Illyés Gyula és Dan Culcer elhallgatott párbeszéde 1978 tavaszán

Közvetlenül a háború után született nemzedékek meghatározó élménye volt, ha beszéltek róla, ha nem - Illyés Gyula oldalas cikke a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi számában (Válasz Herdernek és Adynak), amelyben a magyar nemzet időszerű sorsa fölötti aggodalmának hangot adva, ilyen sorokkal ecsetelte a romániai magyarok helyzetét:

"Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.

Gyakori - illetve mind számosabb a fölsorolható - pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét - a valósággal ellentétest -, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők „akaratából”: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.

Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár. Nemegyszer torz helyzeteket teremtve. Egyanyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sokhelyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, nekik idegen nyelvterületre helyezik. Szülőhelyükre pedig olyan értelmiségi kerül, aki az ottani nyelvet nem érti. Ekként százezres főnyi települések, megint csak egész városok kisebbségei legkényesebb fájdalmaikat is jobbadán mutogatással közölhetik, vagyis az egészségügyi szolgáltatás dzsungeli szintjén. Nyilván kelthet nevethetnéket - az humeur noire, illetve az humeur noir hatásaként - a kép: a gyóntató pap a híveit, a haldoklókat is, tolmács útján vallathatja. Hisz népe nyelvén a templomban sem prédikálhat. Kapott hegyesítést a toll a jakobinusok iskolájában is. Az ő szép álmaik közé tartozott ez is: egy állam, egy mértékrendszer, egy nyelv. Milyen kényelmes, mert hisz milyen logikus! Minden erőszakos asszimilációnak, népbeolvasztásnak ez az „eszmei” alibije..."

Az akkor kézről kézre járt írást vegyes érzelmekkel fogadták az anyaországban. Illyés Gyula naplójegyzeteiben egyre idegesebben jegyzi meg: amellett, hogy mindenki gratulál cikke merészségéhez, hogy végre valaki kimondta a való helyzetet, sokan azt is igyekeztek célzásokkal, gesztusszinten értésére adni, hogy felülről diktált bölcsességet gyanítanak merészségében. Ő maga is, miközben betegség gyötri, egyre többet tépelődik azon, vajon szokatlan őszinteségével jót tett-e egyáltalán a határon túli magyarságnak.

Romániában a reakciók szintén ellentmondásosak. A kisebbségi magyarság lelki támogatást, reménysugarat vár e sokkoló üzenettől, a román hatalom válasza azonban brutális: rendelt cikkekben vereti vissza az Illyés-féle vádakat, majd megszületik a hírhedt Lăncrănjan-féle brosúra (Cuvânt despre Transilvania) és a román irodalmat kedvelő és fordító jeles magyar író egyből persona non grata lesz a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában.

Alig két hónappal az ominózus cikk megjelenése után, a Vatra szépreményű szerkesztője, a magyarul jól tudó, olvasó és fogalmazó Dan Culcer Budapesten jártában, mit sem törődik az indulat korbácsolta ellenséges hangulattal, kapcsolatot keres Illyéssel, hogy interjút készítsen vele. Culcer szerint a költő, mint minden nagy hazafi, eltúlozta a magyarság sanyarú helyzetképét, hogy üzenetének nagyobb súlya legyen. "Mert nem fajirtásról volt szó. Meg akartam mutatni neki - emlékezik vissza a jelenleg Párizsban élő jeles román író -, hogy léteznek románok, akik nem ellenségei az erdélyi magyaroknak, akik ismerik a magyar kultúrát és akik cselekednek azért, hogy a két nép szabad utat leljen egymás felé. De sajnos, minderről nem volt alkalmunk beszélni." A beteg Illyés akkor nem tudta fogadni, válaszait írásban juttatta el, ám a tervezett interjú hosszú éveken át kiadatlan maradt, mert Culcer lapja végül is, a román közhangulatnak engedve, nem merte vállalni a közlését. A szokatlanul természetes és jelentős eszmecsere végül az Új Tükörben látott napvilágot Sütő András közvetítésével, akit a nyugatra disszidáló Culcer kért meg arra, próbálja közzétenni az írást a magyar sajtóban. A dokumentumot föltehetőleg Fekete Sándor helyezte el a lapban, de akkor már más volt a történelmi pillanat, a közlés nem keltett különösebb visszhangot, majd gyorsan el is felejtődött a felfokozott és felgyorsult társadalmi változások hullámverésében.

Dan Culcer szíves engedelmével most letöröljük róla a port, mert úgy tűnik, a több mint harminc esztendős eszmecsere üzenete ma legalább annyira európai üzenetű, mint volt, ama "sötétnek" titulált dogmatikus évtizedekben.

Cseke Gábor

*

(...) Culcer nyolc kérdéséből Illyés csak hétre válaszolt, a másodikat kihagyta, talán elnézte a számozást. Az olvasó azonban így is el tud igazodni e dialóguson, amely a magyar és román szellemi élet legjobbjainak közös törekvéséről tanúskodik, és ezért a dokumentumnak kivételes jelentőséget kell tulajdonítanunk. Ez az írásos interjú, melyet lapunk romániai barátaitól kaptunk meg, tudtunkkal eddig sem románul, sem magyarul nem jelent meg. (F.S.)

I.

Dan Culcer levele és kérdései Illyés Gyulához

Igen tisztelt Illyés Gyula!

Budapesti tartózkodásom alatt, a Magyar Írószövetség vendégeként, többször is alkalmam volt olvasni a már klasszikussá vált verseivel párhuzamosan közzétett igen érdekes publicisztikáit, az irodalmi vagy politikai folyóiratok hasábjain, amiből gondoltam, hogy nem veti meg az ilyenfajta társadalmi jelenlétet. Ezért úgy éreztem, hogy a mi folyóiratunk, a Vatra marosvásárhelyi román nyelvű havilap, érdekelt lenne közölni egy interjút magával, amelyben híven az ő tradíciójához, hagyományhoz, újra essen szó a mai magyar irodalomról, a magyar kulturális élet fejlődéséről, a közös problémáinkról.

Ezért fordulok Önhöz azzal a kéréssel, hogy szóban vagy írásban feleljen néhány kérdésemre, amelyeket mellékelek.

A szöveget én fogom fordítani, lévén némely prakszisom ezen a téren. Hadd mondjak valamit magamról: irodalomkritikusként dolgozom a szerkesztőségben, 36 éves vagyok, két kötetem jelent meg (az első szépirodalom, a második kritika), fordítottam néhány magyar író műveiből (erdélyiek valamint magyarországiak). Nemrég fejeztem be egy Németh László esszai-kötet fordítását románra. Magyarországon először 1964-ben jártam, azóta elég gyakran vissza-visszatértem, itt, ahol sok barátom van.

Amennyiben az ideje és egészségi állapota megengedi, nagyon megtisztelve érezném magam, a kollégáimmal egyaránt, hogy az Ön válaszait publikáljuk.

Válaszát várom a budapesti címemre, azzal a kéréssel, hogy ha lehet, az ügy lebonyolítása még a pesti tartózkodásom idejében történjen, tehát február 26-ig.

Őszinte szeretettel maradok az Ön

Dan Culcer(je).

Budapest,

1978. február 15.

Kérdések Illyés Gyulához

1. Mit vár a magyar irodalom és kultúra?

2. Hol és kikben rejlenek most ezeknek az elvárásoknak a csírái, milyen művekben, különös tekintettel a közép- és fiatal nemzedékre?

3. Lehet-e, kívánatos-e manapság, hogy az író, az értelmiségi ne politizáljon? Milyen az író és a politikus viszonya Európában? Milyen tényezők hatnak erre a viszonyra?

4. Milyen élő hagyományokkal rendelkezik a mai magyar kultúra és irodalom?

5. Hogyan érvényesült a maga nemzedékében a szomszéd népek kultúrájának és politikai életének a megismerése? Gondolja, hogy ma ezek a lehetőségek ki vannak használva erőteljesen? Mit kell tennie egy irodalmárnak, hogy a hidak építését segítse?

6. Mi a viszony ma a "magyar vidék" és Európa között, találkoznak-e, ahogyan annak idején Németh László műveiben, ahogyan Ön ezt mondta 1963-ban?

7. Voltak-e, vannak-e román barátai (írók vagy mások)? Nem tudna elmondani valamilyen fontos történetet ezzel kapcsolatban?

8. Emlékszik-e még erre a néhány verssorára:

"Mindenki szem a láncban"...

mert ott áll

eleve sírodnál

ő mondja meg, ki voltál

porod is neki szolgál.

(Egy mondat a zsarnokságról)

Van-e ezeknek a szavaknak némi jelentőségük a maga életében? Miben rejlik ez ma?

Dan Culcer

II

Illyés Gyula levele és válaszai Dan Culcernak

Kedves Uram,

köszönöm szíves levelét, felkérését interjúra. Azonban gyógyulásom érdekében orvosi tilalom, hogy hosszabban beszéljek. Így a közölt kérdésekre írásban válaszolok. Dienes András annak idején igen dicsérően emlegette, hogy milyen készséges támogatója volt a segesvári kutatásai során; örülök, hogy ez az ön édesapja - Alexandru Culcer - volt. Kérem, adja át neki az én köszönetemet is.

Szívélyesen üdvözli

s.k. Illyés Gyula

Budapest, 1978. febr.

Legyen szíves majd az összeállított interjúból egy másolatot küldeni.

Illyés Gyula válaszai

Válasz az első kérdésre:

Politizálni - a polisz, az állam vezetéséhez hozzászólni - állampolgári kötelesség. Nem egy helyen a szavazás elmulasztása kihágásszámba megy. Különös jog, hogy a művész a műveiben is politizálhasson, művészi szinten. A festők, zenészek ezzel már nemigen élnek. Az írók viszont fokozottan, noha a viszonyok erre Európa jelentős részén kedvezőtlenek.

2. kérdésre:

A mai - a XX. századi - irodalom legélőbb hagyománya a nép- és nemzetvédelem. Mindkettő fejlesztendő. Szellemi életünk jelei, tömegeink közérzése szerint a magyar nép hideg gyűrűben él; szomszédaival tisztázatlanok a viszonyai; milliós csoportjai vannak tőle úgy elválasztva, hogy azokkal nincs testvérnek kijáró kapcsolata.

3. kérdésre:

Nemzedékem vezérszava volt a szomszéd népek barátságát előkészítő megismerése és megismertetése. Visszhangtalan maradt, kudarcba fúlt. Tetszetős szólam, hogy a hidak építése az irodalom dolga. Ezt az államférfiaknak kell segíteniük s a népegyenjogúság publicistáinak, az emberszeretet apostolainak.

4. kérdésre:

Szellemi viszonyunk Európa távolibb országaival igen jó. Sokat fordítunk, sok a bensőséges író-találkozás, sőt összebarátkozás.

5. kérdésre:

Tzarát igen jól ismertem, de már Párizsban, mint francia írót. Több román íróval is találkoztam. A legmeghatóbb találkozásom Tudor Arghezi-vel volt, a Balatonnál. Egyik barátomhoz is elvitték utazása során. Akkoriban fordítottam le a Testamentumot, bámulattal és együttérzéssel (magam is "népi" származék vagyok). Odamentem, hogy kifejezzem tiszteletemet és megkérdezzem, jól értettem-e a vers egyik részletét. Sokan voltak a szobában, és ő már nagyon öregesen ült egy öblös fotelben. Valaki már a bemutatkozásnál említette, milyen sikerem volt a fordítással: úgy gördül, mintha Arghezi magyarul írta volna. Erre fölkelt, rövidlátón arcomhoz nyúlt, és megcsókolta egyenként a két szememet. Még könnyet is ejtettünk.

6. kérdésre:

Bukarestben utoljára 1945 őszén jártam félhivatalos küldetésben Gróza Péternél. Kolozsvárt utoljára 1956 tavaszán egyik darabom századik előadásának ünnepségén. A romániai magyar irodalom örvendetesen is, fájdalmasan is külön színt képvisel a magyar irodalomban. Bámulom erőfeszítésüket, mellyel tehetségüket kibontják és sikert aratnak még a tengeren túl is.

7. kérdésre:

Egy mondat a zsarnokságról című költeményemet fordították le a legtöbb idegen nyelvre; emlékezetemben Jean Follain sorait néha a magaménál is meggyőzőbbnek érzem. Igen, ahol zsarnokság van, ott végül "mindenki szem a láncban". Hogy mi a jelentősége életemben ennek a költői képnek? A verset még a személyi kultusz korszakában írtam, legalább a költő ne legyen eszköze a zsarnoki uralomnak, ne legyen szem a láncban.

(Megj. az Új Tükörben, 1987. november 8. / 45. szám)