Nahiszen, mintha lehetne itt és máshol egyszerre lenni… Vagy a távolit közelinek tekinteni, a történő múltat a jelen részeként kezelni…

Pedig talán mégis lehet. Példaképp az alábbi könyv kapcsán a merengés lehetőségét is latba vethetjük, ha ehhez az 1984-ben elhunyt francia történész-filozófus Michel Foucault életművét tekintjük alapnak: a „távollévő nyoma” (Derrida fogalmi konstrukciója) hitelesítette a jelenlét történését, avagy hát a „nyomot hagyni” késztetését. S ha netán lehet néhány valóban nyomatékos fogalmi bűvkört alapul venni, akkor ebben Michel Foucault megannyi értelmezésmódjának társadalmi gondolkodásban, filozófiai fogalomkészletben, történetkutatási örökségben megmaradt lenyomatait valóban lehet. Időközben már szinte tudománytörténeti közhely lett, bárhol idézhető etalon, s mert igen hatásos volt már éltében is, saját kora akkoriban sem pertraktálta másképp, mint struktúrákban, a jelentéstulajdonítás eszköztárában újdonatúj szempontot bevezető, a panoptikusság, az „átlátható” szervezettség, a felügyelt bűnösség analógiáját kínáló felfedezőt. Felfedezőt, avagy megnevezőt, akit sem a rendszabályozó társadalom, sem a jogképes értelmiség, sem a szociológiai konstrukciókra képes kritikai értelmezők, sem a kommunikatív világ nem tekinthetett immár másnak, mint az emberi jelenlét idői és történeti folyamatosságát vitathatónak mondó provokátornak. Foucault már életében is múlt volt önmagának, s már akkor is egyben a jövő kérdéseit szétfeszegető máskéntgondoló maradt a tudáspiacon, miközben ugyanitt főhatalommá erősödött. Hatását már nemcsak az utókori válaszok felől tekintik, hanem a még életében kiterjedő megértésmódok sokfélesége alapján konstruálják meg teljesebb értékelését mindazok, akiket megérintett. A Foucault-utáni gondolkodásmódok még Foucault-val és művével egybeértendő teljességéből fakad tehát a jelenlét-törvény is, melyet az értelmező világ a hatásfolytonosság révén állandósít. A követők, vagy akár csak kedvelők, olvasók, értelmezők hazai szaktudományi területekre sem restelnek súlyos műegész-részleteket, szövegfoszlányokat átemelni…

No de mit hoz, mit ad a másodolvasat, az áttekintő bölcselem arról, amit keresnénk Foucault révén, vagy amit problematikusnak – vagy éppcsak aktuálisan sajátnak – tekintünk mostanság, amit már Foucault idejében is annak láttak az elfogadó vagy támadó értelmezések?

Ismeretes, hogy Foucault életművében vezető szálként mutatható ki a hatalmi mechanizmusok, eljárások, packázások, erőszakok és mikromechanizmusok kitartó elemzése. Nagy vonalakban erre épít Blandine Kriegel filozófiaprofesszor is, aki Párizsban a 70-es évektől tíz évig volt Foucault asszisztense volt a párizsi Collège de France-ban, s aki így nem csupán életművét ismeri, de személyét, jellemét, A szavak és a dolgok vagy a Bolondság története sikerkötetek hátterét is. A filozofikus mélységű gondolkodás- és viselkedéstörténeti háttérről, a mikroszkopikus árnyaltságú szexualitás-, bolondság- vagy börtön-történeti totálképből azonban még nem okvetlenül sejlik föl a filozófus mint filozófus, a Foucault mint Foucault-értelmező, mindennapi szakmai vitái közben résztvevő érvelő, a „kitaszítottak és felügyeltek” körébe sorolódó társadalomkutató, a hatalmi mechanizmusokat a hatalom spektrumából láttatni képes megfigyelő. Kriegel könyve¹ főhőse körül három esszéforma előadásmódot formál: Foucault tegnap, Foucault mint filozófus-művész-politikus, valamint Foucault ma – avagy „mi marad az életműből?” kérdéssel a stílust, csapongást, a tartózkodó eleganciát, a fegyenc keménységét a sportoló teljesítményével kiegészítő munkabírást fölidézve, amely magyarul is megjelent.² De alapkérdése mindvégig a kortárs Foucault társadalmi intézményekben és uralmi rendek változatos sodrában kialakult rendszerét átlátni próbáló, már a művek hatásreményét is előlegző bizonyosságkeresését tükrözi. Kriegel szerint a filozófus alapkérdése a „mit jelent élni és embernek lenni a XX. század végén?” volt, s válaszaira minduntalan a visszakérdezést tekintette evidens eljárásnak. Kriegel tónusválasza is erre emlékeztet: „Azért távolodtunk el annyira az életétől és a művétől, mert általában eltávolodtunk a csodálat és az elismerés képességétől. Végső soron mit is kellene csodálnunk az eredeti gondolkodást üldöző kollektív ideológiákban? Mit kellene csodálnunk a tehetségtelen bürokraták és műveket létrehozni képtelen testületek által ma a korábbinál még inkább gyarmatosított egyetemeinken? Mit kellene csodálnunk a szerzett jogok konzervatív és unalomig nyomatékosított védelmében?...” (90. old.). S a kötet (hangsúlyosan a Foucault ma fejezet) arra figyelmeztet, hogy az időbeli „ma” még a tegnap, a Foucault művét és személyét lázadónak tekintő kortárs gondolkodásmód idején indul, s épp az értelmező nagyság, az elemző tisztaság, az evidens belátások képviselőjét tekinti az elnyomásra ítéltek egyikének, problematikáit a francia kommunisták évi rendes ünnepén vörös sipkával már nem koronázható ellentmondás alapjának, a beszéd erejét rehabilitáló gondolkodó személyét pedig akadálynak, melyet a „térdre, imához!” tónusában próbálhat leküzdeni a korszellem, de ez esetben sikertelenül teszi (90-91. old.). Egyik jele annak, hogy Foucault még Foucault után sem marad megtagadhatatlan, s egyúttal annak is, hogy már létében is az volt egyesek számára.

Kriegel első fejezete tehát a Foucault-befogadás tegnapjából indít, hogy a lehetséges értelmezések érdemes holnapját sugallja. Már kötete első oldalán szerepel a Bolondság történetét vitató orvosok és pszichoanalitikusok fejcsóválása, az esztétikai elemzéseit követő mormogás, a humán tudományok „hard filozófiával” értelmezése alkalmával a nyelvészeti és antropológiai aspektust idéző érvelés, melynek elutasításával további tudományos körök vettek bátorságot Foucault bírálatára, sőt a „strukturált tudattalan” téves felfogásával szembeni idegenkedésként fogadták szemléletmódját is, a metafizika eredendő káosza ellen fellépő gondolkodó elutasításával pedig „a polgárjogot nyert elsődleges filozófia” oldaláról vettek elégtételt rajta… A „rend és modell kísérlete” mint a korabeli filozófia új harsonaszavának dicsősége Foucault számára „a tudás archeológiája” alapján újraértelmezendő irány kételkedő átgondolása volt ebből a kiút, amikor „a sartre-i egzisztencializmus tétova, reszketeg kezéből kivette Heideggert, hogy levonjon belőle minden következtetést, és végigjárja ezt az utat” (lásd az Althusser-csapást, mely „minden humán tudományt összeegyeztethetővé tett a marxizmussal, és ezt megint korunk aktuális filozófiájává emelte… A struktúra filozófiájává, amelyben a szubjektum támpont csupán, termelési mód, amely a struktúra elfogadható modelljét állítja elő – ebben pedig az egyének mindig csak hiányuknak köszönhetően léteznek”) – s ebből így marad ki a kérdés, hogy „az ember mássága” miként vezet „az etnológia és a pszichoanalízis vitathatatlan uralmához”, a végesség felfedezéséhez, „a tengerparti fövenybe rajzolt arc” megmaradásához (9-10. old.).

A kötet szinte egész alaptónusa a volt kolléga, a tisztelő, de egyúttal az értékrendet közvetítő értelmező modorában íródott. Második „fejezete” is az esszéfohász és a tudományos hősmemoár partvonalai közötti, a roppant személyes és megtisztelni-valóan mélyértelmű tudományos életút-részletek, érdemi értékelés és korrekt szakmatörténeti elhelyezés megtestesüléseként szól (17-75. old.). Ezt is három részre tagoló aspektusban Foucault a filozófus, a művész, a politikus tagolásban ad kellő árnyaltságú, közelségű és hiteles leírást a műegész szerkezeti képéről, rendszeréről, környezetéről és részben fogadtatásáról is. Ehhez illő intimitás-invokációként a Mestertől idéz a blokk elején, ami mintegy feladattudat és vállalás, struktúra és emberkép szempontjából is karakterizálja a várható tartalmat: „Már régóta tudjuk, hogy a filozófia szerepe nem abban áll, hogy fölfedje, ami rejtve van, hanem olvashatóvá tegye, ami látható, vagyis megjelenítse a nagyon közelit, a nagyonis közvetlen dolgokat, amelyek olyan bensőséggel kötődnek hozzánk, hogy nem is észleljük őket” (16. old.). Vagyis itt A klinikai gondolkodás születése. Elmebetegség és pszichológia témakörrel indítva valahol a szavak és dolgok mibenlétének, a látásra redukált belátás strukturalizmusokon túli esélyeinek, az ábrázolás mindenkori episztémét meghaladó, modellező hajlandóság mögötti látásmódját emeli ki, ennek fenomenológiai elemeit és a történelem látása felé tolódó komplexitását sem kímélve. Majd a művészet iránti érdeklődés és a teremtés mint perspektíva szempontjai jönnek, Foucault-val szólva: „Egyfajta történeti fikciót építek. Bizonyos mértékig nagyon jól tudom, hogy nem igaz, amit mondok… Abban reménykedem, hogy könyveim megírásuk után változnak igazsággá” (31. old.). A harmadik tematika hívószava a képzelet és álom kontextusában is a lehetőség a másságra: „Mivel a létezés boldogtalansága mindig az elidegenedésben gyökerezik, a boldogság pedig, empirikus szinten, nem lehet egyéb, mint a kifejezés boldogsága” (53. old.). S amit ebből a Nyelv a végtelenhez magyar kiadásában is döntő választóvonalként mutat be a megismerés képi és dologi, mozgás és megjelenítés együttes tükröződésében hangot nyerő verzióiként, az visszautal A szavak és a dolgok, valamint a későbbi A tudás akarása művekhez.³ A záró előadás-fejezet a politikus Foucault szellemével (55-75. old.), körülményeivel, a modern politikai filozófia „pásztori politikának” beillő természetével, a csatazajban is „a társadalmat meg kell védeni” kötelezettség nevében, a francia ismeretelméleti iskola forrásainak és a brit moralistáknak illő elismerés mentén, de a biopolitika bűnét folyamatosan opponáló attitűddel élés kötelezettségét is ide véve mint vállalt feladattudatot (60-68. old.).

Kriegel harmadik fejezete a fennebb idézett, „a ma nevében” opponáló felfogás eredőit mutatja meg, Foucault ellenzéke, támadói, majd melléje állt hívek körében: a mindig mindent újragondolni próbáló érzékeny lény, aki mágikus gyorsasággal utasítja-távolítja el a „foucault-i gondolkodásmód” esélyének megjelenését is, a reá támaszkodó kultuszformálási szándékot is, de kisugárzásából az a szabadság-igény árad, melyet mindenkivel kíván megosztani, s nemcsak a kiváltságosokkal. Ennek méltósága rejlik például abban, hogy „halálosan utálta a kommunista rendszert”, az iskolássá tett szellemet, a bürokratikus tudatlanságot, a szektáktól szétforgácsolt és tönkresilányított eszméket, az ideológussá csiszolt kutatókat és a propagandistává züllesztett értelmiséget (84-87. old.). Rokonszenve a lázadásé volt, a lengyelek szolidaritási mozgalmáé, a tervgazdálkodásba fulladt „permanens forradalom” elvitatóié – a marxizmust „fukóizáló” bűvészmestereket viszont kellőképp le is kezelte, a pszichoanalitikai elköteleződéseket tűrés-szinten kezelte, miközben a „változatlan emberi természetben” valami transzcendens viselkedés normativitását visszaidéző kortárs felfogásokkal sem volt meg békében. Talán ugyancsak ezért, záró szavaiban Kriegel épp e megértő mód lehetségességét hangsúlyozza a ma tegnapjában, a Foucault utáni Foucault teljesebb életmű-értékelésében.

A. Gergely András

1 Michel Foucault aujourd’hui. Plon, Paris, 2004.

2 Holnap Kiadó, Budapest, 2007., 98 oldal

3 Nem szabadna feledni Romhányi Török Gábor érzékletes fordítását ez esetben is, mint korábban számos Foucault-mű kiváló interpretálásában…!