’68 és értelmezései a meg-nem-történt lázadások tükrében

A napi frissességgel vállalt ismertetésektől jócskán elmarad az alábbi, melynek szándéka inkább a tematikus körképbe illesztés, semmint a szimpla szakmai referencia. A moderntől a posztmodernig: 1968. Tanulmányok kötetⁱ nyolc szerző és nyolc tanulmány alakjában vállal reflexiót, részint (s főként) persze 1968 történései, folyamatai, jelentősége és hatásai tárgyában, de talán épp annyira az értelmező jelen, a választ kereső tudományosság, a rálátással bíró történeti távlat birtokában.

Midőn sorozatunk ’68-ra visszatekintéssel indult, ennek nemcsak forrásközlés volt célja, hanem a múló évtizedek átalakuló értelmezési kontextusainak, verzióinak szemlézése is. Azért „retro”, mert rálátunk, s azért ’68, mert a jelzett év megannyi társadalomtörténeti viszonyrendszerben ott hagyta lenyomatát, segített tudatosítani és ma már sereglő kételyekkel körülvenni azt, ami akkor „forradalomnak” tetszett, ami a legújabb kor nyugati világában talán az első „egyetemleges” lázadás formáját öltötte mind korosztályi, mind világnézeti, mind tömegességi és útkeresési színtereken. „Eredménye” vagy „kifutása” azonban részint a média-sikerek, a rátekintő elemzések és a korosztályi visszamerengések körét tekintve sokkalta kétségesebb maradt. Akik most, vagy akár tíz éve reflektálnak a hatvannyolcas világokra, optikai nézőpontjukba már nemcsak beépítik a világváltozások azóta eltelt idejét (Vietnamtól Prágán keresztül a szocialista baloldal fordulatos sorsáig vagy a baloldali radikalizmus bezárult perspektívájáig), de fennkölten átfogó pillantással már-már azt is kimondhatják: mítosz és valóság, reformizmusok és teljesedésük, rendszerváltoztatási kísérletek rövidebb időszakai nem rengették meg a világot annál jobban, mint valamely meg-nem-történt világmegújítás képzetei.

A cím ezúttal alighanem ezért is provokatívabb, mint lehetne, de ezt talán e kötet tanulmányai kínálják. Kétszázötven oldalnyi tudományos és adatszerű agyalás ez – érdemi mennyiségű idézetet és gondolatvezetést nem lesz mód közölni mindegyikből. De annyi bizonyos, hogy korszellemtől filmhatásokig, hippi tudatállapottól politika- és ellenállás-történeti összegzésig, kelettől nyugatig, terrortól avantgárdig megannyi szempont és mérték, vonulat és eszmélet, emlékezet és érték-örökség rendesen kibontakozó tárháza ez a kötet, melynek érintőleges lapozgatása is többféle csillagrendszerig vinné tova az Olvasót s a recenzenst is. Így hát válogatni kell a szemléletmódok, gondolkodás-hagyaték, válságok és megoldások, stílusok és irányzatok között, s ezekből alcímszerűen épp az hangzik ki meghatározóként, amely fennebbi összegzésként a modernitás posztmodern felülmúlásának esélyét kínálja, s nemcsak politikai filozófia vagy társadalmi ellenállás metszetében, hanem cseh és lengyel filmművészetben, avantgárd zenében vagy feliratos pólók terén, egyetemi oktatásban és viselkedéskultúrák kihívásaiban, német és francia filozófiában, magyar klímában és kommunista pártpolitikákban egyaránt. Posztmodern a modernben, reformizmus az elavultban, forradalom a demokráciában, ellenállás a győzelemben, baloldaliság a kommunizmusban, beat a radikális zeneiségben, tankok a filozófia ellen – ez mind ’68, mégpedig sokféle hatvannyolc, európai és egyetemes is, rendszertipikus és földrajzilag mégis behatárolt, kifutását tekintve is térben más-másképpen kínálkozó, de örökségét tekintve viszont a mából sokkal eltérőbben látszó… A cím ezért hozzávetőlegesen mégiscsak pontos: történt, ami modernitás, de rákövetkezett, ami már a posztmodern; s megesett, ami esemény lehetett, de ugyanakkor rátelepült a múló idő értékelő szemlélete… – viszont mindez épp csak annyira, hogy már kérdéssé az lett mostanság: ha történt is lázadás, mekkora volt az, kiben/kikben zajlott le és miként, s ami ennek meg-sem-történt részét képezi, az hogyan lehet mégis az örökség része?

A részválaszok, melyek a kötet rejtelmeit sejdítik, részben már Földes György tanulmányában (sőt kötetnyitó előszavában) is fölsejlenek: a „nagy események” előtti laudáció helyett itt fiatal kutatók nosztalgiától fosztott írásairól (egy 2008-as konferencia szövegeiről) van szó, melyek a Politikatörténeti Intézetben is kutatott témakör új értelmezéseire világítanak rá, s e körülírásban a ’68-as időszak történései mellett a történelmi folyamat tényein túli média-visszhang, értelmezési keretek, még kevéssé földolgozott korszakos ismeretek kapnak hangsúlyt – talán a lehetséges anarchizmus-problematikát, a feminizmus aspektusát, a marxista gondolkodási reneszánsz vagy a korszak közgazdasági hullámtermészetrajzát is mellőzve, kihagyva a vietnami háború vagy a jólétiség megannyi ideológiai védőbeszédét is. De az eseménytörténeti vázlat mellett jut itt figyelem a francia értelmiség szerepmintáira, individualizmus és modernizációs kényszerek témaköreire (Balázs Eszter írásában), a szociáldemokrácia akkori perspektíváira és a német/francia társadalmi önkép eltérő dimenzióira (Konok Péter dolgozatában), a zenei avantgárd és ifjúsági önértelmezés változásaira (Ignácz Ádám tanulmányában), a német terrorkorszak új kánonjának hatásaira (Papp Réka Kinga elemzésében), vagy a hatvannyolcas új és régi baloldal felfogásmódjaira (Kende Tamás témakörében) is.

Földes összegző írása az 1968 és 2008 közötti korszak „kettős tükörben” mutatkozó mítoszát és valóságát mutatja föl (11-45. old.), s ebben részletenként is megvilágítja a mitizálódott események sorozatait, a forradalom vagy lázadás elkülönböződéseit, ezek eszmetörténeti hatását és következményeit, a magyar ’68-at, a negyven éves történésrend későbbi szakaszait, végül a mai aspektust, a rálátás mikéntjeit. Átláthatóvá válik, hogy a korabeli (és előző idők társadalomértelmező ideológiáiból indult) társadalomképek a tőkefolyamatok és a modernitás bűvkörében fogantak, míg a felforgató időszak szociológiai aspektusai már inkább idézik a posztmodern társadalomfejlődés kérdéseit és válaszait. Felvezetését az ifjúság sajátos életmód- és értékrend-változásokat tükröző felfogásában nevezi meg, de jelzi, hogy az összegző áttekintés már azt mutatja: nem történt jelentősebb változás ’68 hatásait nézve sem a politikában, sem a kultúrában úgy, hogy az a mozgalmak egyértelmű következményeinek lenne nevezhető. Történt viszont az értelmiségi szerepfelfogásokban, a normák individuális terében, a kapitalizmus fiatal generációinak szülőkével ellentétes vagy karakteresen különböző értékrendjében, a lázadás stratégiai vagy spontán, mozgalmi vagy radikálisan antimozgalmi karakterében, az újdonatúj világ szellemi formálására igényt tartó nyugati vagy kelet-európai radikalizmusok intézményesülésében. S mert ’68 nem kímélte sem a tőkés rendszert kritikailag felülbíráló értékrendet sem, sőt tudományosságot sem (Giovanni Arrighi, Emmanuel Wallerstein, Eric Hobsbawm s mások is idézhetők itt), a frankfurti iskola filozófusai, a fogyasztási kultúra kritikusai és a rock-kultúra új irányzatai egyaránt arra hangolódhattak: a diákság szerepvállalása nem előzmények nélküli, de az adott világból „kivonulás” esélye csupán kevés kivételeseknek sikeredhetett, a többiek betagozódtak… – hol a maradék nácizmusba (mint Németországban), hol a háborúellenesség esélyébe (mint Berkeley-ben vagy New Yorkban), hol az utcai harcosok brit vagy mexikói, brazil vagy japán megfelelőiként az ellenérdekű állam gépezetébe (mint a franciák vagy olaszok). Hobsbawm szerint a májusi Párizs nem forradalom, de több mint pszichodráma…, felforgatás, de a paternalizmus elleni keserves tiltakozás az államot éppúgy szoros zárásra késztette, mint a kollaboráló szakszervezeteket, a civilizációs válságból viszont munkanélküliségi és intézményi cselezgetés lett, esélytelen osztályharc és később visszafordítható uralmi tőketöbblet. Ehhez Sartre rokonszenve vagy Marcuse rokonszenve kevés volt, az ellenállás alkotmányban rögzített kívánalma pedig esélytelen erő… – s ezzel máris Raymond Aron került szembe, mint a totális állam biztonságát veszélyeztető korosztályi felzúdulás ellenzője; Ernst Bloch az érlelődés jogát hiányolta a forradalmas tettekből; Habermas pedig baloldali fasizmusként ítélte el a diákzavargások erőszakosságát. Mindez az eszmetörténeti háttér a háború utáni kapitalista világok történésrendjébe illeszkedő választójogi, társadalmi integrációs és individualizációs trendbe simul, a „lefékezett jólét” állapota viszont „a spektákulum társadalmában” már csupán értelmiségi és fehérgalléros professzió megengedte kilengésnek minősült, új kritikai olvasattal a marxizmus és maoizmus terén, vagy új „bizonytalansági eufória” nevében (Marcuse), viszont kiszolgáltatta az „egyetemleges” emberi érdekszférák feltörekvő új nemzedék általi meghatározottságát a konzervatív értékrendek uralmának. Vagyis „nem 1968 szülte a diákmozgalmat, hanem a hatvanas évek diákjai tették történelmivé ezt az évet, vésték be ezt az évszámost a történelmi emlékezetbe” (29. old.) – azután viszont beilleszkedtek, szocializálódtak, maguk is megváltoztak a változó világgal. Ha volt is nóvum a szexualitás, a liberálisabb útkeresés, a közösségibb életvilág terén, az is kiszolgáltatódott a jóléti folyamatoknak, s a német szociáldemokrácia korszakos győzelme (1969) nem „befejezése lett a demokratizálódásnak, hanem kezdete” inkább a Brandt-korszaknak, az állami szociális szerepvállalásnak, majd a nemzetközi valutarendszer válságának és későbbi összeomlásának is. Az óriási átalakulások (Garaudy szerint is) a szellemi tevékenységek, az alternatív szocializmusok, a magántulajdon elleni tiltakozások perspektíváit tették képzetek tárgyává – s ez serkentette a prágai, a lengyel, s kicsiny részben a magyar 68-asságot is. Utóbbiról Földes inkább osztályelméleti és ideológiatörténeti vázlatot ad, de negyven év távolából már a „dühkitörésnek” látszó eseménysor jelzés-értékét emeli ki: a leértékelt ideológiai és értelmiségi szereptudatok kezelésében némi változást hozott az utóélet, a középosztályi feltörekvést immár a hatalom is kordában tartani kezdi, de a szociális biztonság növelésével a hatalom is inkább a maradék „harmadik világ” belső felszámolását célozta meg programjaként, majd átengedte ezt a globalizációs sodrásoknak, a totalitárius mivoltától látszólag megfosztott uralkodó szférának, a baloldal (nyugaton a centrumból végképp kiszoruló, keleten a reformok álságaival megfejelt) osztálykompromisszumos változatainak, a kommunizmus végső alakváltozásának, avagy – miképpen Žižek megfogalmazta¹ – a hatvannyolcas változások jelentőségét az akkor e hatalom megszerzéséről lemondó kompromisszum kínálta, vagyis a lehetetlen követelésének realista verziója, mely 68-ból „vissza”nézve a ma kérdéseire is választ kínál (31-45. old.).

A válaszkeresés értelmiségi stratégiáiról és szerepmintáiról értekezik Balázs Eszter is a francia”új társadalom” és „új kultúra” körülményei között. Az értelmiségi szerepminta és funkció átértelmezése Franciaországban 1960 és 1975 között címen a hallgatásba burkolózó, kiüresedésben baloldaliság és liberalizmus határvonalai között tengődő² válaszkeresést jellemzi alapos áttekintésben (47-74. old.). A szöveg-fókuszú létforma, szimbólumhasználat és szereptudat 1968-tól datálható megváltozása persze a Dreyfus-perig, az új értelmiségi kiszolgáltatottság „nyelvtanáig” is visszavezethető, de a közéleti szerepmódosulás erjedésben, forrongásban és kihűlésben jellemezhető stratégiáit látja megfogalmazhatónak. A hatvanas évek intellektuális racionalitásai, a strukturalizmus és a dolgok „vélt természetes rendjének” interpretálását Balázs a Sartre és Foucault közötti időben jellemzi, beleértve a kritikai szemlélet, a tudományos diskurzus-rendek, a mediatizálódás kommunista előképeit és utóhatását is. Althusser és Marx, az új baloldal és a szindikalisták, az önigazgatás eszméje és a „humanista marxizmus” kísértete épp ezt a korosztályt az antikolonialista, háború-ellenes és politikai avantgárd kialakítása közötti fázisban lelte, beleértve Rosa Luxemburg és Che Guevara, Mao és Castro, Régis Debray és a vietnami vagy havannai „kulturális bojkott” USA-ellenes elszántsága jellemezte. A „vörös gárdák” víziója (olasz példáktól Vietnamig, németektől Mao hatásáig – lásd Godard: Kínai lány) a kulturális forradalom szimbólummá erősödött világképét sugallta, mégpedig a hatalom erőszakosságával szembeni reprezentáció, diskurzusok és magatartásformák új irányai szerint, végpontjain akár a lázadást globalizáló történelem, akár az értelmiségi elköteleződés (engagement) Sartre ellen is vállalt, Derrida, Barthes, Foucault és Genett képviselte szakítás változataival, de másik végletén a narodnyik népművelés és kínai kulturális forradalom szélsőségeivel felmutatott formában. A „népszolgálat” elve, a kontraszelekciós elven működő egyetemek elleni lázadás, a szellemi innováció programja mintegy morális identitás része és a fiatal egyetemista nemzedék egyik sorsvállalási eszménye lett, a „generációs konfliktus” pedig a „kontesztáció”, a fennálló rend radikális kritikával illetett, felforgatásában érdekelt avantgardizmus alakjában is vállalható képletévé lett (példaképp hozza a „Veszettek” ’68 januári-márciusi intézményi lázadását, diák-tanár összeveszését, az „őrkutyákká” vált professzorok elutasítását is. Ám ez a destruktív stratégia egyben megosztó is lett: a filozófusok-szociológusok diákpártisága szembekerült a történészek-irodalmárok-földrajzosok rendpártiságával, s ez a Nanterre-i eseményeknél már kulcsfontosságú szereptudati kérdéssé lett). A „forrongás éve”, a „barikádok éjszakájának” 367 sérültje nyomán már Sartre is „a polgárság gyermekeinek” hagyományos baloldallal és munkásokkal egyesülni képes mivoltát hangsúlyozta (Sorbonne, május 20.), amivel legalább az értelmiség szereptudatának kiszélesítését és a diákság ebbe illeszkedését szorgalmazta – de vele sem egyezett a kevésbé populáris, viszont annál is radikálisabb ultrabalos csoport, akik „diákhatalmát” viszont a konzervatívabb tudományos és polgári közeg ellenezte. Az elit tudása (példaképp Raymond Aron, Louis Althusser, Michel Foucault, Roland Barthes) azonban az új értelmiségi önreprezentáció mentén haladva a „vágyak” és a „struktúrák” közötti mozgalmi világot „elméletellenességgel” vádolta meg, a tudás letéteményességét és közvetíthetőségét szembeállítva a „polgári kultúra” társadalmi szegregációt erősítő hatásaival. Az „alkotó” és „fogyasztó” ekképpeni szembeállítása az írók, filmesek, színháziak, avantgárd képzőművészek köreit mozgósította a mindennemű közvetítő (mediációs) struktúrák ellen, így a sajtó szerepét illetően is megosztotta a kontesztáció-pártiak ellenkultúrás köreit és a hatalom megszerzésében akut technikákkal érdekelt más köröket, a „represszió” kevésbé spontán, viszont a civil szembenállást az állami atyáskodásért föláldozni kész csoportjait. Sartre és Cohn-Bendit már totálisan más értelmiségi szerep- és funkció-felfogást képviseltek, a május végi De Gaulle-szimpátiatüntetés pedig megmutatta ennek militáris ellenzékére nehezedő túlsúlyát. A „szabadságért és a megtorlás ellen” tiltakozó vezető értelmiség a rendőri túlkapások elítélése mellett azonban a szélsőbalos szerveződések ellen is kiállt, a Kommunista Párt mobilizáló ereje is választás elé állította a magatartás-modelleket: az „urnák” vagy a „barikádok népének” szava legyen meghatározóbb. A közügyi döntések motiváltsága ekkortól már nemcsak klubok, galériák, folyóiratok, vitakörök alkalmi tónuskülönbségeire hatott, hanem a sajtó, „a polgári értelmiségi tradíció” képviseletében felszólalók hatókörei, a frissen megjelenő „médiaértelmiségi” funkciója szempontjából is egyre közelebb vitt „az értelmiség önmegszüntető” antiintellektualizmusa problematikájához. Az ezt követő időszak, az „új filozófusok” (Bernard Henry-Lévy, Alain Finkelkraut, André Glucksman) és az „értelmiségi árulást” emlegető Raymond Aron is a baloldali „íven” folytatta, s velük szemben az „új jobboldal” hívei már a mediatizált új világ építésében, saját hatalmi presztízsük formálásában lettek érdekeltek (az 1981-ban Mitterrand nyerte választások után mindez még konfrontatívabbá vált persze…), s a szakirodalom tanúsága szerint ez a válság-képlet, mentális megosztottság csupán elbizonytalanította a következő évtizedek átalakuló értelmiségi szereptudatát is. A „klasszikus” és a „forradalmi” szerepkör kihűlt vitája a leértékelődés, a régi legitimitás hiányának átélése, a globalizáció nyomán pedig „a hatalom bírálata” helyett „a hatalmak bírálata” formulává szimplifikálódott, „szakértő” szerepkörré morzsolódott, sőt a megtépázott legitimáció a nyolcvanas évek óta az „elhallgatás” és a pragmatikus kiegyezésképesség némaságává módosult.

S hogy valamiféle (legalább szimbolikus, de inkább történeti és hatalomtechnikai) kiegyezés mégiscsak volt, Danielle Tartakowsky ’68 májusának és júniusának szentelt egész monográfiája³ szolgál példákkal, éppenséggel a félszáz év tizenöt ezer utcai demonstrációjának aprólékos rajzával. Itteni rövid vázlata (Tüntetések Párizsban, 1968 május-június, 75-89. old., Kovács Ákos András fordításában) persze csupán a két harcos hónap mintegy ezer tüntetéséről szól, de ezek klasszifikációja sem mentes a baloldali mozgalomtörténet kritikai felülvizsgálatától, előképeiről és a válsághelyzetek kezelésmódjáról szóló értelmezésekről kialakult emlékképektől. Ebben az algiri barikádok 1960-as reflexiói éppúgy szerepet játszanak, mint ezek 68-as mozgalmi stratégiába építései, a munkások sztrájkja ugyancsak a karhatalommal szembeni ellenállás „emlékképeire” épültek, a „professzionális utcai harcok” berlini és a vietnami háború elleni amerikai tiltakozások tanulságai is mintegy tapasztalati tudássá váltak – nem ritkán a Quartier Latin polgárainak nyílt támogatásával övezve. A Gimnazisták Akcióbizottsága és a Sorbonne diákjainak demonstrációi nemcsak a francia romantika (Flaubert és Victor Hugo megidézte) barikádozás, hanem a ’44-es városi ellenállás mítoszának is megújítói lehettek. A „diákkommün” szerepe, „a Gavroche-gerillák” akciói még a nemzetgyűlési jegyzőkönyvekben is hangot kaptak, de „Che gerilláinak” lényeglátását tükröző, az egzisztencialista felfogásokat mint társadalmi elutasítási formákat körvonalazó mentalitás nemcsak „szituacionista” lehetett, hanem a Lévi-Strauss megfogalmazta „szimbolikus hatékonyság” jelentősségét is kiteljesítették. „A barikád lezárja ugyan az utcát, de megnyitja az utat” – szólt ekkoriban egy falfelirat a szabadságfelfogásról, amit persze a rádiók közvetlenül külföldre is sugároztak, sajtófotósok dramatizáltak is, s mindezzel a vidéken nagyon ritka tiltakozási megoldást mintegy kiemelték, túlívelték tényleges jelentőségén, s segítettek elmulasztani a kritikai rálátást, mely szerint az emblematikussá vált barikádok jönnek is, mennek is, a történelem rendjében elszórt szereppel bírnak és föl is számolódnak (ahogyan ezt Bourdieu másfél évtizeddel később elemezni volt hajlamos). Tartakowsky e korszak válságkezelési módjaként tekinti át a polgári normákkal szembeni tüntetéseket, a rendfenntartó erők terrorját és a gyújtogatásokat, betöréseket, hajtóvadászatokat, a több ezer sebesült tüntető (és 400 sebesült rendőr) konfliktusát nem előzmények nélkülinek, hanem az 1934-es válságmegoldási kísérlet folytatódásának, a társadalmi tolerancia-küszöb megokolt átlépésének, a nagyjából egymillió tüntető megosztásának Mitterrand által is előzékenyen segített, belső konfliktust eredményező közhangulat-manipulálást is ide számítva. Mindezek végül is „a hatalom az utcán hever” állapotát idézték elő, ennek előképei pedig az 1934-es, korábbról az 1875-ben létrehozott közigazgatási intézményrendszer elleni 1958-as tiltakozásokig vezethetők, s a Felszabadítás és Ellenállás mentális hagyományára is épülhettek – ellenoldalon pedig az intézményiség védelmének, az V. Köztársaság megmaradásának, de radikálisabb fejlődésre kényszerülésének hatásával társulhatott a korfelfogásban. A tüntetések jelentős voltát csöppet sem vitatva, de e történeti kontextusba helyezve hangsúlyossá válik tanulmányának záró idézete François Mauriac-tól, aki „a nép mítoszát” ellenpontozta a május 30.-i állammegerősödés tényével: „titokzatos politikai mesterműről” szólt Fekete Jegyzetfüzetében (1993)…

Célok és tények, problémák és az átmeneti állapotok körvonalai kínálnak témakört Konok Péter tanulmányának is: A reformizmus forró nyara. A szociáldemokrácia hatvannyolca címmel jegyzett írásában (91-122. old.) a kötet egyik súlyos kontrasztokat felvillantó problémahalmazát fogalmazza meg: a forrásokon túl (s a prekoncepciózus tény-állítások dacára) a végcélok átlátása az egyik legnehezebb föladat, amikor a többség ’68-at fordulópontnak tekinti, miközben a Bernstein megfogalmazta tranzíciós állapot, az átmenet szakszervezeti és társmozgalmi definíciója nem pusztán ideológiai-etikai győzelmet aratott, de voltaképpen meg is szüntette „önmagát mint sajátos, elkülönült osztálypolitikát” (94. old.). Az „ideál és a reál faktorai” nemcsak bizonyos elméleti válaszokra adtak cáfolatokat, hanem az ideológiák gyakorlati értelmét tekintve is korlátozták a lehetőségek perspektíváit. A munkásmozgalmi radikalizmus, a „kommunista mozgalom” 1939 előtti csődje és szovjet mintájának tragédiája jószerivel minden progresszivitásból diszkvalifikálta a szerevezett osztályképviseletet, az újbaloldal eszmecéljai és az amerikai liberálisok győzelme, a német antifasiszta megtisztulás folyamata és a francia paternalizmus-ellenes társadalmi közérzet egyazon cél felé ható késztetést hordozott: akár Falakat építve, akár nagyhatalmi közösségeket szorgalmazva, tőketámogatással vagy korosztályi megbékélés érzületével, de a kor értelmisége „bár nem önmagát tekinti forradalmi szubjektumnak”, s olykor elvitatja a diákok forradalmi potenciált képviselő mivoltát, de leginkább a mindenkori proletariátussal azonosulna az elvi szolidaritás szintjén, ám közvetlenül együttműködni mégis képtelennek mutatkozik. Mivel (Wallerstein szerint) „a hagyományos baloldal Nyugat-Európában elsődlegesen a szociáldemokráciát jelentette”, s 68-ban ez egyszerre lehetett reformista, feladat-fókuszú, romantikus forradalmiságtól megfosztó pártos győzelem is, vagyis senki sem várhatta tőlük, hogy „forradalmat vigyenek véghez, még békés formában sem”. Konok Péter (kinek meghatározó írásaiból közöltünk is már rovatunkban) a kötet egyik leghosszabb és legrészletesebb írását fogalmazta meg itt, s konklúziójából is érdemes kiemelni: „A hatvannyolcas viharos baloldali fellendülés jórészt felkészületlenül érte a világ szociáldemokrata jellegű pártjait, mozgalmait és ideológusait. /…/ Ám 1968-ban nem egyes politikai credók és stratégiák kerültek össztűz alá, hanem – a történelem során talán nem először, de mindmáig utoljára – egy olyan általános, totális rendszerkritika kapott igencsak harsány hangot, amely minden korábbi struktúrát, így a kritikai politizálás (vagyis a baloldaliság hagyományos felségterülete) addigi formáit is megkérdőjelezte. Sőt ennél is tovább ment: fittyet hányt a korábbi politikára. Egyszerűen nem vett róla tudomást” (120. old.) Következőleg Brandt és a francia 68-asok is nyelvezetükben átvették a „liberter” nyelvi fordulatokat, a verbális kritikát és a szabadság nevében az esélyek közötti választás bátorságának mediatizálható mentségeit, s ezzel ugyan decentralizálta valamelyest a pártstruktúrákat, ám többre nemigen merészkedhetett.

Többre vagy másra törekedve a művészet területe is behódolt a modernitás kihívásainak és ennek politikai feltételrendszere elleni reménytelen küzdésnek. A kötet egyik legrövidebb, de talán egyben legsúlyosabb nem-politikai modernség-fogalmakat fölvonultató tanulmánya Ignácz Ádámé, aki „Meg nem történt lázadás. A hatvanas évek ellenművészetéről és avantgárd zenéjéről” című írásában (123-144. old.) 1968 éppenhogy nem csupán politikai, hanem a társadalmi folyamatok terében végbement modernizációs beszédmódokat taglalja. Ha a korszak politikai narratívái a „bukás”, a „befejezetlen vállalkozás” vagy a „krízis” voltak, akkor megfontolandónak látja a korszakot követő, a nyolcvanas évektől már harsányan sodró nyugati kultúratörténet posztmodern hatásaival szembesíteni az értelmezéseket. A posztmodern toposz amerikai és francia-német keletkezéstörténetében a 68 utáni művészeti megoldások sora, a „totális társadalmi forradalom” (Enzensberger, Poggioli, Marcuse) tagadás és rombolás művészetébe oltott variációi közösen lehettek nemcsak új fogyasztási világképek, ellenbeszédek és autonóm művészeti variánsai, de egyenesen a média és a nagyhatalmi beszédmódok elleni kibontakozás útjai, melyek elvezettek ahhoz, hogy „maga az antitradíció vált fokozatosan tradícióvá”. A társadalmi bizonytalanságokra érzékeny avantgárd kultúra válasza még ’68 előtt a demokratikus szellemiségű és liberális államokban vált széles körben támogatottá, de a mozgalmi felhajtóerő a társadalomkritikai töltésű ellenkultúrára volt képes ráhangolódni: „a közéleti ember bukása” megformálta az ellenművészet igényét és a dolgok megmásítására alkalmas eszközök kipróbálását, a hiábavalóságok tesztjét és a válságnélküli szubkultúra térbeli terjedését is. Hol klasszikus művészeti mozgalmak nevében vagy fölmelegítésével, hol a művészeti kommunikáció „tárgyias” formáját elvetve a vizuális reprezentációk addig nem ismert kellékeivel, az ellenművészet vállalásának (a célzott „társadalmi célú” alkotói szándéka) ellenében éltetve mindent, ami nem szabályos, nem tárgyias, nem „szép”, nem egyszínű vagy „hatásos”. Az irányzatok és mozgalmak sokasága nemcsak az utca, a tárlatok, a művészeti revolúció engedélyezett szférái ellenében fogalmaztak programokat, hanem az „anti-forma” konceptualitás révén is. A művészek számos irányzata számára a művészet „világmegváltó utópiája” a párizsi események alkalmával elévültnek minősült, a SPUR, a COBRA vagy a Fluxus hétköznapi célokat szolgáló anti-avantgárd játéktere a „rombold le a múzeumot!”, „nincs többé művészet!” és hasonló megnyilvánulások értékrendjével keresett új utakat magának, akár a tudatalatti, akár a mindennapi tárgyak célszerűségét a céltalanná válásban megjelenítő tudatos, akár a cél helyett a hiányt mint eredményt megjelenítő változatokban. A „politikai utcaszínház”, a historikus „modern zene” mintegy cáfolatára elgondolt experimentális kísérletek szcénái, de akár a protest-műfajú klasszikus kísérletezők (pl. Stockhausen, Cornelius Cardew, Xenakis) olykor deklaráltan is a diáktüntetések pártjára álltak, s e művészeti díszletek között már a konvencionális karrierekkel szembeni, látványos Amerika- vagy háború-ellenességet verbalizáló megnyilvánulások is segítőjévé váltak az ízlésminták változásának, a beat újabb hullámainak, a spontaneitás és kreativitás ellenszegülésbe dacoló verzióinak. Ignácz Ádám írása önálló elemzést, vitatást, továbbgondolást is megérne…

A továbbgondolás és vizuális közlésváltozás egy másik tartományát, a név és számnév (EZ a határpont, épp az 1968 évszám, s vele egy emblematikus személy, Ulrike Meinhof) élete és kulturális tevékenysége térfelén bontakozik ki Papp Réka Kinga igen alapos, fajsúlyosan terjedelmes és provokatív tanulmányában: Megőrizve megszüntetni: Prada Meinhof (145-172. old.) az emlékezés hamissága általi világban az emlékezés kisajátítását veszi célba, a Springer Verlag tiltakozása ellenében is Rudi Dutschkéról elnevezett berlini utca szimbolikus szféráját is összegzésében felmutatva. Tanulmányának alapos és szigorúan lábjegyzetelt mélységei a posztindusztriális, posztmodern és egyéb jelzőkkel felmagasztalt történetet rántják vissza a német nemzetiszocialista forrásvidék, a nukleáris tervezéssel szembeni illegális ellenállás, a balos tónusú korosztályi identitás-vállalás és a hatalompolitikai önkénnyel szembeni nyilvános beszéd (tiltakozástól ellenállásig vezető útjának) egyedi példájához, „Vörös Ulrike” esetéhez, aki a sikertelen Dutschke-merénylet utáni tiltakozás alkalmával mondja ki: „Egy követ elhajítani bűncselekmény. Ezernyi követ ha eldobnak, az politikai cselekvés. Egy autót felgyújtani bűncselekmény. Több száz autó ha lángol, az politikai cselekvés” – „Tiltakozni annyi, mint kimondani: ez nem tetszik nekem. Ellenállni annyi, mint megesküdni: ez többé nem fordul elő velem” (150-151. old.). S fordulni ha nem is tud, a terror felé vezető út már kijelölve: az áruház-gyújtogatásért perbe vont, tiltakozó Baader-csapatot bújtatja, de a rendőri nyomás közben megsebesítenek valakit, aki miatt immár terrorizmus okán körözhetővé is válnak… – az „út a terrorba” ezt követően már elkerülhetetlen. A „Baader-Meinhof csoport” szerepe a RAF (nem Royal Air Force, de azzal épp szembesülő Rote Armee Fraktion) városi gerillaként viselkedéséhez, „intelligens háborújához” már a média révén elért és harsány kontesztációkkal megszolgált nyilvánosság figyelme körében alakult terrorbrigád-funkcióvá, mely a velük rokonszenvezőket meg is osztotta, hisz „nem önmagát tekintette forradalmi szubjektumnak”, hanem a bankrablások, kommünikék, illegalitás, terrorakciók, bírósági dacolások, bank-mogulok, Springer-suékházi és amerikai légibázis elleni merényletek 1972-vel kezdődő időszaka szükségképpen vezetett a rejtőzködés végéhez, a lebukáshoz, évekig tartó vizsgálati fogsághoz, a tárgyalásokon előadott „show”-hoz, éhségsztrájkhoz, ki- és lehallgatáshoz, majd nyolc éves bebörtönzéshez, „ön”gyilkosságokhoz, melyek utólagos áttekintése nem hagyott túl sok kételyt a megtervezettség iránt. A közléstilalom dacára Meinhof 1976-os temetésén négyezer ember vett részt, társainak pusztulásával együtt immár ikonná váltak, nevükkel számos önérvényesítő munkacsoport lépett a színtérre, 2003-ban egész kiállítás is készült a relikviákból, rekvizitumokból, a német zöldmozgalom evidens követővé vált, és az olasz kommunista szimpatizáns Prada is hozzájárult egy divattárgy, feliratos és képes pólók forgalmazásával az élő ellentmondás nevének fennmaradásához. Pólóvá lenni nyilván nem nagy dicsőség, de a ruhadarab mint a test része, az emberi önreprezentáció eszköze kézenfekvően kultusztárgy lett. „Ezek a csoportesztétikák is megalkotják a maguk szabályait, s nagy figyelmet fordítanak a teststrukturálásra. A modernista antropológiai hagyomány szerint a testet használni kifejezőeszközként archaikus magatartás, valójában azonban ez a primer információforrás soha nem veszítette el a szerepét a személyes megismerésben: a testiséget látszólag megvető irányzatok is irtózatos energiát fordítanak az állítólag kevéssé lényeges testek fegyelmezésére. A ruházat csoportkohéziós funkciót is betölt, főként abban az urbánus kultúrában, ahol az egymás személyes ismeretére, a családból kiinduló kapcsolatokra épülő szociális egyén megszűnni, de legalábbis gyökeresen átalakulni látszik, és fontos számára valamilyen identifikációs tényező, melynek alapján a hozzá tartozókat felismeri” (164. old.). E civilizációs folyamat-fordulóban a „kizárás rendjének”, a fegyelmezés és átalakítás gépezetének ellentmondó cselekvés, szolidaritás, jelentéstulajdonítás is a „társadalmi bandita” elfogadását, sorsával vállalt együttérzést, szimbolikus követésének divat- és nyilvánosság-szülte képviseletét lehet ebben az esetben is észrevenni. S bárha egy póló az uniszex, a nyakkendős világgal szembeni viselkedés vállalása, a publikussá váló avantgárd és a performansz-formájú valóság-művésziesítés egyaránt a valóságkritikai műfajok, magatartásminták, tiltakozásmódok hordozójává is tesz. A 68-as tudatállapot, a kapitalizmust nem „megdöntő”, de ellene kíméletlenül lázadó attitűd fennmaradása, a Robin Hood-szerű osztályharcos marginalitás korosztályi és azon túli szereptudattá erősödése már nemcsak a 9:11 utáni terrorizmus-fogalom átíródását mutatta később, hanem a mindenkori hatalom elleni bármilyen harc bármilyen eszközének kinyilváníthatóságát is magával hozta. Az elit, mely a maga megkésettségét a plebsz lenézésével kezeli, a művészeti avantgárdban már nem a morális vagy protestáló vállalást, hanem az üzletileg eszélyes újdonságot segíti a piacra, ezzel is a kapitalizmusban mindenből hasznot hajtó ellenkulturális etikettet ugyancsak divatjelenséggé, a posztmodern létfelfogás trendijévé tudja tenni, akár a beszédtérbe beszorítás, akár az onnan kiszorítás szertartásaival… – a terrorizmus ekként a modernitásból a posztmodern felé vezető transzmissziós útvonal, üzenethordozó kommunikációs modell mediatizált részévé válik. Meinhof is élt a médiamunkás tehetségével, a kommunikáció performansszá formáló hatásával, a csoport logójának, brand-jének, imázsának erejével, s a csoport ellen dolgozó Springer-birodalom is ezt tette, a terrorizmus hírei (megdolgozva bár, de dramatizálva is jócskán) a rend híveinek dolgoztak, a kapitalizmus logikája pedig kinyerte haszonkalkulusát még a terror eseményeiből is. A vízió, hogy egy cselekménysor megdönthet egy rendszert, Baader-ék számára sem volt hihető, de az ellenbeszéd, az okozati láncban robbanótölteteket megfogalmazó ellenkultúra célja mégis az integráció-ellenes, behódolás-képtelen taktika volt. Ennyiben a megszüntetve megőrzés logikája érvényes maradt: a csoportra emlékezés, hamisságaival és manipuláltságával együtt mindmáig a semlegesítés elleni megmaradás éltetője lehetett…

Papp Réka Kinga megőrizve fenntartó emlékezetpolitikai dolgozata a kettős határon jön-megy át-meg-át: ideák és fogalmak piaca, fogyasztás kultúrája és kapitalizmus civilizációja, megszüntetés akarata és megőrzés esélye egyaránt a lázadás korabeli elmúlás tényanyaga, ebben az eligazodás és a német média-kritikai áttekintés historikuma épp annyira tudományos és politikai, mint amennyire művészeti-kulturális is. Ez az ellenkultúrás kultúrakritika valóban a modern és posztmodern értelmezési útvonalak kisebb kanyarjaiban megbúvó réteghelyzeti pozíciók megvilágításával lesz áttekinthetővé. Ehhez is hasonlatos a kísérlet, hogy a 68-as forradalom elmaradásával, a látszólagos lecsendesülés állapotában művészeti területeken mégis megőrződött kultusztermék miképp válik a látványegész és korfelfogás részévé – éppenséggel nemcsak a francia és német regények, hanem a korszakot követő idők filmjeinek tartalmaiban. Stőhr Lóránt A lázadó filmtől a papák mozijáig címmel tekinti át ezt a korszak-leíró képi világot a hatvanas évek baloldali mozgalmi filmjeiben (173-223. old.). A kortárs játékfilm mint elbeszélésmód az egyetemi campusokon lezajlott lázadás „realisztikus” hordozója nemcsak annyiban, hogy „megjeleníti a kor fontos társadalmi-politikai problémáit, portrét rajzol a mozgalmak hőseiről és ismerteti az uralkodó szellemi áramlatokat, hanem ezzel a közvetlen ábrázoláson túlmenően formájával, hangvételével, elbeszélésmódjával maga is harcot vív az uralkodó rend ellen”. A papák hollywoodi mozijával, „az elitista vagy polgári értékkánonnal szemben, a szexualitásban a patriarchális szabályokkal, a politikai mozgalmakban a hagyományos pártstruktúrákkal szemben” (173. old.). A „hatvanas évek” témaköreit vállaló mozik azonban már nem a ’68-asoknak szólnak, hanem annak a generációnak, amely kimaradt az eseményekből és leginkább „történelmet” néz a moziban. Ráadásul, bár a rendezők jobbára még ugyanazok, akik akkoriban voltak fiatalok és lelkes baloldaliak, de a modernista filmnyelvet nemigen kívánják használni, mert annak nincs már közönsége – vagyis visszatérnek a régi elbeszélésmódokhoz, melyek ellen egykor még lázadni voltak képesek. Stőhr nagyon alapos tanulmánya a filmtörténeti elemzés, az ábrázolási módok és eszközök leíró bemutatása szempontjából is korszakalkotó, a tartalmi-formai jegyeket követve a baloldali film eszmekörét jeleníti meg, majd a lassú átformálódás tükrében a 90-es és 2000 utáni filmek narratíváit vázolja föl, főképp abban a tárgyválasztási metszetben, miképpen tükrözik ezek a mozgalmak korát, a kor hőseit és narratíváit – beleértve a nemzetközi filmsikereket és a magyar játékfilmek szerény körét is. Írását a politikai modernizmus radikális korszakával kezdi (1967-1971), Godard, Resnais, Bertolucci, Antonioni, Pasolini, Rosi, Elio Petri, Taviani, Costa-Gavras műveivel és szemléletmódjukra ható Adorno, Horkheimer, Althusser, Lukács, Tanner és több más teoretikus alapozásával, majd a politikai propagandafilm, a magánmitológiák és kultfilmek, a régi és új baloldal közötti tematikus konfliktusok, az ideálok és át-nem-élt-forradalom élményvilágok (1972-1981), a neofasizmus korai évei, a terrorizmus ideája, a feminizmus és homoszexualitás ideája, az egyenjogúsítások kora, végül „a múlttá vált ’68” eszmeköre alkotják elemzése tárgyát. Mind a filmtörténeti, filmelméleti, mind a társadalomtörténeti és mozgalmi, mind ezeknek esztétikai-filmrendezési vetületeiben megjelenő ideologikusságok terén megnyugtatóan elrendező szándékot, a felfedezésben a leíró értelmezést is erényként felmutató metódust sokra lehet értékelni tanulmányában. Csak sajnálni lehet, hogy az efféle klasszifikáló, a megjelentés sugallatiban filmismeretre és életmű-képekre alapozó textusból csupán tünékeny visszfényeket lehet itt fölidézni, de amúgy meg nem kevesebb ez, ha az Olvasó föllapozza a tanulmányt eredetiben is…

A képes és kultikus elbeszélések rendjét, modernitás és posztmodern narratívák körívét a kötet zárótanulmánya vezeti vissza a direkt politikai tündöklésvilág objektíven eseti rendszerébe: Kende Tamás a bevezető Földes-tanulmányra mintegy válaszképpen is Hatvannyolcas új és régi baloldal Kelet-Európában címmel ad méltó ideológiai keretet, öt nagyobb fejezetben (225-264. old.). Ezek tematikus fölidézésével csupán jelezni, s nem méltatni kívánom a fajsúlyos munkát: tankokkal egy filozófus ellen (Iván Sviták prágai értelmiségi radikális marxizmusáról, osztályelméletéről és bürokrácia/hatalomkritikájáról) vezeti be a korszak belső, osztályelméleti vitákra is kitérő áttekintését (227-234. old.), majd „a lengyel ’68 és ami előtte volt” ad aprólékos körképet Jacek Kuroń és Karol Modzelewski reformkommunista, a pártvezetés bürokratizmusát és osztályidegenné válását kiáltványba fogalmazó ellenállását, mindennek az eszme- és politikatörténet elidegenedés- és piacpártisággal összefüggő érlelő hatását, mely később a KOR és a rendszerreform előjátékává lett (234-245. old.). Önálló fejezetet alkot a „nem létező” cseh újbaloldal kérdésköre, a 68 augusztusi szovjet-szövetséges megszállás előtti baloldali rendszerkritika eseménytörténetének néhány meghatározó momentuma, hogy azután a prágai mozgalom és a nyugati diákmozgalmak erjesztő hatását, a világpolitikai reálfolyamatokat, no meg a szovjet elvtársi iránymutatást testvérpártok gondoskodásával lebonyolító tranzíciós hatásokat a hivatalos kommunista pártok enyhülő/szikárodó hangja segítségével idézze föl a júniusi prágai konferenciát és részvevőinek álláspontjait (250-255. old.), végül zárja mindezt az „1968 után” amerikai, bolgár, cseh ideológiai kontrasztokat felvonultató áttekintésben, melynek konklúziójaként Marcuse idiómáját citálja: „a mozgalom nem halt meg, a mozgalmat megölték”. Ezt a nyugatiakra nem, de a kelet-európát meghatározó leninista és kapitalizmus-ellenességében mindenképp győzedelmesnek tekinthető államszocialista forgatókönyvekre mindenképp érvényesnek tartja. Fináléjában az ankarai nagyköveti székbe száműzött Dubček hazatértekor Budapesten lekapcsolt és prágai vezető kommunisták kihallgatása után pártállami karrierjével leszámoló elvtársi eszmekört idézi Kende Tamás: egyáltalán nem volt jobboldali opportunista, antiszocialista és szovjetellenes, mint Sviták… S ekképpen mindketten nemcsak korabeli főszereplői maradtak a történéseknek, hanem hűséges képviselői önmaguk 68-as vállalásának: „Ez Dubček esetében 1968 elárulását, a kollaboráció lehetőségét jelentette a normalizációs rezsimmel, Svitáknak pedig a ’szabadon választott’ emigrációt és a kollaboráció lehetetlenségét” (264. old.).

E kötet ilyetén kivonatosan átlapozott tartalma is érzékelteti talán, mennyi dilemma, konvenció, nyomkövetés és értelmezési kísérlet, modernizációs felfogás vagy posztmodernista interpretáció lehetősége rejlik ’68-ban. S nem a végleges összkép, a részletes állapotrajz, csak bizonyos felfogásmódok bizonyos rendszerbe illesztett aspektusai révén is. A Napvilág kötete a ’68-as tematika talán egyik lehetséges szempontrendszerét vette irányjelzőként, s szerzői aspektusok sokaságát engedte ez irányban is elkalandozni. Közel tíz év telt el azóta, hogy megjelent, s az újabb évfordulós alkalom az újabb kritikai kritikák kritikáival gazdagítja azóta is a témakör szakirodalmát – melyet nem utolsósorban rovatunk is tükröz. A meg-nem-történt forradalmak és be-nem-teljesült lázadások pedig azóta talán még méltóbb harmóniába kerültek a posztmodern utáni ultramodernitásokkal…

1 Žižek eredeti szövegének fordítását rovatunkban közöltük is.

2 rovatunkban Kiss Endre által jellemzett 1968-1989-2000 közötti korszak…

3 Les manifestations de rues en France, 1918–1968. Publications de la Sorbonne, 1997. 869 oldal; lásd még rövidebb kivonatban: https://www.cairn.info/resume.php?ID_ARTICLE=DEC_BECKE_2005_02_0266

i A Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. Szerkesztette Balázs Eszter, Földes György és Konok Péter. 264 oldal.