ároli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Kar

Szakdolgozat

Mese a jövőről

Science fiction rajzfilmek gyerekeknek

Konzulens:

Dr. Papp Ágnes Klára

Egyetemi docens, Intézetvezető,

Magyar Nyelv-, Irodalom és Kultúratudományi Intézet

Készítette:

Turcsányi Réka Mária

Gyermek- és ifjúsági Irodalom Kutatócsoport (GYIIK)

Budapest, 2015

Tartalom

Bevezetés. 3

1.) Mi a rajzfilm?. 4

2.) Mi a science fiction?. 6

Science fiction: felnőtteknek vagy gyerekeknek?. 8

Science fiction: kisfiúknak vagy kislányoknak?. 9

3.) Elemzés – a Disney science fiction rajzfilmjeinek áttekintése. 10

Az űrutazás rejtelmei– A kincses bolygó (2002) 11

Idegen testek, idegen kultúrák – Lilo és Stitch – A csillagkutya (2002) 13

Időutazás és időparadoxon – A Robinson család titka (2007) 16

Robotok és mesterséges intelligencia – Wall-E (2008) 18

4.) A science fiction rajzfilmek és a modern kor gyermeke. 22

Természettudományos gondolkodás. 22

Önmegismerés és elfogadás. 23

A világ megismerése, aktuális problémák. 24

5.) Összegzés. 25

6.) Bibliográfia. 27

7.) Filmográfia. 28

Bevezetés

A vizuális kultúra térhódítása óta szülők és pedagógusok körében lényeges kérdéssé vált, hogy az egyre duzzadó rajzfilm- és filmkínálatot milyen szempontok alapján szűrjék meg, vagyis: mit nézzen a gyerek? Ez a kérdés általában nagy vitákat vált ki, mivel van, aki eleve tart a vizuális kultúrától, és majd’ minden formájában károsnak tartja; van, aki többé-kevésbé félreértett pedagógia elvek mentén próbál szelektálni; és akad olyan is, aki – az előzőeknél nem kevésbé káros módon – nem tartja lényegesnek a probléma körüljárását. A huszonegyedik században született gyerekeket nem lehet, és nem is kell elválasztani a vizuális kultúra termékeitől, ám nyilvánvalóan nem szabad magukra hagyni őket ebben a színes, de hatalmas világban.

Nem lehet, nem kell és nem szabad letiltani ezeket a termékeket, mert a mai gyerekek (és felnőttek) elsőrendűen fontos információforrása a kép. Ez alapvetően nem jobb vagy rosszabb, mint a korábbi, írásközpontú kultúra, de teljesen más eszközrendszert használ, és más hatásmechanizmusokkal dolgozik. A modern kor gyermekének meg kell tanulnia, hogyan tájékozódjon a vizuális kultúrában, hogyan értelmezze a különböző képi világok jelrendszerét, hogyan használja hatékonyan ezt a nem is olyan új közlésmódot. Akár szabad otthon tévét nézni, akár nem, a gyerek mindenképpen kapcsolatba lép a vizuális kultúrával – amint kilép a világba, az iskolában, az utcán, majd később felnőtt élete során képekkel fog találkozni. Tiltás helyett jobb, ha a szülő és a pedagógus, kellő tudatosság mellett, elkíséri a gyermeket a megismerés útján.

Ahogy ideális esetben gondosan kiválasztjuk, milyen könyveket adjunk gyermekeink kezébe, úgy érdemes a vizuális kultúra termékeivel, rajzfilmekkel, filmekkel is hasonlóan eljárni. Dolgozatomban egy olyan műcsoportra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet a felnőttek körében sok negatív sztereotípia övez, ám befogadójára tett jótékony hatása véleményem szerint nem elhanyagolható: ez a science fiction.

Mivel a vizuális kultúra első renden gyerekeknek célzott terméke főképpen a rajzfilm, olyan science fiction történeteket fogok vizsgálni, amelyek ebben a formában jelentek meg. Néhány példán keresztül bemutatom, hogyan jelennek meg a műfaj kiemelt témái kisebbek számára is befogadható módon, majd megpróbálok rávilágítani azokra az előnyökre és jótékony hatásokra, amelyek a science fiction alapvető természetéből fakadnak.

A „mit nézzen a gyerek” kérdésre tehát azt a választ adom: science fiction rajzfilmeket. Dolgozatom végére remélhetőleg az is kiderül, hogy miért.

1.) Mi a rajzfilm?

Első lépésként azt kell megvizsgálnunk, hogy mi a rajzfilm. Bár sokan valószínűleg tudni vélik a választ erre a kérdésre, a fogalom definiálása mégis nehezebb, mint gondolnánk. A rajzfilm vagy animáció ugyanis nem rendelkezik a szakirodalomban általános érvényű meghatározással, mivel teljesen mást jelent például készítői és fogyasztói számára.[1]

Az animációs film fogalma számos különböző animációs technikát foglal magában a kézzel készített rajzok animálásától a báb- és gyurma-animációig. Annak a befogadónak azonban, aki nem animációval foglalkozó szakember (például a bevezetőben említett szülő vagy pedagógus), a technikai meghatározás vajmi keveset jelent. A dolgozat problémafelvetésének szempontjából tehát egy olyan meghatározást kell felállítani, amely érdemi információt nyújt gyerekek és rajzfilm kapcsolatáról.

Fogyasztói szempontból azonban az úgynevezett gyermekrajzfilm definiálása legalább olyan problematikus, mint a gyermekirodalom fogalmának körülírása, legalábbis Magyarországon. Lovász Andrea írja, hogy „magyar nyelvterületen máig nem tisztázott a gyermekirodalom fogalmának sem intenziója, sem extenziója.”[2] Több definíció létezik egyszerre, ami azért nem hatékony, mert egyáltalán nem mindegy, hogy azt az irodalmat vizsgáljuk-e, amit gyerekeknek szánnak, vagy azt, amit gyerekek olvasnak, esetleg azt, amit gyerekek készítenek.[3] A rajz-, ill. animációs filmekkel ugyanez a helyzet. Ha csak azt az egy nézőpontot vesszük figyelembe, hogy mely filmek célozzák a fiatalabb közönséget, még akkor is sok téves meggyőződés övezi a gyermekrajzfilmek világát.

Még mindig elterjedt nézet az országban, hogy ami rajzolva, animálva van, az mindig gyerekeknek szól. Ebből a hibás alapfeltevésből fakadt például a japán animációs rajzfilmsorozatok iránti ellenérzés, melynek egyik megnyilvánulása volt például a híres Dragon Ball botrány.[4] Japánban az animáció szerves része a kultúrának, emiatt elképesztően sokféle, és teljesen természetes, hogy minden korosztálynak készítenek rajzfilmeket. Hayao Miyazaki, a híres japán rajzfilmanimátor filmjei például megjelentek magyar nyelven, DVD-n, ám az egységes sorozatként kiadott életmű egyes elemei más és más korosztálynak készültek. A vadon hercegnője és A vándorló palota egy kategóriába sorolása megint csak a magyar piac tudatlanságát jelzi, így a vásárlónak, a szülőnek és a pedagógusnak kell ébernek lennie. Elsősorban tehát érdemes legalább minimális módon tájékozódni akár csak a magyar nyelven is elérhető rajzfilmek kulturális hátterét illetően, hogy megtudjuk, milyen idős gyerekeknek szól az adott alkotás, illetve hogy gyerekeknek szól-e egyáltalán.

Rajzfilmet tehát nem feltétlenül csak gyerekek számára készítenek, ám akad persze olyan stúdió is, amely termékei túlnyomó részével egyértelműen a kisebbeket célozza – ilyen a Walt Disney által felépített birodalom. Mivel az animációs kultúra igen kiterjedt, a belátható határok kedvéért dolgozatomban a Disney stúdió által készített rajzfilmekkel fogok foglalkozni.

A Disney rajzfilmek erős jelenléte a köztudatban megkérdőjelezhetetlen: mára több generáció gyermekkorának váltak szerves részévé, egyfajta animációs kánont alkotva, hiszen például az Oroszlánkirály vagy az Aladdin klasszikusnak számít, nem beszélve az újabb, de hatalmas népszerűségnek örvendő Jégvarázsról. Klasszikusok olyan értelemben, hogy több generáció óta részét képezik közös élményeinknek és tudásunknak.

A Disney mesék kanonizált jellegét mutatja, hogy felnőtt oldalról sokkal kisebb ellenállást váltanak ki, mint mondjuk a japán animáció vagy bármely más, a Disney által meghatározott stílustól eltérő látványvilágú rajzfilm. Ám a Disney kanonizált mivolta sajnos nem jelenti, hogy a szülők vagy pedagógusok nagy része tudná, mit is lát a gyerek, amikor mondjuk A kis hableányt nézi. Emellett arra szintén viszonylag kevés figyelem irányul, hogy a Disney rajzfilmeken belül is nagy a minőségi változatosság – egyáltalán nem mindegy, melyiket, mikor, hogyan és miért adjuk a gyereknek.

Gazdag szakirodalma van az úgynevezett hercegnős Disney meséknek, mivel ezeket már hosszú évek óta több szempontból is vizsgálják. Milyen testképet mutatnak? Hogyan reprezentálják a női és a férfi szerepeket? Milyen üzenetet adnak át rasszokat, más kultúrákat illetően? Tekintve, hogy a hercegnős rajzfilmek roppant nagy népszerűségnek örvendenek, tehát sok gyerekhez jutnak el, valóban fontos, hogy felderítsük hatásmechanizmusaikat. Walt Disney és az általa épített stúdió azonban nem csak hercegnős meséket gyárt. Ez a dolgozat a rajzfilmek egy legtöbbször figyelmen kívül hagyott, mégis több szempontból jelentős kategóriájával fog foglalkozni: a Disney stúdió science fiction tematikájú meséivel.

A boltok virtuális és valódi polcain egyaránt egymás mellé kerül mint Disney mese a Csipkerózsika és A kincses bolygó, a Pocahontas és a Lilo és Stitch. Melyiket tekinthetjük science fiction rajzfilmnek? Miért érdemes a hercegnős mesék mellett, sőt, akár helyett ezeket levenni a polcról? Milyen előnyei lehetnek, ha a gyerek science fiction tematikájú mesét néz? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre próbálok kielégítő választ adni.

2.) Mi a science fiction?

Az első kérdés, amit meg kell vizsgálnunk, ismét a definíció kérdése, vagyis el kell döntenünk, mely meséket tekinthetjük science fictionnek. Kézenfekvő a téma irodalmi definícióját kiindulópontként használni, ám ez esetben is ki kell választanunk, melyik meghatározást fogadjuk el. A science fiction vagy tudományos-fantasztikum kereteinek felállítása nem könnyű, sokan sokféleképpen próbálkoztak már vele, így több definíció létezik.

„A science fiction az értelem tündérmeséje” – idézi Rinyu Zsolt Alain Le Bris frappáns megfogalmazását,[5] amely szépen utal a témában összefonódó két legfontosabb elemre: a racionalitásra és a mesére. A mese megint csak igen tág fogalom. A science fiction esetében a történet fikciós részére vonatkozik, az elvontra, a szimbolikusra, valamint a hagyományos történetmondás elemeire és mindazokra a mélylélektani dimenziókra, amelyeket a mese majd’ minden esetben érint. Ezzel az ősi és roppant szerteágazó hagyománnyal egyesül a Le Bris definíciójában szereplő értelem vagyis a racionalitás, a modern természettudományos gondolkodás – az elnevezés első eleme: a science.

Stanisłav Lem definíciója pontosabban körülírja, mit is értünk science alatt. Szerinte a science fiction elemei főleg „azok a dolgok [...], amelyek pillanatnyilag nincsenek, de valamikor a jövőben megszülethetnek, valamint azok, amelyek nincsenek, és minden bizonnyal nem is lesznek, de létezhettek volna, mert létezésük a legcsekélyebb mértékben sem mond ellent a természet törvényeinek.”[6] Hasonló logika alapján választja el híres besorolásában Todorov a különöst a csodástól. Szerinte ha az olvasó egy történet kapcsán úgy dönt, „hogy a valóság törvényei változatlanok maradhatnak, és lehetővé teszik a leírt jelenségek magyarázatát, azt mondhatjuk, hogy a mű egy másik műfajhoz, a különöshöz tartozik.”[7] Mindkét megfogalmazás arra helyezi a hangsúlyt, hogy a csodással, például a tündérmesével szemben a különös, például a tudományos fantasztikus az általunk ismert természeti törvényeknek ellent nem mondó elemekkel dolgozik. A science fiction tehát olyan mese, amelynek világát nem a mágia, hanem a természettudomány, racionálisan felfogható törvények rendszere mozgatja.

Rinyu Zsolt összefoglalójában S. Sárdi Margit idézete is helyet kap, aki továbbviszi Lem definícióját, és azt mondja: „A tudományos-fantasztikus irodalom az elbeszélő szépprózának az az ága, amely ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál.”[8]

Minden esetben azt látjuk, hogy az adott történet által bemutatott világ racionalitása döntő fontosságú, hiszen anélkül a tudományos-fantasztikusból egyszerűen fantasztikus lesz, s nem különül el markánsan a mesék hatalmas birodalmának többi válfajától.

Ugyanezen analógia segítségével választhatjuk el egymástól a scince fiction és nem science fiction rajzfilmeket.

Bár a Disney által készített animációkban nem magyarázzák el az adott jövőbeni technológia működési elvét, a megkülönböztetés mágikus és nem mágikus között egyértelműen jelen van. Ariel, a sellő, azért tud emberré változni, mert Ursula, a tengeri boszorkány varázslattal lehetővé teszi ezt. Stitch ezzel szemben nem mágia által születik meg, hanem génsebészet útján, és bár ennek pontos metódusát a rajzfilm nem tárja fel, háttérben munkálkodó erőként mégis a tudományt jelöli meg. A dolgozatban a későbbiekben példaként felhozott és elemzett rajzfilmeket a fenti levezetés alapján választottam ki mint science fiction meséket.

Science fiction: felnőtteknek vagy gyerekeknek?

A science fiction eleinte egyértelműen felnőttek számára készült mind az irodalomban, mind később a vizuális kultúrában. Tudományos és spekulatív mivolta miatt sokáig nem tartották alkalmasnak gyermekek számára, arról nem beszélve, hogy maga a diskurzus, amely a gyerekeknek való és nem való irodalom kérdését tárgyalja, viszonylag későn indult meg.

A sci-fi azonban kis késéssel ugyan, de beszivárgott a gyerekszobákba. Európában és az Egyesült Államokban a 70-es években kerültek tévéképernyőre az első gyerekeknek szóló, animált sci-fi történetek, például a Star Trek rajzfilmsorozat verziója.

Általános tévhit, hogy a gyerekek számára valóban túl bonyolult a science fiction, mert természettudományos alapismeretek, valamint a jövőről való racionális és spekulatív gondolkodás szükségesek hozzá. A gyerekek azonban nagyon is képesek rá, hogy befogadják a sci-fi által felvázolt világképet, bár nyilván nem úgy, ahogy a felnőttek teszik – de miért is kellene ugyanúgy gondolkodniuk róla? Hiszen egyetlen más műfajjal kapcsolatban sem áll fönn ez az elvárás.

Bettelheim, a gyermeki lélek és a mese kapcsolatának szakértője azt írja: „A mítoszok és a mesék az örök kérdésekre adnak választ: Milyen is valójában a világ? Hogyan éljek benne én? Hogyan találhatom meg az igazi énemet?”[9] Ahogy később látni fogjuk, a gyermekeknek készült science fiction rajzfilmek ugyanezekre a kérdésekre keresik a választ, s ugyanazokat a hatásmechanizmusokat használják, mint akár a népmesék. Ezekben is megtaláljuk a karakterek archetípusait, a hagyományos elbeszélés narratológiai elemeit, így a szerkezet ismerős lesz a gyerekek számára. Alapvetően azonban nem is az elbeszélésmód támaszt aggodalmakat, hanem azok a témák, amelyektől a sci-fi azzá lesz, ami.

Megalapozatlan feltevés, hogy a gyermek nem tudja elképzelni például az űrt. Számára a science fiction közege majdnem ugyanolyan mesei közeg, mint az elvarázsolt erdő – egyszerűen elfogadja, hogy olyan, amilyen. „Majdnem ugyanolyan”, mert van egy jelentős különbség: míg az elvarázsolt erdő a körülötte lévő világ számára is mesebeli hely, addig a modern kor gyerekének az űr és az ezzel kapcsolatos technológia nem puszta kitaláció. A sci-fi rajzfilmekben szereplő eszközöket és koncepciókat előbb-utóbb saját világában is felfedezi, így az ilyen történeteket nem hogy nem tudná megérteni, de általuk könnyebben megismerheti az őt körülvevő, technológiailag fejlett világot.

Science fiction: kisfiúknak vagy kislányoknak?

Felnőtt műfajként a science fiction egyértelműen maszkulin – az általános meglátás szerint többnyire férfiak írják és olvassák. Ezt legtöbbször a tudományos, filozofikus, illetve mechanikus mivoltára vezetik vissza, abból a minimum megkérdőjelezhető premisszából kiindulva, hogy a nők alapvetően nem intellektuális, hanem emocionális befogadók. A hatvanas évektől kezdve azonban megdőlt ez az elképzelés, ahogy a társadalmi körülmények egyre több teret juttattak a nőknek minden téren. Megjelentek a női írók és kritikusok, megmutatván, hogy a tudományos fantasztikum messze nem csak a férfiakat érdekli, új perspektívákat nyitva meg a jövőről való gondolkodás terén.[10]

Talán ennek a jelenségnek köszönhető, hogy mire a hetvenes-nyolcvanas évekre a sci-fi eljutott a gyerekekhez, nem csupán kisfiúkat célzott. Ha megnézzük, hagyományosan milyen elemek utalnak egy rajzfilm célközönségére, láthatjuk, hogy a Disney stúdió science fiction meséivel bizony lányokhoz és fiúkhoz egyaránt kívánt szólni.

A hercegnős mesék egyértelműen a kislányokra építkeznek: a főszereplők lányok, a történetek középpontjában pedig a szerelmi partner megtalálásának és megszerzésének, valamint egy adott csoportba való beilleszkedésnek problematikája áll. A „fiús” mesék ehhez képest jellemzően akcióközpontúak, történetük általában egy kalandot mesél el, és a főszereplő természetesen fiú.

A Disney fentebb már említett sci-fi meséi gyakran komplexebb képet mutatnak ennél. A későbbiekben tárgyalt Lilo és Stitch vagy a Wall-E például mindkét nemnek tulajdonított érdeklődési köröket tartalmaz: kalandos és akciódús, de körbejárja a beilleszkedés problémáit, hősei nem csak szerelmük tárgyának megszerzésével vannak elfoglalva, a történet mégis nagy hangsúlyt helyez az érzelmi folyamatokra. Azt lehet mondani, hogy ezek a mesék nem korlátozzák befogadóik körét egyik nemre sem, így valamivel nyitottabb, kevésbé sztereotip felfogást sugallnak, mint például a Disney sokat kritizált hercegnős meséi.

3.) Elemzés – a Disney science fiction rajzfilmjeinek áttekintése

Mint azt már korábban leszögeztem, science fictionnek tekintem tehát azokat a rajzfilmeket, amelyek mágia helyett a tudomány eszközeit jelölik meg a történet világának mozgatójaként, még ha nincs is konkrétan kifejtve az adott technológia vagy természeti törvény működési elve, illetve a tudományos fantasztikumra jellemző motívumokat, témákat dolgoznak fel (például: űrutazás, mesterséges intelligencia stb.) A Disney stúdió hatalmas választékából azokat a rajzfilmeket emelem ki, amelyek a kétezres években készültek, viszonylag közismertek, elterjedtek lettek, és amelyek magyar nyelven is elérhetők.

Mindezek alapján nem kerülhetett elemzett műveim közé az Atlantis, mert bár a valóságban nem létező, de lehetséges technológiát szerepeltet, végső soron varázslattal magyarázza az atlantisziak túlélését. Szintén nem vettem be A hihetetlen család és a Hős6os című rajzfilmeket, mivel ezek a szuperhősök tematikáját dolgozzák fel, aminek bár vannak science fiction elemei, de tudomány és fantasztikum egyedi keverékét alkotják, amelyet véleményem szerint külön kategóriaként lenne érdemes tárgyalni.

Kiválasztott műveim így a következők: A kincses bolygó (2002), Lilo és Stitch (2002), A Robinson család titka (2007), Wall-E (2008). A következőkben ezen rajzfilmek egy-egy meghatározó science fiction elemére fókuszálva mutatom be, milyen modern koncepciókkal ismertetik a gyermekközönséget, továbbá kitérek a történetek rövid ismertetésére is. Szeretném hangsúlyozni, hogy bár itt az egyes rajzfilmekben megjelenő tudományos-fantasztikus aspektusok közül csupán egyet vizsgálok, a felsorolt művek jellemzően többet is felmutatnak.

Az űrutazás rejtelmei– A kincses bolygó (2002)

Az elsőként tárgyalt rajzfilm, A kincses bolygó rögtön el is tér kissé a többitől, ez ugyanis az egyetlen, amely könyvadaptáció is egyben. A történet Robert Lewis Stevenson nagysikerű regényének, A kincses szigetnek a történetét használja fel és helyezi át csillagközi környezetbe. Emiatt az első kérdés, ami felmerülhet, hogy miért kellett a kalandregény eseményeit az űrbe helyezni, a készítők vajon miért nem tartották meg az eredeti helyszínt?

Egy lehetséges válasz a kalandregény vagy kalandtörténet helyszíni viszonyainak megváltozásában keresendő. Stevenson idejében, a 19. században az olvasóközönség számára még nem volt olyan mértékben nyitott a világ, mint a kétezres évek nézőinek. A kalandregény úgy mozdítja ki olvasóját a valódi világból, hogy számára távoli, ismeretlen, de főleg szinte elérhetetlen tájakra kalauzolja. Így a befogadó tudatában a határok elmosódnak, a valódi összefolyik a fiktívvel, és az élmény a valóságosság illúzióját kelti. Ilyen környezetnek számított 1883-ban (A kincses sziget kiadásának évében) például egy egzotikus szigetvilág a tengeren, erre nem Stevenson regénye az egyetlen példa. A távoli táj misztikuma azonban gyökeres változáson ment keresztül, amikor a közlekedési eszközök, főleg a repülőgépes utazás fejlődésével a világ messzi pontjai is sokak számára könnyen elérhetővé váltak. A Föld kisebb lett, így a messzi tájak elvesztették mágikus mivoltukat. A helyszínhez kötött misztikum azonban nem tűnt el, csupán máshová került, hiszen mindig is az emberiség látókörének határán helyezkedett el, így ennek a látókörnek a tágulásával együtt kell mozognia. Az új határ pedig nem más, mint az űr.[11]

A huszonegyedik század embere (és gyereke) számára az űr az új kalandok helyszíne, az új világok és végtelen lehetőségek tárháza, épp úgy, ahogy korábban a tengerentúl jelentette mindezt. A kincses bolygó helyszínváltása ezzel a különbséggel magyarázható, és ilyen szempontból indokolt is. Amennyiben az adaptáció készítése során azt a cél tűzzük ki, hogy az új befogadóknak hasonló élményekben legyen részük, mint a mű korábbi befogadóinak, akkor figyelembe kell vennünk a fent említett változásokat, főleg ha az adaptáció és annak forrása egészen más korszakból származik. Azzal, hogy A kincses bolygó a csillagok közé helyezte A kincses sziget történetét, élvezhetőbbé és könnyebben befogadhatóvá tette azt a kétezres évek gyerekei és fiataljai számára, tehát az eredeti mű paramétereinek egy az egyben való átvétele helyett olyan alternatívát mutat, amely nem csupán képes aktuálissá tenni egy 19. századi történetet, de teszi mindezt a forrásanyag mentalitásának megtartásával és művészi képre vitelével.

A kincses bolygó főszereplője, akárcsak Stevenson regényében, Jim Hawkins, aki anyjával egy kis fogadót üzemeltet. A fiatal fiú életét egy titokzatos idegen feltűnése forgatja fel, aki halála előtt egy térképet hagy Jimnél. Később kiderül, hogy a térkép a hírhedt kalózkapitány, Flint kincséhez vezet, és mások is áhítoznak rá. A regényből jól ismert szereplők mind megjelennek, ám Jimen kívül mindannyian űrlények. Jim maga is egy távoli bolygón lakik, és bár ember, nem tudni, milyen kapcsolatban áll a Földdel – valószínűsíthető, hogy vagy egy alternatív univerzumban járunk, vagy abban a nagyon távoli jövőben, amikor az emberi faj már távoli bolygórendszerekben is letelepedett.

Mindenesetre a rajzfilm a lehető legnagyobb természetességgel kezeli az űrutazás lehetőségét. Egy fogadóban nem szokatlanok az idegen fajok, mivel a bolygók közti utazás bevett, és hatékonyan működik – ez olyan jövőkép, amely nem ritka a scinece fiction felnőtteknek szóló történeteiben sem, mi több, manapság elfogadott, reálisnak tartott távlat az emberiség számára. Ilyen értelemben a huszonegyedik század gyerekeinek nem idegen ez a felállás, inkább olyasmi, ami már beágyazódott az őket körülvevő és felnevelő kultúrába, része a mindennapi diskurzusoknak. Belátható tehát, hogy számukra az űrutazás nagyon is aktuális téma, ami nem csak izgalmas, de saját világuk megismerésében is segítséget nyújthat.

A kincses bolygó érdekes, kevert koncepcióval mutatja be az űrutazást. Az űrhajók mint valódi hajók jelennek meg, így egyértelmű analógia áll fenn a hajózás és az űrutazás között – az űr a tenger, melyet vitorlásokkal, fregattokkal, hajóként működő űrhajókkal járhatunk be. A rajzfilm arra is figyelmet fordít, hogy bemutassa a hajók energiaellátásának mikéntjét. A vitorlák gyakorlatilag egy az egyben napkollektorok, amelyek befogják a fény energiáját – ez az explicit magyarázat helyett képi megoldások segítségével van kifejtve. A hajónak, amelyen Jim utazik, van ezen felül modern hajtóműve és egy eszköz, amellyel gravitációs mezőt hoznak létre a fedélzeten.

A gravitációnak később kulcsszerepe van a történetben, az űrben lévő különleges tömegvonzási viszonyok ugyanis egy szereplő halálához vezetnek, később pedig Jim segítségére vannak, amikor egy ellenségével kell megküzdenie. Az első esetben a hajó közel kerül egy csillaghoz, amely először szupernóvává, majd fekete lyukká alakul. Tulajdonképpen ez az egyetlen eset, ahol természettudományos magyarázat hangzik el – Dr. Doppler szavai közvetítik a csillag elmúlásának fázisait. A valóságban persze ezek egymásutánja nem ennyire gyors, és egy hajó semmiképpen sem élné túl a rajzfilmben mutatott közelséget sem egy szupernóva, sem egy fekete lyuk esetében. Tény viszont, hogy a rajzfilm létező jelenséget mutat be, a mesés történethez elegendő tudományossággal. Ráadásul, mint azt fentebb említettem, a jelenséghez kapcsolódó gravitációs viszonyokra és változásokra is kitér, kisebbek számára is érthető módon magyarázva el például a fekete lyukak tömegvonzásának tulajdonságait.

A történet tehát beépíti magába és aktívan használja az űrbéli környezet viszonyait, de közben a hajó motívummal megtartja az ismerőség, otthonosság érzését, s általa az űrutazás alapjaiba vezeti be a nézőt, aki így tudja mihez kötni, amit lát.

Idegen testek, idegen kultúrák – Lilo és Stitch – A csillagkutya (2002)

Az idegent és idegenséget a science fictionben klasszikusan a földön kívüli élőlények testesítik meg. Az, ahogyan ezek a lények viselkednek, kultúrájuk milyensége tükrözi az adott korszak elképzeléseit, egyfajta emberi önreflexióként fogható fel. Az idegenek azok a külső szemlélők, akik által az emberiség meghatározhatja önmagát, és megpróbálhatja felderíteni helyét egy tágabb kontextusban, az univerzumban. Ehhez persze feltételeznünk kell, hogy van élet a Földön kívül – ez egy olyan feltevés, amely tudományosan is működő hipotézisnek tekinthető, hiszen könnyen elképzelhető, hogy valahol az űr végtelenjében vannak még élőlények. Nehezebb kérdés azonban, hogy milyenek ezek a lények? És ami az emberi önmeghatározás szempontjából a legfontosabb: mi milyenek vagyunk hozzájuk képest?

Az idegenek első nagy hulláma a science fiction irodalomban ellenséges lényekből állt. A 19-20. század darwinista felfogását fedezhetjük fel többek között például H. G. Wells 1898-as regényében, A világok harcában, ahol az űrből érkező, intelligens lények biológiai kompetitorai, vagyis versenytársai az embernek, a verseny pedig, ahogy a természetben is, élelemért, élőhelyért és/vagy energiaforrásokért zajlik. Az ilyen történetek nem festenek fényes jövőt az ember-idegen kapcsolatról, hiszen az a társadalom, amely elég fejlett a nagytávolságú űrutazáshoz, könnyedén elnyomja a hozzá képest fejletlen embert. Ezekben a konfliktusokban az idegenek kegyetlen hódítók – ebben hasonlítanak ránk –, az emberek pedig a tiszta szívű, ám kíméletlenül eltaposott bennszülöttek, akik nem részesülnek jobb sorsban, mint az amerikai indián törzsek a kontinens gyarmatosításának idején.[12]

Bár a hódító, zsarnoki idegen fajok hagyománya máig fennmaradt a témakör mind irodalmi, mind vizuális alkotásaiban, a második világháború végére megjelentek a kedves űrlények. A csatározásban kimerült emberek békevágya tűnik fel az olyan művekben, ahol a másság már nem jelent fenyegetést, ahol az idegenekkel lehet tárgyalni, ahol a különbözőségek helyett a hasonlóságokra tevődik a hangsúly. Ezt a hullámot lovagolja meg a hatvanas évek korszakalkotó science fiction története, a Star Trek, amely nem csupán minden tekintetben pacifista üzenetet hordoz, de azt is kiemeli, hogy a más bolygón, más kultúrában született lények is lehetnek emberiek érzelmi világukban és gondolkodásmódjukban egyaránt. Az azonosulást segítette az ekkoriban divatos humanoid életformák megalkotása, így született az idegen, amely szinte minden tekintetben olyan, mint az ember. Nem volt ritka, hogy ezek a csoportok valamilyen elnyomott társadalmi réteg egyértelmű megtestesülései voltak, meglepően explicit módon reagálva az adott korban jelen levő társadalmi feszültségekre.[13]

A kétezres évekre az idegen mint toposz meglehetősen összetetté, árnyalttá vált. Egyszerre hordozza magán a másság, a fenyegetés, a misztikum és a fantasztikum jegyeit, ám abban nem változott, hogy az ember önmagáról alkotott képének kivetülése.[14] Milyennek tűnünk kívülről? Hogyan viszonyulunk ahhoz, ami más? Hol van az ember helye az univerzumban? A science fiction idegenei ezeket a kérdéseket próbálják megválaszolni.

A Disney stúdió 2002-es rajzfilmje, a Lilo és Stitch ugyanezeket a felvetéseket fordítja le gyerekek számára is érthető nyelvre. A történet a Földön kívül kezdődik egy bírósági tárgyaláson, ahol Jumbát, a tudóst elítélik, mert a Galaktikus Szövetség törvényeinek megszegésével létrehozott egy önálló létformát, egy lényt, amely azonban csak a romboláshoz ért. A lény neve Stitch, és alkotójával ellentétben sikerül megszöknie az igazságszolgáltatás elől. A balszerencse a Földre sodorja, méghozzá Hawaii szigetére. Itt találkozik Liloval, a magányos, különc kislánnyal, aki kutyának nézi, és befogadja. Stitch csapdába esik, nem tud elmenekülni a szigetről (mivel egyetlen gyenge pontja a víz), és a békés hely nem szolgálja ki pusztító hajlamát sem. Ám fokozatosan kötődni kezd Lilóhoz, és a kislány megtanítja neki, hogy a rombolási ösztön legyőzhető, és hogy az élet másról is szólhat.

A történet már önmagában mutatja, hogy a Lilo és Stitch pozitív és szimbolikus idegenképpel dolgozik. A cím- és főszereplő, Stitch, bár nem humanoid, emberi tulajdonságokkal rendelkezik, hiszen képes gondolkodni, tanulni, érezni. Kezdeti vadsága az úgynevezett „rossz gyerek” sztereotípiáját követi – destruktív, nem hallgat a szép szóra, látszólag javíthatatlan. Viselkedését a családi környezet hiányával magyarázza a történet, vagyis állítása szerint attól még, hogy Stitch földönkívüli, akit ráadásul lombikban fejlesztettek ki, ugyanúgy szüksége van gondoskodásra.

A család univerzális megtartó erejét hirdeti a végkifejlet, amelyben Lilo szeretete és elfogadása megváltoztatja Stitchet – „rossz gyerekből” „jó gyerekké” válik. Ennek a folyamatnak több fontos momentuma van, melyek akár pedagógiai, neveléslélektani támpontokként is felfoghatóak. Lilo például megpróbálja kreatív tevékenységekre fordítani Stitch destruktív energiáit, és még sok próbálkozás után sem adja fel. Nem süt bélyeget Stitchre a viselkedése miatt, inkább annak okát próbálja felderíteni, miközben elfogadja a lényt olyannak, amilyen. Ez talán nemcsak gyerekek, de felnőttek számára is követendő példa lehet.

Stitch idegensége tehát ebben az esetben a másság szimbóluma, azé a gyereké, aki a támasznélküliségre agresszióval reagál, ezzel kitaszítva magát a közösségből. A Lilo és Stitch tulajdonképpen egy ilyen gyermek sikeres reintegrálásának története.

Bár természetesen Stitch és az általa reprezentált probléma áll a rajzfilm figyelmének középpontjában, egyéb érdekes idegenábrázolásokat is megfigyelhetünk. A történetben szereplő többi idegen teste például az emberi testek diverzitásának szélsőséges hangsúlyozásaként is felfogható. Főleg humanoid lényeket látunk, ám van köztük óriási termetű (Gantu kapitány), kicsi és vékony (Pleakley), molett (Jumba) és így tovább. Ezek az idegenek mind emberi tulajdonságokat mutatnak, így sokféleségük valahol az emberi sokféleséggel állítható párhuzamba. Ilyen értelemben a Lilo és Stitch idegenjei mások, mint az ember, mégis hasonlítanak rá, így válva szimbolikus tartalmak hordozóivá.

Időutazás és időparadoxon – A Robinson család titka (2007)

Az időutazás a science fiction műfaj legrégebbi elemei közé tartozik. A gondolat, hogy lehetséges áttörni az idő korlátain, a modern fizika, többek között Albert Einstein és Stephen Hawking elméletei által megalapozott, bár története sokkal régebbre nyúlik vissza. Az első időutazós regényeket a középkori látomásos irodalom hagyományaiból származtatják. Ezekben a történetekben a hős elalszik, vagy valamilyen önkívületi állapotba kerül, ezáltal lépve át a lineárisan folyó idő korlátait. Az időutazás ezen formája a mágiához, de legalábbis az abszurdhoz közelít, ám később megjelent egy kézzel foghatóbb, tudományosabb módszer is: az időgép. H. G Wells 1895-ös regényében tűnik fel először a masina, amely képes egy embert kiszakítani saját idősíkjából.[15]

Az időutazásnak mint témának azonban nem a hogyan a legfőbb kérdése, hanem a miért. Az idő az ember legfőbb ellensége, Damoklész kardja, szoros béklyó, amelytől évezredek tudományos kutatásai után sem vagyunk képesek megszabadulni. Mégis küzdünk vele, és ezt a küzdelmet örökítik meg az időutazással kapcsolatos történetek. A science fiction „mi lenne ha” kérdéseket feltevő, spekulatív oldala itt kerül igazán előtérbe, lehetőségek hatalmas tárházát nyitva meg befogadója előtt. Mi lenne, ha meg lehetne változtatni a múltat? Mi lenne, ha bele lehetne pillantani a jövőbe? Mi lenne, ha nem kellene többé a jelenben raboskodnunk?

Beregi Tamás Volt egyszer egy jövő című cikkében azt írja, kétféle időutazó létezik: a lázadó és az áldozat. A lázadók konkrét céllal vágnak neki az időfolyamnak, meg akarják változtatni a múlt vagy a jövő bizonyos eseményeit. Az áldozatok ezzel szemben a körülmények kiszolgáltatottjai, nem saját döntésükből válnak időutazóvá, ám ők is ugyanúgy megváltoztathatják az események láncolatát, bár akaratlanul. Mindkét esetben felmerül a sors kérdése, vagyis hogy megváltoztatható-e a történelem folyása, vagy a beavatkozást mindig kompenzálja valamilyen fizikai törvényszerűség.[16]

A Robinson család titkában a sors nincs kőbe vésve, és épp ez táplálja a történet konfliktusát. Lewis, a főszereplő árvaházban nevelkedő ifjú zseni, akinek minden vágya, hogy láthassa az édesanyját, és megtudja, miért hagyta el őt. A rejtély megoldásához feltalál egy masinát, az Emlékszkennert, ám ezzel tudtán kívül elindítja a jövőjéhez vezető eseményláncolatot, amit azonban egy gonosz Kalapos Férfi mindenképp szeretne megtörni. Lewis segítségére siet Wilbur, aki egy időgéppel a jövőből érkezik. A két fiú ezután ellátogat a jövőbe és a múltba is, és Lewis két időutazáshoz kapcsolódó problémával találja szembe magát.

Az egyik az eredeti eseménylánc megóvása a Kalapos Férfitól és társától, Doristól. Utóbbi egy mesterséges intelligenciával ellátott gép, aki a megfelelő elem kiiktatásával új eseménysort akar létrehozni, amely a hozzá hasonló gépek gonosz uralmához vezetne. Lewis szembesül az ok-okozati sor törékenységével, mely ebben az esetben valóban úgy működik, hogy egyetlen irányított módosítással egészen más irányba terelhető a jövő. A fiú briliáns logikai húzással menti meg a helyzetet – mivel korábban kiderült, hogy felnőttként ő maga fogja feltalálni Dorist, elhatározza, hogy sosem teszi ezt meg, így a robot és disztópikus víziója eltűnik, egyszerűen törlődik az eseménysorból.

A másik dilemma nem logikai, hanem inkább érzelmi jellegű. Az időgép segítségével Lewisnak alkalma nyílik arra, hogy meglátogassa az édesanyját azon a sorsfordító napon, amikor az árvaház előtt hagyta őt csecsemőként. A fiúnak ekkor lehetősége van rá, hogy megváltoztassa saját jövőjét, bár azt nem tudhatja, milyen lenne az új, alternatív idővonal. Mire azonban idáig jutunk a történetben, Lewisnak sikerül elfogadnia a sorsát, és persze betekintést nyerhetett a fényes jövőbe, ami még vár rá. Végül úgy dönt, nem avatkozik be, megóva ezzel saját múltját, jelenjét és jövőjét egyaránt.

Bár a kilencvenes és kétezres években született, időutazással foglalkozó történetek túlnyomó része az időparadoxont helyezi központi szerepbe, A Robinson család titka kivételt képez a trend alól. A kauzalitás leegyszerűsítésével kiküszöböli a paradoxonokat, így teljes mértékben a „Beavatkozni, vagy nem beavatkozni?” kérdésre koncentrál. A történet nem veszi figyelembe az úgynevezett „pillangóhatást” sem, tehát nem fordít külön gondot arra, hogy bemutassa a módosítások következményeinek beláthatatlanságát, de konzekvens marad saját belső logikáját illetően, így megfelel a tudományos fantasztikum racionalitásra vonatkozó műfaji kitételének.

A sorsszerűség tehát ebben az esetben világos kereteket kap, ezáltal a kisebbek számára is beláthatóan tudja felvázolni az történelem megváltozatásának morális és emocionális problémáit. Végső soron az időutazás egyik alapvető kérdését teszi fel: a jelen nehézségeire vajon kielégítő megoldást nyújt, ha megváltoztatjuk a múltat, ezzel teljesen eltörölve a számunkra nehézségeket okozó idősíkot? A rajzfilm érett és optimista válasszal szolgál, végkifejletével ugyanis azt állítja, hogy saját történetünk kitörlése sosem megoldás, még ha szomorú is a sorsunk, mert mindig lehet reménykedni egy szép jövőben. Erre utal a filmbeli mottó, amely egyben Walt Disney egyik híres mondása is: „Menj tovább előre!”

Robotok és mesterséges intelligencia – Wall-E (2008)

A robot elnevezése a cseh munka (robota) szóból származik, és először Karol Čapeknél jelent meg 1920-ban. Itt, mint a későbbiekben is sokszor, olyan mechanikusan létrehozott, ember alakú szerkezetről van szó, melynek elsődleges feladata a munkavégzés, ám egy idő után túlszárnyalja alkotóit. 1956-ban a robotok a filmvásznon is megjelentek, mégis, a tematika legmeghatározóbb történelmi pillanata Isaac Asimov robottörténeteinek megszületése. A robotika három törvénye, melyet Asimov lefektetett, nemcsak a későbbi science fiction irodalomba épült be, de nagy hatással volt a robotokkal foglalkozó természettudományokra is.[17]

Akárcsak a fentebb tárgyalt idegenek, a robotok is az emberi identitáskeresés jelképei. Először is az ember teremtő erejének, isteni mivoltának határait próbálják feltárni. A robotok sok esetben humanoidok, mind külső, mind belső tulajdonságaikban a készítők imitálása a céljuk. Ám lehetséges, hogy ez az utánzás inkább maguknak a készítőknek fontos. Hiszen ha az ember képes volna a maga képére önállóan gondolkodó, intelligens, érző lényt alkotni, tulajdonképpen istenné válna. A robotokkal kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés tehát ez: lehet-e az ember isten?[18]

Ezt a kérdést azonban szorosan követi egy másik: honnan fogjuk tudni, hogy sikerült létrehoznunk egy intelligens lényt? Hiszen azt már leszögeztük, hogy a robot képes imitálni az embert, sőt, gyakran ez a programja. Honnan tudhatja hát a készítő vagy bárki más, hogy a teremtett lény önálló tudattal rendelkezik-e, vagy csupán programjának engedelmeskedik? Ez a Mesterséges Intelligencia, vagyis az MI létének vagy nemlétének kérdése.

Az MI-nek több definícióját ismeri a szakirodalom. Az egyértelműség kedvéért ebben a dolgozatban John R. Searle definícióját szeretném kiemelni. Searle szerint kétféle MI különböztethető meg, a gyenge és az erős. A gyenge MI a fentebb írtakhoz hasonlóan csupán imitálja, hogy gondolkodik, míg vele szemben az erős MI tanulékony, képes bizonyos jelenségek önálló megértésére, és rendelkezik saját kognitív állapotokkal.[19] A kezdeti problémába azonban itt is beleütközünk: honnan tudhatjuk, hogy egy robot roppant jó minőségű gyenge MI, vagy valóban gondolkodik?

Az MI problematikájának megfordításával jól látható, hogy valójában az emberi identitást, az emberség definícióját keressük, amely nem csak a teremtővé válás lehetségességére adna választ, hanem arra az univerzális kérdésre is, hogy kik vagyunk, és mi határoz meg minket. Sok történetben az érzelmek kapnak döntő szerepet, hiszen ezek meglétét az emberi létezés egyik alapkövének tartjuk. Persze ezek önálló mivoltát legalább olyan nehéz bebizonyítani, mint az önálló gondolatokét, ráadásul újabb, ezúttal morális problémához vezetnek: el tudjuk-e fogadni, hogy egy gépnek lehetnek érzései?

Ahogy az idegeneknél, úgy a robotok kapcsán is megjelenik a merev elutasítás, elhatárolódás – hiszen ha egy gép képes érezni, akkor elvész az ember egyedi, kitüntetett szerepe, mi több, maga is géppé válik. Ebből a gondolatból születtek a lázadó, készítőiket elnyomó és elpusztító robotok történetei. Még Asimov híres törvényei is azt sugallják, hogy az embert meg kell védeni a robotoktól (mert ki tudja, mit tennének, ha a törvényeket nem programoznák beléjük). Természetesen ennek ellentéte is megjelenik, vagyis az a robot, aki nem hogy képes emberivé válni, de erkölcsi értékrendünk legmagasabb fokát képviseli: ez a jóságos, becsületes, hősies, önfeláldozó robot, vagyis a „jó ember” mechanikus megtestesülése.[20] Ilyen Wall-E.

A 2008-as rajzfilm világában Wall-E (WAtt Lánctalpas Limlom- és hulladékkezelő, E sorozatjelű robot) egyedül maradt a Földön. A bolygót lakhatatlanná tette a szemét, így az emberek űrhajókra szálltak, takarító robotokat hagyva hátra, hogy luxuskörülmények között várják ki, amíg mechanikus munkásaik újra élhető környezetet varázsolnak. Ennek azonban már sok éve, a takarító robotok nagy része maga is szemétté vált, az emberek pedig megfeledkeztek egykori otthonukról. Wall-E magányát azonban egy nap megtöri egy másik robot, EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló) feltűnése. Utóbbi küldetése, hogy az életkörülmények javulására utaló jeleket keressen a Földön, és talál is egyet, Wall-E kacatgyűjteményében. Így indul a két robot kalandja, amelynek során együttes erővel visszavezetik az emberiséget a Földre.

Wall-E testfelépítésében nem humanoid, ám viselkedésében annál inkább az. Ügyes és elegáns animációs technikával elérték, hogy arcának, mely csupán két „szemből” (optikai egységből) áll, mimikája legyen, ezzel érzelmi reakcióinak jelenléte és milyensége egyértelművé válik. A rajzfilm tehát nem teszi fel azt az alapkérdést, hogy létezhet-e erős MI – a gondolkodó és érző gép létét tényként tárja nézői elé.

Mi több, Wall-E és később EVA kritikus párhuzamba van állítva a történetben szereplő emberekkel: ebben az esetben a robotok emberibben és nemesebben viselkednek, mint maguk a készítők. Wall-E például átérzi az érintés fontosságát, érzelmi töltetét, habár még „valódi” keze sincsen, miközben az űrhajón ellustult emberek teljes mértékben eltávolodtak, elszigetelődtek egymástól. A helyzet tehát a téma alapfelállásának tükörképe: nem az ember tanítja a robot arra, hogyan érezzen, hanem épp fordítva.

Külön kiemelendő érdekesség az is, hogy mindeközben a rajzfilm nagy hangsúlyt fektet a robotlét másságára is. Sok történet szerepeltet teljesen antropomorf robotokat például azért, hogy a fentebb említett ellentétet kritikaként kihangsúlyozza, ám a Wall-E-ban az a nagyszerű, hogy nem köti az emberiességet az ember-alakúsághoz. Wall-E és EVA például nem tudnak beszélni, kommunikációjuk, testbeszédük, mozgásuk, sőt kapcsolatuk is egyedi, robotikus elemekkel tűzdelt.

Egyértelműen kimondható, hogy Wall-E a történet pozitív hőse. Nem csupán EVA érzelmeit ébreszti fel, de az embereket is kivezeti abból a deprivált, elemberietlenedett környezetből, amelybe magukat helyezték. A kis robot a Föld megmentéséért küzd, bár ezt valószínűleg maga sem tudja – főleg EVA kedvéért cselekszik. EVA-nak fontos a küldetése, és mivel Wall-E (talán kimondhatjuk) szereti őt, a legvégsőkig hajlandó elmenni, hogy megóvja azt, ami a másik számára értékes. Az önfeláldozó, önzés nélküli szeretet példája ez, amely annyira tiszta, hogy képes felébreszteni az emberséget másokban.

Az egyértelműen pozitív robotkép mellett megjelenik a klasszikus, fentebb már tárgyalt, ellenséges, illetve elnyomó MI is, AUTO személyében. AUTO az űrhajó kormánya, aki fokozatosan átvette az uralmat emberi kapitánya és ezzel gyakorlatilag az egész emberiség felett. Wall-E-nak és EVA-nak vele is meg kell küzdenie, hogy elérjék céljukat, és visszavezessék az embereket a Földre – ez a momentum azért fontos, mert a rajzfilm kihangsúlyozza vele a robotok morális kettősségét. Azt állítja tehát, hogy csakúgy, mint az emberek között, az erős MI-vel rendelkező, tehát emberi robotok között is lesznek „jók” és „rosszak”, ezáltal egyértelműen elítélő vagy idealizáló hangnem helyett az árnyalt ábrázolásmód mellett dönt, s eközben nagyon is emberi értékeket helyez előtérbe.

4.) A science fiction rajzfilmek és a modern kor gyermeke

Először is szeretném ismét hangsúlyozni a bevezetőben leírtakat: jótékony hatású és szükséges, hogy a gyerekek rajfilmeket nézzenek. Fontos túllépni azokon az általánosító és hibás előfeltevésekből kiinduló szeterotípiákon, melyek szerint a vizuális kultúra minden terméke ártalmas, valamint rosszabb minőségű, intellektuálisan kevesebb kihívást jelentő alkotások, mint például egy könyv. A filmes, rajfilmes kultúra roppant sokféle, mára önálló művészeti ágazatot képvisel saját eszköz- és szimbólumrendszerrel, ráadásul hosszú évtizedek óta a mindennapi élet meghatározó része.

Ezek után érdemes leszögezni, hogy egy adott irodalmi műcsoport keretei önmagukban nem zárják ki lehetséges befogadóik egy bizonyos csoportját sem korra, sem nemre való tekintettel. Minden tematikának, így a science fictionnek is van olyan vetülete, amely kisebb vagy nagyobb gyermekek számára is érthető, aktuális, érdekes és izgalmas lehet, függetlenül attól, hogy kisfiúkról vagy kislányokról beszélünk. Sokkal relevánsabb az a kérdés, hogy a rajzfilmek és mesék széles választékából miért éppen a science fiction tematikákat feldolgozó történeteket válasszuk?

Természettudományos gondolkodás

Az első érv, amely a science fiction mellett szólhat, az a művek racionális, természettudományos mivolta. Valamilyen értelemben minden történet, akár írott, akár animált, tanító jellegű, hiszen tapasztalatokat, gondolatokat, érzéseket mesél el, amelyekre a befogadó reflektálhat. Az irodalmi, művészi jellegű alkotások azonban nem összekeverendőek a didaktikus művekkel – például egy kalandfilm egy dokumentumfilmmel.

Jelentős hagyománya van az olyan, gyerekeknek szóló rajzfilmeknek, amelyek bár az elbeszélés keretébe helyezik mondandójukat, mégis egyértelműen didaktikus jellegűek – ilyenek például A varázslatos iskolabusz vagy az Egyszer volt… az élet című rajzfilmsorozatok. Bár ezekben is megjelenik a természettudomány, ábrázolásmódjukban és hozzáállásukban egészen mások, mint a science fiction történetek. Míg a didaktikus rajzfilmek a tényekkel ismertetik meg befogadóikat, addig a science fiction egyfajta racionális gondolkodásmódot mutat be. Az előbbi olyan kérdéseket tesz fel, mint például: Milyen alkotói vannak a vérnek? Utóbbi viszont gondolatkísérletekre ösztönzi befogadóját, kérdései „miért?” és „mi lenne, ha?” típusúak, s mindeközben a világ általunk ismert szabályainak és lehetőségeinek keretei között marad. A gyerekek kilenc éves koruktól fogva fokozatosan lépnek be az absztrakt, elvont gondolatok világába, a science fiction spekulatív aspektusa pedig segítheti ezt a kognitív folyamatot.

Alapvető különbség az is, hogy egy didaktikus alkotás művészi értéke mindig másodlagos. A science fiction rajzfilmek ezzel szemben komplex alkotások, melyek nagy figyelmet fordítanak a kivitelezés milyenségére vagyis a vizuális elemek szimbolikájára, valamint többrétegű jelentéstartalommal rendelkeznek.

Azzal, hogy a mesei elemek természettudományos gondolatokkal keverednek, a befogadót érzelmileg is bevonják az adott mű világába – azonosul a szereplőkkel, átéli a konfliktusokat –, mely világnak így nem a tényszerű paraméterei, hanem a mentalitása az, amely hatást képes kifejteni. A science fiction így elsősorban nem tényekre, hanem racionalitásra tanít.

Önmegismerés és elfogadás

Ahogy azt a fentebb elemzett példák kapcsán láthattuk, a science fiction több témája is nagymértékben önreflexív. Akár az idegenek, akár a robotok kérdését nézzük, az ember és az emberiesség definiálásának problematikájával találkozunk. A sci-fi ezen témakörei külső szempontot szolgáltatnak arra a kérdésre, amely a gyermekek számára ugyanúgy kardinális, mint a felnőttek számára: Ki vagyok én, és hol a helyem a világban?

Külön ki kell emelni a science fictionben az idegenek és a robotok által megjelenített alternatív testábrázolást – hiszen a „ki vagyok én?” kérdéskörbe az is beletartozik, hogy „hogy nézek ki?”. Ahogy a példák kapcsán is írtam, a műfaj modern, de főleg gyerekeknek szóló alkotásaiban a másság fenyegető mivolta helyett annak elfogadására helyeződik a hangsúly. A másság itt konkrét testi vonatkozásában is lényeges – például Stitchet kifejezetten rondának látják az emberek, ám Lilo olyannak fogadja el őt, amilyen. Az idegenek (és az olyan robotok, mint Wall-E) szélsőségesen eltérnek a mainstream testképtől, és adott esetben egy másik kultúra szokásait és mentalitását is képviselhetik, ettől azonban nem kevésbé szerethetőek vagy megérthetőek.

A science fiction rajzfilmek túlnyomó többsége az idegenekkel és robotokkal való azonosulásra készteti a befogadót, így a másságra való reflektálás mellett toleranciát, a magunk és mások elfogadásának lehetségességét és fontosságát hirdeti.

A világ megismerése, aktuális problémák

Absztrakt módon minden mese elősegíti a világ megismerését, mivel szabályokról, érintkezési formákról, gondolkodási mechanizmusokról szolgáltat információt, méghozzá érzelmi úton. Az iskolába kerülve a gyerek találkozik a betűkkel és a szöveggel, ám ezek használatának elsajátítása mechanikus, és elnyomja például a mesék emocionális vetületét. A mesehallgatás és rajzfilmnézés során a megismerési folyamat visszanyeri érzelemközpontúságát, ezáltal növelve a gyermek motiváltságát a tanulásra.[21] A rajzfilm tehát az iskola és az írott szöveg korlátait nélkülöző világba vezeti a befogadót, ahol saját, vizuális alapokon nyugvó kultúrájának jelrendszeréről tanulhat.

A science fiction tematikát feldolgozó rajzfilm azonban még ennél is többet tesz: olyan aktuális kérdésekkel foglalkozik, amelyek sem a népmesékben, sem a tündérmesékben nem jelennek meg, hiszen a 20-21. század sajátjai. Ilyen például az űrutazás vagy a robotok kérdése, s ezek ráadásul manapság már nem számítanak fikciónak. A sci-fi nem csupán természettudományos hozzáállást közvetít, de hiánypótló módon segít a ma gyerekének megismerni kora technológiáját.

A példákban bemutatott rajzfilmek alapvetően pozitív képet festenek a technológiai fejlődésről – A kincses bolygóban, a Lilo és Stitchben és A Robinson család titkában a modern kor találmányai az emberiség javát szolgálják, és egy fényesebb, harmonikus jövőhöz vezetnek. Ez a hozzáállás annyiban előnyös lehet, hogy erősíti a gyerekek tudományba és fejlődésbe vetett hitét, és a technológiával való pozitív kapcsolat lehetségességét hangsúlyozza.

Nem árt azonban az a kritikusabb, árnyaltabb kérdésfelvetés sem, amelyet a Wall-E képvisel. Ahogy azt láthattuk, a történetben megjelenik a fejlődés sötét oldala is – a teljesen elszemetelt Föld és az emberek, akik luxusűrhajóik fedélzetén elfelejtkeznek az otthonról –, valamint a találmányokban, ez esetben a robotokban rejlő jó (Wall-E, EVA) és rossz (AUTO).

A science fiction mint tematika tehát alkalmassá teszi a rajzfilmeket arra, hogy a huszonegyedik század gyerekének saját világáról meséljen, s eközben aktuális problémáival szembesítse. Ezzel együtt a science fiction rajzfilmek által bevonjuk a gyerekeket abba a minden korszakban kiemelten fontos folyamatba, melynek során megpróbáljuk elgondolni, milyen lesz a jövő.

Összegzés

Dolgozatomból remélhetőleg kiderült, hogy érdemes felülvizsgálni jó néhány sztereotípiát, amely a science fictiont és a rajzfilmeket övezi. Önmagában nem igaz, hogy egy gyerek (legyen akárhány éves) bármelyikhez túl kicsi volna, csupán meg kell találni a számára megfelelő alkotást, s ez a mai széles kínálatban nem lehetetlen, ha tudja az ember, mit keres. Mi több, érdemes időt és energiát fektetni a keresésbe, hiszen mind a sci-finek, mind a rajzfilmnek számos jótékony hatása lehet.

Mint azt láttuk, a science fiction spekulatív mivolta egyáltalán nem okoz problémát a fiatal befogadók számára. Sőt, épp mentalitása az, amit képes átadni a gyerekek számára, racionális gondolkodásra és gondolatkísérletek lefolytatására ösztönzi őket, miközben az általuk ismert világ törvényszerűségeit, szabályait is megismerhetik. Ezzel egy időben úgyszintén felfedezik önmagukat, például az idegenek és robotok által külső szemszögből figyelhetik meg magukat, a kultúrájukat, a bolygójukat. A sci-fi történetek segítségével feltérképezhetik a másság fogalmát, s annak extrém változatai által megtanulhatják észrevenni az emberit, a hasonlót, a szerethetőt egy látszólag idegen lényben, ezáltal elfogadóbbá válhatnak.

Mindehhez kiváló eszközöket nyújt a rajzfilm, amely technikájából kifolyólag hatalmas teret enged a világépítésnek. Egy animáció képi világa nem kevésbé bonyolult vagy inspiráló, mint egy könyv szövege – tévhit, hogy nem mozgatja meg a fantáziát. A rajzfilmes kultúra igen sokszínű mind látványvilágában, mind eszközrendszerében, s minél többféle ábrázolásmóddal találkozunk, annál gazdagabbá tehetjük saját képi gondolkodásunkat, hiszen ezen hatások elemei ugyanúgy beépülhetnek, és egyedivé válhatnak a befogadóban, mint egy irodalmi szöveg vagy bármely más műalkotás esetében. Mi több, a rajzfilmek adott esetben közelebb állnak a modern gyermek saját nyelvéhez, aki így hatékonyabban és többet képes befogadni.

Ahogy azonban ideális esetben a gyerekek kezébe adott könyveket is megválogatjuk valamilyen szempontrendszer alapján, úgy a rajzfilmek között is érdemes tájékozódni. Az egyes alkotások kulturális háttere más és más lehet, s ettől nem kell megrettenni – például a japán rajzfilmek esetében sem feltétlen a teljes elutasítás a célravezető hozzáállás, hiszen ha megtaláljuk a keresett korosztálynak megfelelő művet, tágíthatjuk a gyerek látókörét, bevezethetjük más kultúrák látvány- és mesevilágába. Mindenképp érdemes a sokféleség bemutatására törekedni, hiszen a gyerekeinket körülvevő világ is változatos.

Túl a műfaji és formai kérdéseken mégis az a legfontosabb, hogy a befogadás ne magányos tevékenység legyen. Végső soron minden művészeti élmény akkor válik élővé, belsővé, ha megosztjuk, ha beszélünk róla. Gyerekek esetében különösen igaz, hogy a társas feldolgozás kiemelt fontosságú. Akár jó, akár rossz benyomásokat hagy maga után egy rajzfilm, akár kérdést, akár véleményt fogalmaz meg vele kapcsolatban, a gyerek (és a felnőtt) mindeközben új ismereteket szerez magáról és a világról.

5.) Bibliográfia

BACSÁK Kata, BÍRÓ Zsuzsanna, SÖVEGHÁZY Márta, Napközi otthon az iskolában, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2012. 95-127.

BASKI Sándor, Robotmatiné, Filmvilág, 2015/4. 18-19.

BEREGI Tamás, Volt egyszer egy jövő, Filmvilág, 1999/12. 8-13.

BETTELHEIM, Bruno, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Bp., Gondolat, 1985.

JONES, Gwyneth, The Icons of Science Fiction = The Cambridge Companion to Science Fiction, szerk. Edward JAMES, Farah MENDELSOHN, Cambridge University Press, 2003. 163-173.

LEM, Stanisław, Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia, Bp., Gondolat, 1974.

LOVÁSZ Andrea, Gyerek-irodalom, http://www.forrasfolyoirat.hu/0012/lovasz.html (2015.04.10.)

MERRICK, Helen, Gender in Science Fiction = The Cambridge Companion to Science Fiction, szerk. Edward JAMES, Farah MENDELSOHN, Cambridge University Press, 2003. 241-252.

MILBURN, Colin, Modifiable Futures: Science Fiction at the Bench, Chicago Journals, 2010/9. 560-569.

RINYU Zsolt, Mi is az a science fiction?, https://sites.google.com/site/scifitort/tanulmanyok/rinyu-zsolt-mi-is-az-a-science-fiction (2015.04.10.)

RUKEYSER, Muriel, Science Fiction as the Mythology of the Future, http://www.centerforfutureconsciousness.com/pdf_files/readings/sciencefictionlongarticle.pdf (2015.04.12.)

S. SÁRDI Margit, Mi tartozik a sci-fi irodalom fogalmába? = SF Műhely, Bp., 2006. 7-20.

S. SÁRDI Margit, A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról, Alföld, 2009/5. 59-73.

S. SÁRDI Margit, A tudományos-fantasztikus irodalom tematikája, https://sites.google.com/site/scifitort/tanulmanyok/s-sardi-margit-a-tudomanyos-fantasztikus-irodalom-tematikaja (2015.04.10.)

SEARLE, John R., Minds, Brains and Programs, Behavioral and Brain Science, 1980/3. 417 - 424.

SEPSI Lászó, Valaki odafent, http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10587 (2015.04.10.)

SEPSI László, Katarzis és aprómunka, Filmvilág, 2015/4. 20-21.

TODOROV, Tzvetan, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Bp., Napvilág Kiadó. 2002.

VARGA Zoltán, A műfajiság kérdése az animációs filmben, http://doktori.btk.elte.hu/phil/vargazoltan/diss.pdf (2015.04.17.)

6.) Filmográfia

A kincses bolygó (Treasure Planet, John Musker, Ron Clements, 2002)

A Robinson család titka (Meet the Robinsons, Stephen J. Anderson, 2007)

Lilo és Stitch – A csillagkutya (Lilo & Stitch, Dean Deblois, Chris Sanders, 2002)

Wall-E (Andrew Stanton, Fred Willard, 2008)

[1] VARGA Zoltán, A műfajiság kérdése az animációs filmben, http://doktori.btk.elte.hu/phil/vargazoltan/diss.pdf (2015.04.17.) 27.

[2] LOVÁSZ Andrea, Gyerek-irodalom, http://www.forrasfolyoirat.hu/0012/lovasz.html (2015.04.10.)

[3] Uo.

[4] A megjegyzés az ORTT és az RTL Klub közti, 1998-ban megkezdett pereskedésre utal, mely során az ORTT arra kötelezte a csatornát, hogy vegye le műsoráról a Dragon Ball Z című nagysikerű japán rajzfilmsorozatot, mert túlságosan erőszakos a gyermekek számára. A sorozat ekkor az RTL Klub délutáni sávjában ment, így később az ORTT felajánlotta azt a kompromisszumot, hogy a csatorna tegye át a Dragon Ballt az éjszakai sávba. Az RTL Klub inkább lemondott a sorozat sugárzásáról. A felek egyike sem vette figyelembe sem a per során, sem korábban, hogy a Dragon Ball Z eredetileg milyen korosztálynak készült – mivel rajzfilm volt, eleinte gyerek főszereplővel, tévesen azt feltételezték, hogy kisebbeknek szól.

[5] RINYU Zsolt, Mi is az a science fiction?, https://sites.google.com/site/scifitort/tanulmanyok/rinyu-zsolt-mi-is-az-a-science-fiction (2015.04.10.)

[6] LEM, Stanisław, Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia, Bp., Gondolat, 1974, 19.

[7] TODOROV, Tzvetan, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Bp., Napvilág Kiadó, 2002, 39.

[8] RINYU

[9] BETTELHEIM, Bruno, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Bp., Gondolat, 1985, 63.

[10] MERRICK, Helen, Gender in Science Fiction = The Cambridge Companion to Science Fiction, szerk. Edward JAMES, Farah MENDELSOHN, Cambridge University Press, 2003. 241-243.

[11] JONES, Gwyneth, The Icons of Science Fiction = The Cambridge Companion to Science Fiction, szerk. Edward JAMES, Farah MENDELSOHN, Cambridge University Press, 2003.163-166.

[12] JONES 2003.168.

[13] JONES 2003. 168.

[14] SEPSI Lászó, Valaki odafent, http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10587 (2015.04.10.)

[15] BEREGI Tamás, Volt egyszer egy jövő, Filmvilág, 1999/12, 8-13.

[16] Uo.

[17] JONES 2013.166-167.

[18] Ugyanezt a kérdést teszi fel minden olyan tematika, melynek része, hogy az ember mesterséges úton létre próbál hozni egy érző lényt, így például a Frankenstein-típusú történetek is ide kapcsolhatóak.

[19] SEARLE, John R., Minds, Brains and Programs, Behavioral and Brain Science, 1980/3. 417-424.

[20] BASKI Sándor, Robotmatiné, Filmvilág, 2015/4. 18-19.

[21] BACSÁK Kata, BÍRÓ Zsuzsanna, SÖVEGHÁZY Márta, Napközi otthon az iskolában, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2012.121-122.