A kérdező állítástól és talánykodó címtől alaposan megtévedő Olvasó, ha véletlen rákattint is a fenti címre, vajon mit várhat majd…? Zúzós cáfolatot? Leleplező fotókat? Videofelvételt a söprűnyélen fennen távozó anyósról? Vallomásos magnófelvételt a szomszéd néni homeopátiás barátnőjéről? S ha ez, mint témakör egy kisebbségi rovatban szerepel, vajon kiknek kisebbsége a boszorkány…? A nőké? A varázslóké? A vallástörténészek érdeklődési köréé? Korosztályi vagy világnézeti klubé?

A válasz – igaz, csak részben –, de megannyi is keletkezett 2018. május 8–11. között a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán, Bölcsész Napok 2018 – kulturális minifesztivál a Trefort-kertben – Boszorkányok márpedig vannak! címen. Bővebben erről majd a megfelelő weboldalakon értesülünk… – hacsak szárnyaló identitásvesztésbe nem torkollik az esemény. Mindenesetre vannak – s ebben semmi meglepő nincs: már 1986-ban megalakult a Magyar Boszorkányszövetség, 1991-ben nemzetközi találkozót rendeztek, 1992-ben pedig százötven résztvevővel megalakították bíróságon bejegyzett egyházukat. Ez ugyan 2011-ben formálisan megszűnt, de saját weboldaluk adatai szerint 9415 napon át léteztek, 653 Boszorkányfészek van, 37 Főpapnő és Főpap, a belépési nyilatkozatok alapján pedig 11.538 tagot számlálnak.¹

A nehéz és titkos talány, továbbá a történeti bűnvádaknak sokszorosan ellentmondó szociokulturális kétely megoldásaképpen túl sokat nem tehetek – én is csupán közvetítőnek álltam más közvetítők mellé… Amit tehetek, nem több, mint azokra hallgatni, akik épp őket kérdezik, filmezik, fotózzák, vagy diákjaimat, akik szakdolgozatot írnak a vicca vallási csoportok híveiről. Mondhatjuk tehát, hogy nincsenek boszik, de egyhamar ránk is cáfolnak. Még erőteljesebb a rálelés esélye, ha olyanok körében keresgélünk, akik maguk is boszorkányokkal foglalkoznak…!

Nem is nehéz ez, a Vörös Rébék Stúdió már akkor létezett Magyarországon, amikor börtönnel fenyegetve még csupán néhány tucatnyian voltak a boldogító szocializmus legkiesebb korszakában. Azóta viszont, csak az utóbbi egy-másfél évtizedben is sorozatnyi terjedelemben került sor e tematikus keresgélés, a világhálón megjelenítés meglepően sokrétű és impozáns szakirodalmának gyarapodására, a mágikus vallásosság társadalmi elérhetésére. Sőt, még a kétezres évek elején megjelenhetett Pócs Éva szerkesztésében a Demonológia és boszorkányság Európában kötet,² majd a Sors, áldozat, divináció is,³ s később a Közösség és identitás kötet,⁴ melyben például Németh Ildikó hosszabb tanulmányban ismerteti az 1528–1529-es soproni boszorkányperek előzményeinek és körülményeinek ügymenetét, s ugyanitt hasonlóképpen izgalmas írás Gagyi József máréfalvi boszorkánysággal összefüggő (460 oldalnyi) hiedelem-szöveggyűjteménye alapján írt áttekintése, aki „egységes ideológiának” veszi a közfelfogás szerinti és viselkedés-szabályozó elveket, viselkedés- és szociális kapcsolatok szabályozta ideológiát, a rontás-eseteket mint határmegvonási eljárásokat tekintve, identitás-erősítő funkciójukat is megnevezve. Pócs Éva, ki amúgy e sorozat főszerkesztője is (és segítségével már a másfél tucat köteten is túl vannak), a 16–18. századi boszorkányperekben megfogalmazódó időjárás-manipuláció, esővarázslás és idővarázslás mitikus körét taglalja a Folyamatok és fordulópontok oldalain: szárazság, jégeső, időrontás, falusi mágia, demonológia és papi varázslás kérdéseiről a boszorkányüldözés magyarországi tényanyagára hagyatkozva komponál illusztrált és roppant izgalmas tér-képet, „felhőhajtó” és „zivatarűző” garabonciásokkal, „zivatarsárkányokkal”, idővarázsló táltosokkal, jégcsőszökkel, ördögszövetségesekkel és tündérvarázslókkal.⁵

Egyszóval maga a boszorkány, vagy üldözése csak egy bizonyos történeti metszetben látható be, ha nem vesszük hozzá a vallási néprajz még további tudásterületeit, kutatási témaköreit, konkrét helyszíneit és variánsait. Erre is példa a kolozsvári Kriza Könyvek sorozatában megjelent mű, melynek vállalása sok évig tartó kutatómunka, forráselemzés, összehasonlító mítoszkutatás, metodológiai tépelődés volt, s végterméke utóbb doktori disszertációvá lett. Komáromi Tünde Rontás és társadalom Aranyosszéken című monográfiája⁶ a történeti Aranyosszék vidékén, ezen belül Hagymásról mint a terepkutatás helyszínéről úgy beszél, hogy annak helyi élet-alakító változások minként voltak meghatározói, korábban a kollektivizáció, majdan a fiatalok és a munkaerő migrációja hogyan határozta meg egyre jobban azt a háromnegyed részben románok és ortodoxok, negyed részben magyarok és mások lakta életvilágot, melynek vallási néprajzi, vallásantropológiai terepként kiválasztása ezért egy történeti tipológiának is megfeleltethető. A Szerzőt már korábbi kutatásai is a boszorkányság jelensége, a történeti antropológia kutatástörténeti előzményei és elméleti alkalmazhatósága,⁷ de ezeken felül az etnomedicina, a népi gyógyítás és az orvosi antropológiai kérdéskörök, a „nem hivatalos” tudás és gyakorlatok felé vezették, így értekezése az igézés, a talizmán, a csecsemőgyógyítási képzetek, a betegségek családi miliőben létező verziói, az eretnekség és a beavatási szertartások után mintegy a „boszorkányság ideológiájának” mechanizmusaként lehetett kutatási tárgya. Az a társadalmi valóság-kép, mely nem vitatható el a rontás hitének, az előítéletes belátásoknak vagy a mágikus események körüli értelmezési tartományokban meglelt ellenfél-képzeteknek tapasztalati anyagából, mintegy mutatja is, hogy maga a rontás hite vagy a róla való beszéd is társadalmi státusoktól függő, hogy a magyar gazdák nem vagy kevésbé hisznek a rontásban, de mégis igénybe vették a papokhoz társított rontás-feloldó képességet, de éppen emiatt a mágikus cselekvések románokhoz társítása (vagy románok esetében épp a cigányokhoz asszociálása) egyben a társas lét békétlenségeinek is árnyék-állapotát mutathatta.

Békétlenség persze sokféle van, s az előítéletesség, meg a rontásvádak konkrétan és számszerűen hatvan mai eseti, empirikus variációja jelzi, hogy a vallási specialisták (gyógyító, kuruzsló, látó, rontó, stb.) már a 16. századi kolozsvári boszorkányperekben is éppúgy jelen voltak, mint a későbbi időkben – legfeljebb kevésbé metafizikai szinten érvényesültek –, de folytonosként maradt talán a boszorkány-esetek szférájában a testhez való viszony kérdése, a társadalmi „igazságosság” megteremtődésének feltétel-együttese, a „csinálmánnyal való rontás”, a mágikus képzetek hozzárendelése, a misén vagy a rontó energiák igénybevételén alapuló kezelés, a szomszédsági boszorkányság előfordulása, stb.

Persze, bőszen számítva arra, hogy aki idáig eljut az olvasásban, már igencsak lapozni szeretne valamely boszorkányos seprűlovaglás vagy boszorkányszombat felé…, annak igaza lenne – ezzel azonban nemigen szolgálhatok. De annyit a mű értékeként mindenképp el kell mondani, s ami viszont sokkal izgalmasabb, mert Komáromi Tünde munkájának szakmai újdonságerejét (is) adja, az a boszorkány, mint lény „beillesztése” a működő társadalmi világba, egyházak és hívek, nyelvek és kultúrák, foglalkozások és státuszok, tőkeképesség és munkaviszony, rokonsági rendszer és társadalmi kapcsolatháló kiterjedtsége okán mindenképpen újdonság és egyediség is. Ennek a kötetben logikus menete, hogy első fejezetében megismerteti velünk a kutatás helyszínét, az 1997 óta zajló kutatás jellegzetes elemeit és kérdéseit, a helyi társadalomra jellemző sajátosságokat és a rontás kérdéséhez való viszony „ismeretelméleti” sajátosságait, a helyiek önképét és értékrendjének módozatait. Erre a helyszíni „meghívásra”, körültekintésre épül a kutatástörténet bemutatása, az eltérő etnográfiai és vallásantropológiai aspektusok ismertetése, melyek kínálkoztak a megismerés és megértés elébe, majd a történeti irodalom kérdése a mágia fogalmi körében, s ennek a nemzetközi tudományosságban, a magyar és román néprajzi szakirodalmi alapjaiban meglévő előfordulásai (boszorkányság-teóriák, mágiaelméletek, kognitív vagy szociológiai, pszichológiai és történeti antropológiai források), majd a saját kutatástörténet következik, ahogyan a problematika kiviláglik és kérdései is földerengenek, amilyen akut válaszok adhatók rájuk és amik megoldatlanul maradnak… Ezek már a „mélyebb empíria” felé invitálnak: további hat alfejezet ismerteti a falubeli képzeteket, a boszorkány fogalmát és megítélését, az előítéletességeket, a rontás-esetek előfordulásait és jellemző mutatóit, a személyes és konkrét rontásvádak alakzatait, a személyeket, velük kapcsolatos problémákat, az egészségi képzeteket, az „igazságszolgáltatási módként” rontás elfogadását és értékrendi helyét, módszereket és eszközöket is. Erre szerkesztődik a részletes esettanulmányok szintje, az „átok és csináltatás” társadalmi miliője, az egymásra vetítések lelkiségének ábrázolása, az áldozat, a specialista, a boszorkány-szerep, mint rang vagy nemi—nemzetiségi—státusz-komponens körüljárása is. A befejező következtetések (205-2014) már mindezekből evidensen leágaztathatók, a szociálpszichológiai vagy rokonsági hálóra vetíthető konklúziók pedig jelzik a társadalmi érvényesség teljességét: mindig konkrét személy a rontó vagy rontással vádolt, elszenvedő vagy előítéletekkel körülvehető (pl. havasi román bevándorolt), de mindezek tükrözik a falu társadalmában a pozíciót, helyzettudatot, társas erőviszonyokat, a vádlott és vádló viszonyát, a feloldó képességét, a családdal kapcsolatos mindenkori határok szimbolikus, spirituális vagy szokásjogi védelmét is. A közvélekedés az igazságtevő rontások mintegy felét igazságosnak, viszont a szerzési, vagyoni, irigységből motivált rontások egyharmadát elítélendőnek minősítik a helyben lakók. A konklúzió kulcsmondata egyben a kötet záró bekezdése is: „A rontás esetében egy nagyon rugalmas ideológiával állunk szemben, ami egyrészt támogatja az uralkodó erkölcsi nézeteket (azt állítva, hogy a bűnösön fog a csináltatás), ugyanakkor fenntartja a lehetőséget arra is, hogy bizonyos rontáseseteket rosszindulat következményeként, illetve tévedésként értelmezzenek és az áldozatot ártatlannak tekinthessék” (214. old.). Ez utolsó tanulság nemcsak jelzi Komáromi munkájának helyét a történeti antropológiai, hiedelemkutatási és összehasonlító vallástörténeti irányzatok között – melyekből leginkább a serkentő háttér, Pócs Éva antropológiai boszorkányságkutatási iskolájához kerül közelebb –, hanem a szerző tereptanulmányai alapján a helyi társadalom óvó és védő, egyszerre ártó és feloldó, a mágikus kompetenciákat tagadó, de el is ismerő, a helyi társadalomban a túlélés egyensúlyát is talán elősegítő harmóniák világát láthatjuk át tisztábban, a maga minden nyűgjével, hozott és örökölt problémájával, gazdasági és társadalomszerkezeti nehézkességével. A Változás, az Átmenet vagy Váltás alapkérdése itt is a fiatalok elvándorlása, erre a történeti válsághelyzetre keres ki-ki spirituális választ, legyen az bármily egyensúlytalan is, hisz talán mindig is olyan volt: kialakul a helyi társadalom belső egyensúlya a csináltatás és a feloldás, a rontás és reménység határvidékein… Ahogy eddig, ahogy mindig. Mert ami társadalom, az sokszor önállóságában csupán képtelen forma, s legtöbbször épp arra törekszik, hogy helyi harmóniában tartsa rontások és reménységek mindenkori kölcsönhatásait. Jószerével perek, hitek, átmenetek, rendszerváltások, intézmények, szokások és normák minden felfordulása ellenében is érvényesül mindez... – ha másként nem, hát rontás és társadalmi harmónia régi gyökerű, de új változatú megoldásainak lehetséges formáiban. A mágikus vallásosság régi-keletűen új formái és virágzásai együttesen vannak jelen a címben is föltett androcentrikus történeti kérdésekben, meg a rátalálás, a megnevezés, a leírás és értelmezés tudományos tartományaiban is. Ebből fakad tehát a kérdésválasz: vannak-e, s ha nem, miért vannak mégis. De még az is lehet, hogy maga a kérdezés is már valamely mágikus tett előidézte kényszercselekmény, mely azonban kevésbé az Olvasók gondja, inkább a kutatóké marad.

1 http://www.boszorkanyszovetseg.hu/oldalak/

2 L’Harmattan Kiadó – PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2001., 395 old.

3 Szerkesztette Pócs Éva. Pécs – Budapest, 2001. Janus/Osiris.

4 Studia Ethnologica Hungarica III., szerkesztette Pócs Éva. L’Harmattan – PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2002., 292 oldal.

5 Pócs Éva szerk. Folyamatok és fordulópontok. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. L’Harmattan – PTE Néprajzi Tanszék, Budapest, 2003., 368 oldal.

6 BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék – Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár, 2009. 239. old. (Kriza Könyvek 34.)

7 látható ez érdeklődési főirány a Max Planck Intézet társadalomtudományi kutatási weboldalán is: https://www.eth.mpg.de/3465015/publications