Szentandrássy István emlékére

Színek és lények, társadalmi színterek és emlékezeti helyek, a megosztható vagy kommunikálható tudás köztes szférái a megnevezhető tartalmak ebben az emlékezésben. Többféle tudástér lendülete és rettenete, hol eltérő, máskor összekapcsolódó színterek adják a témák világát, s illusztráló vagy tónus-alkotó színek a tölteléket, amihez sokszor még keret is csak képzetesen tartozik. Fogalmi színek (persze árulkodóak), meg érzékiek (kihívóak és vádolóak), gondolatiak meg metafizikaiak, szakrálisak meg figurálisak, elbeszélhetők és némák. Mind-mind olyan élettartományok, mikrovilágok, érzésterek, melyekben a forma és kép, a színterek és szereplők valamiféle résztvevőkre szűkíthető, nézőkből társat előhívó tartalmat hordoznak.

Épp ez eltökéltség, a mindenséggel vegyes csoportlét, „Az Univerzum unió Etikája” fogalmazódik meg abban az életműben is, melyről Kerékgyártó István irodalom- és művészetkritikus írt portrémonográfiát.1 Hőse és főalakja Szentandrássy István, avagy inkább a kortárs renaissance-nak az az alkotó személyisége, aki nemcsak Madonnákat, piétákat, bohócok és torreádorok, testőrök és püspökök pompás báját varázsolja sötéten vöröslő dinamikába, de figurái Villon, a Biblia, Shakespeare és El Greco, Szindbád és Django Reinhardt látványvilágához illő gazdagsággal tündöklenek egy vészesen szuverén varázslat nyomán. Mindez akár végtelen távol is lehetne a figuralitás szürrealizmusától vagy a roma-romantika közhelyeitől, de lehetne ugyanúgy a lehetséges cigány létek más léptéke is… Szentandrássy talán minden magyar cigányfestőnél dúsabb színpompával és elemi természetességgel oldja cselekményességét a cigányság miliőjébe. Az a patriarchális és szenvedélyes életvilág, amely sem irodalmi, sem tudományos felmutatáskor nem tud talán ennyire hiperrealista lenni, itt esetenként már a szürrealizmuson túli átélésvilágba kalauzol – mégis gyökereinél ott a cigányság tápláló természetessége, drámai marginalizáltsága, befordult boldogsága és feszülő robbanékonysága. Aligha illenék visszafogott érvekre építeni ezt a rövid emlékeztetőt vagy illedelmes fohászt, s elbeszélni jól temperált szavakra épülő összekötő szótárral a képek sistergő másságának hullámzásait, hisz másban volt Ő otthonos. A megértő tudományosság legföllebb dadogva lenne képes a Hieronymus Bosch-ra, Picassóra, olasz renaissance nagymesterekre hangolt tematikát és kompozicionális eleganciát értékelni. A Péli Tamás tanítványaként önállósuló Szentandrássy a figuralitás és a szürrealizmus olyan intenzitását komponálja tematikus egészbe Villon balladái, párizsi női, Lorca Cigány románca, a tradicionalitás és a kulturális újjászületés klasszikus hagyománya kontextusában, hogy az ettől látszólag földrésznyire idegen cigány világok szinte csak kontrasztként férnek bele. Ugyanakkor minden figurája, minden tekintete, test-színe és indulata a Bari Károlytól, Holdosi Józseftől megismert világot, a Szász Endre vagy Gulácsy híres korszakát univerzálisan felülmúló színkezelési technikát, és a saját sorsból, kisvárosi környezetből hozott természet-élményt, lovakat, zöldeket, szeleket, sötétlő arcokat és tágult szemeket idéz.

A festő ötvenedik születésnapját köszöntő kötet (2007) a L’Harmattan és a Kossuth Klub olyan vállalkozása volt, amely a hazai legszínvonalasabb képzőművészeti albumkiadás igényességét tükrözi, Lugosi Győző sorozatszerkesztő vállalt célja volt továbbá, hogy a Roma Kincsestár a megőrzött cigány kultúra komponált látványvilágának felmutatója lehessen. Hasonló tónusokban, méltó mesterekkel ez csakis nagyívű vállalás, egy művészeti örökség egyik impozáns feldolgozása lehet majd… Most, hogy a minap elhunyt a festő (62 éves volt…), már semmi sem akadályoz bennünket abban, hogy másképp is tekintsünk Rá.

Másképp annyiban, hogy létének és szorongásainak, álmainak és képzeletének állami gondozott életkezdéssel indult, versekkel-drámákkal-rajzokkal folytatódó, majd Péli Tamás hatására tárgyiasult cigány motívumokkal, de főképp portrékkal gazdagodó olajképeit immár úgy tekintsük, mint a megkésve fölismert cigány identitás mindmegannyi tüneményét: balladisztikus színeit, kihívó portréit, ősiségre épülő identitás-elemek mélyvilágait, égi ragyogásban és elbeszélő költészetben kiteljesedő lorcai-villoni tematikáit, Bosch-ra rímelő narratíváit talán lehet már összegzően átlátni és sokra értékelni. Mindaz, amit sugall, sikít, üvölt vagy fájlal, összharmóniában vannak az Angyali Üdvözlet Kápolna tónusaival, az expresszív és drámai, feldúlt és megalázott, zaklatott és áldozatossá váló egész szenvedés-habitussal. Miközben végtelenül „tárgyias” elbeszélő, a tónusok és portré-hátterek beszédes indulatossága majdnem a renaissance belső békéjével ellentétes összhatású. Madonnái ikonszerű bűvkörrel pompáznak, szélfútta hegygerincen tépázódnak, érzelmi szakadékok között lebbennek át, óriásai védőn ölelik át az esendő emberiséget, paripái pegazusok szárnyán simulnak a végtelenbe, s mindez fénylő pompával szomorú, derengő vagy hars fénnyel együtt is megejtő.

Képeiből nemcsak München, Prága, New York vagy Bécs vásárolt, s nem csupán a Roma Parlamentet díszítik, de bélyeg is készült, a Néprajzi Múzeum is gyűjteményébe válogatta, Kossuth-díjas is volt, festett az Angyalok nyelvén, a Cigány románcok hangján, a mágikus realizmus és a szürreális pasztoráció hangnemében is. Nem volt érthetetlen, sem a szükségesnél és igazságosnál provokatívabb. Őszinte volt és felháborodott, méltóságos és fájdalmas is.

Nehezebb lesz nélküle a föld, avagy a földi lét, a roma hogylét, az egyetemes értelme mindannak, ami még van.

A. Gergely András