Nők a magyarországi nyilas mozgalomban

Minden „gender”-es korban, szüfrazsettek idején, me too-kampányban, feminista lobbiképességben új és új hang vagy tónus születik, mely hordozza a tiltakozók, a radikálisok, a mást akarók szándékát, hangnemét. A lét és társadalmi szerepfelfogások rendszere valamiképpen (évezredes békétlenségek dacára) ugyanakkor kiegyezésre képesnek láttatja a gyengébb nemet, sőt e gyöngeség erővé konvertálásáról is vall. Mik akkor a valóságos küzdelmek erőviszonyai? Mi várhat a nőkre a tradíciók vagy a modernitás idejében, korszakában, eseményei között? Alulmaradás a szerepelosztásban? Nők alapozta örök hátrány-vállalás? A mindenkori meghurcoltság továbbörökítése? Mi mozgatja, mi teszi sikeressé, korszakossá, avagy végül is kivallhatóvá, örökíthetővé, esetlegesen túli bizonyossággá, ami a nőkkel sokszor és sok helyütt történik?

A szerepvállalások, üvegplafonok és anyajogú rendszerek mellett olykor maguk a történészek, jobbára maguk a női történészek fedezik fel, ássák elő, nevezik meg a másképp látás okait, módjait, trendjeit. Mellette nem is egyszer a kiszolgáltatódás kapcsolattörténetének újabb időszakait, eseteit, drámáit. E kontextusban pedig számos jó mű születik, s ilyen volt Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant című munkája is.ⁱ A háborús viszonyok, a hősies „felszabadítás” idején kelt életesemény-sztorik azt a mindenkori és bárhol érvényes katonatársadalmi önkényt, bűzlést és kegyetlen közömbösséget tükrözik, melynek a „hősies” német megszállók és a legalább annyira dicső egyszeri „szovjet bakák” vérnősző dúlása csupán korszakos mellékterméke, evidens velejárója, sőt megszálló seregre klasszikusan ráhagyott önkényeskedés eredménye. Miként a nők, lányok, asszonyok szenvedelme is, elkapott nemibaja is, majd az erre rakódó sorsnehézsége is… „A nemi erőszaknak jelentése és célja van, hiszen a háború alatt a stratégiai célok elérését segíti”; „A gyarmatosítók háborús körülmények között jogot formáltak a helyi nők testére, miközben ezzel a gyarmatosított férfiakat férfiatlanították”; „A Vörös Hadsereg – mint minden hadsereg – erőszakos, nacionalista és nőgyűlölő volt”; „A női test az egész közösség fogalmát kifejezi, így a rajta elkövetett erőszak annyi, mint az egész nemzeti közösség legyőzése”. Sajnos oldalpáronként lehetne a kötetből idézni, de ehhez kicsit testes mű…

A leírt és elemzett helyzetek a kortárs kutatások között is új hangot képviselő más kötetnyi írások (pl. Zoltán Gábor: Orgia; Kunt Gergely: Kipontozva; Bögre Zsuzsanna: Asszonysorsok. Ötvenhatos élettörténetek elemzése, stb.) mellett is okkal és érvénnyel teljesíti Pető Andrea kutatói programja talán legfőbb célját, hogy a tudományos közlés segítségével és illő hitelességével mégiscsak elmondja majdnem mindazt, ami elmondhatatlan… Pető kötetéről önálló ismertetésére is vállalkozni kell, kutatói meglátásai máig hatolóan megrázóak, kiadója nem véletlenül jelzi a feminizmus fogalomrendszerébe épített feldolgozási módszer és a hallgatás majd elhallgatás spiráljába tekeredett emlékezetpolitikai csatározások fontosságát. Ám itt van máris az újabb kötet, mely a történeti és gender-kutatási szempontok másik dimenziójában kínál még több meglepetést, meghökkenést Pető Andrea Láthatatlan elkövetők – Nők a magyarországi nyilas mozgalomban című monográfiája,ⁱⁱ mely a nyilas hatalomátvétel estéjén megesett ellenállás és megtorlás emlékezettörténetébe vezet a budapesti népbírósági perek egy anyaga kapcsán. S ha nem létezett eddig az amerikaias flegmával megfogalmazott „Isten hozott az emlékezetiparban” megfogalmazás (Kerwin Lee Klein történeti diskurzusrend-változásról szóló esszéje nyomán), akkor most Pető emlékeztetően figyelmünk körébe invitálja ezzel a furcsa krimitörténettel. Írása, mely 226 oldalon történeti eseményleírás és értelmező útkeresés nagyívű kompozíciója, maradék hatvan oldalán a mellékletek súlyos pontosságú rakományával, melyhez a népbírósági per és előzményeinek tűpontos anyaga vezet, s ebben az emlékezetkutatásnak messze nem csupán egy posztmodern és kozmopolita diskurzus felé fordult értelmezési dimenziójára adott választ lát, hanem bizony „a kvázi-vallásos szókincs: trauma, gyász, gyógyítás, tanúvallomás, identitás” (226. old.) kategóriájában elbeszélt személyesség alapos és korszakos drámáját is felmutatja. Mintegy ráadásképpen annak is mélyére világítva, miért is alakult úgy, hogy „a magyar társadalom az igazságszolgáltatási folyamatból éppen olyan megosztottan jött ki, mint ahogy belekerült, sőt újabb konfliktusok is kerültek a korábbiak közé, mint például a szovjetekkel való kollaboráció” (uo.).

Pető eset-elemző aspektusa nemcsak tanulságos a történeti emlékezet-formálódás és társadalmi reflexválaszok terén, de roppant alapos kutatómunkája tanításra méltó. A holokauszt-történetírással kezdve, mely a deportálás, koncentrációs táborok és halálközeli élményháttér anyagát adja, ez a pesti belvárosi, polgári miliőben lezajló horror-akció, amelyet a hullák és gyalázatok tucatjai kísérnek, itt mindenekelőtt az emlékezetpolitikai manipulációk szempontjából kardinális. A háborús orgiákat német és ruszki tájra „félretolók” számára is nyilvánvalóvá lesz, hogy derék magyar barnaingesek dúlták fel a Csengery utca 64. lakásait és pusztították halomra a bújkáló, megfélemedett családokat. A vérengzés pillanatai a Horthy-beszéd, a németek elveszítette háború és a magyar fegyverszüneti kezdemény tónusával körülvéve – egyszóval nem a megszállás erői által amúgy melleslegesen kivitelezett akcióként – a túlélés reményében előbújt zsidók közötti utolsó mészárlások egyikeként vonulhatott be a történelemkönyvekbe, melynek következményeit a Népbíróság egyik első peres ügyeként tálalhatta. A rejtekező főszereplő, Dely Piroska esetének krimibe illő dúvadsága a végrehajtó és a kollaboráló emberek közötti szerepkülönbségek „mélyen zavarba ejtő emberi dimenzióját mutatja, azokat az elkövetőket, akik ’láthatatlanná válva’ eddig nem kerültek a történetírás fókuszába, valamint azokat a tényezőket…, amelyek e láthatatlanságot létrehozták” – írja bevezetőjében (11-13. old.), és a folyamat taglalása mint „a kommunikatív emlékezet kollektív emlékezetté alakulásában” kiteljesedő történés, korabeli sajtó, peranyagok, interjúk révén elkészíthető összegzés kerülhet fókuszba. Egy ház, egy lakóközösség drámája nemcsak a történetírás zártsága és nyitottsága közötti szempontok szerint értelmeződik, hanem a részletes korkép izgalmas elemzésén keresztül vezet be a második világháborút követő igazságszolgáltatás természetéről megtudható sötétségekbe is. Nem véletlen ugyanakkor a kötet és címének fókuszába emelt nők nyilas mozgalomban és szélsőséges radikális politikai mozgalmakban való részvételéről, részletesen szólva arról az elkövetővé válásról megfogalmazott tézisrendszer, mely épp a portré(k) nyomán bontható ki, s mindez tovább is vezethető a háború utáni emlékezetpolitikai diadalok, interpretációk, szak”tudományos” tálalásmódok és ezek reflexiójaként adható másféle értelmezésmódok alakulás-folyamata felé.

A szélsőjobboldali női politizálás témakörével kitartóan foglalkozó Szerző itt nemcsak nyolc nagyobb fejezetbe tagolt történészi munkát kínál, hanem egyben emlékállítással is adózik a jelzett ház lakóinak, a bármilyen színezetű önkénynek vétlenül kitetteknek, az elkövető személyek életútját meghatározó jegyeinek összképével ugyanakkor a perszonális történelem köztörténetbe ágazását is érzékenyen illusztrálja. Összegző zárszavának végén még emlékeztet arra: akármiféle értelmezési bonyodalomban van is a narratív és deskriptív történetírás ágazatai között, a „terápiás alternatíva” nemcsak ma is szükséges, érvényes és kínos rászorultságunkra figyelmeztet, hanem korunk „láthatatlan elkövetőinek” mintegy konstans jelenlétére is rávilágít.

A. Gergely András

i Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak története a Magyarországon a második világháború alatt. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018., 260 oldal

ii Jaffa Kiadó, Budapest, 2019., 288 oldal