„Ez ​a történet temetéstől temetésig tart: Ady ravatalától Csinszka koporsójáig. Az előzményekkel és az utózöngékkel csak annyiban foglalkozom, amennyiben ez feltétlenül szükséges. Nem mesélek el tehát mindent elölről. Boncza Berta személyisége, férfiakra gyakorolt varázsa a maga sokrétűségében nem érthető meg élettörténetének második fele nélkül. A Csinszka-aktát azonban még most sem lehet lezárni. Az első kiadás megjelenése óta sok minden került nyilvánosságra fiókok és archívumok mélyéről…” – így indul Rockenbauer Zoltán 2017 Csinszka, a halandó múzsa. Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese című kötete.¹ Izgalmas az ajánló sorokban röviden megfogalmazott ellentmondás: szerzői, művészettörténészi szemmel (s ebben akár irodalomtörténeti és celebritás-históriai aspektusból is akár) valóban így lehet, jószerével mégis valahol mélyen ott lakozik az ellentmondás ördöge. Hisz ha a történet tényleg csak addig tartana, míg a népszerű, bár roppant „álarcosan” rejtőzködő személyiség tényleges léte, akkor már nem volna érdemes közel ötszáz oldalas monográfiát szentelni neki, s nem volna a szerzői előszóban részletesen, a kötetben megannyi helyen kifejezett hálaközlések tömege mellett is egy sor múzeumban, levéltárban, on-line térben és szaktanulmányok során át egy újabb feldolgozást készíteni. Sőt, Rockenbauer első tematikus ráfordulása a témakörre még 2009-ben megjelent, a második és bővített kiadás pedig arról is szól, hogy nemcsak további számos új forrásmű, szövegközlés, levelezés-átolvasás, korabeli irodalmi feljegyzések és életművek újraátvizsgálása folyt az első kiadás óta eltelt nyolc esztendőben, hanem magával a meghatározó témakörrel összefüggésben is újabb látványos adalékok sora vált meghatározóvá. Vagyis, kissé pontoskodóan megjegyezve: igaz ugyan, hogy „halandó múzsához” mint művészi alkotó-életutak bájtündéréhez kapcsolódóan szinte egyetlen kivételes személyiséggel sem foglalkoztak ilyen bőségben a magyar műtörténetírásban, de az áttekintő pályakép olvastán egyértelművé válik az is: Csinszka nemcsak „ihlető forrás”, (Hatvany szavaival) „a kecsesség és a bűbáj” összhatását keltő egzotikus babácska, hanem játékos-egzaltált személyiségével művészpályák sorát is átható valaki, s mint ilyen, az idealizáló festmények vagy fotók, jellemzések vagy áskálódások dacára is megmaradt frusztrált leánykának, elszánt nőcinek, érzékeny és tehetséges lieblingnek, csodácskának és érzelmi végzetnek is. Babits szavaival: „nem volt szép (de voltak szépségei”), s ami még fontosabb, Ady után Boncza Berta aligha adhatta volna alább, mint Babits elbűvölésének tervével, vagy a tanácshatalom után ellehetetlenült helyzetű Márffy Ödön pályájának mentőangyali támogatásával, majd tizenöt évnyi együttléttel.

Éltében és halálában is maradandó halandó volt tehát, s ennek az alapos szakirodalmi szemlézést követő részletes ügymenetéből itt aligha lehetne több száz élmény, szempont, adat és tény, képzet és értelmezés végtelenségéből bármit is fölidézni. De talán nem is kell, Rockenbauer ezért is írt róla kötetet, s ezért fókuszálta érdeklődését az „Ady-pör” évei, az édeni miliő kialakítása, a Lédával való küzdelem, a saját verskísérletek, a házasélet, a „lassan megfagyó mosoly korszaka” szinte minden momentumát, hogy abból a kevesek által elemzett Márffy Ödön munkássága, életútja, grafikái, Csinszka-ábrázolásai is fölfejlenek színes harmóniákban. S persze élcesebb grafikákban is, ahol már a kevéssé ideál, de az élőbb Csinszka mindennapi rendkívülisége világlik elő.

Izgalmas mű ez. Olyan szakmunka, melynek a színkeverések technológiája kevésbé tárgya, mint a színek mögött álló személyiség(ek) sugárzása, Csinszka szeme-színe, sugárzásai, kellemkedései, biztonsága és talánya, botránya és lírája. A híres nőalakok, a korszak kulturális cézárai, ügyes kereskedői, szalonjai és dívái, kávéházai és bohémfészkei, művészeti közélete és politikai ügyefogyottságai csakúgy szerves elemei, mint a hölgykoszorúk bűvös bájai, ártó gonoszságai, esendő és múlni képes szépségei. Ami pedig ebből megmarad, összességében éppúgy tükör által fényesedik, mint az emlékek derűjén át. A kortárs szavaival (Vészi Margit): „…igen eleven volt, nagyon különös kis francia bohóc babának öltözve, az ágyam szélén ült, és tisztára Ady-stílusban beszélgetett”. S midőn önképét rajzolja, Csinszka is kritikus hűséggel látja magamagát: „Az arcom mindég sápadt, a szemem körül pedig nagy, sötét karikákat vont az élet. A szájam a legkevésbé sikerült, a felső ajkam egy kicsit keskeny, egy kicsit gúnyos. A szemem nagyon nagy, szláv szürke szem, amelyik mindig könnyes, zavaros, néha vad és sokszor szomorú, nevetni nem tud, mert csak sírni tanították” (85. old.).

Ebből azután eszközt és álarcot is teremtett: a Márffy-portrékon is jelen van ez a vidámságos melankólia, a „smink-ideológia”, a „páncélom bohócsapka” látszata és a múltra-jövőre egyaránt kivetített életérzés: „Nekem olyan volt az életem, hogy már akkor és azóta mindig egy kis szerepet kellett játszanom. Egyik barátnőmnek meghagytam: még a koporsómban is fessenek ki. Az igazi arcom egyedül rám tartozik, senki másra”.

S lám, még Ő is tévedni volt képes. Nemcsak a Márffy-életműben megmaradt Boncza Berta lenyomatok révén maradt meg sokkal több, hanem lám, a műtörténész is rátalál az „Ady ne legyen senkié, csak az enyém” és a saját arcom se lehessen másé, csak az enyém folytonosságára. Halandó múzsa? Özvegy, szerelmes társ, hitves, a dokumentálható és „leképezhető” sors ellentmondásos hordozója – a visszatekintésben mégis a szerepjátékaival együtt is szeretetteljes portré hőse. És még csak cseppet sem halandó.

Illusztratív képek válogatásához lásd Noran: https://www.facebook.com/csinszka2017

1 Noran Libro, Budapest, 2017., 464 oldal