Talán ha nem is a legfrissebb, de legalább részben a legősibb forráskutatások egyike irányul arra a históriára, melyben Jézus feltámadás-eseménye zajlik. „A keresztény Jézus harmadnapra támadt fel. Kétezer esztendőre volt szükség ahhoz, hogy a zsidó Jézus feltámadjon. Ennek a két mondatnak látszólag semmi köze nincs egy máshoz. Az első mondat az üdvtörténethez tartozik, s kétezer esztendő alatt sosem ment feledésbe. Minden keresztény mindig tudta és vallotta, ahogy ma is tudja és vallja, hogy Krisztus a harmadik napon feltámadott, ahogy minden évben – húsvét napján – újra és újra fel támad. Az üdvtörténetben az idő és az örökkévalóság keresztezi egymást. Ott nincs múlt, de örök és ismétlődő jelen. A második mondat a történelemhez tartozik. Kétezer esztendeig tartott, míg mind a keresztények, mind a zsidók emlékezni kezdtek arra, hogy Jézus zsidó volt. Ez a tudás kétezer éven keresztül feledésbe merült. Nem abban az értelemben, mintha elfelejtették volna, hogy Jézus – mai kifejezéssel élve – ’zsidó származású’ volt, hanem mert elfelejtették, hogy jó zsidó volt. Nem jutott eszükbe – miért is jutott volna? –, hogy Jézus nem volt keresztény, s nem is ismerte a kereszténységet. A názáreti Jézust beillesztették a krisztológiába, s amikor Jézusra emlékeztek, arra a Jézusra emlékeztek, akinek a képét a már megszülető kereszténység – Pál apostol és az evangéliumok – alakította ki. Mindez ma már közhely. A kérdés, melyet ebben a tanulmányban felvetek, ennek a közhelynek a születéséhez és elterjedéséhez kapcsolódik” – ezekkel a felhangoló szavakkal indítja tematikus kötetét, majdnem-monográfiáját Heller Ágnes, aki A zsidó Jézus feltámadása címmel szedte egybe sejtetéssel teli drámai történetképünk egynémely lenyomatát.ⁱ

Heller, akire talán pályája kezdeteitől is a magabiztos állítás, az elgondolkodtató következtetés, az elnagyoltnak tűnő, majd alaposan végigvezetett esszéisztikus megközelítés volt jellemző, ebben a kötetében is problémák elé állít mint olvasót. Legalább bekezdésenként meg kell torpanni, hogy a ránézésre egzakt, ugyanakkor általánosított tónusában szinte publicisztikus allűrnek tűnő szövegrészt átgondolja az ember, s eközben rájöjjön a logikai „cselre”, az észvezetés élményére, a késztetésre is, hogy „el ne fogadd, amit állítok, de állíts te is olyasmit, amit épp te ismersz el vagy tételezel…!” – s erre következően érkezik ama rejtelmesen is logikus levezetés, ami előtt viszont már nincs mód nem hajtani fejet, nincs túl sok lehetőség másképp gondolni, mert megalapozottsága éppoly lenyűgöző, mint eredetisége vagy kézenfekvő mivolta. E kötet is ilyen. Alig van három egymást követő mondat, amelyekben ne lenne ellenpont, máskéntlátás, érdemi kontraszt, költői kérdés, analógia, hol történeti, hol rendszerelméleti, hol vallásteoretikus vagy filozófiai retorikai, ismeretelméleti feltevésbe kanyarodó. Mindeközben állításai körmönfontan szépek, hangzatosan „igazak”, vélelemként is tézisszerűek. Itt például úgy értelmezi, hogy csupán az utolsó negyedszázadban lett a zsidó Jézus alakja közhelyszerűen kezelt, de ennek a feltámadási interpretációnak szenteli egész könyvét – „ha nem is okaira, de környezetére, feltételeire fogok rákérdezni” – szándékkal. Sőt nemcsak maga a kérdésfeltevés jelentőségére vagy aktualitására, s ebben a keresztény/zsidó viszony alakulására, az emlékezés és/vagy felejtés kollektív emlékezeti alapjaira, az identitásképzés filozófiai problematikájára, de ezeken túl a történelem és üdvtörténet kölcsönhatásainak mikéntjeire éppúgy. Ezek révén ugyanis annak a „legnagyobb rejtélynek” megközelítését kísérli meg, amely a kollektív emlékezés/felejtés tárgykörén belül a kollektív identitásképzés eljárásaihoz közelítést tesz lehetővé, ezt pedig egyértelműen az interpretáció elvégzéséhez kapcsolja (számos történeti példával, valláselméleti analógiával, teológiai problematikával, írásfejtési és írástudási párhuzammal, a kultúra lenyomatainak kérdéseivel, mint amilyen a Holt-tengeri tekercseké, a görög szobrok eredetijének eltűnése és mégis megmaradt emlékezeti öröksége, a levéltárak megőrzött anyagai és megismerésük évszázadokkal megkésett lehetőségei közötti élmény-nyomok természetrajza, stb.). Ebbe a körbe illeszkedik Jézus ábrázolásán és ez elbeszélő módok utólagos- vagy újra-interpretálásán át megvizsgálható identitás-változatok széles köre, az ismétlés, az identitások stabilizálódásának megannyi változata, az egymás ellenében kialakuló vallási entitások megszilárdulása, meg hasonlók izgalmas bonyolult rejtélye.

Nemigen lehetséges egy jelzés, egy elbeszélés elbeszélésének kínálkozó magvasságát pótló elgondolás aprólékos tálalása, együgyű kivonatolása. Ennél sokkalta érzékenyebb és izgalmasabb is a kötet tanulmányozása, nyugodt olvasgatása…ⁱⁱ Összegzésül viszont semmi sem kínálkozna kézenfekvőbben, mint a Szerző saját szavainak idézése: „Sok mindent rejthetnek még barlangok, sok mindent takarhat még a sivatag homokja. Talán már holnap előkerülhetnek új szövegek, tárgyak, jelek, bizonyítékok a Jézus-korabeli zsidóságról és a legkorábbi kereszténységről. De sokszor volt már szó arról, hogy a történetírás és a kollektív emlékezet nem azonos egymással. A történetírás a tudományhoz, az episztéméhez tartozik, míg a zsidó Jézus elfelejtésének és feltámasztásának történetében egy másik archívum, a kollektív emlékezet archívuma játszotta a főszerepet. Az egyik nem okvetlenül befolyásolja a másikat. Minden archívum építőkockáiból különböző történeteket lehet összeállítani. S ha egyszer egy elbeszélés rögződik az emlékezetben, az úgy kezd viselkedni, mint egy paradigma: semmiféle ellenkező tapasztalat sem dönti meg, minden tapasztalatot el kell benne rendezni valahogyan. De egyszercsak bekövetkezik a paradigmaváltás vagy a mutáció, és másként állítjuk össze a képet, más történetet kezdünk mesélni. Ez akkor következik be, ha a tapasztalat olyan radikálisan új, olyan erővel hat ránk, hogy másként kell összeállítanunk a mozaikokat, hogy a történet vagy a kép meg tudjon szólítani bennünket, rendet tudjon teremteni világunkban. A modern ember – és embercsoportok – egyéni és kollektív archívuma nem sekélyesebb, mint a régieké. Csak túl erősek az új tapasztalatok, túlságosan tempósan kell újra és újra összerázni a mozaikokat, kialakítani az új történeteket, az új képeket. Foucault híres könyve, A szavak és a dolgok, a modern episztémé több modern mutációját mutatja be. A vallások esetében persze korántsem beszélhetünk a modern világ episztéméjéhez hasonlatos, egymást szaporán követő és gyors, radikális mutációkról. De itt is vannak. Itt is szükség van felejtésre és újraemlékezésre, itt is megjelennek újraírt történetek és újrarajzolt képek. Az ebben a kis könyvben elbeszélt történet a zsidó Jézus feltámadásáról is egy ilyen mutációt, egy ilyen mutáció lehetőségét vázolta fel, bár nem a megfigyelő, hanem a résztvevő szempontjából. Pontosabban szólva, ez a történet azzal, hogy elbeszéli, maga is részt vesz abban a történetben, amelyet elbeszél” (Budapest, 2000. július–augusztus). / 111-112. oldal/

S hogy a feltámasztás ne csak a történeti időkre és szereplőkre vonatkozzon, zárásképpen érdemes idézni azt, amivel Heller kötete élén „keretezi” vagy teszi hívószóvá az emlékezés, a felejtés, az új hellenizmus, a felvilágosodás, az új vallások, a globalizáció, Auschwitz és Jeruzsálem lehetséges összefüggései vagy az igazság újrafelfedezése alapkérdéseit: „Nincs emlékezettel rendelkező lét, mely ne lenne egyben jövőre irányuló lét is” (Paul Ricoeur).

A. Gergely András

i Múlt és Jövő, Budapest, 2000., 116 oldal

ii ez ráadásul a Kiadó jóvoltából lehetséges is ezen a hálózati „folyosón” keresztül: http://hirlevelcenter.eu/click.php?hirlevel_id=15866501899878&url=http%3A%2F%2Fwww.multesjovo.hu%2Fhu%2Faitdownloadablefiles%2Fdownload%2Faitfile%2Faitfile_id%2F3012%2F