Játékperiszkóp, Kriterion, Bukarest, 1983.

A periszkóp — függőleges tengelyű, cső alakú szerkezet olyan tárgyak megfigyelésére, amelyektől a megfigyelőt akadály választja el. Olyan szerkezetről van szó — fűzi hozzá a tárgyilagos leírás —, amely lehetővé teszi, hogy az ember zárt helyről kiláthasson.

A periszkóp — olvashatjuk egy 1925-ös európai, kelet-európai, romániai, erdélyi, közelebbről aradi magyar avantgardista kiáltványban — az emberi ötlet, szellem és tudás regisztrálója, mely azért hozza közelebb a horizontot, hogy annál jobban kiszélesítse azt, egyformán jelez veszélyt és segélyt, ugyanazon lencsével figyeli a keletet és a nyugatot, a mindennapi életzsivajból és tülekedésből magasra emeli megfigyelőszerkezetét, mégsem nézi felülről az ember tragikomédiáját, mert valamiképpen mindig annak a középpontjában áll, amit felfog és kivetít.

A periszkóp-helyzet — olvasható e kötet címadó esszéjében — az alárendeltség és a részlegesség perspektívája. Egy önmagába záruló és önmagát pusztán csak jelképekben megragadni tudó „kisvilág” kényszerű találkozása a „nagyvilággal”, a „gyermeki” látószög ismételt megerőszakolásának, az „érthetetlen” dolgok napi újratermelésének gyakorlata. A címadó metafora — a játékperiszkóp — e „kisvilághelyzet” legfurcsább vívmánya: egyfajta játékos-pajkos spontaneitás, amellyel a gyermekszem láthatóvá, önmaga számára felfoghatóvá tudja tenni a komolyat és az érthetetlent. Mi több: el tudja raktározni, és később hasznosítani tudja mindazt, ami az alárendeltség helyzetéből nézve pillanatnyilag fölöslegesnek látszik.

Az én fordítói „periszkópom” az itt felsorolt látószerkezetek családjába sorolható, némiképp mégis elüt azoktól. Egy olyan univerzumba próbál betekintést nyújtani, amely a mi megszokott világunkkal nem azonos szinten helyezkedik el — innen adódik a függőlegesség kényszere. Ezt a világot azonban nem valamiféle külső akadály, nem láthatárunkat beszűkítő falak mesterséges torlaszai takarják el a szemünk elől. A szemlélés legfőbb akadálya itt alighanem maga a szemlélő, pontosabban a szemlélő önszemlélete. Önmagunk útjába állva meresztjük a szemünket önmagunkra, nem vesszük észre, hogy a gyermek szemével nézve az önszemlélés görcsös igyekezete is több mint fölösleges. Olyan periszkópra áhítozunk, amely a kisvilágot és nagyvilágot egyszerre hozza be, amely kifele nézve is befele lát, távolra nézve is a legközelebbit mutatja. Ilyen periszkóp azonban nincs.

Az én fordítói „periszkópom” tehát a távcsövek minden lehetséges hátrányával rendelkezik. Nemhogy kiszélesítené, inkább szűk darabokra metszi a horizontot, túl messze lát ahhoz, hogy valamely „célponton” nyugodtan meg tudjon állapodni, túl könnyedén siklik egyik tárgyról a másikra. Ha mégsem mondtam le szolgálatairól, tulajdonképpen az is hátrányainak egyikével magyarázható. Mert ez a periszkóp nem való látványos mutatványokra, stratégiai feladatokat sem lehet rábízni. Nem vonzódik a magasságokhoz, megfigyelőszerkezetét nem is lenne képes az érthetetlen dolgok zűrzavarából kiemelni. Inkább lebukik a mélybe, az „életzsivajok” és „tülekedések” mélyszerkezetére irányítja keresőjét. Szinte automatikusan működik, a válogatásra kínálkozó esszék rangsorolása alig okoz gondot a fordítónak: csupa „idegen” tárgyú írások. Idegenek, mert amiről szólnak, az elviselhetetlenül közel áll hozzánk. Önkéntelenül is magára irányítja a figyelmet.

Érzékeink működése, a szexualitás, felkészülésünk az öregségre és a halálra, a színlelés értelme, nevelhetőségünk örökletes alapjai, a mindennapok és a közélet ritualizálódása, a szabványosított élet csábításai, az emberiség biológiai és lélektani elfajulása, a képzelet határai, a mélyjáték, a nyelv gyarmatosítása, az önkontroll és önfelszabadítás technikái, tér- és idő-képzeteink korróziója, a funkcionalizmusok csődje, a betegség, az eksztázis, az aszkézis, az őrület átértelmezése, a profán és szent dolgok helycseréje, a tilalomrendszerek bomlása, a magánszféra és ünnepek viszonya — mind olyan témák, amelyek „a tudás csúcsai felé való menetelés" és „a babonák és az elmaradottság ellen vívott harc" nagyszerűsége mellett sokáig elhanyagolhatónak (sőt nemlétezőnek) minősültek. Nem voltak szavaink rájuk, hogy ne kelljen szégyellnünk magunkat miattuk. Most szégyenkezhetünk, hogy nincsenek szavaink rájuk. Úgy jártunk kisvilágunk dolgaival, mint a mélylélektan a Farkassal, az elfojtások (újfajta modern Ödipusz-komplexusok) kész skatulyáiba zártuk őket. Játék- (és nem egészen játék-) periszkópokkal kereshetjük most a szavakat, amelyekkel az élet hol túl triviálisnak, hol túl szakrálisnak tartott dolgairól, köznapi viselkedéskultúránk és ünnepháztartásunk, intim és nyilvános közlésvilágunk zavarairól valami értelmet és egymás számára is érthetőt lehetne mondani. Olyan dolgok ezek, amelyekkel szemben még sokáig gyereknek fogjuk érezni magunkat. Vajon ez azt jelenti, hogy sohasem leszünk már felnőttek?

Pörgetem játékperiszkópomat, s lesem a kínálkozó alkalmat, hogy elárulhassam magam: nem hiszek a biztos felnőtté válás üdvtanában... De annyira szkeptikus sem vagyok, mint a címadó esszé vagy a Védekező nyelv szerzői. Az orosz Lotman inkább abban kételkedik, hogy a „nagyvilág” maradéktalanul lefordítható lenne a „kisvilágok” nyelvére. A soknyelvű és nemzetközi George Steiner a „kisvilágokat” véli más „kisvilágok” nyelvére vagy egyneműsített „nagyvilágok” nyelvére átfordíthatatlannak. A „kisvilágok” és „nagyvilágok” szövegei e kétfelől jövő szkepszis értelmében idegen testként ékelődnek egymás kultúrájába. A történelem pedig nem más, mint meghiúsult fordítások sorozata. Aki teheti, pörgesse hát apró játékperiszkópját, és ne vágyjék a tudósok óriástávcsövére. Legjobb, ha megtanulunk együttélni a szokatlannal. Kisvilág és nagyvilág, kiskorúság és nagykorúság tanulja meg kölcsönösen elviselni egymást, fogadja be egymás kultúrájába — a fordítás kényszere nélkül — a másik érthetetlennek és fölöslegesnek tűnő szöveghalmazait.

Ne kergessük mindenáron a fordítások délibábját — sugallja a szkepszis.

Talán periszkóp sincs. A fordító csak álmodja; hogy fordít. Bepillantunk egy csőbe, s a cső másik végén ismerős szempár néz velünk farkasszemet. Hunyorítunk, velünk hunyorít. És ha nincs a csőnek túlsó vége? Ha nincs más valóság, csak mi magunk, s a tükör, amelyre ráírjuk önmagunkat? Valahogy ilyen tükörképe egyik szkepszis a másiknak. (George Steiner, aki különben jó ismerője az orosz kultúrának, éppolyan következetesen kerüli a hivatkozást Lotmanra, mint amilyen következetesen nem tud Steinerről a kultúrakollíziók nemzetközi szakirodalmában oly járatos Lotman.) Nem tudom, olvasható-e George Steiner oroszul (talán igen) és olvasható-e Lotman angolul (bizonyára). De fordítással vagy anélkül nem hiszem, hogy megérdemelnék egymástól a kölcsönös ignoranciát. Külön-külön (s együttvéve is) oly közel állnak hozzám, hogy talán elnézhető a megrögzött periszkopológusnak, ha egymás mellé fordítja őket. Persze ettől még a beékelt szövegek beékelt szövegek maradnak. Ki merné Bronowskit Grotowskira vagy Paul Goodmant Umberto Ecóra lefordítani? Ki merné akár a Câmpeanu—Steriade szerzőpárost az ugyancsak román Henri Wald esszényelvére áttenni?

Periszkópok feltehetően azért vannak, hogy legyen, aki koptassa őket. S mindig lesz annyi „periszkópkoptató”, hogy ne szakadjon magvuk az újabb és újabb kultúrafordítási kísérleteknek. Az itt lefordított szerzők tulajdonképpen maguk is „fordítók”, ismeretlen vagy ismert kultúrák, új vagy régi gondolkodási paradigmák kihívására felelve, mai Önmagukat régebbi önmagukkal szembesítve bocsátják útra újabb és újabb szövegeiket.

De vajon nem nagyobb vakmerőség ennyiféle „nagyvilágot” és „kisvilágot” egy még náluk is kisebb világ nyelvére átültetni? Egymásra találnak-e a különböző szerzők és álláspontok egy az övékénél jóval szűkebb kultúra abroncsában? Vagy csak egymás mellé halmozódnak, mint a kisgyermek agyában a felnőttek világából ellesett szófoszlányok? Önmagukba begubózott szavak és nézetek, amelyekből sohasem lesz párbeszéd, egymás felé sodródó, összekoccanó szövegbetétek, melyek ütközéséből sohasem pattan ki szikra? Az így befogadott nagyvilág vagy az így elgondolt kisvilág — mintha itt se volna. Senkit sem zavar, nem teszi próbára a kultúra toleranciáját.

A fordító sutba vágná a periszkópját, ha csak ennyi volna az ambíciója. Miért ne gondolná, hogy tolerancia dolgában ez a kultúra többre is fogható? Ha pedig ezt gondolja, miért ne tenné próbára azt a bizonyos legendás türelmet? Ha viszont már próbára teszi, miért ne mindjárt azzal kísértse, ami a türelem számára a legnagyobb kihívás: beékelés helyett — közelítéssel? Haragudni is legjobban arra tudunk, aki (vagy ami) a legközelebb van hozzánk. Ahol ez a jótékony közelség, az ütköztetés termékeny közelsége nem valósítható meg nagyvilág és kisvilág között, ott megpróbáltam az ütköztetést a nyelvre hárítani. Ahol a nyelv is ellenállt, ott legalább arra vigyáztam, hogy a téma legyen kihívó. Ahol pedig a téma is ellenállt, ott a végleges válaszok kényelmét kockáztattam, ilyenkor az igazságok feltételes módja került szédítően közel ahhoz, amit a tudás ideiglenességének és a cselekvés bizonytalanságának nevezünk. E szinte a pórusainkhoz tapadó közelképben sokszor egyszerre jelenik meg kulturális polémia, nyelvi interferencia, fogalmi kreolizáció, közvetlen tárgy szokatlan megközelítésben és — ami tűrőképességünket legjobban igénybe veszi — a hipotétikus tudás. Bevallom, saját tűrőképességemet is minduntalan próbára tettem: egy-egy kísérlet — hogy az esszé eredeti jelentésére utaljak — a fordító toleranciaküszöbét is messze meghaladta. Ilyenkor — kis öniróniával — megfordítottam a periszkópot. Egyszeriben eltörpült és a távoli messzeségbe tűnt: feltételesség, kultúraköziség, újdonság és vita. Az eltávolított nagytotálban már csak egy lehetséges szemléletváltás körvonalai voltak kivehetők: a társadalmi és etnikai azonosságok újrafogalmazásának kényszere, az emlékezet, a hagyomány, a szóbeliség, a tudattalan, az agresszió, a játék, az ünnep, a fasizmus, a nyelvi és tabuk, az eretnekségek, a hermetikus és gnosztikus gondolkodáshagyomány, a messianizmushoz, a munkához, a szerelemhez, a szexualitáshoz, a betegséghez, az öregséghez, a halálhoz, a gyermekekhez és a jövőhöz való viszony újraértékelése, a városhasználat, a jelképhasználat, a második gazdaság, az egyletek és közösségi formák, a kétnyelvűség, asszimiláció, Nyugat és Kelet századunkbeli „felnőtt-meséinek" újragondolása.

Az elmúlt tíz évet újrapergetve (1972—1982), most már alighanem más szerzőket, más kultúrákat és más nyelveket választanék. Nem hagynám ki mondjuk a spanyolt vagy a japánt, és nem kerülnék el a figyelmemet olyan szerzők, mint Ivan Illich, Gilbert Durand, Leszek Kolakowski, Carlo Ginzburg, Alain Besancon, Richard Löwenthal, Magoroh Maruyama vagy Irenäus Eibl-Eibesfeldt és olyan témák, mint a kisebbségi (differenciális) gondolkodás, a fausti civilizáció tartalékai, az emberben rejlő bestia, a gnosztikus világlátás, a feszta és a karnevál, a hit beszédmódja, a történelem stílusai vagy a férfiak „új feminizmusa”. De ez már egy következő kötet anyaga.

A szövegeket most újraolvasva úgy tűnik, mégsem véletlen, hogy éppen ezek a szerzők, ezek a nyelvek és ezek a témák adtak itt egymásnak találkozót. Az én fordítói periszkópom tulajdonképpen tudatos fordítói program volt, ha ez számomra csak menetközben tisztázódott is. A nyelvvel, szerzővel, szöveggel való birkózás a szerkesztés napi feladatai közepette (vagy talán éppen általa?) vált lehetővé. A szövegek egy része a Korunkban jelent meg. A választás az enyém; a kihívásért a „kisvilág” és „nagyvilág” szellemi napszámosainak mondhatok köszönetet.