Egyházatyás reformvárak és híveik

Fura cím ez, mégis leíró. A szóbanforgó okmány a teremtő képzelet és a „kalandra hívó” megtisztulás, reform és megújulás megszólaltatásának gesztusa, s megalkotója Kamarás István OJD, akadémiai doktor, szociológus, pedagógus, olvasáskutató, „religiográfus”, vallástudományi tanítómesterek segítője, s ehelyt interjúkészítője is. Ferencpápista egyházreform a Csereháton címmel szerkesztette meg kötetét,ⁱ s e munka epilógusában (is) megszólal az üdvözlő-búcsúzó gesztus hangja, ahol a reformer atyák, reformátusok, belső egyházreformokat dédelgető nyilvános intézményesülés résztvevői (Ferenc pápa „titkos látogatása” után) „Pá Pista!” búcsúszóval köszönnek el egymástól.

Kamarás István a társadalomkutatás közéleti varázslói közül való. Mintegy negyvenöt-ötven évnyi munkássága során a szakszerű és szakkönyvtári olvasáskutatás, kutatásmódszertan, közösségkutatás, ember- és kultúrakutatás, vallástudományi értékű felfedező munka (Bokor-közösségek, krisnások, békepapok, hívőcsoportok, szekták, lelkiségi tömörülések, egyházközi párbeszédek megértő elemzése) és mindeme varázslatok oktatása meg tudományos írás mellett egyike ama keveseknek, akik az empirikus, vagyis életközeli társadalomvizsgálatot látják útmutató megismerési eszköznek – akár olvasótáboroktól, akár könyvtári csoportképződésről, irodalmi művek befogadói köreitől vagy hívők mozgalmainak nagy intenzitású tüneményeiről van szó. Évtizedek óta követi a hívő ember, a kultúrafogyasztó és közösségteremtő lelkiség nyomvonalait, szinte kalandtúra-szerűen ereszkedik az esztétikai és prozódiai élmények nyomába, hitek és tanítások befogadási szféráiba, műalkotások hatásainak visszatükröződő miliőibe, Kertész Ákos, Ottlik Géza, Kertész Imre vagy Bulgakov képvilágába, intimitásaiba. Sőt, olyan „mesevilágba” – mint ezt a kötet Ajánlását fogalmazó Beer Miklós váci egyházmegyei püspök megnevezi –, ahol „Assisi Szent Ferenc virágoskertje – a Fioretti” éppúgy összetalálkozhat a Jelenések Könyvével és a legújabb pápai enciklika valamely tanításával, mint ismeretlen tájak ismeretlen híveinek tanító célú viselkedési mintázatával, képzelt országrészek képzett lelkigondozóinak szűk köre egy vatikáni útmutatás kívánatos valóságával vagy egy miskolci pelikán látogatásával a vadászberényi plébánián, s mint a bármikori reform a mindenkori lehetőségek ketrecharcai közötti szereplőkkel. Ha ez lila beszédnek, zöld örömnek, tévelygős szófüzérnek tetszhet is, valahol legbévül ott lakozik Kamarás munkásságában a nyolcvanas évek közepe óta…, s jelen van vagy föl-fölbukkan szinte évente megjelenő új köteteiben, ahol a szereplők ugyancsak hasonlók vagy határoltak: a valóság, az emberek, a települések, a közösségek, a hitek és eszmék, vagyis a mindenkori Ember kapcsolatkeresési és ábrándozás-lélektani útjai, csavargásai, meséi körében. Kamarás egyszerre hippi-utód és viselkedés-reformer, közíró és mesemondó, társadalmi struktúratervező és lelki vállalkozó, békekötő és harmóniakereső már első írásai, a hetvenes évek tanulmányai (Az olvasás anatómiája, Civil egyházak Magyarországon, Élményalakzatok, Olvasmányválasztás Manchesterben és Miskolcon, Irodalmi értékek esélye lektűrolvasóknál, stb.)ⁱⁱ óta, de egyúttal vagy harminc éve valamely bulgakovi hős, ábrándozó ironikus, reformeri célú szatirikus, szelídség-közvetítő és életút-keresőket tájolni hivatott álmodozó-tervező személyiség is. Ha nem lenne másképpen lejáratott a kifejezés, talán a „lélek mérnöke” illene jelzőjeként, de ennél kevésbé pragmatikus alkat is, viszont ábrándosabb nyomkövető is, aki leképez, megnevez, eligazít, harmonizál és tanítóként sétálgat olvasói-hívei között ugyancsak.

S ennek hosszú históriája illenék ide – ám a kötet „ürügyén” mégsem húzhatom túl részletes vékonyságú tésztává… Röviden kivonatolva: a nyolcvanas évek közepén, amikor a valóságábrázolás részint irányzatos módjai (például a „Magyarország felfedezése” irodalmi-írói szociográfiák, a „munkásművelődés”, a kultúraközvetítés klubhálózati formái, a népi kultúra egyetemesebbé válásának irodalmi műfajai és befogadási műhelyei, helyszínei) „divatosak” voltak, Kamarás a társadalom kulturális környezeteit kutatva lelt rá a rejtekező vallási csoportkultúrák jelentőségére és alternatív valóságára.ⁱⁱⁱ Akkoriban „direkten”, közvetlen tömeghatással nemigen lehetett még kultúráról sem beszélni, és társadalmi reformok követésében vagy megannyira „követelésében” a legcsekélyebb esély sem mutatkozhatott, Kamarás rálelt a képes beszéd egy újabb fajta, „írói” módjára, mely egyszerre lehetett képzetes és tényleges, lehetséges és ésszerű, illendő és tolerálható, megtűrhető és követhető, szociofugálisan is értelmezhető, szociopetálisan is értékelhető. Talán az akkoriban írt „Reformvár” (Varga Csabával a Fiatal Írók József Attila Körének sorozatába készült) kötet mutatható ki a legkorábbi szerkezeti egységnek, melyben mindennek „szinte fölismerhető” helyszíne van, de nemcsak lokálisan beszűkült értelemben, mindenkinek megnevezhető személyisége és személyessége lehet, de nemcsak a maga konkrétságában, s minden, ami történik vagy inkább történhet, önálló nevet kap, rangot érdemel ki, közös értékelés révén illeszkedhet a társadalmi szimpátia és értékkövetés új irányzatába. E konkrét helyszínek „beszédes névtelensége” és általánossága ugyan „megemeli” a közlést a „tényvalóság” szintjéről az írói fikció szintjére, de ez nem „fantázia” szülte álomvilág, hanem interjúk, másodelemzések, megfigyelések, reflexiók anyagából gyúrt újvalóság, tényképzet és letfelfogás sajátos anyagává erősödik össze. Szociografikus annyiban, hogy mintegy a helyiek „értik”, kvázi „azonosítani tudják” a szereplőket és résztvevőket, a cenzori figyelem viszont lepattan a rejtjelzett üzenetek, rangrejtett jelentések, kritikai szikrák, idiómák, analógiák, toposzok, idézetek és csűrcsavarások sajátos tónusáról. Teremtett valóságról van itt szó, a hazai és nemzetközi filmdokumentarizmusban „fikciós dokumentumnak” nevezik az ilyesmit, s a szinte játékfilmes „betétek”, mesefolyondárok, képzetek és csúfolódások olyan arányban keverednek benne a valóság-képekkel, ahogyan azt az Olvasó fantáziája éppen megkívánja. A „Kétfülűek”, a „Szövedék”, az „Utánam, Olvasó!”, az „Ímé, az Ember”, az „Olvasó a határon”, a „Bensőséges bázisok” és más művei valamiképpen egyenként is, életmű-részekként pedig folyamatot tekintve is tükröznek egy kvázivalóságot, s ez emberi lét és a kultúrában elfoglalt hely nem freudian rosszkedvű mélyvilágai olyasfajta teremtett stílussá állnak össze, melyben a hatvanas évek mesei témái után az utóbbi évek „Ferencpápista” írásai már kétszeresen is rejtjelzik a kulturális áthatás szándékát, a rejtőzködő sugallat, a tisztelgő áhítat, a képzetközeli hitkutatás programosságát, ami egyedivé teszi Kamarás stiláris formaalkotó kedvét és mesélő modorát.

A művet a folyamat részeként láttatva immár mintegy helyét is meghatároztam. „Olvasatát” ugyanakkor sokkalta nehezebb leírni, mert abból oldalanként van három is, három menetirány, nyolc asszociáció, tizenegy kérdés, két remény, négy rejtjelzett tény, s ezek közötti írástérben csel és csali, nyelvi kódok és dekódolhatatlan rétegzettségek, álmatlan képzetek és dokumentálhatatlan mozgásdinamikák is. Helyenként körkörösen zárt világokból hirtelen egy kiskapun át vezet egy nagyvilágba, máskor egy nyitott ablakon enged és csábít be külső hatást, hogy abból idebent egészen más késztetést gyúrjon össze, majd ellép az ablak keretétől egy nagyszabású képzelt tér üvegfalai felé… Ez a nemcsak életvilágok, létvalóságok, de nyelvi-stilisztikai szabványok cirkalmain (és helyenként körmönfont poénjain) át metafizikai bolygócskák más csillagrendszerébe vezető út, ha követhető is, olykor elveszejt, labirintusba csal, vagy talán inkább úgy ölel át, hogy röptében még azt sem érzékíti, merre is tart. S amit ott Capillária- vagy Gulliver-kalandos hangulati szigetvilágok képzelet-földrajzi tájai révén közelebb hoz, az éppúgy vezet a húszas évek moszkvai kandúrvilága felé, mint a kortárs pápai reverenda-cibálódás intimitásai, ha nem éppen képzelt tájak mikroszociografikus drámaiságai felé. Élő Utópia, megpróbáltató Falanszter, jövőjobbító Reformfalva, erőnyerő tónusú önmegvalósítás lelki beltengerei, fékevesztett ötletrohamok szociális belvilágai irányába mozog mindez, élő szereplőkkel és élettelen külvilággal, ellenbeszédekkel és mitikus fikciókkal körülrajzolva. Jelen esetben valódi Csereháttal, valódi egyházkerettel, valódi érdektörekvésekkel, lelkiségi normarendekkel, csoportkohéziókkal és lelkietlenségekkel…

Ám innen már egy jókora interpretációs mező csak a képzetek szintjén pontosítható. Kamarás első rádiós hangjátékai (1969) és későbbi meséi már lényegileg jelzik a „Sárkányos mese igazából” (1979) attitűdjét, melyet a rendszerátalakulások mindenkori esetlehetősége, alternatív értelmezése és habituális tartósítása szinte egy folytonos „reformvár-szemlélet” alá rendel, a sokszínűség és képzetesség mentális lehetőségét, szivárványos játékait, s mikoron a szociológiai alapú városkutatás (Kiskunhalas, Tapolca, Kőszeg) kiegészül a máskéntgondolás esélyeivel, akkortól a varázstalanítás/darázstalanítás, a Micimackóságok, az érték-alapú terápia-javaslatok az ökológiai krízisre, a szekularizmus és vallásközi párbeszéd, gender és habitus, „geo-teológia”, a saját műfajú „religiográfia” megteremtésének mindenkori alapmunkálatai szökkennek egyedi tervezésű építménybe. Ilyen egyediség a Ferencpápista egyházreform kötet is, melynek talán másképp hangzó, de lényegi üzenetét is egy néhány évvel ezelőtti saját mű adja meg: Utópia, valóság és lehetőség a gyülekezeti pasztorációban (2013).

A vallás, az ember és hit viszonya, az Emberlét kulturális tőke-sokfélesége szinte nehezen elbeszélhető a határtudományok és interdiszciplináris áthallások nélküli „letisztított” nyelven. Kamarás szinte egész szerzői életútja egyszerre impozánsan auktori, a szó antik értelmében vett „költőiség” és „szerzőiség” lábazatain emelt szimbolikus képződmény mintázataival, meg belső és lényegi tartalmait tekintve erőteljesen humanista, hithű, elkötelezett, spirituális is. Csak mesterkélt lehet a műfaj-megnevezési kényszeresség, amely ezt hol szociológia, hol mesetudomány, hol kulturális embertan vagy narratív álomirodalom szakterminológiáival kívánná klasszifikálni. Meg valahol méltatlan is Hozzá, hisz legfőbb törekvése épp a merevségek közti „megértő szociográfia”, belátó embertan, képzeleti illemtan, lelkiségi morálpedagógia területein van, hátterében és literátusi raktáraiban dúsan megrakva irodalmi-írói tanítással és szakrális felkentséggel. Ha lelkipásztor lehetne, már öt héttel fölesketése után szűknek érezné rendje reguláit és „Ipiapi atya” módjára szabadulna a kényszerességektől…, ha meg tisztán közéleti lelkész, akkor a játékos konteók nyelvi vigalmai (Ferencpápista paradigmaváltás) szorítanák ki a közösség-közi terekből.^iv Ezért hát csöppet sem kietlen alkotói program az Övé, hanem épp a narratív kiteljesedés és befogadókkal való találkozás sok évtizedes tudástöbblete adja a szociológiai-szociográfiai hitelességét, amellett is, hogy az MTA doktoraként a szűkebb szakmai közegben ritkábban méri-méreti meg magát, ahol ugyanis a „Lélek jelenlétére” és egyéb karitatív tevékenységi hatásokra sokszor és sokkal kevesebb affinitás lenne a méltatlan válasz.

S épp az utóbbi okból, a képzelt beszéd és a valóságelemek közéletmesei tónusai okán vélem úgy, hogy a Ferencpápista kötet aprólékos, fejezetenkénti ismertetése mintegy lehetetlen vállalás. Az Olvasó, ha idáig követett, beláthatja ennek evidenciáját, s ha a vallás, habitus, ízlés, nyelvi lelemény és fantázia-szülte toposzok vigalma jobban hevíti, mint az ezekről (alighanem valamely hasonlóképpen „elvonatkoztatott” színtérről) megszólaló bölcselmek köre, akkor sokkal egyszerűbb, ha magához a kötethez fordul, mely a talajszintű értékítéletek irgumburgumai helyett már alcímében is vállalja önnön műfajiságát: Földreszállott pasztorálszociológiai utópia. Az utópiák szakirodalma pedig lehet, a Swift-alapozta angol felvilágosodás és a szatirikus európaiság hangnemében próbálná Kamarás földi utazásait leképezni, akkor viszont a földreszálltsággal lenne baja, a mítoszvadász antropológusok meg a reáliák és egzaktumok etnográfiai pontatlanságaival küzdenének hiábavalóan. S lehet persze az akadémiai tudományosság eltévelyedésének minősíteni Kamarás egyéniségét, ám akkor mit is kezdjünk a jövőkutatók és jelenkritikusok kies tudóstáborával, akiket még tudósabb főpapjaik vagy álkirályaik éppen most ebrugdalnak ki a tudásfelhők magasából… Nem „hatékonyabb”, „célracionálisabb” talán rögvest ott kezdeni az értékszemlélet formálását, ahol szerzői és elbeszélői képzelet még maga szabhatja meg önnön határait és sikercsúcsait…?

A rövid választ, s a kiesebbet is készséggel bízom az Olvasó személyességére. A reformvárak mindig is befogadóbbak lesznek bármely ipiapacsságokra, mint a csereháti ökomenikus innovációs térségfejlesztési projektekre.

A. Gergely András

i Földreszállott pasztorálszociológiai utópia. Egyházfórum, Budapest, 2017., 159 oldal

ii művei elérhetők az OSZK oldalain: http://www.kamarasistvan.eoldal.hu/cikkek/bibliografia--reflexio/kamaras-istvan-konyvei-a-magyar-elektronikus-konvtarban.html

iii Kölcsönvett minősítések kontrolljaképpen érdemes önálló weboldalához fordulni árnyaltabb pályakép kedvéért: http://www.kamarasistvan.eoldal.hu/

iv http://www.kamarasistvan.eoldal.hu/cikkek/kozszereples/kamaras-istvan-ojd--ferencpapista-paradigmavaltas.html