Oktalan előhang a közös Énhez -

– avagy hangulatfoszlány egy szakmunka elé

Nem „blog-téma”, sőt kutatási előtanulmányt is igényelne az, ahogyan elméleti munkákhoz közelítünk, szerzői szándékot megértünk, híreket és „tényeket” olvasunk vagy válogatunk. Ennek mint eljárásnak régtől való tisztázatlansága most a tét itt. Önpróba, tudatosan magunkra vett kíváncsisággal. Értelmezési teszt, mit értünk abból, amit érteni talán nem megerőltető, de átfogalmazni munkás feladat – s első körben talán értelmét sem igen látjuk. Megéri mégis, mert önnön haszna megvan, a belátások belátása tiszta nyereség. Még az időráfordítás is azért „megtérülő”, mert hát hol is van az a tükör, amelyben mindig csininek, szikrázóan okosnak és bűvösen barátságosnak láthatjuk magunkat…, akkor is, ha maga a tükör igen méretes és fölemelni is teher, meg aztán felülnézetből kissé mást mutat önnön képzetünkről, mint a mosolygós borotválkozó-tükör vagy opálfényes-nyeles fésülködő-tükör. Pedig hát mindegyikben mi magunk vagyunk, csakhogy más látószögből, más hajlásszögben és közelségből. Nos így beszél rólunk-velünk az alábbi egyetemi dolgozat, melyet azért hoztam közszemlére, látva lássék az is, hogyan értjük (meg- vagy félre-, mindenesetre másként!) azt is, amit a legkevésbé sem kéne.

Nem blog-hosszúság, nem bejegyzés-lépték, sőt talán nem is tanulmány-terjedelem az alábbi. Érdeklődő átlapozása mindezek dacára azért fontos, mert a mindenkori (vagy eseti, vagy konkrét, egzaktnak tűnő) viszonyt láttatja a kérdező és a kérdezettek közötti „párbeszédben”. Nem egy pár beszél, hanem sok tucatnyi, s nem egy kutató-kereső egyed egy megtalált „populációval”, hanem egy gazda a jószágjával, kertész a dísznövényével, muzsikus a hangszerével…, hisz ilyen értelemben közös a megszólalás érvénye, a maga illendő hosszúságával. A hang, melyen szól, a kutatóé, egyetemi hallgatóé, aki tanulta a szakmát és épp elkezdi kipróbálni. Eltervezi, megkomponálja, kivitelezi, befejezi – mint egy mindenkori konstrukciót. Csakhogy – amiként a fa is visszaszól, amikor faragják, a kelme is viselkedni tud, amikor kezelik, a dallam is bicsaklik vagy elemelkedik, amikor a hangszertől látszatra elválik – mindez még vissza is hat a formálóra. A társadalomkutató (jelen esetben egy budapesti kulturális antropológus hallgató) nemcsak kérdez, amikor meg akarna ismerni egy szinte láthatatlan világot, hanem maga a világ is jelez, tiltakozik, hárít, ámít, kellemkedik, panaszkodik, reménykedik, „üzen”, visszanyom és „vezet” – hiszen élő emberekről és élő-élhető kultúráról van szó. Sőt: a kutató belátása (s nem csak „rá”látása) leginkább itt kerül a próba szorításába: értelmezni képes-e nemcsak a Másik szavait, gondolatait, közléseit, hanem kellő mélységig átlátja-e a szó igazi értelmét, a mondandó tartalmait, a kibeszélés félszeit, a visszafogott vagy „rejtjelzett” üzenet lényegét… Nem elég tehát kutatónak lenni, hanem keresni kell, mint amikor az ember nem csupán rálel egy „talált tárgyra”, hanem találni akar egy található tárgyat, amely ennek ellenáll, bújdoklik, rejtőzködik, megmaradni és változatlannak lenni akarna inkább, nem pedig kiragadva és fennen felmutatva lenni, s e rejtőzködő énjét le kell bírni a rátalálás akaratával. Az ekképpen „talált” tárgy, s mégannyira az ember pedig válaszadó is, öntörvényű is, saját nyelven szól, saját fogalmakkal operál, saját céljai érdekében mutatkozik. Nem tárgyi, hanem alanyi mivoltában kíván állítmánnyá lenni. S ez az a kulcspont, amikor és ahol eldől, hogy felfedező, gyűjtő, leleplező, dokumentátor, eszköz vagy metódus, céllal érkező és eredménnyel távozó lesz-e, aki a kutatás elvégzője. Sőt: itt derül ki, mennyiben és hogyan Ember ő, miként tudja megszolgálni, elfogadni, kiérdemelni azt, amit a „kutatott” féltől kap. A néprajztudomány „adatközlő magatartásaként” regisztrálja ezt a viszonyt, a szociológia nagy tömegű adatsorai között „válaszoló” lesz mindebből, a kulturális antropológusok az efféle tanúságot is Ember és Ember közötti viszonyként élik át, s nem „jogesetként” vagy „eseményként”, hanem sokkalta inkább „történésként”, ahol találkozás zajlik, kölcsönhatások érvényesülnek, s a „kérdezett” személyéből is „kérdező” entitás szólalhat meg. Hasonlatként fölhasznált példával: ha az ebet kutyába se vesszük, sosem lesz társállat; ha a cselló húrjait egy bottal csapkodjuk, sosem fog „úgy” megszólalni; s ha egy regény mondatát nem átérezzük, hanem túllapozzuk, akkor sosem érheti el érdemi célját, s még kevésbé a visszahatást az alkotójára.

A kutató tehát, aki rendelkezik a szándékkal, hogy amiről csak lehet, illő és elismerő értelmezést kínáljon, amit érzékelni s belátni lehet, azt minél mélyebben átérezze, s amit ebből megfejteni érdemes, azt legteljesebb mélységéig felszínre segítse, egyúttal kutatottá is válik a méltó Másik által. Ezt is tudnia kell, amikor kérdez, amikor elköteleződik, társadalmi „terepet” választ, kimódolja a kutatás érdemi lépéseit, egyezteti lehetőségeit azokkal, akik nem tárgyiasult elszenvedői, hanem aktív alanyai lesznek magának a kutatásnak is. És az első visszakérdezés ugyan önmagát illeti („jó lesz-e ez így”, megtudom-elérem-e, amit kívánok, nem sértő-e erről vagy amarról érdeklődnöm, milyen válaszra várhatok és a beszélgetőtárs milyen választ/válaszokat engedhet meg magának, stb.), de a folytatásban ott kell legyen a törekvés: milyen módon érdemelhetem ki felebarátom szeretetét, hogy az első három mondaton túl is folytathassuk, építhessük kapcsolatunkat, s végül sok tíz meg száz óra megértő együttlét során szinte közössé váljon a közlés értelmes tartalma. Ezt persze legtöbb esetben nyelvi nehézségek, megértési kódok, belátási módok, tudomásulvétel vagy elfogadás részletes eljárási kísérik – még mielőtt a „kutatás” elkezdődött volna.

Avagy hát speciálisan ezen a szakterületen (az etnológia, etnográfia, társadalomnéprajz, humánföldrajz, kisebbségkutatás, s néhány rokon terület mellett a kulturális antropológia) tudásvidékén valójában a „kutatás” már nemcsak a „terepmunka” pillanataiban kezdődik, hanem a megismerő igyekezettel, a kijelölt érdeklődési területtel, az első bemutatkozással, az öltözködéssel, a gesztusokkal, a vétlen kérdésekkel, a bizalom megnyerésével és majdan megszolgálásával is már sokkal korábban elkezdődik, s még tovább tart, esetleg egy életre szólóan megmarad. Nem „sajtóriprt”, mely tíz perc múlva a neten mosolyog és tizenöt perc múlva egy még újabb hír tolja félre…, nem rádióriporteri kérdés, melyre három perc múlva reklámanyag, majd hírek, majd zene következik… – hanem sokszor életútra szóló elköteleződés. És az alábbi írásban ennek egy első-közbülső fázisát leljük meg. S amiért ezt megosztani igyekszem, nem mesterkélt, fontoskodó közelítés, csak épp oly kommunikációs gesztus, „alázatos” megértés-keresés, s ennyiben szinte „oktalan” előhang, amire az Olvasónak nem biztosan van szüksége, a tanulmánynak még kevésbé – de talán a közös Én rejtelmeinek belátásához, a közös olvasat-élmény elősegítéséhez mégis. Ennek belátása persze az Olvasóra marad. S ha sikerült valamit érdemben „súgnom”, talán a kölcsönös belátások felületén is közelebb jutottunk…

A.Gergely András

*

(Ahogy az afgán kamaszok és szüleik látják)

„Én afgán-magyar, azaz magyar-afgán vagyok

...vagy mit tudom én?!”

I. Bevezetés

Kutatásom középpontjában (1999 és 2004 között) egy olyan nem-európai budapesti közösség volt, amely közel 350-400 főt számlált. Mivel csak 1998 márciustól fordulhattak Európán kívüli menedékkérők is a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalához (korábbi nevén Menekültügyi és Migrációs Hivatalhoz (MMH)), ezért még nem készült el az az átfogó integrációs program, amely elősegítette volna az elfogadott menekültek gyors beilleszkedését, és új életük mielőbbi elkezdését. A közösségi szállások és a befogadó állomások zsúfolásig tele voltak Afrikából illetve Ázsiából érkező menedékkérőkkel. A jelenség akkor mindig szokatlan volt ahhoz, hogy a lakosság bővebb információt szerezzen az „új idegenekről”, azonban már akkor is voltak olyan menekültek és nem európai bevándorlók, akik már „letelepedtek” Magyarországon.

Az általam kiválasztott csoport is egy ilyen „letelepedni” vágyó közösség volt, az afgánoké. Afgán közösségen azokat a Budapesten élő családokat értem, akik kiköltöztek a közösségi szállásokról illetve a befogadó állomásokról, és menekültstátuszuknak köszönhetően bevándorlási engedéllyel rendelkeztek, tehát elkezdték a beilleszkedést, (a gyermekeik magyar iskolában tanultak, a férfiak dolgoztak stb.), valamint azokat a nem menekült családokat, akik más úton szerezték meg a letelepedési engedélyt. Az utóbbi családok legnagyobb részében a családfő mint ösztöndíjas érkezett Magyarországra, és az Afganisztánban dúló háború és bizonytalan helyzet miatt nem utazott haza az ösztöndíj után, hanem ide hozta családját is. Jelentős részük vérségi kapcsolatban volt egy-egy menekült családdal, és ezért fontos volt, hogy együtt vizsgáljam a „két típushoz” tartozó családokat, hiszen egy idegen országban kezdetben az utóbbiak jelentették a menekültek számára a külvilág felé vezető kommunikációs csatornákat.

Azért esett választásom az afgán családokra, mert a más nem európai országból származó menekültek közül csak újonnan érkezettek voltak, akiknek még nem sikerült kialakítani egy állandó és homogén közösséget, hiszen a tagok gyakran cserélődtek. Meghatározó jelenség volt az afgán menedékkérőknél, hogy míg az afrikaiak és más ázsiaiak legnagyobb része egyedülálló férfi volt, addig az afgánok nagy része családjával együtt érkezik ide.

Mit értek afgán közösség alatt?

Szakáts Mária Erzsébet az erdélyi bevándorlók körében végzett felmérés során azt vizsgálta, hogy a gyökértelenség leküzdésében mi játszik fontos szerepet. Úgy fogalmazott, hogy a kialakított csoportok olyan kapcsolatok, amelyek segítségével információkat, tanácsokat lehet szerezni, és amelyek során az egyének érzelmi-lelki egyensúlyt is nyernek (lásd Sik: 92). Az utóbbiban a közösségi élmények szerepét emeli ki. Allport úgy fogalmaz, hogy egy csoporthoz tartozás igényét a biztonság utáni vágy vezérli (Allport). Ugyanez igaz az afgán közösségre is, hiszen mindenki úgy indult el, hogy a közösség segítségével kapcsolódott be a piaci üzletvilágba, és a menekültek is a már itt élő családok segítségével járták végig a különböző lépcsőfokokat a munka és lakáskeresés során. A közösség nélkül, nyelvtudás hiányában teljesen elvesztek volna. Kezdetben a közösség volt az egyetlen biztos pont. Váriné úgy fogalmaz, hogy az emigráció során a saját identitásélményben a nemzeti identitás kerül előtérbe, ez aktualizálódik (u.o. 128). Szakáts még azt is hangsúlyozza, hogy „a közös sorsnak a csoportokban való megélése hozzájárul ahhoz is, hogy könnyítse az integrálódás nehézségeit, növelje a védettségérzését” (Sik: 92).

Kutatásom idején még mindig kevés legálisan itt tartózkodó család volt Budapesten, ezért mindenki ismerte a másikat, és az tartotta őket össze, hogy mindannyian Afganisztánból voltak, és valamilyen ok miatt Magyarországra kerültek. A közösség elnevezést én adtam a csoportnak, de többen is említették ezt a szót magukra vonatkoztatva. A családok között közel azonos számban voltak a pastunok illetve fárszik. Otthon, saját hazájukban nem valószínű, hogy ilyen szoros kapcsolatot tartottak volna fent, mint itt. Az egyik 20 éves lány így fogalmazott: „otthon nem is barátkoznánk ilyen családokkal, de itt nincs más választásunk”.

John Rex az Egyesült Államokra utalva mondja azt, hogy ha egy bevándorló elindul a társadalmi ranglétrán, akkor már „kevésbé lesz etnikus” (Rex 1986:15). Leírja, hogy az USA-ban az etnicitásnak csak kezdetekben van szerepe, vagyis a bevándorló addig fog valamilyen etnikai csoporthoz tartozni, amíg szüksége van a közösség segítségére (uo. 61). Az afgán családok még túl rövid ideje tartózkodtak itt, ezért még nem volt példa arra, hogy valaki teljesen elhatárolta volna magát a többiektől, azonban az egyik kamasz fiúval volt egy érdekes beszélgetésünk : „Van itt egy család, afgán mind a két szülő, és a gyerekek még sem beszélnek a saját anyanyelvükön. Nem tanították meg nekik... micsoda szégyen!” – „Akkor ez az jelenti, hogy ők már nem akarnak a többi afgánhoz tartozni?” – „Azt nem tudják megtenni. Szükségük van a többiekre a piacon”.

Az „afgán identitástudat” egyik fontos eleme az „afgán kultúra és hagyomány”, valamint vallásuk megőrzése volt. Afgán kultúrán és hagyományon azokat az előírásokat és szokásokat értem, amelyeket a csoport tagjai állítanak magukkal, egymással és gyermekeikkel szemben. Ők is ezt a kifejezést használták, és sosem halottam tőlük, hogy külön pastu vagy fárszi szokásokról beszélnének. A csoport maga hivatkozott közös hagyományokra és vallásra, azonban mindannyian elhatárolták magukat a táliboktól, azaz azoktól a változásoktól, amelyek akkoriban történtek Afganisztánban. Hazájukban már különböző szokásokról beszélnének, de Magyarországon mint egy egységes, azonos hagyományokkal rendelkező, a magyaroktól eltérő közös csoportnak látták magukat.

Alan Dundes szerint úgy tudja egy ‘A’ csoport önmagát meghatározni, ha szembe tudja állítani ‘B’ csoporttal (1983:238). Az afgánok is gyakran szembe állították önmagukat az európaiakkal, mint a keresztény „csoporttal”, amelybe beletartoznak a magyarok is. Sárkány Mihály szerint is a kulturális identitás tudati kérdés, azaz annak tudatosítása, hogy a saját etnikum tagjai és a mások között határ húzódik (1988: 51).

2. Kutatásom módszerei és jelen dolgozatom közvetlen témája

Bár közel 4-5 évig végeztem a kutatásomat, jelen dolgozatomban azt a kérdéskört szeretném körbejárni, hogy az afgánok hogyan határozták meg önmagukat új környezetükben. Sárkány Mihály idézi Erikson-t, aki szerint az identitás kialakulásában fontos tényező az, hogy az adott egyén milyen kapcsolatban áll a társadalmi környezetével (vö. Sárkány 1992). Kutatásom esetében azt vizsgáltam, hogy az afgánok miben látták magukat eltérőnek a magyaroktól, mit jelentett az afgán kultúra mind a fiatalok, mind pedig a szülők számára, illetve hogy mit jelentett az a csoportidentitás szempontjából, hogy a gyermekek a saját kultúrájuktól eltérő mintákat láttak az iskolában, és a kortárscsoportjuk tagjaitól.

Legnagyobb hangsúlyt a kamaszokra helyeztem. A résztvevő megfigyelésen (afgán esküvő, két újévi ünnep, születésnapi találkozó, gyermek-klubok, ahol mint szociális munkás dolgoztam, angol nyelvtanítás az egyik családban, a bicskei befogadó állomáson végzett munka három-négy Budapesten élő kamasz tolmács segítségével stb.) kívül jelen dolgozatomhoz 12 és 25 év közötti fiatalokkal (15 fővel és a család fiatalabb gyermekeivel is), valamint 12 szülővel készítettem interjút. Az iskolai szocializáción, a családi nevelésen, a házassági szokásokon, az afgán közös ünnepeken, a vallási szokásokon és szabályokon, valamint a közösségen, mint normaközvetítő és hagyományőrző egységen keresztül szeretném a fiatalok identitástudatát megvizsgálni: hogyan keveredik az iskolában, illetve a magyar családokban látott normarendszer az otthon tanult szabályokkal? Kettős életet élnek a gyermekek? Az afgán kamaszok identitástudatában a tinédzserek szokásos kialakulatlan és bizonytalan énképe mellett az idegen és a megszokott kultúrájuktól eltérő környezet is nehezítő körülmény (Somlai 1977).

Az afgán családok legnagyobb része kutásom előtt 1,5–6 éve érkezett, tehát nagyon rövid ideje élt Magyarországon ahhoz, hogy végleges következtetéseket lehessen levonni. Csak a következő generációk mutatják majd meg, hogy a két kultúra közül melyiknek mekkora hatása lesz a mostani és a későbbi fiatalok önmeghatározásában. Azonban ilyen rövid idő is elegendő volt ahhoz, hogy szembetűnők legyenek a generációs különbségek „kulturális színezete” a gyermekek, valamint a szülők és a nagyszülők között.

Kutatásom idején még nem készült Magyarországon semmilyen felmérés sem arról, hogy a nem európai menekültek és bevándorlók beilleszkedése miben tér el az Európából érkezettektől, sem arról, hogyan változik egy csoport „kulturális színezete” és önmeghatározása az évek során, illetve hogy a hazánkba érkező nem európaiaknak milyen nehézségekkel kell megküzdeniük a beilleszkedés során, és hogyan próbálják kultúrájukat megőrizni. Ennek hiányában nem tudtam összehasonlító vizsgálatokat végezni az afgán és a többi nem európai közösség szerkezeti felépítése, működése és változása alapján.

A 20. század eleji USA-ban még az volt a kutatások kiinduló pontja, hogy minden nemzet számára a végcél az amerikai társadalom egészébe való teljes asszimiláció. Az amerikai antropológia keretén belül az 1920-as években alakult ki az az irányzat, amely már azt képviselte, hogy a különböző „etnicitások” nem fognak eltűnni, mint ahogy azt korábban gondolták. 1963-ban jelent meg Glazer és Moynihan úttörő munkája, a Beyond the Melting Pot, amelyben kifejtették, hogy a társadalmi kölcsönhatásokban nem az asszimiláció a végső megoldás. Erről, természetesen, még az afgán közösség kapcsán sem beszélhetünk, és habár az integráció bizonyos jelei már kimutathatóak, még nem lehet megjósolni, hogy az afgán közösség meddig vallja magát afgán közösségnek, és hogy milyen mértékű lesz a csoport beolvadása.

Jelen kutatásomban csupán arra próbáltam választ találni, hogy egy kis számú, újonnan érkezett családokból álló közösség számára milyen mintakészleteket hordoz az új környezet, melyek azok a magukkal hozott elemek, amelyeket változatlanul megtart, és melyek azok, amelyeket már az elején ideiglenesen vagy végleg félretett. Az interjúk nem adnak teljes képet arról, hogy a közösség, illetve az egyes családok asszimilációja milyen mértékű; csupán azt tudhatjuk meg, hogyan látják környezetüket és önmagukat.

Edmund Leach szerint a kultúra nem más, mint „a társadalmi helyzetek metaforikus öltözete, ruházata” (idézi Niedermüller 1999:115). Niedermüller Péter szerint ebből az következik, hogy a migránsok lecserélhetik a kultúrát, mint egy ruhadarabot, azonban szerinte ez mindenkinél egyedi módon áll össze, hiszen az individuumot ma már egyre kevésbé kötik a hagyományok, valamint a csoport uralkodó értékei és normái. Niedermüller a migránsokat kultúra nélkülieknek, „ruhátlanoknak” hívja (u.o.). Ez szerintem az afgán közösségre olyan mértékben igaz, hogy az úgynevezett afgán hagyományok felvehetnek új „ruhadarabokat” és új öltözetet ölthetnek, azonban a közösség számára továbbra is azok az afgán hagyományok maradnak érvényesek, amelyek viszonyítási alapot jelentenek önmaguk megkülönböztetésére egy idegen országban.

Dolgozatomban feltétlenül ügyelek arra, hogy egyik személy se legyen azonosítható, mivel elég kis számú közösségről van szó. Ennek érdekében legtöbbször mindenkit csak „egy anyuka”, „egy apuka” vagy „egy kamasz”-ként nevezek meg.

II. Kutatásom bemutatása

Kérdéseimre az alábbi kilenc kérdéskör révén próbáltam meg választ kapni.

1. Az első benyomások egy új országban és idegen környezetben

Hogyan is képzelték el Magyarországot mielőtt idejöttek? A legtöbben azt mondták, hogy bár nem tudtak sokat róla (voltak olyan családok, akik nem is Magyarországot jelölték meg úticélként, csak valamilyen oknál fogva itt maradtak), de azért az iskolában már hallottak róla. Egy békés ország képe élt bennük. Két kamasz fiú azt mesélte el, hogy mennyire meglepődtek, hogy Magyarország „nem is olyan fejlett”, és hogy nincsenek felhőkarcolók, mint amilyeneket a filmekben láttak, azaz hogy nem olyan, mint az USA. Megdöbbentette őket, hogy az utcák piszkosak, a házak romosak és régiek, valamint hogy sok a szegény ember, és a hajléktalan. Az egyik fiúnak a „csend” tűnt fel, azaz hogy Magyarország „sokkal nyugodtabb, mint Afganisztán és Oroszország”. (Az ő családja Oroszországon keresztül jutott ide). A felnőtteknek a nyelv volt a legfurcsább, és sokaknak még most is az. Az tűnt még fel nekik azonnal, hogy Magyarországon szabadon lehet csókolózni az utcán, és hogy kézen fogva járnak a párok. „Azóta”, mondta az egyik feleség, „mi is kézen fogva járunk, néha....” Helena Wulff jamaikai interjúalanyai is azt vallották, hogy az döbbentette meg a legjobban őket, hogy a férfiak és nők az utcán, nyilvános helyen is csókolóztak (Wulff 1988:8). A legtöbben azt vallották: „most már úgy érezzük, mintha otthon lennénk”. Az idősebbeknek azért tetszett Budapest, mert béke van. A legtöbb családnak maradtak rokonai és ismerősei Afganisztánban, akiket szerettek volna Európába „juttatni”, azonban ehhez nagyon sok pénzre lett volna szükség.

Mint többen elmesélték, nem sok idő kellett nekik ahhoz, hogy észrevegyék, az ő fogalmazásuk szerint, hogy nálunk „a nő az úr”. Az egyik anyuka elmesélte: ha Afganisztánban egy másik férfi meglátta volna, hogy egy férj segít a feleségének a háztartásban, biztosan megbotránkozott volna. „Mit csinálsz? Hát te nem vagy nő! Arra van a feleséged”. A környezetükben nagyon hamar felfigyeltek arra, hogy Magyarországon más a helyzet. Több anyuka, és főleg az a két nagymama, akiket ismertem, a „szabad magyar nőkben” látta a válások magas számának okát. Ezt mindannyian az első benyomásokról feltett kérdésemnél említették meg. Minden család azt vallotta, hogy nem ismer senkit sem Afganisztánban, aki elvált volna, de „Magyarországon ez a sors vár azokra az afgán férfiakra is, akik magyar feleséget választanak”. Erre a kérdésre azonban még később is visszatérek majd.

2. Eltérő szokások és hagyományok

Amikor azt kérdeztem a szülőktől és a kamaszoktól, meg tudják-e nevezni, miben térnek el leginkább az afgánok a magyaroktól, szinte kivétel nélkül mindenki azt válaszolta, hogy „a szokásokban és a gondolkodásban”. Ezért is választottam ezt a mondatot dolgozatom címének. Az egyik anyuka hozzá is fűzte, hogy az eltérő kultúra a meghatározó. „A vallási hagyományaink. Ez az, amiben eltérünk a magyaroktól” – így összegezte az egyik 20 éves lány.

Michael Banton az Angliában élő kisebbségi csoportok között végzett felméréseket, és azt vizsgálta, hogy milyennek ítélik meg a többségi társadalmat. Arra a következtetésre jutott, hogy a bevándorlók nem az egész fehér társadalom ellen éreznek ellenszenvet, mint ahogy az angolok többsége gondolja, hanem csak bizonyos szokásaik ellen (Banton 1988:110). Feljegyezte, hogy a muzulmánok és a hinduk elsősorban a fehérek szexuális moralitását ítélik el, valamint azt, hogy nem tudnak az árvákról és az idősebb hozzátartozókról megfelelően gondoskodni. Ugyanezt fogalmazták meg az afgánok is a magyar fiatalokkal kapcsolatban. „Túl sok mindent engednek meg nekik a szüleik, és a társadalom is”. A magyar gyermekek és kamaszok (elsősorban a szülők szerint) nagyon csúnyán beszélnek, el vannak kényeztetve, és nincs kitartásuk. Az afgán szülő, tették hozzá, jobban odafigyel arra, hogy gyermeke illedelmesen és tisztelettudóan viselkedjen. Többen még azt is hozzátették: „otthon sokkal nehezebben érik el az emberek az álmaikat, itt sokkal könnyebb az élet”. A családok számára a kereszténység egyet jelentett a szabadsággal, azaz a „túl nagy szabadsággal és engedékenységgel”. Az interjúk során mindenki azt vallotta: a gyermekek viselkedése elsősorban a családi nevelésen múlik, vagyis hogy a szülők mennyire vallásosak, de félnek attól, Európa elrontja az afgánokat. Az egyik apuka hozzátette: „Magyarországon még nem olyan rossz a helyzet, mint Nyugaton”.

Szokatlannak tartották a magyar életfelfogásban azt, hogy bár gyermekkorunkban a szülők tartanak el minket, addig felnőtt korunkban ezt nem viszonozzuk, és elhagyjuk őket. Ez szerinték nagyon helytelen. Afganisztánban a gyermekek feladata idősebb szüleik eltartása. Erre utal annak a csupán tízéves kisfiúnak az ígérete, hogy gyorsan munkát talál majd, hogy ő tarthassa el az édesanyját. (Az anyuka akkor sem dolgozott, és az apa halála óta a férj bátyja tartotta el a családot). A fiúk már egész fiatalon tudják, hogy ők lesznek felelősek új családjuk mellett szüleikért és hajadon lánytestvéreikért, és ezt mindig szem előtt tartják. Az egyik kamasz lány ezt így magyarázta meg: „Afgán szokások szerint az anya nem érzi jól magát a lányánál miután férjhez ment. A férje miatt. Szégyellné, ha ő tartaná el. Ezért mindig a fiánál marad, és rá támaszkodik”. Egy fiú nem vonulhat külön házba a feleségével, ha az édesanyját, vagy nővéreit nincs ki eltartsa. A báty sokszor olyan, mintha „apa” is lenne. Azt szinte felfoghatatlannak találták, hogy Magyarországon a lányok külön albérletben is lakhatnak. Otthon ez elképzelhetetlen lenne. „A család szent dolog, és ezért az afgánoknál sokkal erősebb az összetartás és a felelősségtudat érzése” – vallotta a legtöbb fiú és lány. Magyarországon ez a kötelességtudat néha fel is erősödhet, hiszen sok helyen a szülők nem is beszéltek magyarul, így kezdetben a gyermekekre hárult a tolmácsolás feladata, és felcserélődtek a családi szerepkörök.

Szokatlan volt az afgánoknak az is, hogy a magyar párok kevés gyermeket vállalnak. A családok elmondása szerint Afganisztánban falun akár tíz, a nagyvárosokban pedig három-öt gyermeket vállalnak a szülők. A Magyarországon tartózkodó családokban is átlagosan 3-4 gyermek volt, és az ifjú házasok vagy az idősebb lányok is körülbelül ennyit szerettek volna. Az egyik anyuka szerint egy afgán szülő tudja, hogy milyen jó érzés az, ha nagy családja van valakinek, ezért előre több gyermeket tervez be. „Afganisztánban van egy olyan mondás, hogy minimum négy gyermek kell ahhoz, hogy a szülők családi ágyát vállukra tudják venni” – tette hozzá. A legtöbb kamasz örült annak, hogy nagy családban él.

Szörnyűnek tartották a szülők, hogy Magyarországon nagyon hamar elkezdenek cigarettázni a fiúk. Afganisztánban valaki csak közel 40 éves kortól számít tiszteletre méltónak ahhoz, hogy mások előtt cigarettázzon. Ha otthon megtudnák egy serdülőről, hogy dohányzik, mondták a fiúk, akkor a szülei „agyonvernék”. Hát még az milyen szokatlan, hogy a lányok is rágyújtanak?! Az egyik fiú elmesélte, hogy a szülők már csak legyintenek, mondván, hogy ebből is látszik, hogy az európaiaknak mindent lehet. „Ha egy lány Afganisztánban cigarettára gyújt, akkor az azt jelenti, hogy kurva” – mondták a fiúk. Ez a téma elő fog később is kerülni, amikor saját hagyományaik megőrzéséről írok.

Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mi az, amit a „jó szokások” közé sorolnak Magyarországon, mindenki a karácsonyt említette legelőször. Persze utána rögtön hozzátették, hogy ez csak a gyermekeknek szól, hiszen ők nem értenék meg, hogy a többi gyermek miért kap ajándékot, ha ők nem, vagy hogy nekik miért nem lehet karácsonyfájuk, amíg minden más házban áll. Van, aki azt mondta: „ha már egyszer itt élnek szegény gyermekek, legalább ez az örömük meglegyen”. Kutatásom idején csak annyit jelentett a karácsony számukra, hogy a gyermekek ajándékot kapnak, és a fa egy napig áll a házban, azután gyorsan kidobják. A többi keresztény ünnepet azonban nem tartották. Feltétlenül fontosnak látom annak későbbi megvizsgálását, hogy amikor ezek a gyermekek felnőnek, ők is megtartják-e majd a karácsonyt a gyermekeiknek, azaz mit fog majd később jelenteni a karácsony. Továbbra is csak a „gyermekek ünnepe” marad? Hogy fog ez megférni muzulmán vallásukkal? (Fontos megjegyezni, hogy voltak olyan családok, ahol még a gyermekek kedvéért sem ünnepelték a karácsonyt).

3. Saját (vallási) szokásaik megőrzése

Meyer Fortes szerint az emberek úgy mutatják ki identitásukat, hogy vagy valamilyen objektív terméket mutatnak fel, mint hovatartozásuk jelképét, vagy pedig bizonyos tabukhoz való ragaszkodással, mint például „Én nem eszem sertéshúst” fejezik ki (Fortes 1983:395). Megvizsgáltam, hogy a sertéshús tilalma mennyire volt fontos, illetve mennyire erősítette meg eltérésüket a magyaroktól. Az itt élő afgánok közül azonban többen is bevallották, hogy már ettek sertéshúst, sőt az egyik család azt mondta, hogy ők nem képmutatóak, ők igenis vállalják ezt nyíltan is. Az apuka szerint a legtöbb afgán család evett sertést, azonban csak otthon, amikor senki sem látta őket. „Ezt nyíltan kevesen vállalnák” – erősítette meg az egyik anyuka. Mivel sok gyermek bent étkezett a menzán, nem is volt más választásuk, és többen mondták, hogy „nem halunk bele”. Azonban akadt olyan kamasz lány is, aki megszólta a többieket, hogy a „lelkük meghal”, és szerinte elképzelhetetlen, hogy ő valaha is megszegje az egyik legalapvetőbb muzulmán szabályt. Elmondása szerint a menzán neki külön készítettek ebédet. (Ő az egyik legvallásosabb családból származott, és nem sokkal kutatásom előtt érkezett Magyarországra). Olyanra is volt példa, ahol a szülő nem ragaszkodott szigorúan a szabályhoz, de a legidősebb fiú ennek ellenére nem volt hajlandó sertéshúst enni. (A befogadó állomáson lakó muzulmán családok még erősebben próbáltak ragaszkodni étkezési szokásaikhoz, és szigorúan tiltakoztak, ha „sertést akartak velük megetetni”). A legtöbb család arra panaszkodott, hogy a gyermekek jobban szerették a magyar ételeket, mint az afgánt. A szülők és az idősebb korban Magyarországra érkezett lányok viszont ragaszkodtak az afgán ételekhez. A legtöbb kamasz és gyermek kedvenc helye a McDonald’s volt.

A felnőttek számára csak az afgán ünnepek voltak fontosak. Az afgán közösség minden nemzeti ünnepet megtartott; kibéreltek valahol egy éttermet, ahová mindenkit meghívtak. Bár a gyermekek is mindig ott voltak, kortól függetlenül, legtöbbször azonban nem tudták pontosan megmagyarázni, hogy mit és miért is ünnepeltek. Csak a szülők követték az afgán naptárt, a gyermekek csak az itteni időszámítást ismerték. Ha a szülők nem szólnának nekik, akkor sok mindenről elfeledkeznének – vallották –, bár a kicsit idősebbek büszkén mondták, hogy nekik olyan naptáruk van, amely az iszlám időszámítást is jelzi. Amikor megkérdeztem a szülőket, hogyan ünnepelték az új évezredet, néhányan csak annyit mondtak, hogy a gyermekek kedvéért ők is kimentek az utcára, de nem nagyon jelentett nekik semmit sem. „Afganisztán még nagyon messze van a 2000-től” – vallotta az egyik kamasz fiú. Mindannyian a saját újévüket várták, márciusban. Az afgán időszámítás szerint akkor 1379 volt.

Legfontosabb afgán ünnepnek a Ramadant nevezték meg. A gyermekeknek elvileg 12-14 éves kortól kellene betartaniuk a böjtöt, de Magyarországon csak félig-meddig követték ezt az előírást. Az egyik kicsit idősebb kamasz lány azonban büszkén mesélte, hogy ő az előző évben is „végigcsinálta a böjtöt”, és biztos volt benne, hogy legközelebb is „kibírja”. (Ő egy nagyon vallásos családban élt). Egy másik kamasz lány csak annyit mondott, hogy az iskolai szünetben majd talán ő is megpróbálja, mondván: „fogynom kellene egy kicsit”. A felnőtt férfiak és nők szinte mind betartották a böjtöt. Azonban más volt a helyzet a napi ötszöri imádkozással. Ehhez már nagyon kevesen ragaszkodtak. Ezt azzal magyarázták, hogy sok a munka, és mind nagyon fáradtak. Afganisztánban, mesélték, úgy szervezte meg mindenki az életét, hogy az imádkozások előírt idejét be tudja tartani. Magyarországon főleg a legidősebbek imádkoztak az előírásnak megfelelően, hiszen, mint ahogy az egyik kamasz fiú megjegyezte: „pont ezért tisztelik őket, nekik jó példát kell mutatni”.

Az afgán iskolákban a Korán oktatása és olvasása szerves részét képezte a gyermekek nevelésének. Hét éves korukban kezdték el vallási oktatásukat, és az iskola mellett fontos szerepet kapott a „mullah”, az afgán egyházi személy is. Meglepő volt szülők számára, hogy itt az iskolák és a szülők nem fektetnek hangsúlyt a vallási nevelésre. A legfontosabb iszlám törvényekkel és szokásokkal Magyarországon a szülők ismertették meg a gyermekeket, bár nagy részük még nem tudott imádkozni. „Majd ha nagyok lesznek”, mondták a szülők, de azért volt olyan család, ahol már a kisfiúkat is megtanítták a legfontosabb imákra. Alig volt olyan gyermek, aki tudott anyanyelvén írni és olvasni, és a Koránt sem ismerték. Az egyik anyuka erről azt mondta, hogy Afganisztánban sokan analfabéták, és „mégis tudják a Koránt”. „A szülőknek kell példát mutatni. Meséket és történeteket kell nekik olvasni, és ezeket majd ők is tovább adják az ő gyermekeiknek, és így nem fog kihalni az afgán szokás” – tette hozzá.

Az iszlám előírások szerint tartózkodni kell a szeszes italok fogyasztásától, és a cigarettától is. Több anyuka is elmesélte, hogy mikor a férjük már elég idős volt ahhoz, hogy rágyújthasson, akkor is iszonyatosan szégyellte ezt a saját szülei előtt, és többször is megtörtént az, hogy amikor a szülők váratlanul megérkeztek, inkább a markába szorította az égő cigarettát, nehogy a szülei meglássák őt dohányozni. Magyarországon azonban sok férfi cigarettázott, és ivott, még a közös ünnepeken is. Az egyik apuka viszont már köztudottan alkoholistává vált. Ő egyetemi professzor volt otthon, és nehezen viselte a megváltozott körülményeket. Arról azonban még senki sem hallott, hogy egy nő rágyújtott volna, vagy kipróbált volna bármilyen szeszes italt. Ennek ellenére az egyik fiú elárulta, hogy az ő anyukája már Afganisztánban is rágyújtott egy-egy cigarettára. Ezt azért találtam különösnek, mert a család nagyon vallásos volt. Ezt a fiú így magyarázta meg: „tudod, mi tudjuk, hogy mit ír elő az iszlám, de a szüleim egyetemet végeztek, így tisztában vannak vele, hogy nem szabad fanatikusnak lenni”. A kamasz fiúk italfogyasztására és cigarettázására majd később térek ki.

4. Nevelési szokások

Afganisztánban a szülők és nagyszülők mellett a nagynénik és nagybácsik is beleszólnak a gyermekek nevelésébe. Legnagyobb befolyással az apa nővére, illetve húga rendelkezik. Az egyik kamasz lány elmesélte, hogy az anyai nagybátyja, aki szintén itt él, megpróbál nekik parancsolgatni, de ők „mindig visszafeleseltek neki”. Megtehették, mondta, mert mindig azzal tudtak érvelni, hogy itt vannak a szüleik is, tehát van ki nevelje őket. Afganisztánban ezt nem tehették volna meg. Azonban az unokatestvérénél már más volt a helyzet. Ott nem élt az apuka, ezért a férj bátyjaként a nagybácsi vette át az apa szerepét, és ő feladata lett „helyesen felnevelni” a gyermekeket. Ő döntött az édesanya helyett is. Nem lehetett vele ellenkezni, és nagy volt a szigor a családban.

Az egyik idősebb nő elmesélte, hogy Afganisztánban a lányok sehová sem mehetnek el. Ha igen, akkor is csak esetleg a testvérükkel. A kamasz fiúk hamar megtanulták Magyarországon is, hogy nekik kell majd a húgaikra vigyázni. Amikor egyiküktől megkérdeztem, hogy ő engedni fogja-e a lánytestvérének, hogy magyar barátja legyen, egyértelműen azt válaszolta, hogy soha. „Meg is ölném mindkettőjüket” – mondta. Diszkóba sem fogja elengedni, mert akkor már nem lehet majd biztos abban, hogy „ártatlan” marad. Egy afgán férfi pedig soha nem vesz el olyan lányt, aki nem szűz. Ezt a szégyent ő nem szeretné a családjának. Az interjúk során egyértelműen kiderült, hogy a serdülőkor elérése fontos változásokat hozott az afgán lányok életében. A serdülőkorban vált legmarkánsabbá a magyarok és az afgánok közti különbség. Alan Dundes azt írja, hogy a serdülőkorban következik be a férfi és a női identitás teljes szétválasztása. (1983:246). Az afgánoknál ez azt is jelentette, hogy innentől kezdve a szigor mértéke is megváltozott, és a fiúk szerephez jutottak leány testvérük „nevelésében” is. Az anyukák és az idősebb lányok elmesélték, hogy akkor kell igazából megfogni és megfékezni a lányokat, amikor éppen „nagylányok” kezdenek lenni, azaz amikor elkezdenek menstruálni, mert ha ekkor nem tanulják meg a szabályokat, később már nem lehet nekik nemet mondani. „Ahogy egyre nagyobbak leszünk, annál jobban vigyáznak ránk” – panaszolták a lányok. Az egyik idősebb lány úgy fogalmazott, hogy „ekkor még nem fogják fel, hogy mi jó nekik. Majd később, úgy 18 éves koruktól, már tudni fogják, hogy mit szabad csinálniuk, és mi a helyes. Ekkor a rokonok már bízhatnak abban, hogy mindig helyesen fognak dönteni”. A kicsit idősebb lányok elmesélték, hogy róluk a rokonok már tudják, hogy csak olyan buliba fognak elmenni, ahová illik, és olyanokkal, akikkel szabad. Szerintük az afgán lányok ezt hamar megértik, és utána már szégyellenék is, ha rájuk kellene szólni, hogy nem megfelelően viselkedtek, vagy illetlenül öltöztek fel. Fontos megjegyezni, hogy ezek a huszonéves lányok, amikor 5-6 évvel a kutatásom előtt ideérkeztek, már alaposan ismerték az afgán szokásokat, tehát a szülőknek és fivéreknek nem kellett attól tartani, hogy a magyar környezet káros lehet rájuk nézve. Viszont aki még nem volt 10 éves sem, amikor ideérkezett, arra sokkal nagyobb hatása volt a magyar kortárscsoportnak, és az iskolának. Őket talán idősebb korukban is jobban fogják majd ellenőrizni.

George De Vos szerint, ha az iskola és a kortárscsoport megerősíti azokat az értékeket, amelyeket a gyermek a családjától tanult, akkor az identitástudatban nincs törés. Azonban ha az otthon és az iskolában tanult értékek és szokások nem egyeznek, akkor, De Vos és Peter Weinreich szerint, identifikációs konfliktus jelentkezik a „kettős szocializáció” során. (1983, in Identity, 20). Ebben az esetben ők úgy találták, a bevándoroltak gyermekei egy harmadik vonatkoztatási csoportot fognak keresni, hogy olyan kritériumrendszert találjanak, amely értelmet ad létezésüknek. Én úgy találtam, hogy a gyermekek elválasztották a két szocializációs teret egymástól, és a két térben más-más szempontokat tartottak szem előtt. Nem láttam egyik helyen sem, hogy súlyos problémát jelentett volna „kettős identitásuk” (úgy gondolom, hogy ez volt a legmegfelelőbb kifejezés a környezetükhöz való viszonyukra, bár nem végeztem pszichológiai felméréseket, és nem is láttam ennek szükségességét). Az interjúk során úgy láttam, hogy a lányok népszerűbbek voltak az osztályokban, mint az idősebb a fiúk. Ez utóbbiak már többször emlegették, hogy „ha valakinek valami baja van velem, vagy nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, tehát azt, hogy más vagyok mint ők, akkor azzal egyszerűen nem állok szóba”. A kisebb fiúk még nem érzékelték annyira „másságukat”, és nagyon sok magyar barátjuk volt. Azonban azt elképzelhetőnek vélem, hogy kicsit később, amikor ők is a piacra mennek dolgozni, (szinte minden fiú a piacon dolgozott az apja mellett), úgy mint az idősebbek, akkor már meg fog változni a helyzet, és sokkal jobban leszűkül a baráti körük. A kutatásom során megismert gyermekek illetve tinédzserek identitástudatában bekövetkező esetleges változásokat egy későbbi kutatás során lehet majd megvizsgálni, hiszen itt tartózkodásuk rövid ideje nem adott korábban erre lehetőséget.

Elmesélték a kamasz lányok, hogy nehéz összeegyeztetni saját, otthonról hozott hagyományaikat a magyar tinik kultúrájával. Rosszul esett nekik, hogy ők sosem mehettek osztálytársaikkal a diszkóba, vagy bulikba, és az iskolai rendezvényekre is csak úgy engedték el őket, ha a tanárok is ott voltak. „De jó a többieknek! Nekik mindent szabad, és nekünk semmit sem!” – panaszkodott több lány is. Már az egyik hétéves kislány is hangoztatta az iskolai bulikról, hogy „nekünk azt nem szabad, mert mi mások vagyunk; mi nem vagyunk magyarok, mi afgánok vagyunk”. Fontos megjegyezni, hogy legtöbb helyen a fiatalabb, azaz 12-15 éves fiúkat sem engedték el a bulikra, hiszen őket is féltték. A gyermekek iskolatársait sem nagyon ismerték a szülők, és nem is hívták meg magukhoz őket, de legtöbbször az afgán gyermekeket sem engedték el idegen családokhoz. Csak azzal mehettek el a lányok, akit már nagyon jól ismertek, és akiben megbíztak. (Többen megjegyezték, hogy velem pont azért engedték el a lányokat, mert én tudtam, hogy mit szabad és mit tilos tenniük). A lányok elmesélték, hogy ha egy fiú járni szeretett volna velük, akkor kategorikusan azt kellett mondaniuk, hogy „nekünk nem lehet”. Az egyetemista lányok hozzáfűzték, hogy nem a fiúkat hibáztatták az esetleges célzásokért, vagy közeledésért: „Ők nem tudhatják, hogy iszlám lányoknak nem lehet barátjuk. Előre meg kell fékezni mindegyiket, hiszen ha egyszer is közelebb engednénk őket, akkor utána nem tudnánk tőlük megszabadulni”. Egy 14 éves lány azt mesélte, hogy egyszer az iskolában az egyik fiú végigmérte, és utána füttyentett. „Szerintem nem tudta, hogy én afgán vagyok” – mondta megbotránkozva. Az egyik kamasz fiú elmondta, hogy ha ő ránézne egy afgán lányra, akkor „megölné mindkettőjüket a lány apja”. „Akármennyi magyar barátnője is legyen egy afgánnak itt Európában” – tette hozzá –, az afgán lányok még az ő szemében is tabuk”.

Azok a lányok, akiknek nem volt bátyjuk, elmondták, hogy a szülők úgy sem tudták őket ellenőrizni az iskolában, „az öcsiket meg ki lehet játszani, vagy le lehet fizetni... vagy megverjük őket”. (Több kamasz lány is panaszkodott, hogy az öccsük állandóan „beárulja” őket otthon, hiszen már kiskorban el kezdték ellenőrizni a lányokat, még ha ők is az idősebbek. Figyelték őket, és néha szóltak az anyjuknak, ha valami rosszat csináltak). A kamasz fiúktól hallottam, hogy az itt élő afgán kamasz lányok legtöbbjével „nincsenek megelégedve”. Túl szabadnak tartották őket, és szerintük azonnal látszott, hogy kinek nincs bátyja. „Szegény apukák meg annyit dolgoznak, hogy nem tudják ellenőrizni őket!” – tették hozzá. Ahol azonban volt idősebb fiú testvér, ott már a lányok is sokkal óvatosabbak voltak. Az egyik fiú erről így vélekedett: „Ott van a gond, hogy nincs bátyjuk. Bezzeg az én húgom, szerencsés lehet, hogy van neki bátyja. Én majd vigyázok rá, hogy tisztességes afgán lány legyen belőle. Ha valaki ki akarna vele kezdeni, azt agyonverem. Vertem már meg miatta magyar fiúkat!” „Ezeket a lányokat biztos, hogy nem vennénk el feleségül. Már túlságosan európaiak. Majd hozatunk otthonról” – tette hozzá egy másik fiú. „Majd olyan fiú fogja őket elvenni, aki nemrég érkezett ide, és még nem ismeri őket. Ezek a lányok már visszafeleselnek szüleiknek, meg majd a férjeiknek is... – nem, én nem kérek belőlük” – összegezték többen is.

A lányok leginkább azt sajnálták, hogy nem lehetett nyíltan beszélni a szüleikkel sok témával kapcsolatban. Azt nagyon jónak tartották, hogy Magyarországon a lányokat hamarabb felvilágosítják. „Nálunk ‘azokról a dolgokról’ senki sem beszél” – mondta az egyik lány szomorúan, és ezt a szülők is megerősítették. Afganisztánban a lányok csak a nászéjszakán tudták meg, hogy mi fog történni. Az iskolában sem tanultak a menstruációról, a szeretkezésről, vagy a gyermek születéséről. „Ezeket a részeket mindig átugrották a tanárok, hiszen szégyelltek ilyenekről beszélni” – mesélte az egyik 20 éves lány. A lányok szerint fontos lenne, hogy az anyuka előre felkészítse őket „bizonyos dolgokra”. Mikor rákérdeztem, hogy az anyukák tudnak-e arról, hogy miket tanulnak a gyermekek az iskolában, azt felelték, hogy persze, és hogy egyet is értettek a felvilágosítással, viszont azt is jónak látták, hogy az iskola készíti fel őket, és nem nekik kell a kényes dolgokról beszélni.

Michael Banton mérlegelésről és üzletről beszélt (bargaining), amikor azt vizsgálta, hogy mit vesznek át az újonnan érkezettek a többségtől (1988:40) Szerinte azt veszik át legelőször, amire szükségük van a megélhetéshez, amiből közvetlen hasznuk van. Kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy nem tartozik ide a vallás, valamint a családi élet különböző aspektusai, különösen a családon belüli kapcsolatok és a szexuális erkölcs kérdései. Szerinte ez egyéni választás kérdése, tehát nem az egész csoport fogad el változtatásokat ezen a téren (Banton uo.). A nyelvet viszont feltétlenül a megélhetéshez szükséges elemek közé sorolta, hiszen enélkül nem tudnának dolgozni, és pénzt keresni. Ezeket a következtetéseket alátámasztják az én felméréseim is. Az afgán közösségen belül is a társadalomba való beilleszkedés egyik fontos feltétele lett a magyar nyelv elsajátítása.

A férfiak legnagyobb része hamar megtanulta a magyart a nyelviskola segítségével, valamint ők voltak azok, akik dolgozni jártak, tehát elég sokszor érintkeztek magyarokkal. A nők nagy része – ezzel ellentétben – otthon maradt a gyermekekkel, és sokkal később sajátította el a nyelvet. Mint már említettem, több helyen előfordult, főleg kezdetben, hogy a gyermekek váltak szüleik tolmácsává. A gyermekek legszívesebben csak magyarul beszéltek egymással, azonban a szülők, még ha tudtak is magyarul, csak az anyanyelvüket használták otthon. A szülők úgy reagáltak, ha a gyermekek magyarul próbáltak meg velük beszélni, hogy „nem értek magyarul!”. Amíg a gyermek nem kezdett el óvodába járni, addig ő sem tudott még magyarul, így a többi gyermeknek is fárszi vagy pastu nyelven kellett vele beszélni. Az egyik később érkezett család 16-20 éves gyermekei már kutatásom idején megdöbbentek azon, hogy azok a gyermekek, akik régebb óta Magyarországon voltak, mennyire nem használták az anyanyelvüket. Számukra az is érthetetlen volt, hogy csak magyarul tudtak írni és olvasni. Az egyik 19 éves fiú elmesélte, hogy 16 éves húgával együtt nemrég tanulta meg a „perzsa betűket”, és most már látta, hogy milyen fontos ez. „Majd egyszer a többiek is belátják, hogy ezt muszáj tudni” – tette hozzá. Michael Banton szerint a bevándorlók gyermekeit már semmi sem kényszeríti arra, hogy szüleik hazájával azonosítsák magukat, illetve hogy beszéljék annak nyelvét (i.m. 25). Ha viszont mégis megtanulják szüleik nyelvét, akkor az arra utal, hogy van egy olyan társadalmi szervezet (ahogy Banton írja), amely érzelmi vagy anyagi jutalmazást biztosít. Ez elmélet szerint, ha az itt született gyermekek még is megtanulják a fárszi illetve a pastu nyelvet, akkor „megéri” nekik, mert az újonnan érkezettekkel is szeretnének „afgánul” beszélni, tehát fenn szeretnék tartani az afgán közösséggel a kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy az afgán családok túl rövid ideje vannak itt ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, hogy a következő generációk is meg fogják-e tanulni őseik anyanyelvét, azaz hogy a kutatásom idején élő nagyszülők és szülők halála után a fiatalok is fontosnak tartják-e anyanyelvük továbbadását. A válasz megtalálása egy következő felmérés feladata lesz, amely során arra is fontos lesz kitérni, ki mit tart majd anyanyelvének, illetve a különböző nyelveket milyen közegben használja.

Szinte mindegyik szülő egy „afgán iskola” létrehozásáról álmodott, ahol csak hétvégi oktatást szerveznének. Fő cél a pastu illetve a fárszi nyelvek helyes elsajátítása mellett az írás és olvasás, valamint a Korán tanulmányozása lett volna. Ennek ellenére, mind a mai napig, senki nem tett semmilyen konkrét lépéseket sem. Többen mondták: az is akadály, hogy a gyermekek így is túlterheltek. Ennek ellenére hangsúlyozták, nem szabad engedni, hogy elfelejtsék az anyanyelvüket. Pont ezért tartottam érdekesnek, hogy a szülők nem tanították őket otthon, hanem vártak erre az iskolára, vagy arra – mint ahogy a fenti példa is mutatja –, hogy idősebb korban saját maguk szorgalmazzák majd anyanyelvük alaposabb elsajátítását.

5. A közösség, illetve a mások véleményének szerepe

Az afgánoknak nagyon fontos volt a közösség többi tagjának ítélete és véleménye. Fredrik Barth szerint az etnikai ellentétek kimutatásában fontos szerepet játszik az értékorientáció, amely lehetővé teszi, hogy a csoporttagokat a csoportnormák alapján lehessen meg- illetve elítélni. Barth szerint ebből az következik, hogy a csoporttársak az értékek és viselkedések megítélésének és bírálatának ugyanazon kritériumát hordozzák magukban (Barth 1969:14). Ez érvényes az afgán közösségre is. Leginkább amiatt szégyenkeztek volna, ha a saját közösségük megszólta volna őket, mert eltértek a csoport által meghatározott normáktól.

„Ha valaki valami helytelent csinál, akkor nem őt szólják meg, hanem a családját” – mesélte minden megkérdezett, „annál pedig nincs nagyobb szégyen, mint amikor azt mondják, hogy valaki nem tudta illedelemre nevelni a gyermeket”. A kamasz lányok is azt vallták, hogy azért olyan szigorúak a családok, mert félnek a többiek véleményétől. „Az anyukám mindig azt mondogatja, hogy mi lenne, ha egy másik afgán lány egyszer meglátná, amint valami helytelen dolgot teszek, és elmondaná az anyukájának, ő pedig utána a többieknek?... Ha egyetlen afgánok lennénk itt, akkor nem lennének ilyen szigorúak a szüleim” – mesélte egyikük.

Badr Dahya Bradfordban és Birminghamben végzett vizsgálatokat a pakisztáni bevándorlók körében. Úgy látta, hogy mivel egy közös városrészben laknak, és szinte egy-egy pakisztáni falut alakították ki az angol városokon belül, már ki sem kell lépniük saját közösségük határain túlra, hiszen minden létfenntartásukhoz szükséges cikket megtalálnak a lakókörnyékükön. A pakisztáni éttermek és kávéházak, valamint a közös ünnepek mind megerősítik pakisztáni etnikai tudatukat, és mintegy figyelmezteti is őket hovatartozásukra és kötelességeikre (Dahya 1974:91). Erre még nem kerülhetett sor Budapesten, és sokáig nem is tud a közösség egy saját lakónegyedet kialakítani, bár megfigyelhető volt már kutatásom idején is, hogy egyre több család költözött Csepelre, az alacsonyabb lakásárak miatt. Ez azt is jelentette, hogy a közösség nem tudott közvetlen nyomást és ellenőrzést gyakorolni tagjai felett, hiszen nem látták, hogy a hétköznapokon ki hogyan viselkedett, és milyen szabályokat szegett meg.

Michael Stewart úgy fogalmaz, hogy az egyén identitását felépítő elemek nem a múltból építkeznek, hanem azokat a kortársakkal való érintkezések során tanulja meg (1997:58). Az afgánok esetében is, ahol a különböző népcsoporthoz tartozó családok eltérő hagyományokkal rendelkeztek Afganisztánban, az tudta megerősíteni identitásukat, ha a közösség tagjaival találkoztak. A közösség hagyományőrző és „normamutató” szerepe ezért a közös ünnepeken felerősödött. Két alkalommal is részt vettem az újévi ünnepségükön. Ilyenkor a nők és férfiak külön ültek, és egy nő csak akkor táncolhatott volna, ha a férje vagy a bátyja felkéri. Azonban erre egyik alkalommal sem került sor. Egyedül csak az esküvőn láttam táncolni a nőket, akkor is csak csoportban, vagy a férjükkel, és csak nagyon rövid időre. Ott azért volt lehetséges, mert akkor az ifjú pár tiszteletére táncoltak jó kívánságaik gesztusaként. Ezeken az összejöveteleken a lányok az anyjuk közelében maradtak az egészen kis fiúkkal együtt, azonban a 14-15 évnél idősebb fiúk már a férfiak körében ültek le. Azonnal megtanulták, kinek hol van a helye. A „női asztalokhoz” nem mentek oda a férfiak, esetleg messziről odaköszöntek (kezet sem foghattak más feleségével), és ha valamelyik nő kérni szeretett volna valamit, akkor valakinek a fiát kérte meg, hogy intézkedjen. Az utóbbi újévi ünnepükre két magyar feleség is eljött, de ők is a női asztalnál ültek, és nem mentek át a terem másik oldalára. A gyermekek számára ezek az alkalmak legtöbbször csak annyit jelentettek, hogy jót lehet játszani a többiekkel, azonban azt is látták, miben különbözik a nők és férfiak szerepe a közösségben, illetve hogy a férfiaknak mindent szabad, hiszen ők táncolhattak, kiállhattak a mikrofon elé, és trágár vicceket mesélhettek, ráadásul ihattak és cigarettázhattak is, még ha ezzel a legvallásosabb családok nem is értettek egyet.

Enya P. Flores-Meiser, aki egy Fülöp-szigeteki muzulmán közösségben végzett kutatást, beszámol arról, hogy rá, mint keresztény nőre, sosem tartották érvényesnek a saját előírásaikat. Többször kínálták cigarettával, megengedték neki, hogy a férfiak közé üljön, tehát őt a saját kulturális értékei alapján ítélték meg (1983:51-52). Ugyanezt átéltem én is. Nemcsak hogy cigarettával kínáltak meg többen, de az egyik újévi ünnepen fel is kért az egyik legbefolyásosabb férfi táncolni (akit nem utasíthattam vissza), és ezáltal én voltam az egyetlen nő, aki az est folyamán táncolhatott. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de utána az afgán nők elmondták, hogy örültek neki, hogy legalább egy nő is táncolhatott és nem voltak rám irigyek.

Sok szülő tisztában volt azzal, hogy a gyermekek számára fontos, hogy az iskolatársaik mit szólnak, illetve hogyan vélekednek róluk. Többször éreztem úgy, hogy a fiatalok más-más szabályra illetve normára hivatkoztak, attól függően, hogy magyarok illetve afgánok között voltak. Erre már utaltam a „kettős identitásuk” megfogalmazásánál is. Többször is megszólták egymást a másik háta mögött, ha szerintük az illető nem úgy viselkedett, „ahogy egy afgánnak illik”, azonban a következő pillanatban pedig ő maguk is vétettek ugyanazon szabály ellen. A lányok többször kritizálták nekem a másikat, mondván: „Hogy engedheti meg neki az apja? Egy afgán lány ilyet nem tehet!... Nekem sosem engednék meg!”. A legtöbb kamasz lány panaszkodva mondta, hogy a másik „milyen sok mindent megenged magának”, azonban róla is ugyanazt mondták a többiek.

Amikor a 17 évesnél idősebb fiúkkal beszélgettem, kiderült, hogy legtöbbjük sűrűn járt diszkóba, barátnőiket is gyakran váltogatták, valamint ittak és dohányoztak is. Mint megtudtam tőlük, nagyon népszerűek voltak a magyar lányok körében. „Nem mindenki szülei tud erről... vagy nem akarnak tudni erről. Ha meg valaki rákérdezne, biztos, hogy letagadnák, hiszen akkor úgy tűnne, mintha az apukának nem lenne elég tekintélye a családban ahhoz, hogy a fiát megfékezze” – vallotta be nekem az egyik 20 éves fiú. Ezt én is tapasztaltam. Amikor az egyik apukával készítettem interjút, határozottan állította, hogy az ő fiai sosem mennek diszkóba, holott tisztában volt vele, hogy tudom, hogy a fiai is járnak oda. Rájöttem, hogy ezt akkor sem hallhattam az ő szájából. Az egyik kamasz fiú így fogalmazott: „Kívülről azt kell az apának mutatnia, mintha nem helyeselné ezeket, bár szerintem néhányan úgy vannak vele, hogy hagy szórakozzanak a fiaik, hiszen ők otthon ezt nem tehették meg, és legalább nekik lehessen. De azt nagyon szigorúan titkolniuk kell a többi afgán előtt, hogy nem is ellenzik olyan nagyon”. E példán is látszik, mennyire fontos volt a családok számára a közösség által előírt viselkedési szabályok (legalább felszínen való) betartása. Ha családon belül tudtak is a fiú „kihágásairól”, erről nem beszéltek a közösség többi tagja előtt.

Dahya leírja, hogy a pakisztáni lakónegyedek üzleti vezetői tagjai az úgy nevezett „Mosque Committee”-nek, azaz olyan vallási vezető csoportnak, amelyik feladata ellenőrizni, hogy mit tanulnak a gyermekek, hogy a közösség tagjai betartják-e az előírásokat, és hogy a nők megfelelően öltözködnek-e. Ők felelősek azért, hogy a következő generáció is megtanulja a közösség normáit és értékeit (i.m. 93). Ebből az „ökológiai alap”-ból sokkal nehezebb eltávolodni, mint a budapesti afgán közösségből, ahol (mint már említettem) a családok nem laktak – és még most sem laknak – egy helyen, és nem volt – illetve még most sincs – egy közös kulturális intézményük sem. Ez azt jelenti, hogy Budapesten a családokon múlik, hogyan nevelik a gyermekeiket, illetve elmennek-e a közös ünnepekre. Ezen keresztül ki tudják fejezni, szeretnék-e, hogy családjuk a közösség tagja maradjon. Ha távol maradnak az ünnepektől, és nem mennek el vendégségbe a többi családhoz, akkor szinte teljesen el tudnak veszni a közösség felügyelete alól. Kutatásom idején erre még nem tudtak példát felhozni, bár egy-két család kezdett elmaradni az ünnepekről, de még őket sem lehetett „közösségen kívülieknek” nevezni.

6. A nők és a munka

A lányok identitástudatában nagyon fontos kérdés, milyennek látják édesanyjuk szerepét a családban. A megkérdezett afgán családok egyikében sem dolgozott a feleség. Ahol nem volt férj (elesett a háborúban Afganisztánban), ott az ismerősök segítettek, és kezdetben az állami támogatások is. Három anyuka azt mondta, hogy amikor a gyermekek felnőnek, tehát mindegyik iskolába megy, majd szeretnének ők is dolgozni. Legszívesebben angolt és számítógép-ismeretet tanultak volna. Úgy gondolták, ezt majd otthon is tudnák használni. (Még nem adták fel a reményt, hogy egy nap visszamehetnek Afganisztánba). A szülők elmesélték, hogy az ide érkezett családok egy részében, elsősorban a fárszi családokban, a feleség dolgozott Afganisztánban. Legtöbben tanárok vagy titkárnők voltak. Fontos megjegyezni, hogy a hazánkban élő afgán családok 90%-a kabuli. Magyarországon a nyelvtudás hiánya miatt az is akadályt jelentett, hogy sok olyan állást töltenek be a nők hazánkban, amelyek elképzelhetetlenek lennének Afganisztánban. Elsősorban az döbbentette meg őket, hogy a nők a piacon, vagy egyáltalán bárhol is árulnak. Ez otthon nagyon illetlen lenne. Hozzátették, hogy „az itteni alacsony fizetésekért, nem engednénk dolgozni a feleségeket illetve anyákat. Megalázó lenne”.

Amikor megkérdeztem a 13-15 éves lányokat és fiúkat, mik szeretnének lenni, azt mondták, hogy tanárok, ügyvédek, orvosok és bankárok. Az egyik kamasz fiú megjegyezte: lehet, hogy itt a lányok egyetemi diplomát szereznek, de nehezen tudja elképzelni, hogy valójában majd dolgozni is fognak. „Csak ha nagyon muszáj, ha nem él meg másként a család. De majd a férjük eltartja őket”. Azonban hozzátette, hogy ha esetleg tanítónőként akarnak dolgozni, akkor esetleg igen, hiszen „végül is az nekik való munka”. Az egyetemista lányok erre úgy feleltek, hogy ha nem használják majd a diplomájukat, akkor az azért lesz, mert Magyarországon az alacsony fizetések miatt nem éri meg egy nőnek dolgozni. „Lehet hogy mi is csak gyermekeket nevelünk inkább” – tették hozzá. Azt is fontosnak tartották megjegyezni, hogy „az afgán lányokat nem nevelik felelősségtudatra”. Vagyis hiába tanulnak most, tisztában vannak vele, hogy úgyis férjük feladata lesz a család eltartása. Azonban mindig erősen hangsúlyozták, hogy nem is olyan rossz otthon lenni, hiszen akkor annyi ideje van a nőnek vásárolgatni és vendégségbe járni, és hogy ők azt nagyon élvezni fogják. Többször is megkérdezték tőlem: „Miért jó egy magyar nőnek olyan sokat dolgozni? Úgy sajnáljuk őket. Annyi dolguk van: a munka, a gyermekek, a család...”.

A fiatalabb lányok még nagyon határozottan vallották, hogy ők igenis dolgozni fognak. Az egyik így fogalmazott: „Én nem akarom azt csinálni, amit az anyukám. Nem akarok csak úgy otthon lenni és unatkozni. Dolgozni akarok”. Ebben a kijelentésben megfigyelhető volt a kortárscsoport és a magyar iskolarendszer hatása. A lány az egyik legjobb tanuló volt az osztályban, és mindenki „szép jövőt” jósolt neki. Természetesen a magyar szokásokból és elvárásokból kiindulva. Kutatásom idején még ő is ezt tartotta szem előtt. A szülei is támogatták továbbtanulását, azonban majd csak a jövőben derül ki, hogy valóban dolgozni fog-e. A fent már idézett fiú, aki büszke volt arra, hogy a húgából tisztességes afgán lányt nevel, azt mondta, hogy ő csak olyan férfihoz adja feleségül a húgát, aki engedni fogja, hogy gyermekorvos lehessen, mert az szép pálya egy nőnek. „Meg is ölöm, ha nem engedi meg neki”. Ez a kettősség, azaz az otthonról hozott minták, és az itteni elvárások és meglevő lehetőségek keveredése, nagyon jól tükröződött a kamasz lányok jövőjéről való beszélgetések során. Az egyik kamasz lány, a többiekkel ellentétben, elmesélte nekem, hogy nagyon örül annak, hogy van bátyja: „nem kell majd dolgoznom, hiszen a férjem vagy ő úgyis el fog tartani”.

Aihwa Ong Kaliforniában kutatta a délkelet-ázsiai migráns és menekült közösségeket. Kimutatta, hogy súlyos zavarokat okozott a családokban az, hogy a nők hamarabb találtak munkát, mint a férfiak, és így nagyobb önállóságra tettek szert; illetve, hogy az amerikai családsegítő központ azt tanította, hogy az USA-ban nőknek és férfiaknak azonos jogaik vannak. Ez ahhoz vezetett, hogy sok családban a férfiak az alkoholhoz fordultak, vagy otthon erőszakkal próbáltak megcsappant tekintélyüket visszaszerezni. Mindemellett a családokban drasztikusan növekedett a válások száma is (Ong 1996:743-744). Kutatásom idején ezek a folyamatok még nem következtek be az afgán közösségben. Azonban ebből a szempontból is érdekes lesz megnézni, hogy a mostani lányok valóban dolgozni fognak-e, és hogy ez a hagyományos „afgán családi szerkezetek” felbomlást fogja-e okozni. Ong azt is leírja, hogy az amerikai szociális munkások is részt vesznek az „ázsiai patriarchális rendszer elleni harcban”, és megpróbálják a nőket „képessé tenni” arra, hogy harcoljanak a jogaikért (uo. 745). Ez még nem jelentkezett Magyarországon, azonban, ahogyan azt korábban már említettem, még nem lehet megmondani, hogy mindez megtörténik-e a jövőben nálunk is.

7. Házassági szokások és „afgánnal lenni”

Mindegyik család hangsúlyozta, hogy a vallási különbségek miatt jelentős különbség van a magyar és az afgán házasságkötési szokásokban, illetve a párválasztás terén is. Bár a Korán szerint egy muzulmán férfi választhat nem muzulmán párt is, addig egy muzulmán nő ezt nem teheti meg. Arra a kérdésre, hogy a szülők mit szólnának ahhoz, ha az itt élő afgán fiúk és férfiak magyar feleséget választanának, legtöbbször az volt a válasz, hogy nem örülnének neki, de, ahogy az egyik apuka megjegyezte, nagyon is elképzelhető, hogy ez fog történni. Sok szülő azt mondta, hogy ha mégis magyar mellett döntenek, akkor „a házasság úgyis váláshoz fog vezetni, hiszen a magyaroknál annyi a válás”. A vegyes házasságoknál, elmondásuk szerint, a feleség nem járt el az afgán ünnepekre, és így az afgán férj is lassan eltávolodott a közösségtől. Ráadásul, fűzték hozzá, a magyar feleség máshogy fogja majd nevelni a gyermekeket, és „azok már nem is lesznek igazi afgánok”. Az egyik anyuka hozzáfűzte, hogy ő már most mondogatja a 6-7 éves fiainak, hogy feltétlenül afgán feleséget válasszanak. Az egyik vegyes házasságban élő afgán férfi szerint viszont a családok hiába ragaszkodnak majd ehhez, hiszen „ha egyszer valaki bekerül az egyetemre, akkor már úgysem lehet őt befolyásolni. Mit tud majd akkor mondani a szülő?” Szerinte semmit sem…

Az egyik fiú úgy fogalmazott, hogy egy afgán nemcsak azért afgán, mert annak születik, hanem annak is kell éreznie magát a szíve legmélyén. „Tudnia kell, hogy mit tehet, és mit nem, és tudnia kell, hogy mi a kötelessége”. A vegyes házasságokban született gyermekeknél az számít majd, hogy ők minek fogják magukat gondolni. Karl Erik Knutsson Dél-Etiópiában végzett kutatásai során írta le, hogy ahhoz hogy valaki „igazi” arszi legyen, nem csak annak kell születnie, hanem úgy is kell felnövekednie, és később aszerint is kell élnie (Knutsson 1969, in Barth). Ha valaki elveszíti identitásának azon részét, hogy a többi arszi közös életében aktívan részt vesz, akkor hiába arszi geneológiailag, már nem számít többé „igazi” arszinak. Tehát hiába afgán egy gyermek apukája, és elvileg hiába számít afgánnak, azt a közösség is tudja, hogy csak akkor lesz belőle „igazi” afgán, ha megtanulja a nyelvet, muzulmán lesz, és eljár az afgán közösségbe, amely azokat az értékeket közvetíti számára, amelyek fontosak ahhoz, hogy a többi afgán őt is afgánnak tekintse. Michael Stewart úgy fogalmaz, hogy akkor lesz valaki igazi roma, ha megtanulja a romani nyelvet, mivel ennek ismerete fontos szerepet kap az egyén identitásának alakításában, hiszen ezen keresztül kerül kapcsolatba a közösség többi tagjával (Stewart 1997:59). A nyelvtudás hiánya legtöbbször az oka annak, hogy a vegyes házasságok feleségei nem jártak a közösség ünnepeire, és éppen ezért hangsúlyozták a megkérdezett családok, hogy a gyermek nevelésénél fontos kérdés, hogy az apa megtanítja-e a gyermeket fárszi illetve a pastu nyelvre. Stewart is utal arra, hogy nem elég romának születni, fontos az is, hogy az egyén folyamatosan megerősítse az identitását azzal, hogy részt vesz a közös programokon, és kimutatja a ragaszkodását ahhoz, hogy a „roma módon” él (uo. :92).

A kamasz fiúk azt mondták, hogy ők feltétlenül afgán feleségben gondolkoznak, még ha mindig lesznek is majd magyar barátnőik. Az egyik fiú hozzátette, hogy szerinte azok a fiúk, akiknek itt vannak a szülei, biztos, hogy afgán feleséget fognak választani, meg azok is, akik egyedül vannak, de gazdagok. „Nekik lesz pénzük arra, hogy jó feleséget hozassanak majd otthonról, vagy Pakisztánból. A szegényebbek meg..., hát nekik lehet, hogy csak magyar feleség jut”. Azt azonban egyik család sem fogadná el, hogy egy afgán lány ne afgán férjet válasszon. Ha ez mégis bekövetkezne, bár a legtöbben még a felvetést is elutasították, „az a lány hibája és szégyene lesz”, mondta az egyik anyuka, de rögtön hozzátette, hogy „a család is belehalna szégyenébe”. Az egyik báty úgy vélekedett, hogy ő nem aggódik a húga miatt, hiszen ismeri annyira, hogy jól fog dönteni, és eszébe sem jut majd a Korán ellen vétkezni.

Afganisztánban a szülők beszélik meg egymás között a házasságot és a fiú nászajándékát. A fiú szülei kérik meg a kiválasztott lány kezét a lány szüleitől, illetve idősebb férfi rokonaitól. Régen előfordult az is, hogy a fiatalok nem is látták egymást az esküvő előtt. Az itt lakó családok mindegyike azt mondta, hogy természetesen a lányoknak is lesz beleszólása abba, hogy melyik kérőt is válassza a család, tehát az ő véleményüket is szem előtt fogják tartani. Jávor Kata azt írja a falun végzett kutatásai alapján, hogy az egyén a családon keresztül lép be a társadalomba, hiszen ezen keresztül válik valaki megítélhetővé (Jávor 1989:142). Természetesen Jávor nemcsak a párválasztásra gondolt, hanem a család véd- és dacszövetségére is. A család szerepét az egyén megítélésében én most csak a családok párválasztására szeretném kivetíteni. Az afgán közösségen belül, a megkérdezett családok elmondása alapján, annak alapján választanak fiút és lányt, hogy a családja mennyire vallásos illetve liberális. Természetesen nem lehet kihagyni a vagyon szerepét, és azt sem, hogy pastun vagy fárszi-e az illető. Az egyik idősebb nő is elmesélte, hogy csak olyan családhoz adta feleségül a lányát már Afganisztánban is, amelyik megígérte, hogy engedi majd a lányt dolgozni. Az egyetemista lányok bátyja is azt mondta, hogy aki megkéri majd a lányok kezét tőle, az eleve csak „szabad gondolkodású” lehet, hiszen egy erősen vallásos nem is jönne az ő családjához leánykérőbe, ahol a lányok egyetemre járnak, és még esetleg dolgozni is akarnak. A lányok többször kifejezték aggodalmukat és félelmüket afelől, hogy ki lesz majd a férjük, illetve hogy hol fogják azt a férfit megtalálni. Itthon, vagy esetleg Hollandiában, valamilyen ismerősön keresztül?

Azt feltétlenül szükségesnek tartom megjegyezni, hogy szép titokban néhányuknak volt magyar „barátja”, illetve kamaszkori szerelme. Ez volt a legnagyobb féltve őrzött kincsük, és örültek, hogy legalább nekem elmondhatták. Sok dilemmát okozott minden egyes tanulmány illetve dolgozat elkészítésénél, hogy leírhatom-e azokat a titkokat, amiket rám bíztak, pl. ha tudtam, hogy valamelyik kamasz cigarettázott, vagy ha elmesélték a tizenéves lányok, hogy fiúztak. Nevek és részletek nélkül azonban fontos ezekre is utalnom, hogy átfogó képet kaphassunk a közösségről. Helena Wulff, aki Southwickban, Londonban végzett kutatást 20 fekete és fehér lány között, is elmesélte, hogy nehéz helyzetben volt, amikor a lányok szülei azután érdeklődtek, hogy mit is csinálnak a lányaik esténként. Én is tisztában voltam vele, hogy a titkaikat meg kell őriznem, még ha ez azzal is járt, hogy a szülőknek néha tagadnom vagy hazudnom kellett, mint ahogy Wulff is tette több esetben (Wulff 1988:134).

Két lány azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ha nekik lesz gyermekük, akkor mindent megengednek majd nekik, mindent, amit nekik nem volt szabad. Az anyukák, mint mesélték, mindig mondogatják nekik, hogy márpedig ez az élet rendje, és nekik sem volt szabad nagyon sok minden, ők sem nézhettek sosem fiúkra, de túlélték. Az egyik anyuka megjegyezte, hogy „a lányokat kell nevelni arra már kiskoruktól kezdve, hogy mit szabad tenniük, és mi lesz a feladatuk a házasságban, nem pedig a fiúkat arra, hogy mit várhatnak el tőlük”.

„Az afgán lányoknak muszáj a férjükhöz költözni”. Többen is mesélték, hogy ha Magyarországon nem lesz „megfelelő partner”, akkor majd találnak Németországban, vagy Hollandiában. Amikor megkérdeztem az egyik anyukát, hogy akkor ez azt jelenti-e, hogy a lányának esetleg még Magyarországot is el kell majd hagynia, csak annyit felelt: „igen, mindenféleképpen el kell majd mennie a férjével”. Afganisztánban a fárszi és pastun népek patrilokális társadalmak, azonban Magyarországon többször előfordult, hogy a pár önállóan, külön albérletbe költözött, hiszen nem éltek Európában a szülők, ráadásul az albérletekben sem fért el sok család, tehát ezekben az esetekben felborultak a szokások és normák.

Amikor az interjúk során arra próbáltam meg választ találni, hogy a családok szerint milyen lenne az életük, ha Afganisztánban maradtak volna, mindenki elkeseredetten utalt az évek óta dúló háborúra, és a tálibok szigorú szabályaira. Az egyik anyuka, aki itt ment férjhez egy afgán férfihoz, ezt így fogalmazta meg: „biztos vagyok benne, hogy nagyon rossz férjem lenne, és még vásárolni sem engedne ki”. Egy másik anyuka úgy vélekedett, hogy ha otthon maradtak volna, akkor a gyermekei analfabéták lennének, és a háború mellett sok betegség és vírus fenyegetné őket. Amikor arra kerestem választ, hogy vissza szeretnének-e térni Afganisztánba, az összes felnőtt azt a választ adta, hogy igen. „Ha béke és biztonság lesz egyszer, akkor igen”. Az már nehezebb kérdés, hogy mi lesz a gyermekekkel. Van olyan szülő, aki azt felelte erre, hogy szeretné, ha a gyermekei itt be tudnák fejezni az iskolát, hogy otthon ne kelljen mindent előröl kezdeniük. A kérdés az, tette hozzá, hogy akkor majd hogyan fognak egymással kommunikálni: „Magyarul fognak írni? Mi azt nehezen olvassuk. A gyermekek pedig nem ismerik az afgán betűket”.

Az egyik vegyes házasságban élő férfi, aki még egyetemistaként jött ide, erre azt felelte, hogy a gyermeknek már Magyarország a hazája. „Mondjuk ha most abbamaradna a háború, még akkor is kellene vagy 10 évet várni, amíg az összes aknát felszedik, és olyan körülmények lesznek, ahová vissza lehetne menni”. Hozzátette, hogy már ő maga sem egészen biztos abban, hogy hová is tartozik, hiszen „már se nem afgán, se nem magyar”. „Magyarország a második hazám, de így vannak ezzel a többiek is, akik itt tanultak, és itt maradtak.” Nem biztos benne, hogy valaha is vállalja azt, hogy haza- illetve elviszi a családját Afganisztánba. Bár megfigyeltem, hogy amint a fiúk idősebbek lettek, el kezdtek Afganisztánról olvasni, és növekvő figyelemmel kísérték az eseményeket, az egyik 20 éves fiú is megerősítette, hogy már ő is egy kicsit hazájának érzi Magyarországot is, hiszen élete felét itt töltötte. Hozzátette: „bár az itt született húgaim mindig afgánok maradnak, azért nekik már Magyarország fogja jelenteni a hazát”.

A gyermekek már nemigen emlékeztek szülőföldjükre, illetve a szüleik által sokszor emlegetett Afganisztánra , és az események sem érdekelték őket. Nagyon távolinak tartották. Ha kérdeztem őket valamiről, nagyon szívesen válaszoltak és lelkesen magyaráztak, azonban sokszor találkoztam azzal a válasszal is, hogy „nem tudom, már nem emlékszem”. A lányok nagy része azonnal azt felelte kérdésemre a visszautazással kapcsolatban, hogy „Dehogy mennék oda vissza! Mi közöm van nekem Afganisztánhoz? Elvesznék ott, és senkit sem ismerek. Itt vannak a barátaim”. A szülők sem voltak biztosak abban, hogy az itt született gyermekek valaha is látni fogják Afganisztánt.

Amikor egy kis csoport kamasszal beszélgettem, felmerült az a kérdés, hogy mitől is afgán illetve magyar valaki. A végén teljesen belekeveredtek maguk is. „Én teljesen afgán vagyok. De az egyik kisfiú már kérdezgette az anyukáját, hogy ő miért nem magyar, hogyha egyszer ő itt született. Tényleg, miért is nem?” „Afgánok vagyunk, hiszen ott születtünk. Azonban a kisöcsém Pakisztánban született, ...akkor ő pakisztáni, ugye?” „Dehogy! Ő is afgán!” „Ja?!... Biztos?!” „És aki itt született?” „Az is afgán”. „És akkor mikor lennének magyarok?” „Nem is tudom....” „Soha, mondom, hogy soha”. Az egyik anyuka is elmesélte, hogy az ötéves kisfia folyton azt kérdezgeti, hogy ő tulajdonképpen miért is nem magyar, hiszen „ugyanúgy itt született, mint a magyarok!” Amikor megkérdeztem a kamaszcsoportot, hogy szeretnének-e magyarok lenni, először azt vágták rá, hogy „soha....”, de azután egy kicsit elgondolkozva hozzáfűzték, hogy „azaz ... is-is”. Az egyik 10 éves fiúnál nagyobb gondot okozott ez a kérdés, ő ezt a választ adta: „én afgán – magyar, azaz magyar – afgán vagyok... vagy mit tudom én?!”. A kicsit idősebbek határozottan állították, hogy ők sosem lesznek magyarok, de a gyermekeik sem. Wulff is leírja, hogy a bevándorlók gyermekeinél sok gondot jelent önbesorolásuk: vagy „fekete angoloknak”, vagy „fél-íreknek”, vagy „se nem igazán angol, se nem igazán jamaikainak” mondják magukat (Wulff 1988:15).

8. Iskola

Az összes felnőtt és kamasz azt mondta, hogy Afganisztánban sokkal könnyebb az iskola, hiszen amit Magyarországon tanultak kémiából és fizikából, azt otthon csak a gimnáziumban tanulták volna. Ráadásul itt a szülők sem tudtak gyermekeiknek segíteni. Mivel többen sok évet vesztettek otthon az állandó háború miatt, illetve a több hónapos vagy éves vándorlás, menekülés során, már nem is tudták utolérni korosztályukat. Jó példa volt erre az a család, ahol a kutatásom második felében érkezett 16 és 14 éves kamasz az általános iskola 6. osztályába volt kénytelen járni. Akik 10. életévük betöltése után érkeztek ide, sokkal nehezebben tudtak beleszokni a magyar iskolarendszerbe, elsősorban a tankövetelménybe. Pár évig tartott, amíg annyira jól el tudták sajátítani a magyar nyelvet, hogy fel tudtak zárkózni osztálytársaikhoz. Az is gondot jelentett, hogy az évkimaradások miatt a különböző életkorú testvérek egy osztályba kerültek, ami néha megnehezítette az idősebbik testvér beilleszkedését, illetve önbecsülésének visszaszerzését. Nagy pszichikai terhet jelentett számukra az, hogy amellett, hogy a korosztályuknak megfelelő csoportoknál jóval fiatalabbakkal voltak együtt, még a kistestvérrel is „egy szintre” kerültek az iskolában.

Többen is furcsának találták, hogy a magyarok nem tisztelik a tanáraikat. „Engem szeretnek a tanárok a legjobban, mert én tisztelem őket. Afganisztánban a tanár el is verheti a diákokat, úgyhogy ott nagyon félnek tőlük. No de itt?” – mesélte egyikük. A kamaszok nagy része szerette az iskolát és a társakat, és mindannyian barátkoztak magyarokkal is, bár a legtöbbjük legjobb barátja vagy barátnője afgán volt. Azonban panaszkodtak arra, hogy egyikük kishúgát „cigánykának” csúfolták az iskolában, vagy többeket néztek „cigánynak” az utcán, sokszor maguk a romák is. Ezt ők komoly sértésnek vették. Több fiú úgy reagált az ilyen támadásokra, hogy összeverekedett a sértegetőkkel. Mások azt is elmesélték, hogy a magyar fiúk gyakran féltékenyek voltak rájuk, mivel ők nagyobb sikert értek el a lányoknál, és ez is vezetett már verekedéshez. Az egyik fiú arról is beszámolt, hogy őt sokszor piszkálták a kiejtése illetve származása miatt. „Pedig ők is milyen buták! A legtöbbjük nem is tudja, hogy hol van Afganisztán! Az egyik srác anyukája meg azon gúnyolódott, hogy milyen ország már az, ahol az asszonyok csadorban járnak. Erre én azt válaszoltam, hogy mi lenne, ha én is nevetnék a magyar népviseleten? Én nem nevetem ki ezeket a szokásokat, akkor más se nevessen a miénken”. Mindezek ellenére a legtöbben ezt mondták: „nincs semmi bajunk sem a magyarokkal”.

Öltözködésben az afgán kamaszok nem tértek el magyar társaiktól, és ők is követték a legújabb divatot. Az afgán népviseletet saját ünnepeikre sem vették fel, mert sokuknak nem is volt: vagy kinőtték a régit, vagy nem is tudták magukkal hozni, de a legfőbb érvük az volt, hogy „az olyan ciki”. Csak az idősek szerettek az „afgán ruhában” és fejkendőben járni. A kamaszok többsége nagyon szerette az új európai zenei slágereket, mind a magyarokat, mind a külföldieket. Ha diszkóba nem is járhattak, szívesen táncoltak együtt a lányok valakinek a szobájában, vagy titokban az iskolában. Legtöbbjük azt mondta, hogy ők már el is felejtették, hogyan kell táncolni az afgán zenére, meg „az is olyan ciki”. Az afgán ünnepeken és lakodalmakon persze csak afgán zene volt, de mint ahogy korábban már említettem, a kamaszok sem táncoltak, még ha elviekben szabadott volna is nekik. (A fiatalabb lányokra, 12-14 év alatt, nem vonatkoztak azok a szigorú szabályok, mint a felnőttekre). A fiúk pedig egyenesen elszaladtak, ha azt kérdezték tőlük, hogy miért nem táncolnak. A felnőttek és a huszonéves lányok viszont azt mondták, hogy ők sem az európai zenét, sem a táncot nem szeretik.

Az afgán családok nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem, hívtak meg magyarokat az otthonukba, a gyermekek barátai sem jártak fel hozzájuk. Csepelen az asszonyok szinte minden délelőtt, amíg az idősebb gyermekek az iskolában voltak, valamelyiküknél vendégeskedtek, szinte minden lehetséges szabad pillanatot együtt töltöttek. Az egyik kamasz fiú szerint sok afgán lassan nyitott, a rossz emlékek miatt. „Nem szokás akárkit csak úgy meghívni vagy fogadni..., csak ha már nagyon ismerik”.

III. Összegzés és fennmaradó kérdések

Hogy a kutatásom során megkérdezett fiatalok és gyermekek mennyire „felejtik” el afgán szokásaikat, illetve mit adnak majd át gyermekeiknek mindabból, amit a szüleik tanítottak nekik, majd csak a jövőben tudhatjuk meg. A legtöbb afgán gyermeknek, ha lehet így mondani, „kettős identitása” volt. Egyfelől próbáltak megfelelni az iskolai követelményeknek, hogy a kortárscsoportok elfogadják őket, viszont végig szem előtt kellett tartaniuk a magyar kultúrától eltérő családi háttért is, ami legtöbbször feszültséget okozott bennük. Ehhez nagy részben még az is hozzájárult, hogy mindegyik afgán szülő azt mondta, hogy számukra az a legfontosabb, illetve az a mérvadó, hogy a többi afgán mit mond, és hogyan vélekedik. A jövőre nézve az a nagy kérdés, hogy az utódok képesek lesznek-e azokat az értékeket felismerni, amelyek valóban domináns szerepet játszottak elődeik (itt főleg a nagyszülőkre és idősebbekre, vagyis azokra az afgánokra gondolok, akik felnőttként érkeztek Magyarországra) identitásában (Váriné Szilágyi 1989:117), illetve hogy mekkora szerepe lesz a korunkban oly nagy szerepet játszó értékközvetítőnek, a tömegkommunikációnak, hiszen az összes gyermek és kamasz (a felnőttekkel együtt) a szappanoperákon és európai reklámokon nőtt fel. Akármikor mentem valamelyik családhoz, biztos, hogy valamelyik sorozatot nézték.

Az interjúk alapján azt állapíthattam meg, hogy a kamasz fiúk büszkék voltak arra, hogy afgánok, és valahol büszkék voltak arra is, hogy rájuk sokkal több feladat hárult, mint magyar társaikra. Habár a legtöbb lány is azt mondta, hogy végső soron örül neki, hogy afgán, és „nem cserélné el másra”, náluk jobban megfigyelhető volt egyfajta sóvárgás is magyar társaik nagyobb szabadsága és lehetőségei után. A lányok többször beszéltek az itteni élet „jó oldaláról és pozitívumairól” is. Az anyukák, amikor a gyermekek jövőjéről kérdeztem őket, szinte csak a lányok miatt aggódtak, hiszen tudták, hogy egészen kiskoruktól kezdve arra kell őket tanítani, hogy egy pillanatra se felejtsék el, hogy afgánok, és sosem lehetnek olyan szabadok, mint a magyarok. „Ezt muszáj nekik megérteni. A saját érdekükben”. A fiúknak nagyobb szabadságot engedélyeztek, és a legtöbben érezték, hogy őket nehéz lesz később korlátozni.

A jövőben feltétlenül fontosnak tarom annak megvizsgálását is, hogy azok számára, akik eltávolodnak az afgán közösségtől, mik azok az értékek, amelyektől elhatárolódnak, illetve amelyekkel nem tudnak vagy nem akarnak az új környezetben azonosulni. Az is meghatározó tényező lesz, hogy a jövőben ideérkező afgán családok hogyan tudnak beilleszkedni a már meglévő közösségbe, illetve hogy kialakulnak-e különböző csoportok az Afganisztánból érkező családok között, akár a különböző származás, akár az eltérő érdekek miatt. (Fontos azonban megjegyeznem, hogy már kutatásom vége felé is jelentősen lecsökkent az Európába menekülő afgánok száma, és ez azóta sem változott. Ráadásul az interjúk során több család is elköltözött Nyugat- Európába, tehát az általam vizsgált közösség száma is jelentősen lecsökkent. Ezek a tényezők jelentősen befolyásolnak majd minden későbbi felmérést illetve kutatást.)

Amikor az egyik fiú elmesélte, hogy a családja esetleg megkapja a magyar állampolgárságot, rákérdeztem, hogy ez mennyiben fogja megváltoztatni viszonyukat Magyarországhoz. Azt a választ kaptam, hogy semennyire sem, hiszen ők mindig is afgánok maradnak. Elmondása szerint csak is arra jó a magyar állampolgárság, hogy akkor vízum nélkül utazhatnak majd egész Európában. Ayse C. Caglar szerinte az állampolgárság „a kulturális tőke intézményesült formája”, hiszen ez erősen „befolyásolja az egyénnek a társadalom egészében elfoglalt helyzetét” (Caglar 1999:122). Ő a Németországban élő törököket vizsgálva jutott erre a megállapításra. Magyarországon, kutatásom idején, még egyik afgán család sem szerezte meg az állampolgárságot. Egy későbbi felmérés feladata lesz megvizsgálni, hogy annak megszerzése után mennyiben fog változni az egyének véleménye arról, hogy miben más egy „afgán-magyar” a „magyar magyartól”, illetve megváltoztatja-e majd a közösséghez fűződő viszonyukat.

Bár dolgozatomban tettem egy-két utalást a vegyes házasságokra, nem elemeztem ezeket részletesen, mivel úgy gondoltam, hogy ennek a legmegfelelőbb módja az lenne, ha nemcsak az afgán családokat venném alapul, hanem más muzulmán-keresztény vegyes házasságokat is. Egy összehasonlító elemzés jobban kimutatná, hogy az eltérő vallású és nemzetiségű családokban született gyermekek nevelése miben hasonlít, illetve tér el egymástól és a magyar családoktól, valamint hogy a fiatalok identitásának kialakulása mutat-e azonos vonásokat.

/Az írás átvétel az Antroport internetes szakmai folyóirat közleményei közül/.

Felhasznált szakirodalom

Allport, Gordon W. 1999. Az előítélet. (The Nature of Prejudice). Budapest: Osiris.

Banton, Michael 1988 Racial Consciousness. London: Longman Group UK.

Barth, Fredrik 1969 Introduction. In Fredrik Barth (ed.) Ethnic Groups and Boundaries. London: George Allen  Unwin, 9-38.

Bell, Linda 1997 Hidden Immigrants. Legacies of Growing up Abroad. Indiana, USA: Cross Cultural Publications, Inc.

Caglar, Ayse C. 1999 Törökök Berlinben: társadalmi kirekesztés és mobilitási stratégiák. Replika, 38:121-135. Budapest: Replika Kör.

Chance, Norman A. 1965 Acculturation, Self-Identification, and Personality Adjustment. American Anthropology, Volume 67:972-393.

Dahya, Badr 1974 Pakistani Ethnicity in Industrial Cities in Britain. In: Abner Cohen (ed.) Urban Ethnicity. London: Tavistock Publications, 77-116.

Dundes, Alan 1983 Defining Identity through Folklore. In: Anita Jacobson-Widding (ed.) Identity. Stockholm, Sweden: Almqvist § Wiksell International, 235-263.

Flores-Meiser, Enya P. 1983 Fireld Experience in Three Societies. In: Robert Lawless – Vinson H. Sutlive Jr. – Mario D. Zamoro (eds.) Fieldwork. The Human Experience. New York: Gordon and Breach, Science Publishers, Inc., 49-61.

Fortes, Meyer 1983 Problems of Identity and Person. In: Anita Jacobson-Widding (ed.) Identity. Stockholm, Sweden: Almqvist – Wiksell International, 389-401.

Glazer, Nathan – Moynihan, Daniel P. 1963 Beyond the Melting Pot. Cambridge: M.I.T. Press.

Hannerz, Ulf 1974 Ethnicity and Opportunity in Urban America. In: Abner Cohen (ed.) Urban Ethnicity. London: Tavistock Publications, 37-76.

Jacobson-Widding, Anita 1983 Introduction. In: Anita Jacobson-Widding (ed.) Identity. Stockholm, Sweden: Almqvist – Wiksell International, 13-33.

Jávor Kata 1989 A család, a szerepek és az identitás alakulása falun. In: Váriné Szilágyi Ibolya – Niedermüller Péter szerk. Az identitás kettős tükörben. Budapest: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 141-173.

Knutsson, Karl Eric 1969. Dichotomization and Integration. Aspects of Inter-Ethnic Relations in Southern Ethiopia. In Fredrik Barth (ed.) Ethnic Groups and Boundaries. London: George Allen  Unwin, 86-100.

Mars, Leonard 1999 Celebrating Diverse Identities, Person, Work and Place in South Wales. In: John R. Campbell – A. Rew (eds.) Identity and Affect: Experiences of Identity in a Globalizing World. London: Pluto Press.

Marton Klára 2000 Mitől mások az afgánok? Ahogy magyarországi afgán kamaszok és szüleik látják. In: Sik Endre, Tóth Judit (eds.) Diskurzusok a vándorlásról. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 38-49.

Niedermüller Péter 1999 Etnicitás és politika a késő modern nagyvárosokban. Replika, 38:105-120. Budapest: Replika Kör.

Ong, Aihwa 1996 Cultural Citizenship as Subject-Making. Current Anthropology, Vol. 37:737-751.

Ovesen, Jan 1983 The Construction of Ethnic Identities. The Nuristani and the Pashai of Eastern Afghanistan. In: Jacobson-Widding, Anita (ed.) Identity. Stockholm, Sweden: Almqvist – Wiksell International, 321-335.

Redfield, Robert – Linton, Ralph – Herskovits, Maleville Jean 1936 Memorandum on the Study of Acculturation. American Anthropology, Volume 38:149-152.

Rex, John 1986 Race and Ethnicity. England: Open University Press.

Sárkány Mihály 1988 Az identitás kutatása az angol és az amerikai szociál- és kulturális antropológiában. In: Váriné Szilágyi Ibolya – Niedermüller Péter szerk. Az identitás kettős tükörben. Budapest: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 39-59.

Sárkány, Mihály 1980 Kultúra, etnikum, etnikai csoport. Néprajzi csoportok kutatási módszerei. In: Paládi-Kovács Attila szerk. Előtanulmányok a Magyarság Néprajzához, 7. Budapest: MTA Néprajzi Kutatócsoport, 41-55.

Sárkány Mihály 1992 Modernization, cultural pluralism and identity: an approach from cultural anthropology. In: Zaghloul Morsy (ed.) Prospects. Quaterly Review of Education, No. 81:21-30. UNESCO.

Somlai Péter 1977 Szocializáció. A kulturális átörökítés és a társadalmi beillesztés folyamata. Budapest: Corvina.

Stewart, Michael 1997 The Time of the Gypsies. Boulder, Colorado: Westview Press, A Division of Harper Collins Publishers, Inc.

Szakáts Mária Erzsébet 1993 Az Erdélyből áttelepült magyarok otthonképe. In: Sik Endre – Tóth Judit szerk. Táborlakók, diaszpórák, politikák. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 91-119.

Váriné Szilágyi Ibolya 1989 Értékelsajátítás és személyiségépítés a mindennapokban. In: Váriné Szilágyi Ibolya – Niedermüller Péter szerk. Az identitás kettős tükörben. Budapest: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 110-141.

Wulff, Helena 1988 Twenty Girls: Growing up, Ethnicity and Excitement in a South London Microculture. Stockholm, Sweden: Stockholm Studies in Social Anthropology.