...ideológiául elbeszélve

Talán egy korosztályi élménye volt valóban, amikor a párizsi és olasz, német és amerikai mozgalmas hónapok hatásaként, sőt a prágai napok után az olasz kommunista belpolitikából egyszerre csak megszólalt egy hang, melynek visszhangja azóta sem ült el. Az olasz kommunista parlamenti képviselő, újságíró, a milánói antifasiszta ellenállásban hírnevet szerző, Antonio Banfi egykori diákja, Rossana Rossanda szólalt meg. Kihívóan, kritikusan, engedelmek nélkül… L'anno degli studenti címen jelentetett meg egy radikális politikai esszékötetet, helyenként pamflet, másutt bősz hatalomkritika tónusában írott alapos tanulmányt, melynek már címoldala is kihívóan üzent egy jelképes graffiti formájában: „én részt veszek, te részt veszel, ő részt vesz, mi részt veszünk, ti részt vesztek, ők kihasználnak”.¹

A profitálás, hasznot húzás többes szám kollektív személye persze senkit nem döntött a kételkedésbe, s bár hozzávetőlegesen vitatható volt, miért áll a szerző a diákok pártjára, az elemző (felszínes vagy utólagos) áttekintés már nem hagyott félreértésre okot: az olasz, az amerikai, a német elégedetlenségek gyökereit egyazon rendszertipikus jelenség számlájára írja, nevezzük nevén, a kapitalista termelés, egyenlőtlenség, esélykülönbségek és diszkriminációs formák (háborúsággal és hatalmi erőszakkal meg bürokráciával kiegészülve) egyszerűen csak kicsapták a biztosítékot. S mert könyvében nemcsak Torino, Párizs, Berlin meg az amerikai egyetemek kapnak főszerepet, hanem a társadalmi lét mindennapi feltételeinek strukturális romlása is, okkal hivatkozik a szociálpszichológus Elvio Fechinelli kifejezésére, aki az egész cécóból „kilépés döntését” fogalmazta meg mint a diákság perspektívátlanságának, jövőképhiányának okát (5-7. oldal). Az olasz helyzetet, a pártok, szakszervezetek, kormányzati erőszak és politikai nyomásgyakorlás kérdéseit evidensen a tőkés világ üzelmeire vezeti vissza, a Marcuse által „embertelen perspektívának” nevezett strukturális válsághelyzetre, mely nem más, mint a számok, a fogyasztás, az érdekek és erőviszonyok osztályharcának utcai (nyílt térbe torlódó) megjelenése.

Izgalmas lenne mostanság mintegy „szemlézni” a kötetet, s talán midőn már elmúlott a kommunista pártok ellenében folytonossá váló kritikai kritika légköre, alkalmasint újragondolhatóvá tenni a nyugat-európai kommunista vezetők mozgalmi elkötelezettségét, Moszkva-hűségét, pártokratikus cselezéseit és alkuit. Rossanda későbbi munkái sem hagyják másra a folyamatos kritikai felülvizsgálatot,² mindenesetre az olasz kapitalizmus csépelését csak időlegesen függeszti fel, mikor a Szovjetunióval szembenálló olasz kommunista párti kisebbségi csoport tagjaival, Luigi Pintor, Valentino Parlato, és Lucio Magri támogatásával megalapítja a pártfrakciót és az il manifesto napilapot. Ennek legfeltűnőbb tematikus száma³ aprólékosan beszámol az olasz ellenzék érdekképviseleti közvetítő szerepe és a hatalmi politikai erőszak közötti összeegyeztethetetlen alkuról, a gazdasági válság ellenmondásairól, a világ kommunista mozgalmainak Moszkvai Találkozó általi megosztásáról, a kínai kulturális forradalom megosztó hatásairól, s nem utolsósorban a csehszlovák kommunisták titkos (XIV.) konferenciájáról, mely a szovjet megszállást tárgyalta. A Manisfesto később⁴ az alapítók és szerkesztők (Rossana Rossanda, Luigi Pintor, Aldo Natoli, Massimo Caprara, Luciana Castellina) révén egy kis Bari-ban készülő „kőnyomatosból” folyóirattá, s abból 1972 tavaszán napilappá, egy hónap alatt 75 ezres példányszámú orgánummá vált, s máig is működik. Azonban amikor kiadványuk a 68-as eseményekre épülve „Prága egyedül maradt” címlappal jelent meg, a „megrögzötteket” lázadó magatartásuk miatt a XXII. Bolognai Kongresszus alkalmával kizárták a Kommunista Pártból (1969. nov. 25.). Ugyanis Enrico Berlinguer, aki akkor még nem volt „eurokommunista”, (bár elítélte a csehszlovák inváziót) úgy érezte: túl közel állnak a diák-tiltakozó mozgalomhoz, és túl kritikusak a Szovjetunióval és a „valódi szocializmussal” szemben. Helyzetüket tovább rontotta, hogy a Manifesto önmagát mindennel dacolva következetesen kommunistának nevezte; már alapító nyilatkozata szerint: „Szükségünk van egy napilapra, mert eljött az ideje egy olyan általános, egységbe foglaló kezdeményezésnek, amely újra tudja indítani azt a politikai mozgalmat, amely képes a már hozzánk csatlakozott káderek és aktivisták új egységének létrehozására és folyamatos irányítására, és… kapcsolatot teremt azon különböző társadalmi erőforrásokkal, amelyek elutasítják a jelenlegi rendet”. Ugyanakkor a szélsőbaloldal – a Toni Negri-féle Potere Operaio (Munkáshatalom)-tól a Lotta Continua (Folyamatos küzdelem)-ig – ezt elutasította.⁵ Három évvel később (1974) a Manifesto csoport fuzionált a Proletár Egységpárttal (PdUP), hogy létrehozza a Proletár Egység Párt a Kommunizmusért (PdUPC) formációt, ám e kísérlet csalódást eredményezett: a PdUPC és a szélső baloldali csoportok koalíciója az 1976-os általános választáson 1,5%, az 1979-es választáson mindössze 1,4% szavazatot kapott. 1984-ben, első esetként a kommunista mozgalomban, a PdUPC felszámolva önmagát egyesült az Olasz Kommunista Párttal, mindeközben a radikalizmust összekapcsolva a társadalmi mozgalmakra való nyitottsággal, az új témák iránt való érdeklődéssel a nemzetközi kapcsolatok világában, az il manifesto megalapozta helyzetét az olasz baloldali körökben. (Sőt a külföldiekben is: megjelentette például az 1994 óta olaszul is megjelenő Le Monde diplomatique első nemzetközi kiadványainak egyikét).⁶

Utóéletéhez tartozik, hogy az olasz kommunista mozgalomra ösztönző és innovatív hatást gyakorolt kezdetektől fogva, a Kommunista Pártnak korabeli létezése csúcspontján sikerült megszereznie a választók több mint egyharmadának támogatását, később azonban e támogatottság fokozatosan visszaesett, majd 1991 februárjában a párt feloszlott, utódpártjai közül a Demokrata Párt (PD) említésre méltó helyet foglal el a politikai sakktábla középpontján, az Újraalakuló Kommunista Párt (PRC) a 2008-as általános választások során elszenvedett súlyos vereséget követően azonban eltűnt az Olasz Parlamentből. A neoliberális ideológiai hegemónia sodrában a Liberazione is lassan megszűnt (weboldala 2014-ben már alig működött), vergődik a L’Unità, az OKP korábbi napilapja szintén, így a Manifesto szinte egyensúlyozó-művésznek tűnik a piacon, hiszen már 1997-ben támogatói gyűjtést szervezett, kiadóvállalata később is túlzottan költséges maradt, így 2012-ben felszámolás kezdődött ellene, de utóbb is több előfizetési kampányt indítottak „il manifesto téged illet: vedd vissza!” címen, s még 2018 márciusában újraközölték Rossanda írását is, melyet a Vörös Brigádok és a Moro-gyilkosság kritikájaképpen jelentetett meg 1978-ban.⁷

A Manifesto⁸ mindemellett nem elsősorban valami független piaci vállalkozás vagy csupán kommunista párti orgánum, hanem korszakos fogalom is: az olasz szocialista pártelit tagjai „elfogadták az 1969-as ’kihívást’, és hosszan tartó, türelmes vitát folytattak az Il Manifesto tagjaival a L’Unita, a Rinascita hasábjain, és a XII. kongresszust követő vitákban is. Sőt, 1969 második felében is helyet kaptak a csoport tagjainak írásai a pártsajtó hasábjain…” (4. old.). Súlyos elhajlásnak minősítették a Manifesto-sok ügyét, meg hogy „széles körű pluralizmust követeltek a pártban, és egy új típusú pártot kívántak létrehozni, amely a Gramsci-Togliatti-féle párt helyére lépne”. Ez már a demokratikus centralizmus (!!! ohh, de isteni, ma is, itt és most is milyen fényesen érvényesülő fogalom…!) elveit megsértő, „az OKP-nak a nemzetközi kommunista mozgalomra vonatkoztatott ’egység a különbözőségben’ ismert koncepcióját” is meghaladó követeléseik, melyekkel eljutottak „mindannak balos tagadásáig, amit a kommunista párt stratégiai és politikai irányvonala meghatározott”, ezzel mintegy eljutottak a pártvezetés kritikai elvitatásáig. Mivel elsősorban azt hangsúlyozták, hogy kétségbe vonják a pártvezetés megítélését a szocialista országok „válságát” illetően, és úgy vélték, hogy a nyugati válság forradalmi megoldására sem láttak utat, ezzel azt állították, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom nem tudja betölteni feladatát és nem tudja megoldani „az európai szocialista országok ’növekvő válságát’, emiatt úr keletkezett” a mozgalomban. Ezzel a Manifesto-csoport „visszatért az ismert trockista állásponthoz, lebecsülte az olasz munkásosztály potenciális lehetőségeit szövetségesek megnyerésére, és az összecsapás területét „a termelőerők szintjére’ korlátozta, politikai síkon a frakció a „kulturális forradalom” koncepciójával kívánta megújítani a pártot, „és a lenini demokratikus centralizmussal szembeállította a ’csoport-dialektikát’. Ez pedig nem egyéb, mint a frakciózás szabadsága. Érthető, hogy ezeket a nézeteket az OKP nem fogadhatta el” (6. old.) Mi több, „a Manifesto-csoport nemcsak az OKP-t, hanem a francia kommunistákat és az összes nyugati marxista-leninista pártokat is nyíltan támadta. A Francia Kommunista Pártot az 1968. május-júniusi megmozdulások árulójának nevezte” (7. old.).

A Manifesto-kötet ezt követően hat nagyobb részben jeleníti meg a mozgalom törekvéseit, nézeteit, nyilvánosság előtti megnyilvánulásait, a „kommunista szakadás történetével összefüggő”, szakadékot építő, áthidalhatatlannak látszó, a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa stratégiáját elvitató, ezért defenzív, forradalom helyett a reformizmusba süppedő nézeteket, melyek „a történelem teljes meghamisításával” tetézik és a „frontizmus” képviseletével együtt a demokratikus intézményeket (többek között a parlamentet is) elavultnak minősítik, amivel tehát az erőket megosztó és a pártmunka területéről kivonó alternatíva keresésébe fogtak. Rossanda vitatott Mao marxizmusa című meghatározó vitacikke egyetértően kezeli és elfogadja a „maoista marxizmust”, úgy véli (Garaudy-hoz hasonlóan) „a szovjet modell megoldhatatlan válságba került”, így „minősíthetetlenül támadja a húszas évek közepe óta folyó szovjet fejlődést… /…/ Fel kell lázadni a párt ellen – mondja Rossanda –, ez a ’helyes’ maoista dialektika kell hogy érvényesüljön az olasz kommunista mozgalomban is” (9. old.). „Új internacionalizmusról” beszélnek a felkiáltvány szerzői, szerintük a szociáldemokrácia válságba került, a „munkásstratégia” és a kommunista pártok „frontizmusa” megbukott, a világszinten folyó osztályharc (és főként ennek kínai modellje) „elsodorta a sztálini stratégiát”, így azt a feladatot is, hogy a nyugati kommunista pártok legfőbb feladata már csak a Szovjetunió védelme maradt, ezt pedig sem az olasz munkásosztály, sem a diákok nem erősítik meg, sőt elvitatják, vagyis – ahogyan Garaudy az értelmiségre helyezi a hangsúlyt, úgy – „a Manifesto-csoport szerint Olaszországban egyedül a jelenleg még kisebbségben levő ’baloldal’ forradalmi” (10-11. old.).

A kötet minden oldalából az év minden napjára jutna ismertetni való. Nem fogom részletezni, s nem is lehet. Mai nézőpontunk, a mozgalmak, kommunista pártok, nemzetközi kapcsolatok, a „munkásosztály” fogalmának és rétegződésének átalakulásai olyan kiterjedt magyarázatokat és kiegészítéseket igényelnének, hogy vaskos kötet alakulna a Manifesto-könyv dokumentációs szándéka köré. Mindössze az előszó rövid részletével próbálom sejtetni, mi található az egykori „zárt” kiadványból, az MSZMP kivételes kétszáz tagjának járó számozott könyvben. A dokumentum-gyűjtemény hat főbb egysége a következőkből áll: „Az első Rossanda bevezetője és a Manifesto-csoport egyes vezetőinek vezércikkei, illetve cikkei (kronológiai sorrendben); a második az 1969. júliustól 1970-ig lezajlott olaszországi munkásharcokkal foglalkozik; a harmadik az oktatás kérdéseivel, a negyedik a nemzetközi munkásmozgalom kérdéseivel, az ötödik a munkásosztállyal, a párttal és a munkástanácsok problematikájával. Az utolsó és talán legjellemzőbb és legdöntőbb része e könyvnek a ’kommunizmusról’ szóló téziseket foglalja magában (200 pontban)” (7. old.).

Közel fél évszázad múltán, más politika-fogalmakkal, más pártképekkel, megint más nemzetközi és szovjet-alárendeltségi mezőben, eltérő demokrácia-értelmezéssel és pártbürokrácia-kritikával igen méltatlan fegyvertény lenne a kötet pártelvtársak közötti elhajlási vitáit minősítgetni, „helyretenni”, átértelmezni, történeti kontextusba állítani. Ami bizonyos: a prágai bevonulás kritikáját adják, Mao kulturális revolucionizmusát a marxizmus egy szovjet-mentes változatának tartják, új fogalmi apparátust vezetnek be a nemzetközi munkásmozgalmi szellemiségbe, ezzel előkészítve a következő évtized mozgalmi ideológiájának bomlását az „eurokommunista” alternatíva keresése irányába, mindenekelőtt az értelmiség szerepét Sartre-tal és másokkal folytatott vitában újragondolva, továbbá párt és tömegek, kollektív munka és a küldöttek szerepe, a diákokkal és proletárokkal lehetséges másfajta összefogás új megoldásait tervezve alakítják a korszak politikai közvélekedését.

A „diákok éve” az olasz térségben is, az európai kommunista mozgalmak stratégiái és taktikái terén is új áramlat lehetőségében gondolkodnak. Szándékaik, törekvésük bár az első időkben nyíltan elbukott, nem sokkal utána maga a kommunista mozgalom és az OKP bukott el inkább. Vagy hát ki tudja…, lehet csak annyi történik ma is, amennyi akkoriban: „én részt veszek, te részt veszel, … ők kihasználnak”.

A. Gergely András

1 Rossana Rossanda 1968 L'anno degli studenti. De Donato, Bari. Dissensi 11 , 144. oldal. Néhány eredeti oldal a műből: http://www.tecalibri.info/R/ROSSANDA_anno.htm

2 lám ezekből rövid listában: Appuntamenti di fine secolo (Manifesto Libri 1995, con Pietro Ingrao), Brigate Rosse. Una storia italiana (Dalai editore 2002/Mondadori 2007, con Mario Moretti e Carla Mosca), La ragazza del secolo scorso (Einaudi 2005), Una storia inutile (Einaudi 2008), La perdita (Bollati Boringhieri 2008), Il mio Novecento (Einaudi Stile Libero, 2013), Questo corpo che mi abita (Bollati Boringhieri 2018).

3 https://ilmanifesto.it/23-giugno-1969-il-primo-numero-de-il-manifesto/

4 lásd ehhez a jeles történész, Perry Anderson elemző áttekintését Lucio Magri emlékére írott nekrológjában, a New Left Review 72. számában, November-December 2011. https://www.versobooks.com/blogs/2252-lucio-magri-1932-2011-by-perry-anderson /A kellő árnyaltságú angol nyelvű szakfordításért köszönet illeti Juhász Annát/.

5 Dominique Vidal: « Il Manifesto », le prix de l’engagement. Le Monde Diplomatique, https://www.monde-diplomatique.fr/2014/12/VIDAL/51037

6 Lásd Vidal 2014. uo.

7 https://ilmanifesto.it/il-veterocomunismo-della-lotta-armata/

8 Il Manifesto. Az új olasz ultrabaloldal elemzései és tézisei. Bemutatja: Rossana Rossanda. (Szemelvények). Fordította: Gergely Pál. („Év és hely nélkül” – Kossuth Kiadó, Budapest, 1971. Belső kiadvány, könyvesbolti forgalomba nem került, csak számozott 200 példány készült belőle). 356 oldal.