Egy szegedi történeti körkép kapcsán

Arad, Temesvár, Szatmár, Kolozsvár s még egy részletes városhistória között nem kevés kiadvány, publikáció, akár monográfia is bőséggel szól az erdélyi felekezetek között sem jelentéktelen zsidóság jelenlétéről, lokális súlyáról, városfejlődési úton megtett „el camino”-járól, avagy másképpen szólva gazdag hozzájárulásáról e változásfolyamatban. Hasonló érdeklődés, figyelem és feltárási szorgalom fordult immár a trianoni határok menti megmaradás, a holokauszt utáni túlélés és újabb útkeresés felé, így pedig sorra került a feltárásokban Kisvárda, Makó, Nyíregyháza, Hódmezővásárhely, Mohács, Szabadka, Zenta, Topolya és más egykori, gyors polgárosodásban előreszaladó település. Biztosan nem maradhat ki ezek közül a térség más hitközségeinek sorából az a Szeged, amelyről a sokszerzős helytörténeti monográfia kínál tizenöt tárgykörben további adalékokat Zsidók Szeged társadalmában. A Tóth István szerkesztésében e címen kiadott kötetⁱ pontosan ezt a szerepkört, s ennek örökségét felmutatva indítja felvezetését: „A szegedi zsidók Szeged életének konstans szereplőivé váltak, hitközségük a vallási értékek ápolásával szilárd kulturális hátteret biztosított tagjaiknak hozzájárulni a város társadalmi és gazdasági modernizálásához” – írja Marjanucz László, a Szegedi Tudományegyetem Új és Legújabb Kori Magyar Történeti Tanszékének vezetője a Móra Ferenc Múzeumban 2014-ben rendezett szakmai konferencia előadásaiból kiadott kötet bevezetőjében. A könyv és a tudományos figyelem alaphangját megadó kiadós bevezető (12-37. old.) a 19. századi helytörténeti körvonalak rajzolatával A szegedi zsidóság a neoabszolutizmus korában (1849–1967) címen azt a „keretet” jelzi, amelybe a további tanulmány-szövegek érdemi mélységben épülhetnek és részletrajzokkal ékíthetik a szegedi vallástörténeti kutatások amúgy is egyre gazdagodó összképét. E történeti hitelű munkákhoz, melyeket az érdeklődő olvasó, akár tudományos kutató, akár alkalmi múzeumlátogató számára is indokolt rétegzettséget tükröznek témaválaszték, korszakok, releváns személyiségek, a liturgia vagy épp a szakrális esztétika területén, egyenesen a mai érdeklődés számára izgalmas tematikák cizelláló hatásaival törekszik hozzájárulni a világhíres szellemi örökség, vagy helyi emlékezeti hagyaték tárgykörében. Mint áttekintő soraiban jelzi: „A zsidók csoportosan, hatóságilag engedélyezve és nyilvántartva 1786 óta vannak jelen a város életében. Munkájukkal, anyagi és szellemi erőfeszítéseikkel hozzájárultak Szeged társadalmának polgárosodásához, gazdaságának kapitalizálódásához. Működésükhöz a város szolgáltatta az igazgatási és jogi kereteket, míg a befogadó társadalom a betelepülő idegenekkel együtt az egzisztenciális egymásrautaltság állapotát kellett, hogy szokják. Bonyolult kölcsönhatás alakult ki a két csoport között az élet minden területén. Tanulmányunkban főként a gazdasági életlehetőségek alakulását követjük nyomon a rendi és polgári világ időbeli határvonalán, a 19. század kezdetétől a '60-as évek végéig. De kitérünk a két társadalmi csoport közötti viszony tartalmára, az izraelita hitközség beléletének főbb tényezőire”.

Professzor Marjanucz áttekintő felvezetése egyben a kötet egészét is a kutatói közlés-horizontra vetíti. A címben szereplő kulcsszavak a szegedi zsidóság jelentőségének, kulturális gazdagító szerepének és a negyvenes évek sűrűjében megesett gyalázatok historikus tényanyagának emlékezeti tájképét idézik meg – ugyanakkor a teljes historikum megrajzolására nem adódik mód, miközben a „befejezettnek” mondható múlt nem fejeződött be. Ha itt most csupán azt a példát veszem, miként avatkozik bele a szegedi helyhatóság a zsidóság szokásjogainak gyakorlásába (például az örökség, a házasodási okiratra kért hatósági láttamozási tanúsítvány adóköteles mivoltának nyilvántartási módjába), s ezzel az izraelita jogú házasságok érvényét (már 1863 táján is) az állam szabta királyi rendelet formájában „közigazgatási” üggyé tevő tiltásokba, az 1850-es évektől a zsidók ingatlanszerzési korlátozásokba, az 1848-ban megállapított lakhatási körön túlra költözöttek Széchenyi tér lakói közé beengedésébe, valamint a Palánk kereskedelmi forgalomra is alkalmassá tételének igénylésébe (melynek hátterében a hitközség rangja is állott), akkor azt láthatjuk, hogy 1863-tól a város iskolai felügyelők által ellenőrzött népi iskolák felállítása, ebben a hitközség és Löw Lipót szerepe, de nem utolsósorban Szeged iskolavárosi funkciójának a Délvidék, Erdély és a kárpátaljai területek mobilizálódó zsidóságának mindezt fellendítő hatása serkentette mindazt, ami a város polgárosodási folyamatában akkortól s később is fontos szerepet kap.

Jószerével e népesség-polgárosodás-városirányítás-kötségviselés-hitélet témakörrel szinte mindegyik írás foglalkozik, egyenként is más és más aspektusból, de semmiképp sem különválaszthatóan, inkább egymáshoz illeszkedve és szinte a címlapot-hátlapot illusztráló míves kovácsmunkák cizellált komplexumát idézve, az összefonódás és világosság-jelképek sokféle árnyalatát egyetlen egységbe komponálva. Ha azután ennek a (tanulmánykötetekre ritkán jellemző) belső tartalmi ívnek rajzolatát mint inherens összefüggések rendszerét értékeljük, akkor részleteiben is előviláglik a szegedi hitélet intézményességének, diskurzusainak, városi polgárosodásban közrejátszó hatásainak kiterjedtebb rendszere is. Ehhez itt Karády Viktor, a CEU professzora és a hazai újkori zsidóságtörténet egyik legjelesebb kutatója a felekezeti egyenlőtlenségek középiskolai trendjeit tekinti át, a szegedi egyetemi oktató Glässer Norbert a szegedi zsidóság integrációjának politikai liturgiáit, szimbolikus politikai tónusait és a hazafiasság témakörét emeli ki rabbi Löw Immánuel beszédeiből, ugyanitt Miklós Péter a szegedi egyetem és Kecskeméti Ármin főrabbi viszonyának intézménytörténeti historikumát jellemzi, Apró Ferenc a Kotányi család történetéhez apróbb adalékokkal hozzájáruló elemzési szempontokat mutatja föl. De ezekhez is ritka szépséges adalékokkal segít Hamar Edina a Hitközség tulajdonában lévő kegytárgyak és liturgiái tárgyak restaurálása közbeni állagrajzok ismertetésével, melyek mentén a maguk szakrális gazdagságában jelenítik meg a szegedi zsidóság múltját és városformáló örökségét.

Talán ennyi már magában véve, a kötet tartalomjegyzékét mustrálgatva is olyan tipológiai körvonalat ad, mely komplex olvasmánnyá teszi a kötetet, lényegében érdeklődési területtől és kutatási tematikától függetlenül is. Ám mindezek mellett vannak még lapozgatható „fejezetek” és tematikák bőven. Ilyen a mindössze másfél oldalnyi bevezetővel ellátott, ám hiánypótló jelentőségű családtörténeti fotóanyag (Tóth István: Reich Mór szegedi aranyműves családtörténetéhez, 191-202. old.), vagy egy gyártörténeti jelentőségű intézmény rövid portréja (Fári Irén: A Winter kefegyár és a Winter család, 185-190, old.), s ezek mintha semmi módon össze nem vethetők lennének a személyes emlékanyagra épülő élettörténeti regényrészlettel (Bácskai Éva: Elrabolt ifjúság /A Radó család történetéből/, 237-262 old.), másik végleten a kötet talán legsúlyosabb társadalomtörténeti mély-elemzésével, Karády Viktor: A zsidó 'túliskolázás' Szegeden. /Felekezeti egyenlőtlenségek a középiskolák használatában/ írásával (39-69. old.). Viszont éppen a sokoldalú tájékozódás előnyére, s még több hasznára a hiánypótló szövegközléseknek is, mindez nem egymással mérendő össze a kötet teljes súlyához viszonyítva, hanem a szegedi forráskutatások és forrásközlések teljességéhez képesti kiegészítésként, vagy a helytörténet rangján elért eredmények tükrében, a kortárs kiadványok és forrásmunkák (akár a Szeged folyóirat, akár a Bölcsészkar Néprajz és Kulturális Antropológia tanszékének kiadvány-sorozatai) alapján, akár abban a kulturális örökség, élményturizmus, muzeológiai história, helytörténeti emlékezet, társadalmi közkultúra, hagyománykövetés és oktatási tapasztalat-átadás terében, amelyben az iskolás lét, az oktatási intézmények rangja, a város kulturális tőkéjének „hiteltörténete”, művelődéstörténeti vonzásköre egyaránt önálló és összefüggő jelenségekként vannak jelen. Ehhez csupán egy példa, ezúttal Karády Viktor írásának összefoglalójából:

„Ez a tanulmány inkább csak kísérleti jellegű lehetett, mivel az iskoláztatásnak a szegedi társadalom rétegezettségében – nevezetesen felekezeti struktúrájában – való beágyazottságának elemzése nem térhetett ki (részben a rendelkezésre álló források kiaknázatlansága folytán) a megfigyelt s a legtöbb elemzési szempontból – láttuk – nagy horderejű iskolai egyenlőtlenségek minden eredőjének, gyökerének, kiváltó okrendszerének tárgyalására. Itt elsősorban a felekezeti összetétel és a helyi és Szeged környéki vármegyék népességének társadalmi-gazdasági-szakmai tagozódása összefüggéseinek tisztázása hiányzik s e mellett vagy e mögött a 19. századi zsidó bevándorlók és az 1919 után növekvő arányú elvándorlók osztály jellegű és demográfiai jellemzőinek pontos felmérése, hiszen ezek szolgáltatják az iskolai mobilitásban érvényesülő legfőbb szociológiai nyomás- és vonzástényezőket. Csupán jelezném, hogy a szegedi zsidó és keresztény középiskolai közönség viselkedési különbségeinek vizsgálata mindenképp igen hasznos esettanulmányt képez olyan országos méretű problémák megvilágításához is, mint az egyenlőtlen iskolai mobilitásssal járó polgárosodási készségek terén megnyilvánuló egyenlőtlenségek (hiszen a jótanulás is polgári érték, akárcsak általánosabban a szellemi munka), a zsidó asszimiláció iskolai teljesítményekben is megnyilvánuló hátrány-kompenzáló jellege, vagy az antiszemita érvrendszer egyik konstans, sztereotip elemének valóságtartalma a 'túl okos', 'túl agyafúrt' (s mint olyan a keresztényekre 'veszélyes') zsidókról – melynek szellemi hagyománya nálunk legalább Széchenyiig visszavezethető. De a 'túliskolázás' témája fontos a zsidó asszimilációs stratégiák szempontjából is, hiszen a társadalmi erőterek nagy részében gyakran kettős mércével mért zsidó fiatalok talán csak az iskolai piacon kerülhettek egyenrangúként s nagyjából egyenlő feltételek között, mintegy megközelítőleg 'tiszta' versenyhelyzetbe a többségi társadalom fiataljaival. Ezeknek a tényezőknek a tárgyalása, láthatjuk, a magyarországi modernizáció társadalomtörténetének nem egy kulcskérdéséhez szolgálhat bevezetőül” – írja indokolatlan szerénységgel (69. old.), miközben tanulmánya nemcsak az országos vagy a térségi, de tágabban a kelet-európai zsidóság számos hatástartományának egyik kiemelt problematikáját tükrözi érdekfeszítő mélységgel és csupán a majdani más kutatásokhoz képesti „bevezető” jelleggel.

Mindemellett, ha már a „túliskolázás” egykori (és mindennapjainkban is drámaian visszatérő) problematikája megannyi egyéb összefüggés mögött rejlő, föl nem tárt vagy kellően ki nem bontott ügyletként tematizálható, ennek ellenpontja olvasható ki Mód László helytörténeti-gazdasághistóriai áttekintéséből, mely a mostanság mind jellegadóbb szegedi „top-témák” körét idézi fel: Ormódi Béla szerepe a homoki szőlő- és borgazdálkodás fejlesztésében /Horgos-Királyhalom és Pusztamérges/ című írásában (71-89. old.). S bár nem gondolnánk föltétlenül, de a homoki szőlőkultúra fellendítésében az ezredfordulón fontos szerepet játszó nagytőke bekapcsolódása, a vállalkozók több száz, esetleg több ezer hold kiterjedésű homokföldön saját kezelésű szőlőtelepek létesítésében vállalt szerepe, a „nagytelepek tulajdonosai között az úri birtokosok, földet vásároló kapitalista nagyvállalkozók, feltörekvő parasztok és értelmiségiek is. Közéjük tartozott Ormódi Béla is, aki az 1880-as évek végétől óriási szerepet játszott a dél-alföldi térségben a homoki szőlő- és borgazdálkodás kiterjesztésében”, miközben a területek benépesülésével megindult modernizálással, szőlőültetvények kialakításával (mint fontos településszervező tényezővel) az első világháborút követő időszakban is, így hatással maradt a homoki borok komoly értékesítési nehézségekkel szembenéző pillanataiban (72-73. old.).

Összességében a hitközségi, oktatási, városfejlesztési, piaci, kereskedelmi és gazdálkodási szférák egyaránt tükrözték a szegedi zsidóság szerepvállalását, helyfoglalását, asszimilációs stratégiáit és kényszerhelyzeteit (lásd ehhez Miklós Péter: Kecskeméti Ármin főrabbi és a szegedi egyetem, 119-127. old. rövid és izgalmas drámai portréját, vagy Apró Ferenc írását: Újabb adatok a Kotányi család történetéhez, 179-183. old., s nem utolsósorban Dombiné Kemény Erzsébet: Szeged világhírű zongoraművésze Sebők György, 203-224. old.). Mindemellett a legkevésbé sem érdektelen, hogy a Hitközség élete, ebben Löw Immánuel szerepe és tekintélye, hazafisága és halála egyszerre tükrözi a város dicső képtelenségét arra, hogy egy fél évszázad alatt dicső sikerek elérésében partnerként jelen lévő zsidóságot ne érhesse el az értékvesztés, vagyonvesztés, deportálás, áruba bocsátott halálvonatok menti pusztulás, közös keresztényi kirablás, majd szocialista vagyonelkobzás, szégyenteljes perek és vádaskodások legpocsékabb korszaka, melyek (mint Glässer Norbert tanulmánya jelzi: Az integráció politikai liturgiái, 91-111. old., vagy Hamar Edina: A Szegedi Zsidó Hitközség tulajdonában lévő kegytárgyak és liturgiai tárgyak restaurálása című dolgozata, 263-301. old.) akár közel- s távolnézetből is a méltatlan társadalomtörténeti időszakok összképéhez tartoznak. Mintegy további jelekkel dúsítja e történeti folyamatot a szegedi zsidóság „külső” képének több olyan jegye, mint Löw Immanuel hagyatéka Jeruzsálemben (Zombori István írása, 113-117. old.), vagy a zsidótörvények ellen a Képviselőházban is fölszólalt Löw Immánuel személyes sorsát fölidézve a 90. születésnapja alkalmából őt köszöntő Móra Ferenc szavaitól a deportálását intéző különítményig és tényleges haláláig követő „pillanatfelvétel” (Molnár Judit: 1944 – ünnepléstől deportálásig, 129-143. old.), valamint Varga Papi László: Ős-új templom Szegeden (145-178. old.) címmel a szegedi zsidó templom felekezeti célokra szánt, a vallásgyakorlás mellett a liturgikus és szimbolikus szféra kivételességét, vallomásosságát tükröző írása, mely szerint az Újzsinagógában éppúgy megbecsülő hatások együttesének tartották, mint a klasszicista szépségű Öregtemplom falai közötti életet: „A különleges célra elkerített tér határain illeszkedik felfogható, rendezett mindenségként világképünkhöz a szentség. Belülről szemlélhető és gondolható el az a külső tér, amelyről elsődlegesen csak az tudható, hogy kerített terünkkel érintkezik, azt határolja. A behatárolt, magunkévá tett valóságdarab nyújtja a lehetőséget arra, hogy rajta kívüli szférákat keressünk…” (147. old.).

E kötet ily sokrétűsége, helytörténeti kiadványként is míves és gazdag volta nem csupán muzeológiai vagy múzeumpedagógiai anyaggá válik, hanem a szegedi társadalomtörténet megannyi részkérdésének speciális foglalatává. El nem évülő, sőt az évek avulásával mind több és több résztéma mélyebb megbecsülését serkentő forrását tartjuk tehát kezünkben, mely persze nem egyedi sem a szegedi forrásművek között, sem a Móra Múzeum kiállítási és kiadványi bűvkörében. De még kevésbé azok a vajdasági, erdélyi, szatmári, és további más térségek folytatólagos kutatási irányai, témakörei, városfejlődést tanulmányozó érdeklődés számára.

A.Gergely András

i Kiadja a Múzeumi Tudományért Alapítvány Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2014., 301 oldal

On-line https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_CSON_Sk_2014_Zsidok/?pg=0&layout=s