Ilyen közvetlen rokonság persze nincs, de címként jól hat, s nem is hamis. Aki „véletlen” analógiákat olvas ki Paár Ádám A populisták (h)ősei… kötetéből,ⁱ vagy ennek legújabb előfordulására asszociál, annak még időben megsúgjuk: a mű a populizmus „régi” változataira gondol, az észak-amerikai populista mozgalmak 1870–1908 között megéledt jelenségeire fókuszál, melyekkel csak némi, de nem érdektelen esélye van a jelenkori politológiai populizmus-elméletekre rímelőt találnia („Természetesen az egy nagyon más amerikai pártrendszer volt, és azóta jelentősen megváltoztak a politikai pozíciók, de a jelenbeli állapotok nem tárgyai kutatásomnak” – ld. 14. old.) – írja a Szerző.

A történész-politológus szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója, s alaptevékenységének része immár a népszerű história még népszerűbb elbeszélése a társadalomkutató nézőpontjából, amibe olykor a politológus is „belejátszik” a történész szerepe mellett. Foglalkozott már agrármozgalmakkal, népi szociográfia történeti és jelenkori aspektusaival, amerikai filmelméletekkel és népszerű szerzők vagy művek hatáselemzésével, egyszóval számos más, de rokon területekkel, s ami talán még fontosabb, az elemző kérdésfelvetéseinek látványosan érzékeny, figyelmes mivolta. Szinte csupa „népszerűvel” foglalatoskodva.

Kötetét „a populizmus historiográfiájához” alapul szolgáló adalékokkal, ennek magyar szakirodalmával kezdi, hogy a történeti keretben „a politikai populizmus” szerepkörét is pontosítsa, s eredői között a „modernitás” folyamatában serkentő erőket, a „teremtő rombolást” és a reformmozgalmak ösztönzőit is sorra vegye (22-55. old.). Úgy véli: „az amerikai agrárpopulizmust több közös vonás köti a korabeli magyar újkonzervativizmushoz, vagy a polgári radikalizmushoz, mint ahhoz a Republikánus Párthoz, amely a 19. század végén a gazdasági-pénzügyi modernizáció nevében, a laissez faire jelszavával a szabad versenyes kapitalizmust képviselte. /…/ Az agrárius rétegek védelme, az állami szociálpolitika követelése, a szövetkezeti mozgalom pártolása-ösztönzése révén a mezőgazdasági népesség támogatása közös pontokat kínál a populizmus és a magyarországi agrárius újkonzervatív mozgalom tanulmányozása között. A polgári radikalizmussal a társadalmi víziót illetően a kisbirtokos-kistulajdonosi Magyarország eszméje köti össze az észak-amerikai agrárpopulizmust, ahogyan a két mozgalom programjában is sok a közös vonás (a monopolizmus elleni küzdelem, a nagybirtok és nagytőke megregulázása, a kistulajdonosok védelme, a progresszív adózás, a választójog kibővítése). Természetesen akadnak nem mellékes különbségek is, abból fakadóan, hogy ezek a mozgalmak különböző kultúrájú országokban tevékenykedtek. Hajlamosak vagyunk az eszmék történetét úgy elképzelni, hogy különböző országokban, társadalmakban kifejlődött eszmei és politikai irányzatok horizontálisan és időben elkülönülnek, és külön pályán mozognak, mint a párhuzamosan futó vasúti sínpárok. Valójában az eszmék sokszor közös ponton érintkeznek egymással, és az eszméket vezérfonalul választó pártok, mozgalmak tanulnak egymástól. Annak ellenére tanulnak, hogy az egyes eszmék és mozgalmak más-más kultúrában fejlődnek, és az egyes kultúrák egészen eltérően érzékelik az idő változását. A 19. század végi Észak-Amerika, Anglia vagy a kapitalizmus perifériáján elhelyezkedő Magyarország gyorsabban érzékelte az időt, mint Oroszország, Kína vagy Afrika…” (14-15. old.).

Érdemes odafigyelni itt is, mint a kötet számos „áthallást” biztosító érzékeny teorikus pontján arra, hogy ez „időfelfogásbeli” eltérés megjelent nemcsak az ipari termelés aktuális állapota, az agrárium változástörténete és az eszmei-politikai belháborúk megannyi fordulata mentén, hanem a világvárosias Bécs, Párizs, London, Budapest és Berlin „modernitás-folyamataiban” is jelen van mindez mint a gazdasági küzdelmek legitimációs játéktere, sőt a szociáldarwinizmus révén az embercsoportok önképe és más-képe is, ide értve a térbeli és társadalmi mobilitást is… Ennek pedig része immár a nemzetállamok sorsa, küzdelme mellett a bevándorlás, az „őslakosok” és migránsok árama, ami Amerikában a „nativizmus” öntudatával és bevándorlás-ellenes retorikájával is kiegészült (magyar megfelelőit ugyancsak bőséges és érzékeny ideológiai portrékkal teljesíti ki). Az „őslakos” „fehér, protestáns amerikaiak” és az európai paraszti közösségekből elvándoroltak „óvilági” mivolta a társadalomszerkezet átalakulásában is széles politikai bázisra építhetett, a társadalmi együttélés hierarchiáinak megváltozása viszont (miként a Monarchia népeinek kavalkádja is) részben változtatott a társadalompolitika, agrármítosz, pénzkultusz időszakain, részint hozzájárult egy új „civilizatorikus” értékrend kialakulásához, ennek megfelelő pártpolitikákhoz, konzervativizmus-modellekhez, demokrácia-kritikához is, ami viszont „irritálta azokat a társadalmi reformereket, akik egységes, a protestáns-jenki értékek és normák alapján integrált társadalmat kívántak létrehozni a sokféle ajkú bevándorlóból. /…/ A nagyváros-ellenes attitűd nem pusztán az amerikai társadalom terméke. A bibliai proféták morális alapú városostorozása és társadalomkritikai haragja óta toposszá lett ’bűnös várossal’ szembeni ellenérzés régi motívum az európai kultúrában, amelyet középkori paraszti eretnekmozgalmak, társadalmi reformerek, ellenforradalmár reakciósok és romantikus írók egyforma intenzitással, bár más tartalommal hirdettek. Az agrármítosz hirdetői szerint a földműves (a paraszt, a farmer) mentes a pénzkultusztól. Földhöz közeli élete megóvja őt a civilizáció káros hatásától. A 19. század végén Németországban a Heimatdichtung (szülőföld-költészet) a vidék, a falu erkölcsi felsőbbrendűségét hirdette a várossal szemben (ami a bajor vidék/porosz Berlin szembenállásban még aktuálpolitikai színezetet is hordozott)…” (48. old.).

Fontos adalék Paár munkájában az újkonzervatív amerikai és európai distinkció néhány részkérdése, a liberális szabad verseny és ellenoldalán a szocialista, a vulgarizált tudományosság és a marxi közgazdasági szemléletet világnézetté erősítő másik tábor, ebben Tönnies, Durkheim és más korai szociológus társadalomképeinek küzdelme, ezeken túl pedig a konvencionális közösségek felbomlási útján a politikai közvéleményt is elemi módon átható sajtó részvállalásának megfogalmazása mindebben, ami részint a tömegek beáramlását is lehetővé tette a politikába, ezzel együtt az ideológiai harcok „utca embere által elérhető” szintűvé változása is megjelent. Az új amerikai álom építgetése közben okszerű figyelem illette „a reformer mozgalmak közül időben előrehaladva az 1872-ben alakult német Szociálpolitikai Társaságot (Verein für Sozialpolitik)…, az angol Fábiánus Társaságot, amely később a brit Munkáspárt agytrösztjévé vált”, s ugyancsak visszahatott a szociális kérdések kezelésére, sőt bekapcsolódott a szociális érzékenység szélesebb körű hatóerővé válásába, melyet a tudáselit is részint követett, részint még határozottabban megnyílt a reformokkal megoldást keresők köre helyetti radikalizálódás irányába. Sőt, a szocialista eszmerendszer „eleinte a társadalmi problémák iránt érzékeny tudósok, művészek, írók gyűjtőhelye volt. Később utódszervezetei alakultak a Brit Birodalom domíniumaiban, és mindenütt szoros kapcsolatban álltak a helyi Munkáspártokkal. Az amerikai populista mozgalom 1891-ben összegyűjtötte mindazokat a csoportokat, amelyek elégedetlenek voltak a fennálló társadalmi, gazdasági helyzettel. A reformszellem nem kerülte el a hispán világot sem: 1898-ban, az amerikai-spanyol háború által okozott sokk ráébresztette a fiatal spanyol írógenerációt hazájuk elmaradottságára, és ezzel hódító útjára indult az ún. ’1898-as’ nemzedék, amelynek Magyarországon legismertebb tagjai a baszk származású író, Miguel de Unamuno, Jose Augusto Trinidad Martinez Ruiz, vagyis álnevén Azorín és a filozófus Jose Ortega y Gasset (utóbbi egyébként Németh László inspirálója)…” (52. old.).

Konklúziói között megállapítja, hogy „a 19. század közepén és második felében a modernizáció fogalommal illetett rendkívül összetett társadalmi, gazdasági és kulturális jelenségrendszer előhívta reakcióként a félelmet. A félelem az új világtól alapvetően szerepet játszott az észak-amerikai agrárpopulista mozgalom kialakulásában” (55. old.), melynek részletesebb ismertetésére a következő nagyobb blokkban kerít sort.

A második nagyobb szerkezeti egység a populizmus mozgalmának amerikai folyamatát taglalja részletesebben. „Az amerikaiak – hiszen ők vizsgálódásom hősei és vétkesei – eleddig a gondviselés kegyelmének hordozói voltak, amely a történelem napos oldalára helyezte őket, ahol az égen alig látni felhőt. Miközben más nemzetekre kataklizmikus események zúdultak, vérrel és szenvedéssel borítván el némelyeket, másokat pedig lesöpörvén a világ színpadáról, a szabadok hazája a boldog építők istenáldotta otthonává lett. A jóindulatú sors védőpajzsa mögött az amerikaiak lassan elhitték, hogy ők választott nép, amely isteni irányítással vitorlázik, talán mindörökké, az emberi történelem tengerén…” (56. old.). Önálló alfejezetekben tér ki a Néppárt történetére, az amerikai társadalomban meglévő politikai elégedetlenség, „politikai erőszak és harag” természetrajzára, a populisták mozgalmának alapjaira és alakjaira, eszmetörténeti hagyományaikra, a farmermozgalmak kérdéskörére, az agrárpopulizmus Délről jött arculatának formálódására és hét arcképére, fénykorára, hagyományszakadására és pártpopulizmusok vagy perszonális („egyszemélyes populizmusok”) iránymódosulásaira (56-209. old.). Egy újabb fejezet a populizmusok ez ágai és a magyar újkonzervativizmus megjelenésének eseménymenete körül indul, a szövetkezeti mozgalommal és az agrárius törekvésekkel, Károlyi Sándor, Jászi Oszkár, majd a „liberális szocializmus” eszmekörével társítva a népi írók Amerika-képének impresszióját is magába foglalva (kitérőt téve a népiek mellett Veres Péter, Szabó Dezső, Németh László, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Sinka István, az antiszemitizmus és antiliberalizmus képviselőinek megannyi jellegadó hatása felé), hogy közben megállapíthassa: ahol a társadalmi szerkezetváltozások és az elit egyes csoportjainak értékrendje összezavarodhat, ott ez bizony meg is történik, s a század első két évtizedének változásai között „ilyen volt az amerikai agrárpopulisták némelyikének számára a bevándorló, a katolikus vagy az afroamerikai, vagy az indigenismo számára a ’fehér’ és a mesztic. A narodnyik a németté válástól rettegett, a völkisch értelmiség a szláv tenger általi elnyeletéstől, és mindkettő a zsidóság, az ’idegenek’, a kapitalizmus meg az önkényuralom szövetségétől. Mindezen példák fényében inkább az lenne a különös, ha a magyar népiek teljes mértékben ki tudták volna vonni magukat a kor- és társadalmi hangulat alól, különösen a Herderig visszanyúló ’nemzethalál’ gondolatának addig majdnem kétszáz éves kísértetét és Trianon traumáját tekintve...” (253. old.).

Paár nem ódzkodik a népiesek vonalát a Néppárt nyomdokain, az agrárius értelmiség háború utáni szerveződésein át egészen az MDF néppárti-populáris trendjéig meghúzott fejlődésvonallal jellemezni. Izgalmasan kapcsolódik erre a negyedik önálló fejezet, melyben három populista, egyben populáris regényt hoz fel példaképpen (Ignatius L. Donnelly Caesar oszlopa, Edward Bellamy Visszapillantás és Jack London A Vaspata könyvét), melyekben a szereplők, s köztük a karizmatikus típusok megjelenésének társadalmi kontextusait ábrázolja kellő elmélyültséggel (268-286. old.). Konklúziójának fő vonalai közt kiemeli: „A populizmus ma egyértelműen negatív, lebecsülő kifejezés, amely az 1950-es években alakult ki. Remélem, kiderült, hogy a populizmus jóval több volt, mint egy párt ideológiája. A populista, azaz agrárpopulista mozgalom soha nem került önállóan hatalomra, ám a mozgalom inkubátorként szolgált olyan törekvések számára, mint a szövetkezetek, a nyolcórás munkanap, a női választójog és a fogyasztóvédelem. Ezzel az agrárpopulista nézőpont megkerülhetetlen a korabeli észak-amerikai szociálliberalizmus, szocialista eszme, feminizmus és a zöld mozgalmak történetének tanulmányozásához. Írók kapcsolódtak a populizmushoz szorosabb vagy lazább szállal, mint Edward Bellamy, Jack London, Upton Sinclair és L. Frank Baum, polgárjogi mozgalmárok, mint Thomas Henry Tibbles, szüfrazsettek, mint Mary Elisabeth Lease és Annie LaPorte Diggs. Ha csupán ideig-óráig is, a populizmus képes volt összefogni republikánusokat és demokratákat, északiakat és délieket. A korban az agrárpopulizmus volt az egyetlen olyan mozgalom, amely számíthatott az afroamerikaiak támogatására, noha, mint láthattuk, a gyakorlatban az agrárpopulisták Délen sokszor meghátráltak a reálpolitika előtt, és néha elárulták jogegyenlősítő elveiket. Mindez azonban nem az ő, hanem sokkal inkább a társadalom hibája. Joggal fölvethető, hogy a populizmus kapcsán a ’hőskorral’ foglalkoztam részletesen, és nem reflektáltam az 1980 utáni eseményekre, köztük a Republikánus Párt populista fordulatára, a Tea Party mozgalomra és Donald Trump elnökségére. Ez azonban szétfeszítette volna könyvem kereteit, és inkább egy másik könyvben valósítható meg. Azt kívántam bemutatni, ami a populizmus eredeti magja: az amerikai agrárpopulista hagyományt. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy ez az agrárpopulista hagyomány nagyon messze áll napjaink politikai populizmusától. A mai populista pártok kapcsán (amelyek, a harmadik világot leszámítva, nem az agrárpopulista változatot képviselik) általában a politológusok úgy fogalmaznak, hogy a populizmus képlete a ’karizmatikus vezető+népcentrikusság+ellenségképzés’. A ’karizmatikus vezető’ jelentőségét abban látják, hogy ő az, aki összekovácsolja a széles választói csoportok szövetségét… /…/ ugyanakkor az észak-amerikai agrárpopulizmus esetében nem beszélhetünk ilyen vezetőről. Ignatius Donnelly, Mary Elizabeth Lease, Tom Watson, Jerry Simpson vagy James B. Weaver egyáltalán nem feleltek meg a klasszikus vezér-szerepnek: nem vezérnek tekintették magukat, hanem a mozgalom hű harcosainak, egynek a sokak közül. Szónoki teljesítményük, programadó képességük, lelkiismeretességük, tisztakezűségük biztosította számukra a populista mozgalom tagságának szimpátiáját, de egyikük sem nőtt vezérré. Ezt egyébként az amerikai társadalom és politika horizontális szerveződése, a föderalizmusra épülő pártrendszer is jelentősen megnehezítette volna…” (282. old.). A „magyar népiek”, a völkish mozgalom pedig végképp távol állt a karizmatikus vezetői jelenléttől, mert bár politizáló célzattal és „néppártian”, de „alapvetően szellemi mozgalomként működtek”, hálózatos szerveződésben formálva meg legfőbb erejüket, élükön írókkal, akik nem vágytak náluk erősebb vezéregyéniségre vagy professzionális irányításra. És ami az USA-ban 1891-ben erény volt, az nem volt már az 1945-ben Magyarországon…, amúgy meg a populisták elemi ellensége mindig is az elit, akkor meg ki vágyna önmagánál még elismerhetőbb elitre önmaga helyett is…?

A kötet tehát a jelenkor elit-ellenességéből a megőrzött fenekedést és a lehetséges tömegtámogatási esélyt láttatja tartósnak, méltányosan disztingválva és kellő hozzáértéssel elkülönítve a fogalmi, a történeti, a konvencionális, a politológiai, a közbeszéd-beli és a mediatizált populizmust. Ha egyéb ajándéka nem lenne is (de van!), akkor már ezért is érdemes volt politológiai aspektusú történeti és historikus gyökerű politológiai munkát formálnia.

A.Gergely András

i Paár Ádám: A populisták (h)ősei. Az észak-amerikai populista mozgalom (1891–1908) rövid története, valamint eszmei rokon mozgalmai Magyarországon. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Szombathely, 2020.