jogállamiság, a gyülekezési szabadság lényegében alkotmányos jogaira épül. A hegyeken túl, Csehszlovákiában Alexander Dubček januárban indította el az emberarcú szocializmus reformjait. A varsói diákok azt skandálták: Lengyelország is egy Dubčekre vár!

A bukás

A lengyel márciusi események hátterében egy groteszk, olykor hisztérikussá váló hatalmi harc húzódott meg a vezető párton belül, ami majdnem egy évig eltartott. Władysław Gomułkának, aki 1956-ban szembeszállt Nyikita Hruscsovval, és elérte nála, hogy a szovjetek kevésbé avatkozzanak bele a lengyel belügyekbe, a pozícióját a párton belül kikezdte az ultrapatrióta” Mieczysław Moczar belügyminiszter. Moczar undorítóan durva játszmába kezdett. Kijelentette, hogy kétfajta kommunista van. Vannak a partizánok, az igaz lengyelek, mint ő, akik itthon maradtak, hogy a földalatti mozgalomban harcoljanak a náci megszállás ellen. És vannak a moszkoviták – nagy részben zsidók –, akik a Szovjetunióba menekültek, és onnan Sztálin lakájaiként tértek vissza, hogy aláássák Lengyelország függetlenségét – ők adták az UB-nek, az 50-es évek gyűlölt államvédelmi hatóságának az állományát. Moczar attól sem riadt vissza, hogy megvádolja Gomułkát – akinek zsidó felesége volt, de Lengyelországban vészelte át a háborús éveket – a moszkoviták támogatásával.

Amikor elkezdődtek a diákmegmozdulások, ezeket mindkét fél megpróbálta kihasználni a vendettában. Gomułka leszerepelt azzal a beszédével, amelyben cionista ügynököknek” bélyegezte a diákmozgalom aktivistáit. Moczar és pribékjei pedig egy olyan antiszemita kampányt indítottak el, amely megfertőzte az egész lengyel államgépezetet, beleértve az iskolákat, egyetemeket, a filmes, a színházi világot és a médiát is. Az év végéig a holokauszt után megmaradt lengyel zsidóság kétharmadát kényszerítették emigrációba. Mindez olyan botrányos volt, hogy máig hatóan megtépázta Lengyelország nemzetközi reputációját.

Lengyelország káoszba zuhant. Néhány hónapig olyan volt, mintha senki sem volna hatalmon, és senki sem kontrollálná az eseményeket. A Szovjetuniónak ez nem tetszett, és végül beavatkozott Gomułka mellett. A lengyel csapatok részt vettek Csehszlovákia szégyenletes megszállásában 1968 augusztusában, egy novemberi pártkongresszus pedig megerősítette Gomułkát pártvezéri posztján. A márciusi diákvezérek börtönben maradtak vagy külföldre szöktek.

Milyen jelentőséggel bírtak ezek a márciusi események a fiatalok ugyanebben az évben, máshol zajló forrongásaira nézve? Azokban a napokban (mennyire régnek tűnik!) a forradalmárok nagy hévvel beszéltek arról, milyen fontos is volna egy harci szövetség az ipari munkásság és a diákok között ez a szövetség verhetetlen volna. Ezt a kommunisták is biztosan így gondolták, ezért is igyekeztek olyan fondorlatosan távol tartani egymástól a munkásokat és az intellektueleket.

Varsóban, 1968-ban működött ez az elidegenítés: a lojális proletárok agyba-főbe verték a tiltakozó értelmiségieket. Nyugat-Németországban a jól fizetett (integrálódott) munkásság semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy csatlakozzon az utcákon a szocializmust éltető diákokhoz. Franciaországban viszont egy rövid időre teljes súlyával bedobta magát a szervezett munkásság a párizsi május barikádvédő diákjai mögé, és ebben a pillanatban – mielőtt még a francia kommunista pártnak (az FKP-nak) inába szállt volna a bátorsága, és béralkuba nem fordította volna az egészet – lehetségesnek látszott egy klasszikus társadalmi forradalom győzelme.

Az utóhatás bámulatra méltó volt Lengyelországban. Két évre rá munkásfelkelés tört ki a balti kikötővárosok: Elbląg, Gdańsk, Gdynia és Szczecin környékén. Elfojtották, és ez több száz ember életébe került. A munkások könyörögtek a diákoknak, hogy jöjjenek a segítségükre, de a diákok otthon maradtak. Most a munkásokra járt rá a rúd, és több évnek kellett eltelnie, mire 1976-ban értelmiségiek egy maroknyi csoportja – köztük a márciusi események veteránjai – segítségére siettek egy másik munkásfelkelésnek Radomban, és felállították a KOR-t, azaz a Munkásvédelmi Bizottságot. Ez lett aztán az ipari munkások és a lázadó értelmiségiek összefogásának a magva, amely 1980-ban tört a felszínre a Szolidaritás, a független, önigazgató szakszervezet formájában. A régi forradalmároknak igazuk volt. Ez az osztályszövetség mindent elsöpört.

Fellángolás

A legnehezebb kérdés az, hogy miért éppen 1968? Első ránézésre a lengyelországi márciusi események eléggé különbözni látszanak a párizsi május, az amerikai háborúellenes mozgalmak, a nyugatnémet, brit és olasz campus-foglalások hátterétől. Ugyanez a kérdés merül fel a prágai tavasszal kapcsolatban, amely jelentős részben szintén a diákmegmozdulásokból merítette az energiáit – különösen, amikor a reform ellenállásba fordult a szovjetek vezette augusztus 21-i invázió után. Volt-e ezek között bármi összefüggés, vagy egyszerűen csak volt valami a levegőben?

Annak idején, és még utána évekig a jobboldali kommentátorok nyugaton azt hangoztatták, hogy nem volt semmi összefüggés. Azt állították, hogy éppen ellenkezőleg, Párizs és Berlin vörös diákjai pontosan ugyanazt a marxista zsarnokságot akarták bevezetni, amelynek megdöntéséért a cseh, szlovák és lengyel fiatalok harcoltak.

De ez reménytelenül primitív szemlélet. Elsősorban is, az olyan forradalmároknak, mint Rudi Dutschke Berlinben vagy Daniel Cohn-Bendit Párizsban, eszük ágában sem volt Kelet-Közép-Európa kommunista rendszereit másolni, ezeket megvetően elutasították, mint a marxizmus sztálinista eltorzításán alapuló brutális diktatúrákat. Másodsorban: igenis volt a hidegháborús vonalakon átnyúló érintkezés a diákmozgalmak között.

Tanúja voltam sok ilyennek. 1968 kora tavaszán a Dutschke által vezetett nyugat-berlini mozgalomból egy küldöttség érkezett Prágába, és egy keretmegállapodást dolgoztak ki a Károly Egyetem radikális diákjaival. Mindkét fél felismerte, hogy a politikai kontextus, amelyben működnek, nagyon különböző, de kölcsönösen megegyeztek abban, hogy végső céljuk egy egalitárius szocialista köztársaság, amely a termelés közvetlen munkásirányítására épül.

A diákmozgalom, mint a Szocialista Diákliga vezette koherens akcióprogram Nyugat-Berlinben több mint egy évvel korábban, 1967 elején kezdődött. És a lengyel diákok illegális mozgalma a Varsói Egyetemen az ún. kommandósoké szintén legalább egy évvel az Ősök betiltása előtt létrejött. Amikor 1967 végén kapcsolatba kerültem velük, egy csapat bátor eretnek marxistát találtam, hathatós rendőri zaklatásoknak kitéve. Kampányaik tiltakozások voltak a cenzúra és a törvénytelen elnyomás, valamint a rezsim által már akkor megkezdett antiszemita propaganda ellen. Ismerték a Nyugat-Berlinben aktuális újabb eszméket, és nagyon is érdeklődtek irántuk. S bár az ő saját harcuk nem éppen a represszív tolerancia” ellen irányult, ismétlem, a munkás-önigazgatásra épülő szabad társadalom eszméjét nagyon rokonszenvesnek tartották. Vajon kirobbant volna a konfliktus akkor is, ha nem tiltanak be semmiféle színielőadást? Majdnem biztosan. Csak éppen élelemért, bérért és igazságosságért folytatott munkászendülés formájában, mint amilyenek a Balti-tenger menti városokban törtek ki két évvel később.

Úgyhogy volt konvergencia Kelet és Nyugat között. És ezt úgy lehetne összefoglalni, mint a tehetetlenség közös érzését, amelyet értelmiségiek vetítettek ki a hamis tudat rabságában fogva tartott munkás tömegekre. Jövőik utópiája egy olyan forradalom volt, amelyben megdöntik a külső autoritást, és az emberek közvetlenül az irányításuk alá vonják saját munkás életüket. A fiatalok közös, bátor türelmetlensége az Ősök egyik szereplőjének szavaiban így ismerhetett magára:

"...A mi népünk: vulkán.

Kívülről rideg, rücskös, rút kő, száradt, ocsmány,

De belül izzó máglya, s nem hűl ki száz évig;

Pökjünk e külső héjra. S mérjük meg a mélyit."

(Adam Mickiewicz: Ősök. Bella István

fordítása, Beza Bt. Budapest, 2000. 197. o.)

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Megjelent: Magyar LETTRE Internationale, 2008 őszi, 70. szám. A szöveget Karádi Éva főszerkesztő szíves engedélyével közöljük. On-line: http://lettre.c3.hu/