Az alábbi írás egy másutt már megjelent publikáció. Ide átemelése talán csak annyival indokolható, hogy régóta elszánt törekvésem a romániai magyar és a magyarországi szak- vagy szépirodalom érdemi, esetleg csak figyelemre méltán érdemes újságainak/újdonságainak „tükrözése” a kisebbségi térben. Ez az (amúgy privát feladatnak vagy önjelölt fontoskodásnak is tekinthető) elszántság nem kizárólagosan a nyelvi-etnikai értelemben vehető kisebbségiségre fókuszál, mert ilyen szempontból a lelki, a függőségi, az ideológiákon túli, a világképi megrögzöttségek közötti vagy másságosságokat valamiképpen tükröző-megjelenítő kisebbségi tudások is elementáris részét képezik (vagy kellene képezzék) annak, amit a kisebbség fogalma alá sorolhatunk. A cikk a „másságok és ezotériák” néven félrecímkézett Napút folyóirat nem régen megjelenő on-line számába készült, de épp e mássága kínálja a felfedezés titkát és örömét is: tudni olyasmiről, amire kicsiny eséllyel akadnánk rá a világhálón is. A Káfé Főnix ugyancsak előszeretettel közvetít (és mindig is közvetített) rejtekező tehetséget, benső tudást, intim értéket, s ilyeneket olykor itt is közzéteszünk a Periszkóp sajtószemle vagy Jelzések rovatában. Legyen hát egy újabb aspektus, egy ablak, esemény, történés, értékfelmutatás, mely most a Napút felé fordul, hogy saját „El Caminónk” is vezessen majd valahová…

Terrorista remete selyemtunikában

avagy átlépés az időtlenségbe

Rövid novellacímek rövid reflexió-címbe iktatva… Látszólag összefüggések nélkül. Kezdve egy remetével s egy egyszerű történettel, bevégezve az időtlenségek, őslakosok, másvilágok, berber kereskedők jókedvével, röppenéssel, csókok, lakatok és hullócsillagok bűvöletével, és a reinkarnáció kalandján túl is. Csáji László Koppány Suttogás a zajban. Rövid novellák című kötetébe lapoztam bele.ⁱ Bele, avagy át…, de kiolvasni bizony a suttogások és zajok sokszoros sokaságán át lehet csupán. Több földrész, megannyi hős, szereplő, álomalak, tünemény, kultúra, értékrend, emlékanyag, ábránd, impresszió, ismerettudomány, kaland és illusztráció…

„Nem érezte magát távol a világtól, csak az emberi gyarló­ságtól érezte magát roppant messze. Naponta hétszer imádko­zott, közte pedig szemlélődött és élelem után kutatott. Egy volt az erdő nagyobbacska lényei közül. Mint a többi lény, ő is szeme sarkából figyelte az emberek világát; anélkül, hogy közéjük vá­gyott volna. /…/

A természet küzdelmes élet-halál harcában meg tudta látni a pókfonálon megcsillanó harmatcseppek csodáit. A faluból is felhallatszottak a siralomvölgy kacagásai és sirámai. Mégsem érezte úgy, hogy ez a szemlélődés lenne létének kitel­jesedése. Az ima boldogsága majdnem kitöltötte életét; ilyenkor Isten mellé telepedett, és együtt ölelték át tekintetükkel a vilá­got, de hiányzott még valami: a feladat. Kis keresztjét már-már úgy hozta-vitte, úgy beszélt hozzá, mint a lányok a babáikkal, és korántsem érzett hiányt a beszélgetésben: imái során magával a Jóistennel diskurált, sőt, néha még barkochbázott is vele. Na de miért van ő itt, miért él e földön, mi a szerepe? Így töprengett ezen a verőfényes reggelen.

Ha őáltala csak egy különös állatot akart volna teremteni Isten ebbe a vadonba, akkor ezt könnyedén megtehette volna, alkothatott volna egy medvéből, majomból és disznóból ös­szegyúrt csupasz, lomha mindenevőt, aki – mint faja egyetlen képviselője – felbukkanásával már ki is hal. /…/

Olyan hiányérzet volt ez a szívében, amit nem gyógyított a csodálatos napsütés, sőt az őszi ízletes mogyorók vagy az imák önfeledt boldogsága sem. Ha nem is fölöslegesnek, de minden­képp olyannak érezte magát, mint aki előtt még valami fontos küldetés áll. Olyan, amit el kell végezni ahhoz, hogy teljes nyu­galommal hunyja le aztán a szemét.

Egyszer csak eszébe jutott: el kell vinnie Isten legeslegjobb hírét az emberekhez. Azt, hogy az ember legfőbb célja, hogy szeressen! A feladat, hogy a szeretetet, és ne a fájdalmat gyara­pítsuk a világban. Ha így él valaki, akkor boldog, Istennek tetsző élete van. A szeretet áramlásának egyszerű üzenetét kell elvin­nie az emberekhez. Nehéz feladat volt ez, hiszen nem vágyott hozzájuk visszamenni, még egy rövid látogatás erejéig sem. Mégis szerette őket. Egyre biztosabb lett abban, hogy – ha csak egy lágy fuvallat erejéig is – a szeretetet kell erősítenie az embe­ri szívekben, ennek csodájára felnyitni szemüket, szavára fogé­konnyá tenni fülüket. Ettől lesz jobb a világ. Fel kell kelnie, hogy a faluban prédikáljon! Legalább annyira nyugtalanította ez az új feladat, mint amennyire megkönnyebbült attól, hogy megkapta élete célját /…/

Vegyetek belőle, ha gondoljátok, s amíg megízlelitek, be­szélek nektek a szeretetről. Az ember célja a szeretet sugárzása, hogy a szeretet fényét növeljük magunk körül, akkor is, ha…” – puff, ekkor dobták rá az első sárlabdát. „…ez az igazi boldog­ság. Szeretni.” Puff, a másodikat. Folytatta: „…a szeretet nem akar rosszat a másiknak, még annak sem, aki rosszat akar neki.” Puff, puff, rohadt krumpli, löttyedt körte és sár egyszerre zápo­rozott rá. „Kéregess az anyádtól!” – ordított valaki. „Nyomorult éhenkórász!” – kiáltott más, és a többit már nem is hallotta a fe­jét ért placcsanások miatt. Felemelte a kezét, hogy az arcát védje, de a haja már teljesen tele volt az undorító mocsokkal. Röhög­tek rajta. Elhallgatott, és keresztet vetett. Lócitrom találta el a cipócskát, és vele együtt belökte a kútba mindhárom ajándékát…

Aztán behúzódott a barlangba, imád­kozott és álomba merült. Mosolygott álmában. Az üzenetet el­mondta, az ajándékot elvitte. Hajnaltájt, talán álmodta, talán nem, de friss kenyér illatát érezte. Behunyt szemmel átadta ma­gát élvezetének. A világ fényes volt és vidám. Úgy tűnt, mintha az erdő táncoló levelei közt átszűrődő napsugárban a legkisebb falubeli gyalogolna felé, és batyujában frissen sült cipót hozna ajándékba” (A remete, 7-12. old.).

Bűvösek ezek a suttogások. Nem úgy, ahogyan a báj áthatja a nemzettudatot, fohász az istenhitet, vagy a képzelet az indiai utcát, egy apáca létét vagy egy arab szerájfürdő delnőit, hanem ahogyan a lét abszurditásai is rejtett emelkedettségekkel telnek meg minduntalan, vagy ahogyan a létezés háborítatlan jelentéktelensége áthatol az illatmintákon, korokon és szituációkon is. Akár az egészséges abszurditásokig…

„Egyetemi éveim alatt törökországi utazásomról hazaérkezve ajándékot vittem keresztapámnak: egy régi oszmán ezüstérmét. „Sohasem vártam tőled ajándékot – fogadta csodálkozva, de lát­ható örömmel –, hiszen nem voltam jó keresztapád.” Igaza volt. Gyerekkorom elmúltán ritkán találkoztunk, hiszen ő apámék barátja volt, neves művészeti író, járta a szocializmusban még belátható horizontot alkotó művésztársadalmat, és kitűnő es­széket, elemzéseket írt. Ünnepelt szerző és neves szerkesztő volt, a tiltott és tűrt alkotókat is megértően fogadó, rendszerkritikus filosz. /…/

Bemutatkoztunk. Félhomály volt, a redőny majdnem egészen lehúzva. A porszemcsék a beszűrődő vékony fénycsík­ban tűnődve kavarogtak. Az íróasztalon észrevettem a török ér­met, amit annak idején a keresztapámnak adtam. „Ja, ez? Ez a szar az egyik kedvencem – mondta a nagy hatalmú szerkesztő úr. – Emlék. Egy régi büdös komcsi szerkesztő állítólag ezt szo­rongatta, amikor ennél az asztalnál főbe lőtte magát. Már nem is emlékszem, hogy melyik volt. Mind egykutya, nem igaz?” És röhögött”. (A keresztapa, 36, 39. old.)

A kiútmentes, sőt végletes helyzetek sorában ugyanakkor végighúzódik a (talán itt-ott mégiscsak kitüremkedő) képtelenségek, sejtelmes üzenetek, szinte versezetbe illő mondandóként abszurditásba fordíthatóság parttalan lehetőség-együttese is…

„Ahogy kiment, egy másik, zárt ajtó kulcslyukán belesve egy teltkarcsú hölgyet látott, aki mezí­telenül nyúlt el az ágyán és az ajtót leste. Felhúzta combjait, és oldalra fordult. Kopogott, hátha kinyitja, de a nő mintha nem hallaná. Rángatta a kilincset – mindhiába. A kulcslyukon újra belesve látta, ahogy a nő disznóvá változik, és felé röffent. Jaj! Elrohant. /…/

Oldalra nyúlt, és ma­gára húzta a koporsó fedelét. – Talán majd egyszer – sóhajtotta, és várt. Átfutottak előtte élete eseményei. Mire vége lett, a ko­porsóban ébredt fel, de a fedele már rá volt szögelve. Döröm­bölt. Semmi. Fuldoklott. Ordított. Könyörgött. Sírt. Kétségbees­ve töprengett, hogy lehet a halál érkezését ilyen hosszan érezni? Ezer évbe telt, mire békében eltűnt. Molekulái észrevétlen fosz­lottak szét, ahogy a hajnali nap tüzén a ködfoltok”. (Másvilág, 41., 44. old.)

Valahol a fuldoklások és feszengések szép sodrásában mintegy ködképként mégis beúsznak vágyak, imázsok, emberies bűvöletek, helyenként még a mindennapi erotikusság határvonalát is súroló jelzések… avagy egy létezhetetlenül beteljesületlen kamasz-szerelem hűsítő feelingje… (Nő selyemtunikában), a távolság idő-szorzatával szépülő vagy durvuló történések (Az őslakos, A Terrorista), vagy éppen a kulturális antropológus oldott kíváncsisága a létezés ezernyi más világai iránt…

„Egy orosz régész barátom, Szergej Botalov jóvoltából 2007 óta gyakran járok az Urálban. A régészeti hagyaték megismerése közben alaposan bejártuk a Dé­li- és Középső-Urált, de az uráli átjárón átkelve elkirándultunk még az Északi-Urálba is. Sátraztunk mocsarak mellett, hajdani, bronzkori városok romjainál és kurgánok tövében, tajgán, ligetes erdőkben, sziklás hegyek oldalában és a végtelen füves sztyeppén is. Útjaink során helybeli régészek ismertették az adott környék múltját az ásatások, leletek segítségével. …

Miközben a Kincses Urál című könyvemet írtam, sok történeti fejezethez – melyekben a kőkortól a réz- és bronzkoron, majd a kö­zépkoron át napjainkig áttekintem a térség múltját – az ásatásokról és a lele­tekről készült fotók hiányérzetet keltettek bennem. Hol vannak az illusztrációk közül az emberek? A csontok, urnák, halomsírok nem mutatják meg, hogyan éltek hajdanán azok, akiknek az életét kutatjuk – Szergej régészként, én pedig kulturális antropológusként. Amikor erről töprengtem, gyakran jelentek meg előttem apró jelenetek, élethelyzetek. Képzeletem így alkotta meg a hiányzó ké­peket. Ezért úgy döntöttem, hogy a történeti áttekintéshez szokatlan illusztrá­ciókat írok: apró múltfelvillanásokat. Érzéseket, történetfoszlányokat, képeket a múltból. Nem a híres emberek nagy eseményeit akartam megírni, hanem azo­kat a hétköznapokat, egyéni sorsokat, meghatározó élményeket, küszködést és boldogságot, amik közel hozzák a hajdanvoltak életét az olvasókhoz. Emberi érzéseket, amelyek hatására a múlt immár ismerős arcával fordul felénk: örö­möket és bánatokat, rettegést, ballépéseket, túlélést és küszködést, és főleg a szeretetet, ami az emberiség minden korszakon átívelő, közös hagyatéka…” (46. old.).

…

„Egy-egy szép repülést sokáig emlegetnek, sőt… Most, amikor az apó haldok­lott, átjött a közeli házból a testvére, s megfogta a kezét, leült mellé, és csak nézte a haldoklót. – Mire gondolsz? – kérdezte végül apó. Az csak annyit mondott: – Hja! Emlékszel arra a röp­tetésre, ott a kis patak kanyarulatánál? Az volt ám! – Az apó messze révedő tekintete most mintha a rohanó karikát követ­né a falakon túl. – Bizony – mondta mosolyogva az öccse –, az aztán valami volt! Fennakadt a fán, és a gallyakon még pörgött tovább! Az aztán valami volt! Egy csuda!” (47. old.)

…

„Úgy kell harcot kezdeni, hogy senki se tudja, miért kezdjük. Dzsánbá! A ti nemzetségetekből valaki elhajtja néhány lovunkat éjszaka, és Balabájék földjén engeditek el. Mi aztán megtaláljuk őket másnap, és kész az ürügy a támadásra, amire most együtt készülünk. Megkérünk benneteket is, hogy a másik irányból támadjatok rá Balabájékra, és így meg tudjuk őket szorongatni. Ha nem bontják fel önszántukból a megálla­podásunkat Szigite kezére, akkor megöljük őket. Mindet, hogy ne tudjanak bosszút állni. Jó lesz így? Rendben, akkor megálla­podtunk. Áldásom rátok”. (71. old.)

…

„Nézd, fiam, a föld a mi életünk. Mintha testünk folytatása volna. Néha gyengélkedik, akárcsak mi. Néha erősen és büszkén ontja terményeit, gyarapszik, akárcsak a családunk. Ősidők óta műveljük ezt a földet, és remélem, hogy unokáitok unokái is ebből élnek majd. Büszkén, békében. A föld az az ér­ték, ami értelmet ad a létünknek. Csak aki nem teheti meg, hogy földje legyen, vagy nem tudja megművelni, az tartja a vagyo­nát állatokban. Az állatok egyik napról a másikra elhullhatnak. Rablók elterelhetik őket. De a mi földünk itt marad, és mi az erdei bujkálásból is visszajöhetünk, megművelhetjük. Elvehetik a hasznát, de az csak olyan, mintha a rabló az állatodnak csak a szőrét és a tejét vinné el. Értitek már? A kincs valóban a földben van, akárcsak ez az arany csecsebecse, de máshogyan. A föld és a gazdája: egy. S ahogyan a családunk gyarapszik, úgy kell kiter­jesztenünk földünk határait”. (73-74. old.)

…

„Az eddig magába süppedő, rejtelmes hangokkal teli erdő új, rivalda-napra ébred, a madár­dal egyre több szólama kapcsolódik be a zenébe. Hol van már az az ugyanilyen régi nap, amikor felrobbant a közeli atomreaktor, és az erdei állatokat – kicsiket és nagyokat – darabokra tépte. Kitinpáncél, hús, vércseppek repültek a levelek, föld és csontszi­lánkok galaxisába, de végül csönd lett. Balga, semmire sem váró üresség. Távolról azonban már másnap elindultak a hangyák és férgek, hogy megvessék az új élet gyermekágyát. Szerencséjükre az embereket még jó ideig nem engedik vissza a zónába”. (Ráadás Cseljabinszkból, 86. old.)

Ami ezekből a „múltfelvillanásokból” éppen „magyarázatra” nem szorul, az talán összességében is a jelen olyan foglalata, melyet a kulturális antropológus, kultúrakutató, szimbolikus beszédmódokban keresgélő-felfedező érdeklődő maga is úgy fogalmaz meg a legközvetlenebbül, „mintha ők mondanák”, a narratíva akár mesei, akár eposzi, akár struktúráktól semmiképpen nem kötött más közlésmódjai szerint. E szinte kötötten szabad átmesélése történésnek és létnek, eseménynek és tüneménynek, rendszernek és rendhiánynak, impressziónak és depressziónak az emberi létek oly széles köreit fogja át, hogy ezek szinte hullámzanak, mintegy elveszítik vagy maguk mögé utasítják történeti kiindulópontjaikat, s így az öröklét felé jutásra formálnak igényt. S ezáltal Csáji szövege úgy mesei, hogy az emberi nem impresszív kitárulkozásaiba ívelő tartalmai a visszafogott drámaiságot is épp oly magabiztosan sejtetik, mint a drámai történések prózapoétikai dilemmáit. Ugyanez a viszonya időhöz és terekhez is. Legifjabb novellahőse még épp a születése pillanatában van, a legidősebb már az évszázad sokadik nemzedéke. Térben Indiától Transszibérián át Marokkóig vagy a Szaharáig kóborol, de az eposzi kellékek síkján főhősei éppenséggel időtlen tájak marginalizált színterein is otthonosak (mint sziklák ormán, dzsungel partján, ősöreg erdőben vagy vizek tündéreiként is akár) – hovátartozásukat ugyanakkor nem a tér determinálja, hanem a jelentéshordozó identitás épp annyira vagy még inkább…

„Gyakran élte át ezt az emlé­keiből feltörő érzést. Ilyenkor mindig abbahagyta, amit éppen csinált, felnézett a domb sötét sziluettjére, és lehunyta szemét. Valós volt a tánc, olyan, amilyen hajdanában. Gyerekkorában. Érezte a füst illatát. Hallotta a jelenbe szűrődő dalok ritmusát is. Egyszerre töltötték el boldogsággal és fájdalommal ezek a pillanatok. Öreg volt már, egyedül élt, gyermek- és leánykora is mintha a horizonton várná a láthatár mögé billenést. Kihalt mellőle népe minden tagja: öregek, fiatalok hullottak el. Kit a betegség, kit a háború, kit pedig a maga választotta kitaszított­ság vitt el. Egyedül maradt az épületben, amelyet hajdanán meg­töltött a gyerekzsivaj és a finom falatok illata. Amikor főzött, még most is gyakran azon kapta magát, hogy azokat a dalokat dúdolja, amiket korábban énekelt a gyerekeinek, vagy amikkel a csatába induló férfiakat búcsúztatták. Néha azok is önkéntele­nül ajkára gyűltek, amiket hosszan ismételgetett a sziklák tete­jén, ha egyedüllétre vágyott. Akkor még tudta, hogy bármikor visszamehet a faluba, ahol visszavárják, ám azóta a házak meg­roggyantak, a sírkövek sorra elenyésznek, és a kerteket felverte a gyom. Közel s távol nem lakik senki, az erdő úgy veszi körül a falut, mint valami halotti koszorú. Ő maradt. Egyedül. (89. old.)

…

Hallgattak. Feltekintve egy széken észrevette a szőttest, amiről az anyóka régen azt mondta, hogy esküvői ruhának készült, mégis szemfedő lesz belőle. Ráte­rítette, betakargatta. Fogalma sem volt, hogyan kellene értenie az utolsó szavait. Kiszolgáltatottá vált és elhivatottá. Csak érthetetlen szavak jutottak eszébe. Az őslakosok nyelvén voltak: magyarul” (Az őslakos, 108. old.)

Ami pedig ezeket a kipusztulási sorsra ítélt mindenkori és mindelholi őslakosokat illeti, az talán éppen a „Felszabadító” és „Terrorista” közé ékelődött világ szánalmasságának megértő elfogadása, mely az írások alaphangján is úgy ad létjogot születésnek és teremtésnek, hogy nem sajátítja ki magát a kegyosztás gesztusát, hanem átutalja ezt a kecstelen lét kegyetlen magáértvalóságát őserőként forgalmazó Ügyeseknek, az érvényesülés drámájába fölöslegesen kapaszkodó „Teremtőknek”, akik épp a világzajban suttogás finom esélyeiről nem tudnak már semmit.

A pánikrealizmusnak ez a teremtő kegye azonban éppen a létezhető létek határairól visszapillantva jól láthatóan nem ura még önnön erőszakteremtő övezeteinek sem. A helyi kis terminátorok ellenpólusaként nem a még jövőt pusztítani esélyes nagyobbak állnak előttünk, hanem a pusztulat mindenkori legfélelmesebb erői, a teremtő képzelet hősei.

„A sű­rűből egy majom rikácsoló hangja ütötte meg a fegyverdörgés utáni halotti csendet. Sikítani senki sem mert. Az útszéli parko­ló, ahova a zömmel turistákat szállító jármű beállt, a dzsungeltől alig karnyújtásnyira volt. Egy helybéli asszony a suttogásnál hal­kabban, szinte némán szavakat mormolt: a miatyánkot. Ugyanis néhányan már tudták a buszon, hogy ez újabb figyelemfelkeltő akció, és nemigen élhetik túl a Párduccal való találkozást. Aki a buszra lépett, nem volt más, mint a Felszabadító, másik nevén: a terrorista. Egyesek Párducnak is emlegették errefelé – főleg az egyszerű falusiak. (109.)

…

Szinte azonnal kitépte kezét anyja szorításából, és egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben. Úgyis odavész a dzsungelben, mondták a csapat tagjai röhögve, de a Párduc felemelte a kezét és utánaeredt. Kémlelte a nyomát, a levelek redőit és a talaj tócsáit. Egy percre rá hallotta az út felől a sortűz zaját. Végül néhány hatalmas levél alatt megpillantotta a vacogó gyereket. Egymásra néztek, a Párduc leakasztotta vál­láról a géppisztolyát, és biztos helyre célzott. Kétszer lőtt, hisz biztosra ment, aztán visszasétált az embereihez” (A terrorista 109. és 113. old.).

Ami a dzsungelek és terepjárós Párducok közötti olvasói-értelmezői térben további izgalmak tónusa, az az antropológus résztvevő megfigyelői interpretációjától a sűrű leírás kötelmein át a képzeleti szférák abszurdjáig bevont-betöltött mozgástér, mely a laikus számára talán jócskán ismeretlen terep. Itt Csáji talán igazi „köztes” tartománya nyílik meg, melyről nem egykönnyen eldönthető, hogy alkotói útkeresés, tudatos „végtelenre” hagyatkozás vagy a végtelen számú terepkutatói tapasztalat megnyilvánulási zónája, melyben a saját hang épp a köztes, a mindezek közötti és mögötti elbeszélő szántszándékolt terrénuma-e. Magabiztosan mozog benne, s csak hébe-korba kerít hatalmába a befogadói élmény, hogy az elbeszélés tudatosan tör a nemtudatos világok becserkészhetősége felé. Ez éppúgy lehet a Reinkarnáció impressziója, mint a Naszreddin Hodzsát megidéző „törökmuzsika” tónusú köztes lét a csillagpályák és az „idelent” közötti világban, „éjjeli vadak suhanása” és a Föld ablakának megnyílása közötti mesei közegben, s lehet ugyanakkor a varjú segítségével ökröt lopó kalandor életművészeti drámája is a Hogyan lépjünk át az időtlenségbe keretében. A mesei-népmesei-mondai-eposzi szövegvilág meg-megidézése is ehhez járul hozzá alapélményként, de akár egyetlen lapozás után kiderül, hogy A csók vagy A lakat köztünk-való történése nem az eposzi mindennapokba emelte át az olvasottakat, hanem meghagyta mindezt a Szerző kiváltságául, aki „egyéni sorsokat, meghatározó élményeket, küszködést és boldogságot” kívánt tudatosan átadni, „amik közel hozzák a hajdanvoltak életét az olvasókhoz. Emberi érzéseket, amelyek hatására a múlt immár ismerős arcával fordul felénk: örö­möket és bánatokat, rettegést, ballépéseket, túlélést és küszködést, és főleg a szeretetet, ami az emberiség minden korszakon átívelő, közös hagyatéka…”. Viszont az univerzum megidézése ehelyt inkább teremtő feladat talán, s nem kutatói vagy felfedezői… Naszreddin Hodzsa invokálásával pedig a Szerző itt ugyancsak olyan hagyaték-kezelőnek bizonyul, aki „a vérdíjra éhes ül­dözői elől útitársaival együtt egyszerűen eltűnt a távoli, sziklás hegyek között a porfelhőben…”.

Persze, újabb lapozás után már kiderül, ezzel is csak furfangosan megtréfált bennünket, s átlépett ugyan az időtlenségbe, de kész bármikor visszatérni is onnan. A kötet második blokkjának Múltjelen tükörszilánkok címe is tükrözi, hogy a jelenmúlt tatár-baskir-mordvin-kazah jelenvilága éppúgy a múlté, mint a lehetséges jövőé is. E világokban Ural-kodva még Csáji is megtéveszt a tetszőleges múltat idéző rövid élethelyzet-impresszióval szembeállított klasszikus orosz nagyregény-kezdeménnyel, vagy akár csak a „karikát hajtó gyerekek” klasszifikációját megtestesítő viadal leírásával, mely úgy vezet át az időtlenségbe, hogy tekintetében Naszreddin Hodzsa fénypöttyöket követő mókás pillantása is megjelenik.

„Meglátta a felszálló és kidurranó szappanbuborékok arcát: mo­solyogtak, féltek, acsarkodtak és szerettek. A tábortűz mellett egy vándorkereskedő gyermeke fújta rendíthetetlenül a bu­borékokat, és azok a forró levegővel együtt, remegő fénypöttyökként röpültek föl a sötétlő magasba.

Ezen az estén Nasz­reddin Hodzsa, a híres, furfangos bölcs és tréfacsináló, jóságos tolvaj tekintetét a buborékok magasba vitték; csöndben figyelte, amint a csillagok lassacskán sakkoztak az égen. Kikerülték egy­mást hosszú pályájukon, vagy épp kioltotta a fényesebb a halo­ványabbat, azután továbbkúszott mind. Tücsökmuzsika és éjjeli vadak suhanásai hallatszottak idelentről.

…

Naszreddin Hodzsa elfeledve tegnapelőtti kényszerű távo­zását Khinesszir városából, s hogy azóta tizenöt-húsz martalóc lesi nyomát, boldogan nyújtózott el Allah szent ege alatt. A vér­díjról sem tudott, s a távollétében meghozott halálos ítéletről, hogy őt bárki bárhol és bármikor megölheti, sőt, hogy a tettes jutalmat érdemel. Hiszen éjszaka kinyílik a Föld ablaka az ért­hetetlen messzeségek tájaira, és a Szíriusztól a Vénuszig belát­hatni elérhetetlen partjainkat.

…

A siker emlékére falucskát alapítottak „azon” a helyen: Hodzsakartakh ma is látható valahol keleten, Kharand és Bukhtakh vá­rosai között a hegyekben. Büszke, kemény emberek földje az.

Néhányan persze nem hiszik el, amit itt mindenki tud, hogy Hodzsát azóta többen is látták erre-arra, amint ajándékozott, ellopott egy ökröt egy varjú segítségével, vagy épp szétosztotta egy álszent zarándok teljes vagyonát a szegény falusiak között. Egy gyakran felidézett történet szerint pedig a vérdíjra éhes ül­dözői elől útitársaival együtt egyszerűen eltűnt a távoli, sziklás hegyek között a porfelhőben, mert – négy dervis is tanú rá – va­lahogy megérezte, hogy katonák közelednek; így azok hoppon maradtak – hála legyen érte a Mindenség Urának!” (Hogyan lépjünk át az időtlenségbe,

114, 115. és 116. old.)

„Már távolról rikoltoztak felénk. Odahívta hát a fél pereputtyát, gondoltam, hogy felis­mernek-e. Hátul egy fehér ruhás férfi jött, és messziről lobogta­tott valami cetlit. Ez agyrém, gondoltam, és felálltam, udvariasan távozáshoz készülődtem. Az asszony könyörögni kezdett. Adtam neki tíz rúpiát, de visszaadta. Nem kell, Szádí, téged sze­retnélek, csak egy órára szeretnélek visszakapni, zokogta ne­kem, maradj velem egy órácskára, aztán folytathatod végtelen utadat! Visszaültem. Én nem hiszek a lélekvándorlásban, mond­tam neki, és főleg nem hiszem, hogy bármi közöm lenne a maga lányához. Sajnálom” (Reinkarnáció, 117. old.).

S nem mert maga a morbidra hangolt hétköznapi reinkarnáció teremtené meg a tónus-állandóságot, de mert a kötet-végi tónusok között a látványosan megoldott, átélés-hitelesen kimunkált varázslat talán a legteljesebb írói közlésmód is, kínálkozik itt egy újabb suttogás a zajban – mégpedig nem pusztán a stiláris cselekkel (mint az Olvasó megszólítása, a mesébe illő meghívás a csodavilág légkörébe, Marokkó vagy Fez rivális értékszférájába és rangadójára, tűznyelő és berber varázsló titkos gyógyítóhelyére, a szaharai kultúra couleur localjába…), hanem a stiláris formaművészet speciális elbeszélőterébe. Ebben Csáji libbenő könnyedséggel közvetíti az önmaga-gyűjtötte szimatú élmények jelentés-hátterét…

„Vegyél nagy levegőt, oh, Olvasók Szelleme, és hallgasd, kit csalok elő a csodalámpából a dörzsöléssel! Nyugat-Szahara poros, berber településére viszlek, Afrika egyik eldugott oázisába. Történetem egy európai utazóról szól, akit egy tehetséges berber varázsló-or­vosságosember (tifelétek úgy mondanák: tudós, népi gyógyász) megment a halálból, ezért a hálás beteg megjutalmazza. /…/

A nyugalom úgy közeledik az emberre, mint tengeri viharra a szélcsend. Ott van már a csökkenő, de még tajtékzó hullámok hátán, ott a lihegő szél unalmában, míg egyszer csak megáll, vá­ratlanul, és a hajó vitorlái elernyednek.

Aprócska léptekkel menetelő szamarakat vett észre az utcán, fellegnyi teherrel hátukon. Épp elhaladtak a széles piactéren pa­rádézó tűznyelő előtt. /…/

Az alacsony asztalra nemsokára mindenki­nek egy-egy pohár illatos mentatea érkezett. A zöld levelek úgy úsztak benne, mint formalinban a hullák. Mikor az ember egész testének árnyékára ráléphet, mint valami csúszómászóra, az az igazi déli hőség. /…/

A messzeség a mi szomszédunk is, éppúgy, mint a még nagyobb messzeségé. A tá­volságok úgy épülnek egymásra, mint a medinák óvárosi siká­torai, házai.

Iszmail, ott, az Atlaszon túli, messzi Rissaniban, egyszer egy palotára mutatott. A királyé. Ugyanis itt is van egy, az aprócska, sivatag rejtette oázisban. Igaz, ez csak kétemeletes, és kétszáz­harminc teremből áll. A park néhány hektáros, smaragdzöld fű és virágzó bokrok a szökőkutak táncosnői körül. E kutakhoz több száz kilométerről hozzák a vizet, az Atlasz-hegység forrá­saiból, meséli Iszmail felháborodva. Kupleráj! – magyarázza: tíz éve nem járt itt az uralkodó. Akkor minek mindez? Nevetnek. /…/

Intett, hogy jó mulatást! Azok vidáman visszaintegettek rá. Az egyik kezén különös karkötő. Féldrágakövek a bőrök közé fonva – összetéveszthetetlen. Kissé szorította a francia vaskos csuklóját. Megtántorodott, és köze­lebb lépett, hogy megnézze, hátha téved. A francia észrevette, hogy az ékszert nézi. Rámutatott a csuklójára. – Áh, ez? Tipikus berber! Rissani! – és rákacsintott. – Oh, a sivatag!” (Iszmail karkötője, 131, 132, 137, 138. old.)

A sivatag ottlétének Naszreddin Hodzsát idéző parttalanság Csáji környezete is. Ebben állandósult suttogásai minden zajon áttörnek. S nem a párducos hódító türelmetlenségével és kíméletlenségével, hanem a megértő üzemmód békés szeretetteliségével. Érdemes volt hát odafigyelni a sikolyokat lágyan elnyomó suttogásokra…

A.Gergely András

i Cédrus Művészeti Alapítvány. Budapest, 2019., 148 oldal