A. Gergely András

Szinte mindig, vagy a legtöbbször problematikusnak látszik a tudásterületek többsége számára, ha elérkeznek önnön határaikra, majd túlcsordulnak azon, s rátalálnak más tudások válaszaira, más tudományok rokon kérdéseire..., hogy akkor most kié a mié, s miért épp azé, ami másé is...?! Mint az ovis gyerekek, úgy perlekednek a rangképes szakik, hogy védjék, hárítsák, kikerüljék az egyre sokasodó társ-tudományok belátásait, ellenkezéseit, kekeckedéseit, s a tudás másként aprózódását vagy tagolódását. Ritka, ha nem ez történik, s lehet, már csak az ifjabb tudósgeneráció körében divat a partnerség, az „átfigyelés” és kölcsönös érdeklődés. Cáfoljon meg, akinek erről másabb benyomása van, örömmel venném.

De épp ily örömmel kecsegtet, hogy a felnövekvő új tudásgeneráció körében egyre-másra is életképes, vállalkozni merész, a határtudományi részkérdésekben igazi, serkentő, eszmélkedésre ébresztő tónusokkal találkozhatok. Márpedig A normán innen és túl című könyv, az ELTE BTK Történeti Intézetében működő Történeti Kollégium kiadványakéntⁱ már pusztán a tartalomjegyzék alapján is jól illusztrálja, milyenfajta ciklikus kérdésfeltevések, időszakos kényszerválaszok, narratív túlzások és szakapparátusi nyűglődések komplex históriája veszi körül a társadalom „betegségként” kezelt problematikáit, melyek a normaszegő viselkedési mintázatokat, peremállapotokat, a marginalitás társadalmi csoportfüggéseknek kitett egész rendszerét magukba foglalják a történeti rálátás révén.

Talán a közösségi normák, a sajátos tér- és időbeli vagy szabálykövetési függőségektől meghatározott felfogásmódok bonyolult időrendisége nem is engedné meg, hogy kellő mélységig kiteregethető legyen a bármely társadalmi normáktól eltérő normaszegő viselkedés mindenféle formája és fajtája, de a leginkább jogi, vagy büntetéspolitikai, demográfiai vagy szakszociológiai elbeszélésmódok szingularitásában megerősített normarendek mutatnak fokozott érzékenységet a változásoknak kitettség iránt. E „norma-kötetből” az első körvonalazásra is minimum kisközösségi és makrotársadalmi, rétegződési és struktúra-függő elemekre hangolt, mikrotörténeti és joginterpretációs leírások sora látszik, melyek ha nem jogi néprajzi vagy jogantropológiai hátteret tükröznek (mint a Pécsi Egyetem efféle kiadványai, az utóbbi öt évbe mindjárt nyolc is...!), akkor szinte induláskor valószerű, hogy szükségképpen hiányozni fog a normaszegések társadalmi problematikájának eltérő látószögű megvilágítása, a normakerülő vagy normasértő módok kollektív tűréshatárainak megrajzolása, a devianciaként felülbélyegzett viselkedési mintázatok számos árnyalata, s nem utolsósorban maguk az értelmező közösségek megjelenítése, melyek mindig is a deviancia (nemcsak leíró, de) árnyaltan értékelő megfigyeléseinek hátterében húzódtak meg. E kötet, amely Kovács Janka, Kökényessy Zsófia és Lászlófi Viola szerkesztésében a Történeti Kollégium egy 2016 tavaszi konferenciájának előadásait tartalmazza, pontosan tizenkettőt, ilyen szempontból is lapozható lenne, de tanulmányai közül itt ha egyet kiemelnék, éppenséggel méltányosan járhatnék el egy recenzió terében, azonban kimaradna a többi, melyek épp annyira fontosak, megmunkáltak, provokatívak, elgondolkodtatóak. Ehelyett inkább a hevenyészett olvasást választom, s ennek bántó hiányosságaira nemcsak előre figyelmeztetem az Olvasót, hanem rögtön késztetem is: szerezze be a tanulmánykötetet, mert még igen sok hasznát veheti, ha netán társadalommal foglalkozna vagy történeti árnyalatokba belátással kedvét tölteni hajlamos.

A kicsit formálisra hangolt előszót Halmos Károly, a 2002-ben alakult Történeti Kollégium elnöke kínálja, s vezeti be a „ki kicsoda” kérdését, „egy jól sikerült konferencia előadásaiból készült szép kötet” keletkezésének, szerzőinek leírásával, megjelenítésével. A jobbára bölcsész, de más intézmények tudását is az egyetemhez kapcsoló meghívott előadók körét a szakmai alapképzésen túli elvárás, teljesítőkészség és közös gondolkodás eredményéből fakadó eredményességgel körvonalazza: az egyetemi oktatás felkészítő, orientáló, témavezetők segítségével induló serkentése látszik meg ezekben a tárgyválasztási, kidolgozási, megjelenítési és látókör-szélesítési kutatói eredményekben – a többet teljesítés, a kutatás rendszeressége és a közösségi öntudatosság építése mutatkozik ugyanakkor itt, ami messze nem független a fiatal kutatók diákköri vagy szakkollégiumi tónusú hangoltságától, így a témaválasztástól sem.

A kötet három tematikus blokkja (Törvény és normaszegés; Reprezentációk; Vallás és normarendszer) mintegy körvonalazza is, mely irányokban indulnak a ráközelítő elemzések. Nem mutatja viszont a normák és devianciák viszonyát (pl. Szász Antónia: kiberbűnözés; Polyák Petra: társadalmi bíróságok a felsőoktatásban; Kovács Janka: női szerepek a londoni alvilágban; Steinmacher Kornélia: boszorkányság a magyar irodalmi klasszikusokban; Frauhammer Krisztina: test mint a Szentlélek temploma; Kökényessy Zsófia: család és normaszegés Szent Ágostonnál, stb.), ugyanakkor azt a közfelfogástól eltérő csoportkulturális és korszakfüggő aspektust sem föltétlenül jelzi, amely akár a nemzettörténet Thaly Kálmán konstruálta narratíváit (Lászlófi Viola), akár a szegénység mint veszélyesség kriminalizáló interpretációit (Bálint Angelika), vagy a katolikus plébánosok erkölcsfegyelmezési gyakorlatát (Gyöngyössy Orsolya), netán a deviancia ideológiává szimplifikálódó új-angliai mintázatait (Molnár Dániel Márton) jelenítené meg a maga kontextuális mivoltában. Amikor Bezsenyi Tamás a szocialista kori magánkereskedelem és vendéglátás területén a szervezett bűnelkövetők kezelésmódját veszi hálózat-kutatása fókuszába, vagy midőn Szász Antónia a kíberbűnöző karakterek, anonimitás, áldozatiság és marginalizálás problematikájába vezet be (önálló szaktanulmányként is profi) áttekintésében, akkor mintegy nincs valamely „háttérbe vetített”, mögöttesként elképzelt kollektív normarend e történeti korok idősorában – de van szervezetszociológiai vízió, van empirikus adatszerűség és még inkább van egyvalamely kultúraelméleti körkép is, ami mindegyik írás mögött ott sejlik. Láthatóan inkább hívószavak, kulcsfogalmak, a konferencia deviancia-fókuszált díszletei voltak meghatározóak, melyeket mindenki a maga kutatói részkérdéseivel töltött ki, de az írások kisugárzása ennél sokkal több terület felé hat, s magába foglal kisközösségi, nagycsoportos, individuális, fogyasztási vagy élményközösségi kereteket, az ezeket meghatározókat, az intézményesült (vagy épp szakralizált, kriminalizált, szankcionált, kodifikált, instrumentalizált) változatokat, funkcionalitások komplex rendszereit is.

A törvény- és normaszegés, avagy törvénykezés és normaalkotás alapkérdéseit már az első fejezet történeti határpontjaival is formálisan jelzi Molnár Dániel Márton indító tanulmánya az 1640-es évek deviancia-interpretációival, folytatja a „bűnösség”-fogalmak köznépben és szokásjogban 1770–1840 között leképződő verzióival Bálint Petra írása, a bűnelkövetés szocialista büntetőeljárási mintázatának összehasonlító megjelenítésével Bezsenyi Tamás kritikai forráskutatása, majd az ötvenes évek pártállami fegyelmezési eljárásainak egyetemi tárgyalásgyakorlatával Polyák Petra aprólékos résztanulmánya és Szász Antónia akár napjaink másodperceiig elhozható marginalizációs/respektusfüggő világának motivációs struktúrája egyenként is belső történeti dinamikát jelenítenek meg, ugyanakkor a makrostratégiai látképet, a deviancia nagytotálját is kiadják. Mindegyik írás úgy multidiszciplináris, ahogy van...!

A második tárgyterület „reprezentálói” ugyancsak a 16–19. századi körívben fogják át a kiszolgáltatottság, a marginalitás, a bűnrészesség, normaszegés és bűnvádi szituációk újkori felfogástörténetének számos momentumát, de hangsúlyai Kovács Janka londoni alvilági és Steinmacher Kornélia magyar irodalomhistóriai témaköreiben is maguk a reprezentációk – melyek a láthatóság lepleződésétől a normatív hatású autodaféig, a rejtett szereptulajdonításokból a nyilvános bűnelbeszélés stilizálási problematikájáig ívelnek – olyasféle kérdéskörök felé vezetnek, amelyekben a forráskutatás és a normaformáló, tabu-konstruáló viselkedés- és értékmodellek kölcsönhatásai úgy jelennek meg, mint a historizáló vagy literalizáló elbeszélésmódok episztemológiai tudományterületek felé kínálkozó dinamikái. Avagy: a mindennapi értékrendek történeti értelmezésekben megfogant alapjait nemegyszer az irodalom, a helyi emlékezet, a korabeli források, a diszkurzív interpretációk felől úgy keresik vissza, mint nem evidens szaktudományi dilemmákat, hanem épp a szakkutatás elébe kínált kultúratudományi felületeket, amelyeken a reprezentációk, megjelenés- és megjelenítésmódok maguk is mintegy hely- és kortörténetet írnak. Izgalmasan hasonló a kriminalizáció eljárása a szociális riportok 20. század eleji drámai ismeretközlő szöveghálójában (Bálint Angelika), valamint „a magyar Osszián-történet” árnyalt historiográfiai és „kurucromantikus” elbeszélőjének filológiai csalásmintázatával egybevetett irodalomfeldolgozása (Lászlófi Violánál) a normaszegésnek éppenséggel a leíró és értékkövető interpretációk révén felmutatott példázat-különbségeit is úgy teszik érzékletessé, hogy mindezeknek a peremállapot-lét normái és normákon túli történések együttes illusztrációivá olvassák egybe a kínálkozó forrásokat.

E nyitás, a tudáspartnerségek, az analógiák, a ciklikusan jellemző történeti folyamatok hatásai ugyancsak nem lezárhatók, hanem mintegy maguktól nyílnak újabb tudástartományok felé. A „záró” fejezet sem zár, inkább befelé nyit, de ugyancsak mintegy értelmezéstörténeti ívet fog át Szent Ágoston Vallomásaitól (Kökényessy Zsófia elemzésében) a 19-20. századfordulón egyházi normarendbe illesztett kényszerítési és erkölcsnevelési paradigmáin át (Gyöngyössy Orsolya közvetítésében) a testfelfogások és normaszegő szexualitás katolikus ima- és elmélkedés-szövegekbe mártott változataitól az érzékiség veszély-értelmezésének Foucault represszió-téziséig (Frauhammer Krisztina mély analógiájáig), relevánsnak tekinthető mintázataiig. A történeti ívben éppen a nemtörténeti aspektusok lesznek itt is hangsúlyosak, a marginalitástól és bűntől a tisztaság- és lelkiismeret-képletekig átható elfojtások ettől válnak izgalmassá. Még az se teljesen kizárt, hogy a normákon innen és bűnökön túl, avagy a történettudományon innen és a társadalomtudományokon túl épp ez a kölcsönhatás-egység az, ami létrejönni segíti és értelmező keretben tálalhatóvá teszi a legkülönb felfogásokat, inter- és multidiszciplináris kölcsönhatásokat.

E kötet igazán, meggyőzően sokat tett ez áthallások és megértésmódok alkalmilag összegző bemutatásával mindama még lehetséges megismeréstudományi érdeklődés fenntartásáért, mely egy ilyen történeti műhelyt érvényessé és hosszú távon is új, önálló hangot kereső szerveződéssé (némi csúsztatással: kollégiummá) teheti a rejtelmes fogalmak legtágabb bűvkörében. Erre pedig a tudáshatalom új korszakában, a devalvált intézményi tudások jövendő korszakaiban, s a tudásterek átjárhatóságának számos színterén nemcsak nagy szükség van, de egyre nagyobb is lesz...

i A normán innen és túl. Tanulmányok a Történeti Kollégium konferenciájának előadásaiból. ELTE BTK Történeti Intézet, Budapest, 2017., 266 oldal