Lapszemle

Az 1918-as egyesülés megünneplése Románia számára természetes. „Legitim, de ugyanakkor magában hordoz némi mítoszt is, olyan mítoszt, amely egyébként minden nemzetnek van. A kritikus hozzáállás érdekében azonban nekünk olyan történelemre, olyan megemlékezésekre, illetve hősi szimbolikára van szükségünk, amely nem tartalmaz sztereotípiákat, illetve előítéleteket. Legalább­is a szakmát tisztességesen gyakorló történészek részéről!” – olvassuk Lucia Boia új könyvének* fülszövegében.

Tizenkét olyan korábbi kötetét ismerem – csak a Humanitas Könyvkiadó szerzői sorozatában! –, amelyben leszámol a hagyományos román „akadémizmussal” és „kincstári állásponttal”, azzal a szemlélettel, amely bizonyos érdekek mentén visszavetít egy-egy ideológiát a múltban lezajlott eseményekre, következtetéseket vonva le így, a hamis optikák által érvényesíti e torz képeket, olyannyira kanonizálva a túlzó nacionalista megállapításokat, hogy azok, mint holmi hamis, de örök érvényűnek hazudott ál-mózesi kőtáblák tűnnek fel és hirdetik fennen a valótlanságokat.

Nagy-Románia létrejöttének 100. évfordulója alkalmából Lucian Boia előbb rákérdez arra, hogy valóban egyesültek-e a románok, aztán ráközelít a Kelet- és Kelet-Közép-Európában, illetve a Balkánon élő népekre és nemzetiségekre, a határokra, a kisebbségekre. Konklúzió gyanánt – a záró dolgozatban – egymás mellé, pontosabban egymással szembe helyezi 1918. december 1-jét és 1920. június 4-ét – a románok örömünnepét a kinyilvánított egyesülési szándék alkalmával Gyulafehérváron és a magyar nemzet gyászát, amely ekkor, a trianoni döntés által elveszítette területei többségét és magyar ajkú népessége egyharmadát.

Manapság ritkán esik szó arról, hogy hasonlóan az Osztrák–Magyar Monarchiához, a török uralom alól frissen felszabadult Románia (1877), Bulgária (1878) vagy a függetlenedő Szerbia (1878) egyáltalán nem nevezhető homogén nemzetállamnak.

Boia végigpásztázza a 19. század végén, a 20. század elején készített statisztikákat, rámutatva arra, hogy mind Moldvában (itt a mai Moldáviaként fennálló államot is vizsgálja), mind Havasalföldön igen jelentős volt a városi zsidók jelenléte, de ugyanakkor – főként a Fekete-tenger partján és a Duna két oldalán – megkerülhetetlen volt a török és a görög hatás. Hasonló nemzetiségi sokszínűséget mutat be Galíciában, illetve a Bánságban is. Az 1859-es egyesülést és az 1877-es függetlenségi háborút követően jórészt a városi (zsidó, görög, örmény, német gyökerű) polgárság érdeme a különböző kormányok által előirányzott fejlesztések kivitelezése és az infrastruktúra üzemeltetése a Regátban.

Szó esik azokról a próbálkozásokról, amelyek az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően jelentkeztek. A föderális rendszer felé fejlődő Ausztria – majdnem teljesen német ajkú lakossággal – más pályára állt, mind a tandem másik része, Magyarország, ahol Horvátország nélkül számítva az arányokat, alig volt 50 százalék fölötti a magyar etnikai jelenlét (1910), de a budapesti kormányzat nem kívánt lemondani a központosított vezetésről. Szerbia kvázi függetlenségben élt, bár jogot formált „történelmi” gyökerű területek annektálására, Horvátország is szabadon lélegezhetett, de a 19. század utolsó éveiben igen erősen jelentkezett a cseh és a szlovák függetlenedési szándék, vagy legalább a hatalom hármas megosztásának igénye, amely három állam szövetségét képzelte el a császári és királyi korona uralma alatt.

És ott voltak az erdélyi románok, akik anyaországuk felé tendáltak. Tulajdonképpen az is célszerűnek tűnt, hogy az osztrák–magyar–horvát–cseh–szlovák államszövetség magához vonzza a frissen létrejött román államot, annak minden tartományát, amelyekben továbbélnek e nagyobb államforma keretében is a regionális eszmék és értékek. Nyilvánvaló – és Lucian Boia is meggyőz minket –, hogy ilyen szintű kezdeményezőkészség alig volt, nem volt olyan hatású államférfi vagy politikai erő, amely ezt az „ütemelőző” és célszerű integrációt végrehajthatta volna. Talán az első világháború elmaradása gyorsíthatott volna fel olyan természetes folyamatokat, amelyeket a helyi erők vittek volna végig a nagyhatalmak beavatása nélkül az Osztrák–Magyar Monarchiában.

Kevés szó esik manapság arról is, hogy. C. Popovici (1863–1917) kidolgozta a Nagy-Ausztriai Egyesült Államok tervét, amely az akkori népességi arányok szerinti legtisztességesebb felosztást vizionálta, és a leginkább méltányos határokat állapította (volna) meg, benne székely és szász, sőt bánsági autonómiával, és olyan Erdéllyel, amelyben regionális parlament szolgálja a helyi érdeket, arányos román, magyar és német képviselettel.

A kötet gerincét alkotó következő fejezetben már a párizsi béketárgyalások utáni határokat és statisztikákat szemlézi. Nyilvánvaló, hogy a feltrancsírozott Magyarországból kiszakított területekből olyan országokat hoztak létre, amelyekben ugyancsak fennmaradtak a nemzetiségi gondok. Mind Csehszlovákiában, mind Jugoszláviában és Romániában jelentős lélekszámú magyar és nem magyar közösségek maradtak, az anyaországukhoz való csatlakozás és az autonómiák teljes reménye nélkül. Az elmúlt száz évben a zsidók és a németek jórészt eltűntek ezekből az országokból, de az elszakított magyarok egyharmada most is a politikai határokon kívül él. Boia kimondja, hogy az erdélyi románok egyesültek anyaországukkal, a magyarokat is magukkal sodorták, így nem várható most ünneplés magyar részről. És ott vannak még a Gyulafehérváron akkor rögzített nyilatkozat soha be nem teljesített ígéretei.

Lucian Boia bizakodó mondattal fejezi be a könyvet: „Az európai út nem a régi határokhoz való visszatérést jelenti, hanem végső célként a határok eltüntetését, légiességét. (…) A tét számunkra immár nem a múlt, hanem a jövő.”

Nagy érdeme ennek a műnek – akárcsak oly sok más Boia-kötetnek –, hogy nem ragaszkodik a merev és tudományos nyelvezethez, nem a szűkebben értelmezhető szakma számára ír, hanem úgymond ismeretet terjeszt azon olvasók körében, akik nyitottak az érzékeny téma iránt, s nyitott szemmel, értő és érző lélekkel kívánnak élni a közös hazában, európaiként, keresztényként és… némi jövőképpel.

Tulajdonképpen minőségi publicisztikák sora a könyv. Az átlagos román nyelvtudással bíró székelyföldi ember is nyugodtan kézbe veheti, bár hamarosan magyar fordításban is fellelhetjük, hiszen több kiadó is érdeklődik Lucian Boia hídépítő és tisztességes életműve iránt.

* Lucian Boia: În jurul marii uniri de la 1918. Naţiuni, frontiere, minorităţi. Editura Humanitas, Bucureşti, 2017

Simó Márton

Forrás: 3szek.ro – 2018. november 24, Élő múlt