Kosznai Ágnes: Az utópia gondolata a magyar irodalomban (fejezetek a műfaj történetéből)

BUDAPEST, 1994.

„Számomra a történelem értelme az emberiség felszabadulása a gondolatszabadság béklyói, a képzelődő félelmek alól. Az a dolgom, hogy keressem a szabadságomat, közelíthetem, megsejthetem, de megérinteni nem tudom.”

/Konrád György/

Bevezetés

1516-ban jelent meg Morus Tamás műve: Libellus de optimio reipublicae statu, deque nova insula Utopia. A könyv óriási hatással volt az európai gondolkodásra, és egy műfajnak is nevet adott. Ennek a műfajnak magyarországi történetével foglalkozom, kiemelve a legjelentősebb vagy legjellegzetesebb alkotásokat, amelyeken jól kimutathatóak közös gondolati gyökerek, jellegzetes probléma-felismerési és megoldási sémák, formai jellemzők. Nem célom a teljes magyar utópiakincs feltárása, hiszen az túlfeszítené a rendelkezésemre álló kereteket. Néhány, meglehet önkényesen kiválasztott írással foglalkozom részletesen, amelyek véleményem szerint hitelesen képviselik a teljes anyagot is.

A dolgozat az egyes műveket külön tárgyalja majd, azonos szempontrendszer szerint, figyelembe véve természetesen minden könyv egyéni sajátosságait. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogyan illeszkednek az elemzett alkotások egy szélesebb irodalmi folyamatba. Bizonyos művek megértéséhez ugyanis elengedhetetlenül szükséges azok előképeinek ismerete is. Érdekes azt is megfigyelni, milyen sajátos vagy éppen általános elgondolások állnak egy-egy szöveg hátterében.

Mielőtt a részletes vizsgálatot elkezdeném, néhány alapproblémáról is szó kell, hogy essék. A szakirodalom ugyanis csak részben ad biztos alapot a megfelelő tájékozódáshoz, sok kérdésben nincs egyetértés a szerzők között. Ezek közé tartozik maga a műfaj meghatározásának kérdése is. Definíciók bőségesen állnak rendelkezésre, az én felfogásomat azonban Robert von Mohl közelíti meg leginkább. Az utópia szerinte olyan írásmű, amely az állam legigazságosabb és legcélszerűbb berendezésének, a társadalom elviselhető módon való rendezésének kérdésére költött ideál leírásával ad választ.[1] Ebben a meghatározásban ugyanis megfogalmazódik, hogy az utópia arra törekszik, hogy mind a hivatalos, mind a személyközi viszonyokból kiküszöbölje a problémákat, illetve olyan modellt adjon, amelyben azok maguktól megoldódnak, és egy tökéletesen harmonikus rendszert hozzon létre. Az utópiák többsége azonban egyben arra is választ próbál adni, mi az emberi élet értelme és célja – mint minden művészeti alkotás.

Felbukkan egy másik műfaji probléma is az utópia kapcsán – az államregény és az utópia viszonya. Általában[2] az utópiát tekintik államregénynek, azokat a műveket pedig, amelyeknek problémafeloldó funkciója nincs, egy, a műfajon belüli alcsoportba sorolják. Ez a felosztás nem szerencsés, mivel megnehezíti az egyes fogalmak kezelését. Dolgozatomban az államregény szót ezért kizárólag olyan írások esetében használom majd, amelyekben az író saját társadalmának képét adja. Ez a tulajdonsága hozza az államregényt szorosabb kapcsolatba az antiutópiával, mint az utópiával.

Az antiutópia ugyanis általában hasonló vonásokkal rendelkezik, mint az a társadalom, amelyben a szerző él, az utópiától viszont csak annyiban különbözik, hogy a felvetődő problémákat nem a filozófiai jó, hanem a hatalomvágy szempontjából oldja meg optimálisan. Mivel a műfajok egymáshoz fűződő viszonya is érdekes, mindhárommal foglalkozom. Így 12 regény kerül feldolgozásra.

Bessenyei György: Tariménes utazása

Ha az utópiát egy szélesebb összefüggésben kívánjuk elhelyezni, a fantasztikum körébe kell sorolnunk. A fantasztikum ugyanis olyan szerkesztett valóságot ábrázol, amely semminek nem leképezése, legfeljebb kifejez és szimbolizál. Az irodalomnak természetesen jóval nagyobb szeletét fedi le, mint az utópia, éppen ezért jóval korábban és jóval nagyobb tömegben lelhető fel hazánkban.

Az első magyar utópisztikus alkotás így csak Orczy Lőrinc könyve, A fehér tatárok országa, amely ugyan elveszett, annyit azért mégis tudunk róla, hogy meglehetősen ismert volt, és jól megírt műnek tartották. Bessenyei is megemlíti egyik levelében[3]: A munka – írta róla Barcsaynak – szép és mély. Egy elképzelt ország törvényeiről, szokásairól olvashatott benne, a kormányzás módjáról és a társadalom formáiról.

Bessenyei maga is foglalkozott államelméleti kérdésekkel, két művét is azoknak szentelte. A Podrokoc krónikája nem maradt fenn, a Tariménes utazása viszont rendelkezésünkre áll. 1804-ben fejezte be, kortársaira azonban nem tehetett lényeges hatást, mivel kiadására több mint 100 év múlva került sor.[4] 1853-ban a Szépirodalmi lapok közöltek ugyan két folytatásban egy összefüggő szemelvényt a III. könyvből, ennek azonban igen csekély visszhangja volt.

A Podrokotz krónikája, vagy a gorgonai zarándok kézirata a cenzúra jóvoltából veszett el. Waldapfel József azonban a lehetőségekhez képest meglehetősen jól rekonstruálta a mű szerkezetét, és megállapította, hogy szoros összefüggésben áll a Tariménes utazásával, annak mintegy előtanulmánya lehetne. A két alkotás kerettörténete megegyezik, és szintén közös elem a vadember szembeállítása a műveltnek nevezett világ szokásaival. A sovány keret – írja Gálos[5] - arra való, hogy utópiás képekben elrejtve, különböző műveltségű és fölfogású emberek vitáiban, dialógusaiban Bessenyei maga kialakított világnézetét dialektikus formában kifejthesse. Mindez elmondható a Tariménes utazásáról is, a regény azonban ennél többrétegű.

Ha annak gyökereit keressük, azokhoz a szerzőkhöz kell fordulnunk, akiknek munkái Bessenyei államelméletének megalkotását inspirálták. Legfőbb forrásai Locke, Rousseau (a Contrat Social) és Montesquieu (Esprit des Lois) voltak. Központi kérdése a király és a nemzet viszonya, valamint a társadalom kialakulásának problémája. Hatott rá ezenkívül a példátlanul népszerű Holberg-mű is, a Klimius Miklós föld alatti utazása is, amely 1783-ban jelent meg magyar fordításban, és az államelmélet és a társadalom ragyogó szatíráját adja.

A könyv legfeltűnőbb rétege a valóság leképezése. Számos szereplő, helyszín és esemény pontosan megfeleltethető valamely valóságos személynek, helynek vagy történésnek, így fontos önéletrajzi vonásokat hordoznak. Ezek a vonások segítik megérteni Bessenyei államelméletének forrásait is. Tapasztalatait úgy rendszerezi azonban, hogy azok öntörvényű esztétikai egységet adnak.

A Tariménes utazása a pikareszk formáját hordozza magán, lényege mégsem a kalandokban van, hanem a totoposzi állam bemutatásában. Különlegessége, hogy az államot változás közben mutatja be. Tariménes hazáját nem ismerjük meg. Kantakuci, a bölcs jellegzetes, de nem befolyásos polgára hazájának. Gondolatai sem annyira az államelmélethez kapcsolódnak, inkább általános filozófiai problémákat fejteget.

Totoposz állam felépítését több szemszögből ismerjük meg. Ezek mindegyike más-más szempontból fontos. Külön szereplők képviselik Bessenyei világnézetének egyes tárgyköreit. A társadalomkritika a kirakades jellemző szerepe. A rousseau-i vadember a tabula rasa állapotából szemléli a civilizációt, és minden ellentmondását észreveszi. A kritika legfőbb tárgya a főnemesség és a klérus rangkórsága, a vallási türelmetlenség, a korrupció, az álszentség és a társadalmi osztályok közötti tisztázatlan és hazug viszony: a társadalom belső igazságtalansága.

Árténis királynő, akiben Mária Terézia alakját ismerhetjük fel, képviseli legfőbb tanácsadójával azokat a törekvéseket, amelyek a kritikus állapotból kivezető megoldást ígérnek. A III. könyvben a törvényhozás megoldja a kirakades által felvetett problémák nagy részét, ezáltal létrejön egy olyan állam, amely a valóságos Ausztria képéből utópiává: Bessenyei elméletének modelljévé válik.

Ez a modell Locke alkotmányos monarchia-eszményére épül, központi alakja az alkotmányos uralkodó: a törvénykirály, akinek kötelessége népe boldogulásáért élni, igazságosan, törvényekre támaszkodva kormányozni, a társadalmi szerződés betartásával. Árténis megfelel ennek az elvárásnak, ellenpontként azonban megjelenik Buzorkám is, aki az abszolutizmust testesíti meg a regényben. A szembeállítás akkor a leghatározottabb, mikor a két uralkodó és népeik kapcsolata kerül bemutatásra. Ez a viszony ugyanis alapvetően meghatározza a monarchia minőségét. A korrupció azért annyira elítélendő Bessenyei számára, mert éppen az uralkodó és a nemzet viszonyát teheti tönkre véglegesen. Okát abban látja, hogy az ember mindig többre törekszik, mint amennyije van, ez azonban bizonyos szintig természetes, sőt kívánatos dolog. A törvények, illetve más típusú szabályozás fontossága is abban áll, hogy a megfelelő mérték meghatározása megtörténjen.

A regény az ideális államot létező minták segítségével írja le, ami az utópiák között meglehetősen szokatlan. Bessenyei nem is gondolja egészen végig a felvethető problémákat, pl. a nemesség kérdésével rendkívül óvatosan bánik. A vallási kérdéseket pedig protestáns nézőpontból szemléli, álláspontja a hitviták vonásait is magán viseli. Mindez abból adódik, hogy a szerzői szándékot tekintve a Tariménes utazása inkább államregény, mint utópia, mert Bessenyei, amíg egy, a számára ideális államot teremt, az ország jelenlegi állapotából kiindulva ad változtatási javaslatokat. Így egy olyan kép jön létre, amely hordozza mind a valóság, mind az ideál tulajdonságait.

A Tariménes utazása Voltaire erős hatását mutatja. Nem csupán a cselekményszövés és a szereplőválasztás tekintetében, bár elsősorban a jellegzetes figurák, mint Kukumedóniás, Tariménes mestere, vagy a kirakades alakja irányítja a figyelmet a Candide-dal felfedezhető rokonságra. A filozófiai elgondolásokból, amelyek leginkább indirekt formában Kantakuci elmélkedéseiben fogalmazódnak meg, Voltaire-éhez hasonló világszemlélet bomlik ki. Ez a szemlélet összetartja a regényt, és a nagy alkotások sorába emeli.

Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten[6]

A regény különleges helyet foglal el az utópia magyarországi történetében. Az ideális közösség, amelyet leír, ugyanis csak hat főből áll. Ez az elrendezés lehetőséget nyújt számos olyan probléma vizsgálatára, amelyek egy állam berendezkedésének tárgyalása esetén nem kapnának hangsúlyt, nyilvánvalóvá teszi továbbá az utópia modell-jellegét.

A mű már címében meghatározza azt a problémát, amelyet Jókai megpróbál kiküszöbölni. A jövő század regénye is azt tanúsítja, hogy a pénz nem határozhatja meg egyedül a dolgok értékét, a valóság azonban nem vett tudomást erről a két regény keletkezése közötti időben. Magyarország gazdasági fejlődése látszólag még indokolttá is tette, hogy a pénz, a hatalom egyik megjelenési formája, a társadalom értékrendjében mind fontosabbá váljék. A szerzői szándék, amint a bevezetésben kiderül, olyan világ létrehozása, amely nem ismeri a pénzt. Ennél azonban jóval több valósul meg.

A cselekmény helyszíne egy sziget, négy felnőtt és hat gyermek lakja. A felnőttek tudatosan alkották meg életük rendjét, és gyermekeik elől elhallgatták azokat a gondolatokat, amelyek erőszakhoz vezethetnének. Az élet szabályait a természet rendjéhez igazították: a jogokat és a kötelességeket a szükségletek és a hajlamok határozzák meg, az erkölcsi szabályok pedig a szeretet és az egyenlőség elvére támaszkodnak. A vitákat kompromisszummal oldják meg. Az érzelmek, amelyek a legnagyobb problémát okozhatják, szabadon fejlődhetnek, bizonyos viselkedési szabályokat azonban mindenkinek be kell tartania. Ez a rendszer ugyanis, bár sok szabadságot biztosít, komoly terhekkel is jár, mivel a lehetőségek behatároltak. A jövőbeli házasságok például már előre meg vannak határozva, és a gyerekeknek ezt el kell fogadniuk. A sziget társadalmát valójában a tekintély tartja össze: a Capitano egyénisége a biztosíték arra, hogy fennmarad, és fejlődni is képes lesz.

A Capitano helyzete azért is különleges, mert ő a társadalomtól szándékosan szakadt el, és bár a szigetre hajótörés sodorta, számtalan olyan eszközzel rendelkezett, amelyek a létfenntartáshoz szükségesek voltak, és határozott elképzelése volt arról is, hogyan szeretne élni. Tudjuk, hogy Jókai János Salvator főhercegről mintázta a Capitano alakját, akinek azonban természetesen önálló jelleme van. Ez meghatározza a világból való kivonulás indítékait is.

A Capitano a civilizáció formái elől menekül, amelyeket eltorzít az, hogy központi értékké vált a hatalom és annak kifejezési formája, a pénz. A szigeten az ő értékrendszere valósul meg, itt tudja megvalósítani életelveit. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy csak ő érvényesül, mindenkinek lehetősége van arra, hogy saját értékeit kibontakoztassa.

Az egyes szereplők eredetileg nem viselnek keresztnevet, azok a nevek, amelyeket használnak, a szigeten betöltött funkciójukat határozzák meg. Ez a commedia dell’ arte névadási módszerére emlékeztet, és a célja is azonos. A jellemek ugyanis szintén típusok, amelyek különböző életlehetőségeket testesítenek meg. Adottságaik determinálják váratlan helyzetekre adott reakcióikat, így lehetséges, hogy a bemutatott ideális közösség megmarad, annak ellenére, hogy kívülről a felbomlására irányuló törekvéseknek van kitéve. A regényt tehát erős szimbolikusság jellemzi, amelyet a természeti viszonyok ábrázolásában is fölfedezhetünk. A történet helyszíne, a sziget olyan alapvető toposz, amely a nem utópikus művekben is ugyanazt a szerepet tölti be, mint az utópiákban: kifejezi és biztosítja a világtól való elzárkózást. Az időjárás ideális, mivel a szereplők önerejükből nem tudnák megváltoztatni, viszont minden olyan adottság, amelyet befolyásolni képesek, negatív. Az életkörülmények minden szereplőtől megkövetelik, hogy az adott feltételek szerint viselkedjen és gondolkodjon, és társaival is együtt tudjon működni. Ez rákényszerít a célszerűségre, az alkalmazkodásra és az őszinteségre egyaránt.

Jelképes értelme van a gejzírnek is, amely a „poklot” köti össze az éggel, pusztítani lehet vele és életet ad. Minden rendelkezésünkre álló erőforrásra igaz ez, de azokat anélkül használjuk föl, hogy gondolkodnánk tetteink következményein. A gejzír azonban olyan hatalom a szigeten, amely nem engedi meg, hogy a lakók azzal csapják be magukat, hogy urai a természetnek. Figyelmeztető jel a lávában fönnakadt hajó is, életük színtere, ami ugyanakkor Noé bárkájának alteregója is, hiszen biztosítja az élet újrakezdésének feltételeit. A hajó maga is rendelkezik különleges tulajdonságokkal, az ott tárolt lőport üvegek között tartják, egy esetleges villámcsapás elleni védekezésül. Jókai az üvegnek több regényében is nagyon fontos szerepet szán, ami azért is érdekes, mert az üveg esztétikailag is képes kifejezni a jó princípiumát: a tisztaságot.

Ez a könyv is azok közé a Jókai-művek közé tartozik, amelyek a gonosszal folytatott küzdelemről beszélnek. Ennek a küzdelemnek két összetevője van: az erkölcsi nagyság és az értelem. Az Ahol a pénz nem istenben a két elem nem válik el egymástól, hatékonyan csak összhangban képesek működni.

Jókai Mór: A jövő század regénye[7]

Sok találgatás és másodkézből származó hír után 1872 szeptemberében Jókai levelet közöl a Hon Irodalom rovatában, amelyben beszámol készülő új regényéről. Alkalmasint két esztendő kell rá, míg elkészül – írja – mert egy egész historiát kell készítenem, a mi még meg nem történt, minden diplomatiai, strategiai, ethnographiai, meteorologiai, financziális, gépészeti, találmányi, phisicai, technologiai, hierarchiai, politikai, kereskedelmi, pyrotechnicai, aerostaticai, socialisticus, nihilisticus, spiritisticus, criminalis, művészeti, irodalmi, gazdászati, paedagogiai sat. fejleményeivel…[8] Ez óriási apparátust igényel, amely lefedi az ismeretek igen széles skáláját. Jegyzeteinek tanúsága szerint Jókai már évek óta gyűjtötte az anyagot minden fellelhető forrásból. A szöveg egésze így a kor valóságához több szállal kapcsolódik, szó esik szinte mindenről, ami az írót a 60-as évek végén és a 70-es évek elején foglalkoztatta.

Több államforma is szerepel a műben, ezek közül Otthon állam berendezkedését vizsgálom részletesen, lévén ideális köztársaság, vagyis utópia (Kincső szerepe inkább az ott élő emberek erkölcsi értékei miatt lényeges, rendszerének ábrázolása vázlatos.). Műfajilag így a Tariménes utazásához áll közel: a jelen állapotok bírálatából fejlődik ki egy optimális társadalom képe. Míg azonban Bessenyeinél ez a folyamat egy államon belül megy végbe, Jókai már nem tartja lehetségesnek az átmenetet ideális állapotok felé ilyen egyszerűen.

A regényben szereplő utópiaelemek több korábbi alkotás hatását mutatják. Jókai sokat merített mind a XVI-XVII., mind a XIX. századi szerzők eszméiből. Leginkább Fourier befolyása mutatható ki, de Hegel, Saint Simon, Campanella és Morus művei is lényeges vonásokkal gazdagították A jövő század regényét.

Otthon állam mind térben, mind időben elválik a jelentől, mint az az utópikus elképzelésekre jellemző. Szinte állandóan a lehetetlen peremén egyensúlyoz. Megszületése is hajszálon múlik, és olyan területen jön létre végül, amely csak a legnagyobb erőfeszítések által válhat emberi letelepülésre alkalmassá. Gondolata Tatrangi Dávidban születik meg, és nélküle sohasem válhatna valósággá. Létének alapja ugyanis az ichor, amelynek birtoklása óriási hatalmat jelent, és ez az anyag Tatrangi tulajdona.

Az állam rendkívül következetesen végiggondolt szerkezettel rendelkezik. Formája valójában részvénytársaság, és működése ennek szabályai szerint zajlik. Erőteljesen érvényesülnek ugyanakkor Tatrangi erkölcsi elvei: tulajdonképpen az érdek és az erkölcs kombinációja az, ami Otthon állam fennmaradását lehetővé teszi. A részvénytársaság alaptörvénye öt pontból áll, de természetesen kialakultak íratlan szabályok is, ezek úgy állnak egymással összhangban, hogy minden tekintetben kielégítsék az egyén és a közösség érdekeit egyaránt. Kötelezettségeik csak a részvényeseknek vannak, azok azonban, akik nem vállalják ezeket, vendégnek számítanak, és lehetőségeik behatároltak. Bár vállalkozásra mindenkinek lehetősége van, a lakosság alapszükségleteit állami intézményrendszer elégíti ki, a szolgáltatások egy részét a részvénnyel nem rendelkezők is igénybe vehetik.

Az alapszabály kimondja, hogy a részvényesek kizárólag Otthon állam fennhatóságát ismerik el maguk fölött, annak azonban büntetőjogi felelősséggel tartoznak: adót nem fizetnek, de más formában hozzájárulnak az állam fenntartásához. A részvényesek minden szempontból egyenlőek, de kötelesek egymás jogait tiszteletben tartani anélkül, hogy formalitásoknak tennének eleget.

A részvénytársaság tevékenységét az igazgatótanács irányítja, amely 30 tagból áll. Ez a fórum értékeli az üzleti eredményeket és hagyja jóvá a következő évre vonatkozó terveket. Az igazgatótanácsnak három elnöke van, őket tíz évre választják. Feladatuk az állami feladatok összehangolása.

Mindenki egyforma lehetőségekkel rendelkezik, amelyeket saját elhatározása alapján aknázhat ki: nincs semmilyen kényszer, csak felelősség; az emberi kapcsolatok is erre az elvre épülnek. A gyermekek közösségi nevelésben részesülnek, és amint önálló munkát végeznek, az állam részvényessé teszi őket. Az így természetessé váló közösségi szellem és a polgárok számára biztosított szabadság egysége Otthon állam egyik legfeltűnőbb tulajdonsága, mivel a városképen is meglátszik.

A részvénytársaság fő tevékenysége a kereskedelem, amely a Tatrangi által kifejlesztett repülőgépekkel folyik. Van ugyan mezőgazdasági és ipari termelés is, de önmagukban nem lennének képesek eltartani a lakosságot; a kereskedelemből származó bevétel után azonban az állam osztalékot fizet. A pilóták presztízse ezért igen magas, feladatukkal azonban az általánosnál is több felelősség jár.

Ez a rendszer nem hordoz magában ellentmondásokat, egyensúlya azonban kívülről megbontható. Mindaddig mégis fenn tud maradni, míg pénzügyi helyzete stabil. A létrejött közösséget összetartó erő, amely egymás kölcsönös tiszteletéből fakad, a külső hatások ellen is hatékony védelmet nyújt. Az állam egyetlen sebezhető pontja, hogy túlságosan rá van utalva Tatrangi Dávid személyére. Mivel azonban az írói koncepció szerint Tatrangi nem veszíthet, ez csak látszólagos veszély. Nincs ugyanis olyan ellenfele, aki gondolatmenetét követni tudná, annyira eltér a hagyományos sémáktól. Otthon állam tekinthető Tatrangi Dávid belső világa kivetülésének is. Jelen vannak benne mindazok a tulajdonságok, amelyek a főhőst jellemzik: a harmónia, a gyakorlatiasság, az állandóság, a gondolkodás elsődlegessége, a nagyra hivatottság.

Otthon állam helyzete elég speciális, mivel a külvilággal állandó kapcsolatban van. Ez is a Tariménes utazásával rokonítja, bár Jókainál ez a kapcsolat más jellegű, mint Bessenyeinél. Totoposz egy a hasonlók közül, Otthon állam viszont mégiscsak elszigetelődik: mássága szigeteli el annak ellenére, hogy az egész világkereskedelmet a kezében tartja. Mindemellett erős hatást is gyakorol a világra, elősegíti annak humanizálódását. Tatrangi érdeme, hogy egyre inkább a valódi problémák megoldása kerül előtérbe, igaz, nem azonnal. A világ átalakítása ugyanis óriási feladat, hiszen már meglévő, változatos felépítésű rendszereket kell módosítani. Ezek a folyamatok mindig feszültséggel járnak, mert a bekerülő új elemek szükségképpen ütköznek a már meglevőkkel. Otthon államban ezek a problémák azért voltak elkerülhetőek, mert az államszerveződés tiszta lappal indult. Az emberek régi beidegződésétől nem lehet eltekinteni, ezért célszerű megoldás a részvénytársasági forma, amely átvezet az új értékrendbe azáltal, hogy segíti a valódi értékek felismerését.

A jövő század regénye Otthon állam mellett a harmonikus társadalom más lehetőségét is felmutatja Kincső rajzában, ahol az összhang a hagyományok követése, a találékonyság és az általános tolerancia következménye. A racionalitás végül csak ezek segítségével tudja legyőzni az anarchiát. A regény legfontosabb vonulata éppen ez: a rend és türelem kivívása, amely az emberiség fennmaradásának egyetlen módja, hiszen az anarchia, amely saját ellentétébe, önkényuralomba csap át, végül mindig elpusztítja saját magát.

Jókainak azonban nem csak egyféle elképzelése van az ideális társadalomról. Fekete gyémántok[9] c. regényében felvázolja Otthon állam alternatíváját: a Delej országát. A művészi koncepció forrása, mint A jövő század regényében is, utópista szocialista teoretikusok nézetei között kereshető. Delej országának társadalma Saint Simonra utal (az állam gazdasági és kulturális funkciója, a termelés és elosztás tervszerinti működése, az anyagi javak elosztása munkaképesség szerint stb.). Valószínűleg Fourier hatása a kapitalizmus egyes vonásainak éles bírálata.[10]

Delej ország bemutatása a regényben rövid, csupán 15 oldalra szorítkozik, a cselekményben nincs is jelentős szerepe. A terjedelmi korlátok azonban elősegítik, hogy a leírás rendszerezett, jól áttekinthető legyen. Jókai ennél is többet valósít meg: a szöveg jelentékeny költőiséggel is rendelkezik, amely akkor jut legerősebben érvényre, mikor a természet illetve az ember ideális állapotáról esik szó.

A „hatodik kontinens” az északi sarkon helyezkedik el, a természet által minden oldalról tökéletesen védetten. Az energiaforrás, amely a kiegyensúlyozott éghajlatot valamint az ország gazdaságát fenntartja, a földmágnesesség. Minden munka elvégzésében segítségére van a lakóknak, akik megtanulták a maguk szolgálatába állítani, és fejlett technikai civilizációt hoztak létre a segítségével. Kultúrájuknak a földmágnesesség azonban csak egyik támpillére. Ugyanilyen fontossággal bír az empátia, amely a Delej országának minden polgárában megvan minden élő és élettelen dologgal szemben is. Ezért mindenki harmonikus személyiség, és közigazgatási intézményekre sincs szükség a meteorológiai szolgálaton kívül. Az egyén kibontakozásának nincs semmilyen akadálya, művészet és tudomány mindenki előtt nyitva áll, így nem létezik vallás sem, hitüket a természetből merítik.

Jókai költői fantáziája a természet leírásában bontakozhat ki a legteljesebben: Nem a nappal égető, perzselő fénye az, hanem egy tündérvilági ég szelíd, melegítő, változó ragyogása: az éjsarkot körülfogó szigetdelták emelkedései virágzó erődökkel vannak koszorúzva. Minden lomb világosabb zöld, mint az óvilágban; a ligeteket kiszínezi a fák virága, gyümölcse, váltakoznak ultramarinkéktől tündöklő pagonyok, rubinvörös ligetekkel, kék borókával, vörös bogyókkal rakott fák tömegei azok; másutt aranyságra a geszt a bokrok gyönge hajtásaitól, s a faóriások itt-ott hófehérek, mintha pillangósereg szállta volna meg…[11]

A Delej országának létezése a regényben is bevallottan csak hipotézis, amire ugyan Berend Iván számos közvetett bizonyítékkal rendelkezik, személyes tapasztalati azonban nincsenek. Ez indokolja, hogy más, mint Otthon állam. A Delej országa még tervgazdasági felépítése ellenére is titokzatos hely, átszellemült: leginkább a boldogok szigetére vagy a keresztény hagyomány ezeréves birodalmára emlékeztet; szemben Otthon állam idealizált, de alapjában véve racionális felépítésével.

Tóvölgyi Titusz: Az új világ [12]

A vizsgált alkotások közül Az új világ az egyetlen, melynek cselekménye a távoli jövőben játszódik: a 2300-as években. Jókai és Magyar Gyula is az idővel izolálták az általuk felépített államot, ám ekkora távolságnak nem látták szükségét. Mind A jövő század regénye, mind a Félszázad múlva olyan alapra építkezik azonban, amely nem áll távol kora valóságától. Tóvölgyi ezzel szemben teljesen új világot alakít ki, amint azt már a cím is jelzi. Ez a világ az egész Földre kiterjedő, egységes rendszer. Nem tudjuk meg, milyen körülmények között jött létre, ezt a problémát az író kikerüli. A társadalom ugyanis, amit létrehozott, a szeretetre épül, ezért az átmenet hitelessé tétele nem is lenne lehetséges. A szereplők elejtett szavaiból mégis kialakul egy kép arról, hogyan jött létre; eszerint az emberek felismerték saját valós érdekeiket, és célszerűen kezdtek viselkedni. Az eszményi állam tehát eleve eszményi viselkedésformákra épül, ami teljessé teszi a regény spekulatív jellegét.

Szerkezetileg a könyv jól tagolt, áttekinthető. Cselekményt leíró és a társadalom szerkezetét tárgyaló szövegrészek váltják egymást és kapcsolódnak egymásba, hasonlóan Victor Hugo vagy Jókai módszeréhez. A két szövegfajta túlnyomórészt elkülönül egymástól, bár előfordulnak kisebb átfedések. Az elméleti részek szorosan kapcsolódnak a regény előszavához, amelyben Tóvölgyi megfogalmazza világának alaptételeit, pontosabban azokat a problémákat, melyeket kora társadalmában a legégetőbbnek tart. Már a bevezetésben is azt a módszert használja, ami az egész regényen végigvonul: minden tételt pozitív és negatív megközelítésből is megfogalmaz. Általában már a probléma felvetése előtt ismerteti az utópikus megoldást, de minden társadalmi vívmány mögött meghúzódik a XIX. század végének egy-egy konfliktusa. A vázolt ideális állam jól szervezett ugyan, a mögöttes gondolatok összetartó ereje azonban mindvégig érezhető.

A bevezetésben négy problémával és az új világ négy ezekhez kapcsolódó alapelvével ismerkedhetünk meg. Ezek az alapelvek a szövegből tipográfiailag is kiemelkednek, megfogalmazásuk jelszó-jellegű. Az első oldalakon megtudjuk tehát, hogy egy nem-nemzeti alapokon nyugvó, kollektív társadalomról van szó, amely biztosítja az egyének egyenrangúságát, különös tekintettel a nemek viszonyára. A további elveket, valamint a már kifejtett tételek részletes megfogalmazását folyamatosan adja a szöveg, nem logikai sorrendben azonban, hanem a cselekmény által strukturáltan.

Tóvölgyi koncepciója arra épül, hogy az ember legalapvetőbb célja a boldogság. Ezt az értéket teszi meg tehát társadalma alapjául, ebből indul ki annak egész értékszerkezete. A fontosabb értékek, vagyis a szeretet, a szépség, a tolerancia, a valósághoz való hűség, az egyenrangúság vagy a nyíltság képezik az egyes intézmények és társadalmi működésük hátterét, de közös bennük a boldogságkeresés szándéka.

A szerző ugyan nem emeli ki a racionalitás szerepét, az mégis jelen van, elválaszthatatlanul azonban a fantáziától, így nem módosítja lényegesen a társadalom esztétikai jellegét. A cselekményben felbukkanó konfliktus eszerint pontosan arra az egyetlen problémára tapint, amely képes komoly ellentéteket szülni, lévén mindenki számára fontos, és megoldhatatlannak is tűnik: a szépek és csúnyák viszonyára. A regény során ennek a konfliktusnak a megoldását kísérhetjük figyelemmel, ami végigvezet bennünket a társadalom minden részegységén.

A konfliktus egy szerelmi háromszögből indul ki, de mivel annak tagjai tekintélyes személyiségek, az ellentét a társadalom egészére kiterjed, és a megoldás is több szinten jön létre, mechanizmusa pedig inkább esztétikai, mint racionális. Minden egyes elképzelés abból indul ki, hogy kivétel nélkül mindenkinek joga van a boldogságra, a viták abból származnak, hogyan lehet a legoptimálisabb helyzetet kialakítani.

Az új világ harmóniáját éppen az esztétikum és a racionalitás szerves egysége adja, amelyben az ízlés a legfontosabb szervező elv, ez lehet az oka, hogy a könyv egyes vonásai a görög antikvitás mérték-kormányozta képét idézik. Minden szinten a legfőbb cél a működő harmónia létrehozása, ennek eszközei a különböző intézmények. Közigazgatásilag egész Európát, de nagy valószínűséggel a világ egyéb részeit is átfogó államszövetség működik, az egyes országok nemzeti sajátosságainak és függetlenségüknek maradéktalan fenntartásával. Az államok között nincsenek konfliktusok, ezért nincsenek fegyveres testületek sem. Tóvölgyi ugyanis abból indul ki, hogy a háborúk mindig a tulajdonért folynak, az általa létrehozott világ azonban a kollektív tulajdon elvén működik, ami automatikusan kizárja a háború lehetőségét.

A társadalom kollektív jellege az egyének életét is meghatározza, ez azonban nem jelenti a magánélet megszűntét, sokkal inkább annak felfokozott voltát, és tartalmának változását. Megszűntek ugyanis azok a társadalmi formák, amelyek hazugságot tartalmaztak, illetve új formák alakultak ki helyettesítésükre. Az életet átható egyik legfontosabb érték ugyanis a nyíltság, amely mindenki számára természetes. A kapcsolatok alapvariánsai, mint a család, a barátság vagy a munkakapcsolat, tartalmukban nem változtak, de olyan kötelezettségek járnak velük, amelyeket a természetes emberi igények indokolnak. Az állampolgárokat ugyanis felnőttként is kezeli a társadalom, ha képzése befejeződött, és képes magát eltartani, és felelősséget vállalni.

Az intézmények nagy része a szakmai képviseletre épül, a törvényhozástól az igazságszolgáltatásig. A szakma ugyanis Az új világban jellemző az emberre, és mindenki hivatásszerűen űzi egész életén át. Egy meghatározott minimális teljesítmény mindenki köteles nyújtani, ezért cserébe az állam ellátja szükségletei szerint. A minimum fölötti teljesítményért fizetés jár, a munkával kitermelt haszon arányában. Ezt a pénzt el kell költeni, a felhalmozásra nincs lehetőség. Így érthető, hogy minden tőke az állam kezében maradjon és elfekvő tőke se keletkezzen. Mindenki állami alkalmazott, bizonyos foglalkozási ágak képviselőit pedig bérelni lehet, szintén az államtól, mint pl. a pincéreket vagy a háztartási kisegítőket. Ezáltal megszűnik a pénz által létrehozott társadalmi hierarchia, és az újonnan létrejövőnek az egyéni teljesítmény képezi az alapját.

Az állam alkalmaz teljesítményösztönző eszközöket is, de kizárólag pozitívakat. Kimondott program a küzdelem jutalmazása, illetve a vágyak elérhetővé tétele. Ez utóbbi elég veszélyes, de a nevelés során kivédhetők az esetleges negatív következmények: mindenkinek biztosított az értelmes élet, az önkifejezés lehetősége, nemcsak anyagilag, a személyiség állandó fejlődése által is.

Mivel az életet nagyon kevés megfogalmazott szabály irányítja, azok betartása nagyon következetes. Bűnözés nincs, mivel nincs motiváció, a szabályoktól tehát nagyon kevesen térnek el. A büntetés mindig humánus, és a társadalom megadja a lehetőséget a visszailleszkedésre. A rendőrség és a büntetés-végrehajtás szerepe tehát erősen megváltozott, a pozitív ösztönzés került előtérbe ezen a területen is.

Tóvölgyi számára az egyik legfontosabb probléma a házasság és a férfi-nő viszony általában. Ezen a területen érvényesült ugyanis leglátványosabban a hazugságra épült társadalmi formák összeomlása. Könyvében nagy súlyt helyez a nemek viszonyának felszabadítására, erősen megnöveli a felek mozgáslehetőségét, és a nemek egyenjogúsága mellett foglal állást.

Az új világ légköre derűs, ami nagyban köszönhető a polgárok számára elérhető tekintélyes mértékű személyes szabadságnak, a természetes életstílusnak, az önmegtagadás hiányának. Vallásuk is személyes, derűs istenképet adó deizmus, amely korlátozásokat nem tartalmaz, a hangsúly az istenséggel való meghitt viszonyon van.

A nevelés is kollektív formában történik, a gyerekek bentlakásos intézményekben tanulnak, szüleikkel csak vasárnaponként találkoznak. A kitűzött cél a gyermek képességeinek felderítése és fejlesztése, illetve a társadalmi életet szabályozó általános értékek képviselete. Megtanítják a színlelés nélküli élet módszerét: türelemre, önismeretre, mérsékletre, egészséges életvitelre, tapintatra, emberismeretre, figyelemre, erkölcsre, kegyeletre, szeretetre nevelnek, fejlesztik a gondolkodás és az emlékezet struktúráját. Az oktatást csak a legjobb szakemberek végezhetik, mert a társadalom életében döntő jelentőségű ágazatról van szó. Valószínűleg ezért vannak kizárva a szülők is a nevelésből. A vasárnapi látogatás tulajdonképpen csak a kötődés megtartására elég ugyanis, arra is csak azért, mert mindenkiben nagyfokú empátiát fejlesztenek ki. A családi keretek tehát szükségképpen felbomlanak, amihez a házasság megváltozott formája is hozzájárul. Tóvölgyi szerint a kapcsolatok jellegének ez a megváltozása egészséges dolog, és általános emberszeretetre vezet. A regényben vázolt elképzelései közül ez az egy az, amellyel kapcsolatban komoly kételyek merülhetnek fel, a megteremtett világ mégis hiteles tud maradni, mert a kifinomultság és az empátia olyan foka jellemző az egész társadalomra, hogy a szerzőnek ez az ingatag állítása is elfogadható lesz ezáltal. A felmerülő egyoldalúságot Tóvölgyi is észreveszi, ám az adódó következtetéseket nem vonja le, mivel az nem illene a koncepciójába. Így ír gyermek és szülő kapcsolatáról: Nem ismerik az árnyat, csak a fényt, mindig arról az oldalról látják egymást, a hova a gyönyörnek napja süt.[13] Ezek a szavak azonban az egész társadalomra érvényesek, ami annak értékszerkezetéből logikusan következik is.

Az oktatási rendszer szerepe meghatározó Az új világban, mivel a rendszer tulajdonképpen polgárai viselkedésstruktúrájának függvénye. Ezért válhat az iskola a társadalmi lét metaforájává: Az évezredek iskolájába járunk, lehet, egy évezred egy osztályt képvisel, s az alkotó figyelemmel, talán gyönyörrel nézi, amint czélunkat és hivatásunkat mindinkább felismerve, közeledünk az érettségi vizsga felé. S az emberi törekvés jutalma a boldogság, a mi csakis az embernek adatott meg. A törekvés közös, a boldogságnak is közösnek kell lenni.[14]

Tóvölgyi Titusz munkája azért foglal el különleges helyet a magyar utópiairodalomban, mert olyan világot ábrázol, amelyet felelősen gondolkodó felnőtt emberek laknak, akik képesek a valóság felismerésére, és problémáik optimális megoldására erőszak nélkül. Egy kifinomult kultúrájú társadalom ez, amely esztétikai jellege ellenére sem dekadens, formális, vagy öncélú. Megadja a vágyak kielégülésének lehetőségét, és újabb és újabb célok elérésére ösztönöz. Szereplői szellemileg egyenrangúak és valóban partnerei egymásnak. A koncepció csupa pozitív vonást hordoz, a létrejövő világ mégis hiteles, működőképes egészet alkot, elkerüli a sematizmus vagy a túlzott naivitás csapdáját. Éppen ezért sajnálatosnak tartom, hogy szélesebb körben sosem tett szert ismertségre, hiszen értékei alapján erre számot tarthatna.

Makay István: Repülőgépen a holdba[15]

Mi sem jellemzőbb Verne népszerűségére, mint az a számtalan regény, amely más szerzők tollából stílusában megjelent. Makay István könyve is ezen utánérzések közé tartozik. A történet sematikus, gyakoriak a frázisok, mind a narrációban, mint a szereplők szövegében. Maguk is mintegy commedia dell’ arte-alakok, mindannyian archetípusok megtestesítői. A típus iránt támasztott elvárásoknak tökéletesen megfelelnek, összetett jellemábrázolás nem történik. Nem hangsúlyos viszont a regényben a holdbéli társadalom leírása sem, amely a szövegnek meglehetősen kis részét teszi ki. Nagyobb hangsúlyt kapnak azok az elemek, melyek az utazás hátterét beszélik el. Mégis érdekes megfigyelni, milyen képet fest a szerző az idegen civilizációról, amely nyilvánvalóan a korabeli magyar társadalom leképezése. Makay legalaposabban a technikai kérdésekkel foglalkozik, és bár felfedezéseket nem tesz, a rendelkezésére álló ismeretanyagot részletesen kifejti, még matematikai képleteket is alkalmaz. Valószínűnek látszik tehát, hogy szándékosan koncentrált az ismeretterjesztésre, amit ugyanolyan fontosnak tarthatott, mint a társadalomról mondott véleményét. A „tudományos” leírás a kor tudásanyagának mindvégig megfelel, elképzelései azonban mai szemmel naivak, ráadásul megvalósíthatatlanok.

A könyv számomra legfontosabb része természetesen a holdlakók bemutatása, ami több tanulsággal is szándékozik szolgálni az olvasók számára, de elsősorban a dekadenciában rejlő veszélyekre hívja föl a figyelmet. Az idegen lények ugyanis csak vegetálnak már, kultúrájuk roncsain élnek. Elveszítették a múlthoz való kötődésüket, környezetük pusztul, nem alkotnak semmi újat. Lent az üregben igen egyhangu volt az élet. […] Alvás, evés. Ennyire szorítkozott a holdiak életnyilvánulása.[16] Értelmes, eszes lények ők, sokkal fejlettebb szervezettel s culturával, mint mi, csakhogy a decadentia utolsó fokán állanak már, s nyomorultul tengetik életüket, felhasználván a tudomány által még az elődeik hatalmas, virágzó korában feltalált eszközöket és szereket.[17]

Az a tény, hogy egy hajdan fejlett társadalom haldoklását látjuk, még komolyabbá teszi a figyelmeztetést. A földi civilizáció még kevésbé tud majd ellenállni a kísértésnek – sejteti Makay. A szereplők ezt nem látják ilyen tisztán, bár lehangolja őket a tapasztalat. Típusuknak megfelelően más-más módon értékelik a látottakat. János, az együgyű szolga még hasznot is képes kovácsolni a holdiak találmányaiból.

Ha az elképzelt holdbéli társadalmat vizsgáljuk, igen nehéz olyan központi értéket találni, amelyre az felépülne. Az élet még képvisel ugyan bizonyos értéket, de annyira nem fontos, hogy cselekvésre ösztönözzön. Éppen ezért nincs is semmiféle hierarchia vagy társadalmi működés. Nincsenek érzelmek, szokások, intézmények sem, mindenki egyformán él. A lények magányosak és befelé fordulóak: a lassú romlás testi állapotukon is szükségszerűen megmutatkozik. A látogatók iránt nem mutatnak kíváncsiságot, csak kevesen lépnek velük kapcsolatba, ők is inkább védve a földi férfiakat saját tapasztalataiktól. Természeti környezetük is éppoly sivár, pusztulófélben lévő, mint civilizációjuk. Ez ellen sem tesznek semmit. Alapvető magatartásmintájuk a közöny.

Ez a fajta társadalom nem nyújt semmit tagjainak, nem is kér tőlük semmit. Csak azért létezik, mert néhány gép, melyet a holdlakók őseiktől örököltek, képes fenntartani az életüket a végtelenségig.

Hőseink életében természetesen nagy fontossággal bír a holdutazás, noha mindegyikük más-más okból indul el. Az őket mozgató érzelmek egyszerűek, viselkedésüket viszont jól motiválják. Ez azért lehetséges, mivel jellemük nem összetett, nem tartalmaz ellentmondásokat. Ezért az érzelmek is direkt formában, keveredés nélkül jelenhetnek meg. Makay nagy hangsúlyt fektet a viselkedési normák tiszteletben tartására, a közvetlenség nem jellemző alakjaira. Az idegen társadalomban turistaként viselkednek, bár más lehetőségük nincs is. Beilleszkedni csak valódi rendszerbe lehet. A holdbeli kultúra megtalálása viszont mindegyikük számára meghozza magán- vagy közéleti eredményeit, az utazás tehát sikeresnek mondható.

A szöveg nyelvezete retorikus, ami stílusát erősen befolyásolja. Makay szívesen nyúl olyan eszközökhöz, amelyek a műnek formát adnak, így például többször is szónoklatot ad hősei szájába. Ezek a fogások növelik az író biztonságát, mint ahogy a sematikus mesefűzés és a klisészerű figurák is. Így minden energia a számára legfontosabb feladatra koncentrálható.

Ezzel a tulajdonságával a Repülőgépen a holdba nem áll egyedül a kor irodalmában, egy típust képvisel, amit akár ponyvának is nevezhetnénk. Az eddig tárgyalt művektől azonban éppen ez a tulajdonsága különíti el leginkább, igaz, műfajuk sem egyezik, lévén Makay könyve inkább antiutópia. Mindazonáltal Bessenyei, Jókai és Tóvölgyi is a társadalomkoncepciónak rendeli alá alkotását.

Magyar Gyula: Félszázad múlva [18]

Magyar Gyula társadalomkoncepcióját egy politikai szervezet eszmerendszere határolja be, és ez a tény döntő hatással van a könyvre is. Az ugyanis nem más, mint a Gazdaszövetség nézeteinek irodalmi ábrázolása.

Több, mint húsz éves előkészítés után 1896-ban jön létre a Magyar Gazdaszövetség, Károlyi Sándor és Bernát Sándor vezetése alatt. Ellenőrzése alatt hamarosan számos hitelszövetkezett állt, melyek az egész országot behálózták. Korszerű pártszerkezettel rendelkeztek, mivel politikai pártként kívántak működni. Ideológiájuk, amely meglehetősen ellentmondásos volt, a nemzeti pártok közé sorolta be őket, s a hagyományos-organikus közösségek elsőbbrendűségének elvén nyugodott. Ezeknek a közösségeknek természetes köteléke a föld, amelyet a gazdaság alapjának, a nemzet és a haza invariáns alapelemének tekintettek. A kötött tőkét előnyben részesítették a mobillal szemben, ami könnyebben válik nemzetközivé. Antiliberális és egyben antiszociális nézeteket vallottak: a két egymással szembenálló felfogást azok nemzetközisége tett egyaránt ellenszenvessé a szemükben, hiszen a nemzetköziséget az anarchiával tartották egyenlőnek. Mivel a mobil tőke tekintélyes része volt zsidó kézben, a Gazdaszövetség az antiszemitizmushoz is eljutott.

Magyar Gyula kétféle képet rajzol regényében: amitől fél, és amit ideálisnak tart. Komoly társadalomábrázolást nem ad, csak jelzésszerűen, illetve egyes figuráiban jelenteti meg az ellentétes szemléleteket. A szereplőket is a politikai motiváció mozgatja, ezért nem tudja cselekedeteit hitelessé tenni. Figurái bábok, nincsen saját egyéniségük. Elsősorban ennek köszönhető, hogy tipikus alakokkal dolgozik, mint a zsidó uzsorás, a hagyományt szentként tisztelő öreg földbirtokos, a hideg, könnyelmű lány, a szerény, bájos tanítókisasszony, stb. A főhős, a fiatal birtokos Kárpáthy Zoltán vonásait viseli magán leginkább, de a többi szereplő modelljéül is valószínűleg Jókai-alakok szolgáltak.

Nyelvezetében is Jókai erős hatását tapasztalhatjuk, azonban a retorikai alakzatok túlburjánzanak, hatásukat így nem tudják megfelelően kifejteni.

A könyv alaphelyzete szerint a szociáldemokrácia lényegében már mindenütt megvalósult, és régóta működik. Magyar úgy állítja be azonban, hogy legfőbb életelvük a semmittevés, a pusztítás, ami arról árulkodik, hogy regényében félelmeit írta meg, amelyek azonban logikus alappal nem rendelkeztek.

A mű falun játszódik, a város nem is jelenik meg, hiszen az idealizált társadalom alapja a szerző szerint a hagyományos, tekintélyelvű faluközösség. Ezzel állítja szembe a felbomló falut, melyet tipikus lumpenproletárokkal népesít be. Ez a kétoldalú szemlélet vonul végig az egész regényen, mindennek megjelenik az ellentétpárja is.

Jól követhető az ideálisnak tartott illetve az elítélt értékrend, mivel Magyar nagy gondot fordít arra, hogy minél világosabban jelenjenek meg a követendő értékek. A legalapvetőbb szerepet természetesen a hagyomány játssza, valamint a tisztesség és a munka szeretete, a nemzethez való hűség. Ezen értékek követése a hősök életében automatikusan jutalomhoz vezet, míg a negatív figurák, akik nem képesek velük azonosulni, maguk teszik tönkre magukat és környezetüket.

Ahhoz, hogy a Magyar Gyula által elképzelt ideális társadalom kifogástalanul működjön, arra van szükség, hogy az egyének, akik alkotják, maguk is ideális személyiségek legyenek. A regényben ez a feltétel meg is valósul, a valóságban azonban ez nem volna lehetséges. A valóságtól való nagyfokú elszakadás persze, ami a könyv egészét jellemzi, nem lenne nagy hiba, ha nem volt nyilvánvaló, hogy a regény célja éppen a valóság befolyásolása volt: propaganda. Ebben az esetben viszont a társadalmi viszonyok ilyen fokú félreértelmezése hitelteleníti az egész művet, pedig az tartalmaz olyan értékeket, amelyek minden utópiában szerepelnek, és a jó princípiumához tartoznak. Az az írói módszer azonban, amely csak egyetlen nézőpontot enged meg, sajnos szükségszerűen vezet erre az eredményre.

Dollar, Jim (): Mess Mend [19]

A Félszázad múlva ellenpárja ez a regény, amely a fasizmus és a szocializmus küzdelmét mutatja be, szintén a jövőben. Ugyanaz az egyoldalúság jellemzi, mint Magyar Gyula alkotását, az ellenség ábrázolásában még túl is tesz rajta. A fasizmus – derül ki a könyv végén, mintegy csattanóként – vadállattá aljasítja az embert.

A Mess Mend társadalomábrázolása mindazonáltal nem merül ki néhány utalásban, a szerző, ha kissé vázlatosan is, de leírja az Európai Egyesült Államokat, amelyben a szocialista rendszer már működik. Ez egy kollektívumon alapuló internacionalista közösség, amelyben mindenki képességei szerint teljesít, és szükségletei szerint fogyaszthat. Az államot irányító intézményekről nem kapunk részletes információt, annyi azonban nyilvánvaló, hogy képviseleti demokráciáról van szó. A tudományos és művészeti intézmények mindenki előtt nyitva állnak, a képzés nem fejeződik be meghatározott életkorban. Az Európai Egyesült Államok osztálynélküli társadalom, belső feszültségeiről nem tudunk semmit. Nem kerülnek szóba más fontos problémák sem, mint például a férfiak és nők viszonya vagy a társadalmi élet formális része sem. A szerző meghagyta a hagyományos társadalom alapjait, és erre építette fel az elképzelt szocialista rendszert, amely valójában mellékszál a könyvben.

A műben lényeges szerepet játszik a technika, sokkal fontosabb eszköze a küzdelemnek, mint Magyar Gyulánál. Az idealizált társadalom is városi, tehát sokkal inkább gépek tartják fenn, mint egy falut, legyen az akármilyen fejlett. Az ellenséges akciók is elsősorban a szembenálló felek technikai potenciáljára irányulnak.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a regény cselekménye két földrészt fog át, ellentétben az előző művel, amelyben az ideális falu mintegy szigetet alkotott az ellenséges környezetben. A két világrész szimbolizálja is a két egymással mérkőző rendszert. A szereplőknek itt is megvan az ellenpólusuk, illetve a személyes ellenfelük, akivel meg kell küzdeniük. Ez azonban jóval közvetlenebbül hat ki a világ sorsára, mint az előző könyv esetében. Mindkét oldalon tudatos és bonyolult összeesküvés működik, amely arra törekszik, hogy saját rendszerét tegye uralkodóvá.

A szereplőket társadalmi helyzetük sorolja be valamelyik oldalra, a szerepváltás ugyan lehetséges, ám az ehhez szükséges felismerésekhez nagyon nehéz eljutni. A fasizmus ugyanis bizonyos idő után testi elváltozásokkal is jár. A ragadozó vadállat, mellyé az ember válhat, magát az „ordas eszmét” szimbolizálja.

A Félszázad múlva és a Mess Mend nem sorolhatók egyértelműen az utópiák közé. A társadalomábrázolás minősége nem teszi ezt lehetővé. Mindkét mű propagandisztikus törekvéseket hordoz inkább, mintsem hogy korrektül megfogalmazott rendszerleírást adna. Hordoznak azonban magukban utópiaelemeket, hiszen mindkét szerző megfogalmazza elképzeléseit, ezért arra mindenképpen alkalmasak, hogy kétfajta politikai felfogás társadalomideáljait megismerjük belőlük. Azt is megmutatják ugyanakkor, hogy az egyoldalú szemlélet mindig hiba.

Kürhty György: Mars [20]

Ha a könyv műfaját kívánjuk meghatározni, leginkább az antiutópiák közé sorolhatjuk, bár számos vonása van, amely ezt nem teszi egyértelművé. A Mars tulajdonképpen a kompromisszum regénye, azé a felismerésé, hogy csak akkor juthatunk közelebb egymáshoz, ha kölcsönösen felülvizsgáljuk álláspontunkat.

Két társadalom ábrázolása alkotja a mű törzsét: az értelmetlen szórakozásba bódult Amerikáé, és a Mars életidegen kollektív rendszeréé. A főhősnek mindkettőt meg kell ismernie, hogy saját életét értelmesen tudja berendezni, hogy megszabaduljon az illúzióktól és az előítéletektől.

A marsi társadalom megfelel annak a képnek, amelyet az amerikai életforma iránt érzett csömörében ideálisnak képzelt, de rá kell ébrednie, hogy amikor elképzeléseit megalkotta, nem gondolta végig következetesen az alapelvekből eredő következményeket.

Az amerikai társadalomban elsősorban az általánosan uralkodó önzés taszította, és az ebből fakadó magány. Az önzés késztette az embereket az élvezetek szünet nélküli hajszolására, ami egyre kevésbé képes kielégíteni a boldogságigényt, megfoszt a valóság felismerésétől és felületessé tesz. Az önzés felbontja a kapcsolatokat is: az emberek elbeszélnek egymás mellett, csak a saját problémáik foglalkoztatják őket. A kép erősen antiutópikus, de ez az állapot megváltoztatható, igaz, az egész földre kiterjedő kataklizma kell hozzá, amely mindenkit kényszerít, hogy szembenézzen a valósággal és saját magával.

Ez a kataklizma teszi lehetővé, hogy főhősünk eljusson a Marsra, és megismerje a totálisan individuális társadalom ellenpontját: egy totálisan kollektív rendszert.

Több utópia esetében is igaz, hogy a kollektív rendszer magas technikai színvonalát az individuális alacsony fejlettségével állítja szembe. Ez a gondolat abból a tételből fakad, hogy az emberi gondolkodás esetében is igaz: a kollektív több, mint a benne résztvevő egyedek összessége (a gondolat helytálló, de a gondolatok kölcsönhatása nagyon sokféleképpen képzelhető el!). A marsi közösség is így jutott el a fejlődés igen magas fokára, ami a további előrehaladást már nagyon megnehezíti.

A rendszer ugyanis megmerevedett, egyformaságot és ellenőrizhetőséget követel, vagyis elsősorban önmaga fenntartására fordítja a felhalmozódó energiákat. Erre a célra a leghatékonyabb eszköz a gondolatátvitel képessége, amely mindenkinek birtokában van. A gondolat energiáját azonban más területen is felhasználják, mivel ez a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb módszer.

Az intézmények mind az ellenőrzést szolgálják, a nevelőotthon ugyanúgy a szabványosítás eszköze, mint a bíróság. A gyermekeknek nincsenek jogaik, amíg érettnek nem nyilvánítják őket, akármikor elpusztíthatóak, ha gondolkodásuk nem a rendszer követelményei szerint alakul. A felnőttek körében azonban nagyon ritka a halálbüntetés, a másként gondolkodókat egy szigetre száműzik, ahol felépíthetik saját társadalmukat. Ebben a közösségben már léteznek személyes érzelmek, létezik család. Tagjai alkotó munkával foglalkoznak, külsőségekben is kedvelik a változatosságot. Vállalják a változásokban rejlő kockázatot, és az egész társadalmat, amelyben ők mind fizikailag, mind szellemileg szigetet képeznek, meg akarják változtatni. A regénynek ez a része műfajilag utópia, és annak ellenére, hogy terjedelmileg nem jelentős, nagyon fontos szerepet játszik a főhős szempontjából: segít megtalálni a harmonikus életvezetés lehetőségét a végletekben való csalódás után. Erre a marsbéli illetve földi tanulságok szerint legjobb esélyt az alkotó típusú munka, és a nem túl nagy körre kiterjedő, ám teljes érzelmi életet ad. Az ideál megvalósítása lehetségessé válik a Földön, mivel a főhőst tapasztalatai rugalmassá teszik, valamint késszé arra, hogy a sajátjával ellentétes véleményeket is elfogadja.

A könyvben nem is annyira a társadalmi jelenségek méltóak figyelemre, hanem az az út, amit a főhős végigjár, míg a számára fontos felismerésekig eljut. Az utópia és antiutópia tehát csak eszköz egyetlen ember életlehetőségeinek kiteljesítéséhez.

Babits Mihály: Elza pilóta [21]

A regény az egyetlen antiutópia a vizsgált alkotások között, korának és műfajának tipikus képviselője. A legszorosabb párhuzamba George Orwell 1984 c. művével állítható, az egyezéseket azonban csak a keletkezés körülményeinek és a két író szemléletmódjának hasonlóságával magyarázhatjuk.

Az Elza pilóta a háború regénye, a benne leírt társadalom életének kerete és tartalma ugyanis a harc. Minden személyes és intézményi megnyilvánulást meghatároz, nincs olyan terület, amely független lehetne tőle. Elza, a főhős is erre az eredményre jut, ahogy sorra veszíti el az illúzióit. Végül feladja belső függetlenségét is, mivel az nem segíthet rajta. Babits végigkíséri lelkiállapotának változásait, valamint a többi szereplő Elzával kapcsolatos érzelmeit is.

A társadalom felépítése igen egyszerű: katonai hierarchia intézi az összes állami feladatot, az egyénnek nincs mozgásszabadsága, élete sémák között halad, amelyből nem lehet kitörni. Az egészségesek harcolnak és meghalnak, a nyomorékokra pedig biztonságos de értelmetlen élet vár. A háború ugyanis már a gondolkodás sémáiba is behatolt, és alkotó tevékenységre szinte senki sem képes. Az uniformizálódás tehát szükségképpen általános, mind fizikailag, mind szellemileg. Még az egymással hadban álló országok között sincs különbség: A Kor nem ismert megkülönböztető köntöst és jelvényeket. Ellenség és barát egyformák voltak, mint a házak, mint minden. A háború nemzetközivé mázolta a világot. Az embereket csak a szavak különböztették meg: a bálványok, akiknek áldoztak.[22]

Az emberek kétféleképpen reagáltak a háborúra, hisztérikusan vagy beletörődve. A két magatartás azonban csak látszatra más, alapjában véve mindkettő a háború elfogadását jelenti. Arra, hogy azt meg lehetne szüntetni, senki nem gondol, a megvalósítás úgyis lehetetlen a katonai hatalom kizárólagossága miatt. Szabályozott eszközökből tehát a harc öncéllá vált, minden intézkedés annak folytathatóságát szolgálja. Ezért kímélik meg az ellenségek egymás hátországát: így biztosítható csak az anyagi és a személyi utánpótlás.

Elza az egyetlen olyan személy, aki eltér az általános normáktól, ő ugyanis gondolkodó lény. Ezt édesanyjának köszönheti, aki maga nem volt képes kitörni az adott keretek közül, lányának azonban egy nem létező, mégis valóságos, belső világot tudott adni. Azt nem mérte fel, hogy lánya külön világa alá van rendelve az általános létfeltételeknek, ezért nagy árat kell majd fizetni érte. Ez a felismerés már Elzáé, melynek következményeit vállalja is. Sorsa annyiban mégis más, mint a többieké, hogy mindvégig tudatosan cselekszik, ezért akkor is a saját életét éli, ha a társadalmi normákat teljesíti.

Elza, társaitól eltérően képes alkotásra, ám amikor felismeri, mi mozgatja a világot, nem látja többé értelmét. Az emberek nem is lennének képesek megérteni gondolatait. A tudomány csak a műszaki ágakban hoz létre új dolgokat, de fejlődése minden területen megrekedt. Nem lehet ugyanis pusztán eszközzé degradálni, ahogyan azt számos történelmi tapasztalat is bizonyítja.

A regényben megrajzolt társadalom csupa viszonylagos értékkel bír. Szilárd értékhierarchia egyszerűen nem létezik, mert a háború nem teszi lehetővé kialakulását. Még maga az élet sem egyértelműen pozitív, mint ahogy semmiről sem állapítható meg pillanatnyi helyiértékén kívül, hogy milyen. Ez a tény meghiúsítja a jelen állapot megváltoztatásához fűzött reményeket, hiszen csak állandó értékrenddel lehetséges újat alkotni.

Elza ebben a kérdésben is különbözik az emberektől. Neki olyan világ adatott, amely szilárd támaszkodási pontokat tartalmaz. Egy mozdíthatatlan érték pedig akkor is megmarad neki, mikor külön világa összeomlik: a tudatosság, amely nem veszíthető el.

Elza maga választja a halált, ellentétben társaival, akik azt szükségszerűségnek tekintik, és nem is kerülnek döntéshelyzetbe. A regénybeli társadalomban pedig csak ez az egy döntés lehetséges. A lány éppen azért dönt, mert tudja, hogy nincs más érvényes cselekvési lehetősége: Ölni és halni mindig komoly dolog. Mi más komolyat lehet még csinálni? Játéknak is az komoly, ami elég hazárd! Élet és halál legalább nagy tétel. […] Mit alkudozni az élettel? Ha már nem lehet egészen az enyém, egészen odadobom! [23]

A Babits alkotta társadalomban az emberek magányra vannak ítélve. Nem képesek kommunikálni egymással, és erre nincs is szükség. Mindenben a gyors, egyszerű megoldások érvényesülnek, a sémák, amelyek minden helyzetre alkalmazhatóak. Ez személyek egymás közti és intézményekkel létesített kapcsolataiban is igaz. A rendszer egészét már nem irányító gondolat szabályozza, hanem a háború kialakította automatizmusok. A hierarchia alsó és felső részén élőknek is egyformán értelmetlen az élete, mert a háború eszközévé silányult. A hazugságokkal díszített viselkedéskultúra alatt nincsen semmi.

A regényben tulajdonképpen nem oldódik meg semmilyen társadalmi probléma, az Elza pilóta Babits víziója a háború abszolutizálódásáról, tökéletes, zárt rendszert alkot, amelyből nincs kilépés.

Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba [24]

Csodálatos muzsika hangja. Mintha kívülről, a Szépség és Valóság világából dörömbölne valaki lelkünk ajtaján – de mi nem értjük a szavát. Faremidóban ezt a nyelvet beszélik – és Gulliver, a vándor, egy percre úgy hitte, már-már megérti. És akkor írta ezt a könyvet.[25] – Kisregénye elé mintegy mottóként írott szavaival Karinthy megadja az első támpontot a szöveg értelmezéséhez, amely Swift Gulliverjére támaszkodik formájában, és világlátásához is közel áll. Ezt jelzik a korábbi utazásokkal vont párhuzamok, és Swift neve is felbukkan.

A Faremidó alaptétele egyszerű, mint egy szillogizmus: az emberiség betegség a Föld testén. A bizonyítás olyan külső nézőpontból történik, amely e tételt logikailag és költőileg is igazolja.

Gulliver ötödik utazása az első világháború idejére esik, és ő egészen közelről látja a gyilkolást. Csodával határos módon menekül meg a szolaszik jóindulatából, és megismeri Faremidó országát, amelynek harmóniája éles kontrasztban áll a földi viszonyokkal.

Faremidót gép-lények lakják, minden alkotásuk szép és célszerű egyszerre. Természetesen saját testüket is maguk hozzák létre: bonyolult és végtelenül finom, precíz szerkezetek mindannyian. Úgy alakítják ki szerveiket, hogy a lehető legtökéletesebben megfeleljenek feladataiknak. A hibás elemeket egyszerűen kicserélik. Bár szervetlen organizmusok, gondolataik és érzéseik vannak, amelyeket azonban nem különítenek el egymástól: kölcsönhatásukban érzékelik azokat. Nyelvük zenei hangok rendszere.

A központi érték, amely szerintük mindent működtet, a minőség. Ez a fogalom persze sokféleképpen értelmezhető, ők azonban arra vonatkoztatják, hogy valami mennyire felel meg acéljának. Épp ezért világuk nem nélkülözi a szépséget sem, hiszen a tökéletesség természetszerűleg harmóniát hoz létre. A minőség feltétele az érzékletek helyes értelmezésében van, ez azonban absztrakciós műveleteket igényel. Nem véletlen, hogy Faremidó nyelve, a zene az egyik legelvontabb kifejezési forma, amit ismerünk.

A szolaszik (így nevezik magukat a gép-lények) társadalmáról nem kapunk részletes képet, inkább gondolkodásmódjukat ismerjük meg, és hasonlíthatjuk össze az emberi kultúrával. Gulliver és vendéglátói között filozófiai beszélgetés zajlik, melynek során Gulliver megtanulja kívülről látni magát. Erre már korábbi utazásai során is képes volt, mert Swift rajta keresztül mutatta meg a társadalom visszásságait. Ugyanezt a célt szolgálja Gulliver ábrázolása Karinthy írásában is.

A szerves élet a bemutatott szempontból élősködő, amely csak úgy tudja fenntartani magát, ha hozzá hasonló lényeket pusztít el. A tudat a világ valóságának megértésére szolgál, azonban az ösztön minden tevékenységét befolyásolja, és nem engedi, hogy feladatának eleget tegyen. A szervetlen dolgok ezzel szemben olyan törvények alapján működnek, amelyek egymással harmóniában állnak, ezért tökéletesebben működnek. Karinthy a Földet is szervetlen értelmes lénynek ábrázolja, amelyen az emberiség, betegség-voltának megfelelően élősködik, saját céljaira használja fel, nem engedi saját szabályai szerint működni, vagyis akadályozza életfunkcióiban. A szervetlen lét ezek szerint csak a szerves lényektől való teljes elzárkózásában teljesedhet ki.

Gulliver magáévá teszi ezt a nézőpontot, mivel az emberi társadalom erőszakra való berendezkedése annak helyességét alátámasztani látszik. Érzelmileg is azonosul a szolaszikkal, olyannyira, hogy identitása is teljesen átalakul.

A kisregényben a társadalomkritika az utópikus elemekre épül – azokon, mintegy nagyítólencsén keresztül mutatja fel, amit kifogásol. A problémákra azonban nem ad megvalósítható megoldást, ezért a bevezetésben említettek szerint az államregények kategóriájába sorolható. Szatírája annyira komor, hogy már alig ismerhető fel.

Karinthynak ez a rövid műve tehát egyetlen, ám annál fontosabb problémával foglalkozik, és súlyos véleményt mond az egész emberiségről. Azt állítja, hogy az ember nem képes felismerni a valóságot, ezért tönkreteszi magát és világát is. Az élősködő-lét minden méltóságot nélkülöz, és éppen a méltóság hányának számonkérése rokonítja a szöveget Karinthy többi alkotásával.

Karinthy Frigyes: Capillária [26]

Gulliver hatodik útja Capilláriába, a nők országába vezet. Az ott fennálló rendszer a nyugati világ nemiségszemléletének erősen sarkított képe, amint ez a H. G. Wellsnek címzett levélből is kiderül. A levél mintegy előszóként kapcsolódik a kisregényhez, és Karinthy kifejti benne mindazt, amit férfi és nő kapcsolatáról gondol. Ezek a gondolatok fogalmazódnak meg a mű szövegében is: olyan államot ábrázol, amely a kultúránkban uralkodó, ám csak félig kimondott elvekre épül fel.

Capilláriában a nők és a férfiak között szakadék tátong, szinte külön fajt alkotnak. Külön társadalomban élnek, és nem képesek, nem is akarják megérteni egymás világát. Ezt a tényt tükrözi testi felépítésük is. A nők élete saját szépségük kultuszában és az érzéki élvezetek hajszolásában merül ki, ennek feltételeit a férfiak teremtik meg, amit a nők természetesnek tartanak és maximálisan kihasználnak. A férfi számukra csak természetrajzi jelenség, ilyen minőségében teljesen lényegtelen. A nők ugyanis csak akkor foglalkoznak valamivel, ha az számukra élvezetet jelent.

A férfiak társadalma éppen olyan, mint az európai, azzal a különbséggel, hogy a nők és a hozzájuk kapcsolódó intézmények és funkciók nincsenek meg benne. Az államapparátus, a tudomány, a művészet, a gondolkodásmód, a célok azonban pontosan ugyanazok. Az erőszak és a hazugság rendszerük alaptulajdonságai közé tartoznak. A nőket felsőbb lénynek, metafizikai erőnek tartják, elvont fogalomnak, ami magában foglalja az életet. A valóságot, hogy a nők felhasználják őket, nem veszik tudomásul, és önként pusztulnak el, teljesen értelmetlenül.

Capillária tehát a nők erőfölényére és domináns viselkedésére van berendezve, a nemek viszonyának problémájára a hatalom szempontjából optimális megoldást nyújt. Ez a tulajdonsága az antiutópiák csoportjába sorolja. Ez a módszer azt szolgálja, hogy mind a nők, mind a férfiak ismerjék fel végre igazi érdekeiket, és ne engedjék, hogy kapcsolatukra a civilizáció kitermelte hamis elképzelések rakódjanak.

Mint a Faremidóban, ebben a kisregényben is az emberi méltóság védelmének szándéka munkál. A két munka egymásra épül: lakhatóvá igyekszik tenni a világot, amiben élünk. Ennek első feltétele, hogy felismerjük valódi érdekeinket, és megtanuljuk tisztelni környezetünket. A következő lépés pedig, hogy tisztázzuk egymás közötti viszonyainkat, hogy az embert is tisztelni lehessen. Mivel az emberek közti legalapvetőbb különbség férfi és nő voltuk, ezzel kell először foglalkozni. Annál is inkább, mert az ember valahogyan úgy kétnemű, hogy nem olvad össze eggyé, mint az állatfajok, hanem két nemében megtartja egyéni mivoltát.[27] Karinthy szerint tehát az ember csak viszonyszó, a valóságban férfi és nő létezik. Kultúránk azonban a férfi dominanciájára épült fel, és megterheli a kapcsolatokat olyan tényezőkkel, amelyek eleve eltorzítják mind a férfiak, mind a nők szemléletét: úgy tűnik, mintha a férfinak csak adnia, a nőnek csak kapnia kellene. Ahhoz azonban mind a két félnek adnia és kapnia is kell, hogy személyisége, méltósága ne sérüljön.

Szathmáry Sándor: Kazohinia [28]

Swift szatirikus társadalombírálata nem csak Karinthyra volt termékenyítő hatással. Ebbe a vonulatba tartozik Szathmári Sándor Kazohiniája is, amely azonban az emberi viselkedés formális elemeinek problémájával foglalkozik. A kritika elég értetlenül fogadta, Karinthy maga azonban azt mondta róla, hogy minden hasonló munkáját odaadná érte. Babits izgalmasan érdekes, a maga nemében rendkívüli írásnak tartotta, és csak halála akadályozta meg abban, hogy Baumbarten-díjjal tüntesse ki. A mű lassan lépett ki az irodalmi élet félhomályos hátteréből. Része van ebben annak is, hogy szerzője nem szépirodalmi célokat akart szolgálni művével, s nem vett részt semmiféle irodalmi mozgalomban. A Szathmári nevet hosszú ideig álnévnek tartották még az irodalom dolgaiban tájékozottabb közönség körében is.[29] Bár nem tartozik az ismert szerzők sorába, Szathmári nem volt egykönyvű ember. 1930 és 1934 között Hiába címmel írt regénytrilógiát, amely nem jelent ugyan meg, azonban tekinthető a Kazohinia előzményének, mivel a modern társadalmi formák kiúttalanságát elemzi.

A Kazohiniát kritikusai többféleképpen is értelmezték, és nehéz eldönteni, melyik értelmezés a helyes. Az egyik nézet szerint a regény egyértelműen társadalmi szatíra, míg Keresztury azt állítja, utópiából és szatírából áll össze. A kérdést akkor lehet megnyugtatóan eldönteni, ha megtaláljuk a műben a szerző szólamát. Gulliver, a főhős egyik ábrázolt idegen civilizációval sem tud azonosulni, bár úgy érzi, közelebb áll a hinekhez, mint a behinekhez, akik leginkább veszélyes őrültek benyomását keltik. Amikor azonban saját szokásait is ismerjük, nyilvánvaló, hogy azok egy az egyben megfeleltethetőek a behin szokásoknak. Ezért Gulliver nézőpontja nem lehet azonos Szathmáriéval, sokkal inkább didaktikus szerepe van. Az olvasó megismer rajta keresztül két szélsőséget (amelyek között érdemben választani nem lehetséges), és szembesül azzal a ténnyel, hogy saját kultúrája az egyik szélsőséget képviseli. Az ebből levonható következetést már mindenkinek magának kell megtalálnia.

A Kazohinia tehát két szélsőséges magatartásformát mutat be. Az egyik pólus az életet puszta tartalomként fogja fel, nem képes absztrakcióra, míg a másik oldalon a puszta forma áll, amely mögött nem áll tartalom, hogy értelmet adjon neki. Az első életviteli módszert a hinek, a másodikat a behinek társadalma képviseli.

A hinek rendszerének alapját egy génmutáció képezi, amely lehetővé teszi, hogy az egyén a kozmosz törvényei alapján működjön saját szabályok nélkül. Ez azt jelenti, hogy a hin civilizáció működését csupán a szükségszerűség irányítja, amelynek felismerése az egyes hinek veleszületett tulajdonsága, gondolkodást nem is igen igényel, mivel a diszharmónia, az ellentmondás úgyis kipusztítja önmagát. Definiálható társadalmi rendszerük tehát nincs.

A hineknek ezért nincs szükségük egy sor intézményre és tevékenységre. Az államigazgatás, az igazságszolgáltatás, a törvényhozás szerveinek ugyanis koordinációs szerepük van: az egyének és a közösség érdekeit hangolják össze. A hin társadalomban ez nem okoz gondot, mivel senki sem vágyik többre fizikai szükségletei kielégítésénél. Gondolkodásuk nem is érint olyan problémákat, amelynek nincs köze a test homeosztázisához, hiszen ilyen problémák számukra nem léteznek. Létrehoznak ugyan új dolgokat, de semmi olyat, amely nem a létfenntartás könnyebbé tételét szolgálja. A véletlen szülte eredményeket is megrostálja a szükségszerűség. Gondolkodásuk ezért nem is egészen emberi. Tükrözi ezt a tényt a hin nyelv is, amelyben a szavaknak kizárólag konkrét jelentésük van. Általános gyűjtőfogalmakat ezért nem ismernek, és a múlt sem létezik számukra, mindenki csak arra az időre emlékszik, amit megélt.[30]

A kazohiniai élet meglehetően redukált, ha bármely létező társadalomhoz viszonyítjuk. Legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy nagymértékben egységes. Mindenki megelégszik az első jó megoldással, egymással egyenértékű változatok semmiben sem léteznek. A szükségleteket lehetőleg azonnal kielégítik, úgy a textiliparban, mint a fajfenntartásban. A harmónia így nem igényel szervezést, fennáll, mert a hinek nem akarnak kilépni belőle. Ezzel a módszerrel gyorsan megtalálható minden probléma optimális megoldása is, ezért Szathmári a kazohiniai technikai civilizációt saját koránál jóval haladottabbnak ábrázolja.

Az emberek között csak annyi és olyan kapcsolat van, amely feltétlenül szükséges. Ezeknek a viszonylatoknak nem is alakult ki formarendszere, mindenki áttétel nélkül közli a másikkal gondolatait. Nem fontos a számukra, hogy mivel töltik el az időt, ez nem is merül fel bennük problémaként. Nincsenek érzelmeik, ezért nincs szükségük arra, hogy együtt legyenek másokkal, idejük nagy részét egyedül töltik. A kommunikáció a harmónia fenntartásának eszköze. Még a név is úgy van kialakítva, hogy viselője legfontosabb adataiból áll össze, így tökéletesen ellátja funkcióját: megkülönböztet másoktól és azonosít.

Gullivernek nehéz dolga van Kazohiniában, mert majdnem lehetetlen megértetnie magát a hinekkel, hiszen más-más jelent számukra evidenciát. Gulliver érzi, hogy ő többet birtokol a világból, mint vendéglátói, mert ő formát is képes a tartalomhoz társítani. Amikor azonban két kategória keveredik, a létrejövő eredmény megítélése nem könnyű, hiszen több szempont szerint vizsgálódhatunk. A végletek viszont egy meghatározott szempontból a tökéletességet jelentik. Ezért tartják a hinek Gullivert tökéletlennek. Mivel azonban tagadhatatlanul létezik, megértését szükségszerűnek tekintik, így jön létre egy felemás kommunikáció. Eközben kétféle szemszögből kerülnek meghatározásra a fogalmak, de a két meghatározás szükségképpen kizárja egymást. Kölcsönös megértésre nincs is esély, Gulliver azonban a másik szélsőség megismerése után többé-kevésbé közeledik a hinek nézőpontjához, életmódjukkal azonban nem tud azonosulni. Ő nem tud megszabadulni az érzelmeitől, a hinek pedig nem képesek érzelmekre szert tenni.

Gulliver ott téved, hogy nem ismeri fel a szélsőségek szélsőség-jellegét, és saját teljességigényét próbálja érvényesíteni mindkét társadalomban. Ezért viselkedése a behinek számára is éppoly furcsa, mint ahogy a hinek látják. A behinek azonban erőszakosak, ami ezt a tényt sokkal veszélyesebbé teszi.

A behinek egy körülzárt területen élnek, elszigetelve a hin társadalomtól. Létfenntartásuk azonban a hinektől függ, mivel termelő munkát nem végeznek. Államformájuk nincs, az életet íratlan szabályok irányítják, vannak azonban tekintélyes személyek, akik bizonyos mértékű hatalommal rendelkeznek. A szabályokat jogukban áll saját hasznukra értelmezni, amíg nem térnek el azok szellemétől.

A legfontosabb behin szabály, hogy ami van, az nincs, illetve csak az van, ami nincs. Mindenki tisztában van az élet alapfeltételeivel, mégis megtagadják azokat a forma érvényesülése kedvéért. Életüket rögeszmék irányítják, amelyek azonban lefordíthatók az euroamerikai kultúra nyelvére is.

Ők minél többet tudnak, annál oktalanabbul gondolkoznak, minél éhesebbek lesznek, annál több ételt öntenek ki, minél kevesebb küzdelemmel lehet a mindennapi kenyeret kitermelni, annál inkább fogják egymást gyilkolni[31] - mondja a hin orvos.

Mivel a behin társadalom a formákra épül, az egyének között bonyolult viszonyrendszer épült ki. Két nagy vallási csoport van, amelyek engesztelhetetlen ellenségei egymásnak. Ezeken a csoportokon belül különféle szintű vallási és harci vezetők irányítják az embereket. A két csoport ugyanazt a megváltót imádja, akinek tanításai a józan észt követik. A tanításoknak úgy akarnak érvényt szerezni, hogy épp az ellenkezőjét cselekszik. A legfontosabb tabu az evés, ez meghatározza a kapcsolatokat, de legerősebben a férfi és nő közötti viszonyt befolyásolja.

Élénk társaséletet élnek, természetesen a tabu és a szabályok betartásával. Ebben óriási szerepe van az etikettnek, amely minden érintkezési formát meghatároz, a résztvevők társadalmi helyzetétől és az interakció körülményeitől függően. Az etikett megsértése súlyos vétek, amelyet következetesen megtorolnak. A megtorlás a vezetők dolga, és az általános szabályokat érvényesítik vele.

A kulturális élet is fontos része a behin társadalomnak, abban mind képzőművészek, mind irodalmárok, filozófusok és humoristák is jelen vannak. Művészetfelfogásuk az életfelfogásukon alapszik. A gyermekek nevelése nagyobbrészt az iskolában történik, ahol megtanulnak eleget tenni a feléjük irányuló társadalmi elvárásoknak.

A behin társadalmat működtető értékek meglehetősen ellentmondásosak. A deklarált értékek, vagyis a szabályok és tabuk betartása és betartatása, közösségiek, a nem kanonizáltak pedig, mint a tekintély, az egyén boldogulásához segítenek hozzá.

A Kazohinia tehát részletesen ír le két, egymásnak ellentmondó társadalmat. Ebben a tulajdonságában a Capilláriához hasonlít, míg azonban Karinthy műve egyetlen probléma szellemes feldolgozása, Szathmári az egész kultúrát teszi meg szatírája tárgyává. A könyv tehát véleményem szerint a legteljesebb alkotás a tárgyalt államregények között.

Összegzés

Az emberiség egész történelmében a félelemtől próbált szabadulni. Minden felszabadulás újabb csapda. Leginkább egymástól félünk, jobban, mint a természeti csapásoktól vagy a betegségektől – írja Konrád György.[32] Ugyanerre a következtetésre juthatunk, ha a vizsgált alkotásokat figyelmesen elolvassuk. De ezt a gondolatot igazolja az utópiák legáltalánosabb tulajdonságainak vizsgálata is. Azok ugyanis kivétel nélkül olyan elemek, amelyek valamiféle biztosítékot tartalmaznak.

Szembetűnő például, hogy minden utópia zárt rendszer, több szempontból is. Földrajzilag vagy annyira elkülönül a világ más részeitől, hogy onnan semmilyen hatás nem érheti, vagy a teljes ismert világra kiterjed. Geometriai formáiban is jellemző a zártság érvényesülése, valamint belső felépítése, pszichológiai szerkezete is tökéletesen ki van egyensúlyozva. Ebből adódik, hogy az ideális államok nagyon törékeny szervezetek. Számukra éppen az organikus fejlődés rejti a legnagyobb veszélyeket, mivel elég, ha egy új probléma felmerül, már meg is bomlott a társadalmat fenntartó egyensúly. Állandóan fejlődő ideális állam létrehozása azért is a lehetetlent súroló írói feladat, mert számtalan olyan probléma bukkanhat föl, amelyet előre nem láthatunk. Így tehát személyes véleményem szerint minden szerző azokat a problémákat igyekszik kiküszöbölni, amelyek számára a legfontosabbak, vagyis mindenki a saját paradicsomkertjét próbálja létrehozni. Ugyanakkor a szerőz központi problémáját kivetíti a társadalomra, és annak keretein belül oldja meg, mivel a megoldás túlmutat az egyes emberek életlehetőségeinek megvalósításán.

A feldolgozott alkotásokban óriási szerepe van a tudásnak, ami nem véletlen. A létező társadalmak fokozatosan alakultak ki, és fejlődésükben a szándékos alakítás szerepe fontos ugyan, de olyan kizárólagos, mint egy irodalmi alkotásban, sohasem lehet. Az író viszont egymaga hozza létre a teljes államot, ez eleve rendszerközpontú szemléletet igényel. Mindazonáltal a tudás azért is létfontosságú az utópiákban, mert segítségével előrejelezhetők vagy gyorsan megoldhatók a biztonsági intézkedések ellenére felbukkanó problémák. Minden szerőznek számolnia kell ugyanis azzal, hogy az ember kiszámíthatatlan változásokra képes.

Az a meglehetősen szigorú szabályozás és merev rend, nem ritkán aszketizmus, ami az utópiák legtöbbjét jellemzi, ugyanebből a forrásból fakad. Az utópia nagyon gyakran diktatórikus vonásokat hordoz, nehezen tűri a másságot, mivel az a fennálló rendre veszélyes lehet. Mindez persze fokozottan jellemző az antiutópiákra.

A legtöbb esetben az utópikus közösség vagy kényszer hatására jön létre, vagy alkotó kénytelen azzal a feltevéssel dolgozni, hogy minden ember meggyőzhető, de ez meglehetősen kétséges állítás. Előfordul az is, hogy a két módszer kombináltan van jelen, pl. A jövő század regényében. Minden egyes műben kimutatható egy erős egyéniségű központi figura, aki személyiségével képes hatni az emberekre, így biztosítja a rendszer fennmaradását. Az életet irányító központi értékeket is gyakran ez a személy határozza meg, azok ritkán válnak uralkodóvá a társadalom természetes fejlődése során.

Minden biztosíték ellenére sem tarthatók fenn azonban tartósan azok a mesterséges társadalmak, amelyekben az élet szabályait az a félelem határozza meg, hogy az állam bármelyik pillanatban felbomolhat. Ez a félelem viszont természetes, és nehéz tőle szabadulni tapasztalataink birtokában, amelyek megmutatják, hogy egyetlen ember is felforgathatja az egész történelmet.

Az írónak ezért minden egyes állampolgárát meg kell ítélnie, de ez lehetetlen. Ha viszont tömegként kezeli őket, elvesznek az ember szubsztanciális tulajdonságai (ez történik pl. a Kazohiniában). Az ellentmondás csak úgy küszöbölhető ki, ha kicsi közösséget ábrázolunk, és ekkor nyilvánosan megmutatkozik az utópia modell-jellege.

Az utópia ugyanis valóban modell, abban az értelemben, ahogy a fizikai kísérletek is azok. Elméletben kell megteremteni működési elveit, és ellenőrizni, működnek-e ezek a gyakorlatban is. Amennyiben a szerző felállítja az alaptételeket, és engedi a dolgokat a saját logikájuk alapján működni, feltárulnak azok az ellentmondások, feszültségek, amelyek az állam működését veszélyeztetik. Az utópiák egy része esetében a szerző nem adja meg a szövegnek ezt a szabadságot, mivel saját elveit kívánja azon keresztül igazolni. Ez a módszer azonban lehetetlenné teszi a valódi motivációt, így hitelteleníti a könyvet. Magyar Gyula alkotásának is ezért van ma már inkább komikus hatása: a szerző ugyanis túl kevés szempontot vesz figyelembe módszere adottságai miatt. Az utópia-szerőznek azonban abból kell kiindulnia, hogyan lehet olyan társadalmat létrehozni, melyben mindenki optimális életfeltételek között mozoghat.

Különbséget tehetünk persze az alkotások között annak alapján is, hogy a szerző esztétikai realitást adó költői, vagy megvalósításra irányuló politikai akarata dominál benne. Már külső jegyükből is jól megállapítható a szándék: elég megvizsgálni az elképzelt állam térbeli elhelyezkedését. Az egyetlen olyan utópia, amelyről biztosan tudjuk, hogy alkotóját a gyakorlati megvalósítás szándéka vezette, Platón Állama. Ha más művekkel összehasonlítjuk, látható, hogy míg azok térben vagy időben elszigetelődnek az ismert világtól, az Állam ilyen megszorítást nem tartalmaz. Bárhol és bármikor elképzelhető, csak egy megfelelő hatalommal bíró személy szükséges létrehozásához.

Minden irodalmi alkotásnak meghatározó része az emberi kapcsolatok ábrázolása. Az utópia szempontjából ez a kérdés nagyon lényeges, hiszen a társadalmat azáltal lehet bemutatni, miként működik benne az egyes ember élete, illetve viszonyai. Az a figura, akin keresztül az olvasó az információkat kapja, mindenképpen személyes kapcsolatokon keresztül szerzi információit, a megismerendő társadalom tagjainak valamelyikével ehhez szükségképpen bizalmas kapcsolatba kerül. Ez a viszony általában mester-tanítvány kapcsolat, hiszen a főhős legtöbbször annyira különbözik környezetétől, hogy a legelemibb lényeges axiómák kimondására is szükség van. Nagyon gyakran kell a főhősnek idegen nyelvet megtanulnia, ezek kivétel nélkül könnyedén, néhány hónap alatt elsajátíthatóak, annyira, hogy filozófiai viták lefolytatására is alkalmassá tesz a mégoly friss nyelvtudás is. Azokat a fogalmakat is könnyedén használják a vitapartnerek, amelyeket valójában nem érthetnének meg. Ez a jelenség abból adódik, hogy a műfaj alapanyaga a nyelv, ezért a szerző kénytelen kikerülni a feloldhatatlan nyelvi problémákat.

A viselkedési szabályokkal a hősöknek több gondjuk akad, mint a beszéddel. Ez nyilvánvalóan arra szolgáló írói módszer, hogy az érvényben lévő szokásrendszert működésében lehessen ábrázolni.

Az utópiák egyes elvei tagadhatatlanul hatottak a valóságos társadalmak életére közvetett és közvetlen formában is. Ez utóbbira talán a legjobb példa az amerikai vallási-utópikus települések története. 1663 és 1858 között 130 különböző település jött létre az Egyesült Államokban, vallásos és világi alapokon egyaránt. Az inspirációt a már meglévő filozófiai és utópikus művek szolgáltatták. Berendezkedésük kommunisztikus volt, ennek okait a reformációig vezethetjük vissza: Luther, in going back to the Bible, had preached the equality of all souls. The Anabaptist took the next step and asked: if all men are equal, why should there be masters and servants, and why not the equality of all goods in common?[33]

Nagyon fontos az a hatás is, amelyet egyes művek a közgondolkodásra gyakoroltak, átalakítva az emberek társadalmi-politikai értékrendszerét, megkönnyítve ezáltal elveik átkerülését a gyakorlatba. Ez természetesen igen lassú folyamat, és nagyon átfogó is. Jól illusztrálja például a szabadság- vagy a szerelemfogalom változása az európai irodalom történetében. A könyvnyomtatás feltalálása ebben is döntő jelentőséggel bír, mivel lehetővé teszi, hogy egy gondolat nagy tömegekhez jusson el. Egyre szélesebb rétegeknek szólnak a művek, ahogy haladunk előre az időben: kezdetben csak az uralkodónak, majd az értelmiségnek, végül a teljes társadalomnak.

[1] Robert von Mohl: Geschichte und Literatur der Staatwissenschaften. Erlangen, F. Enke 1855, I. k. 165-214: Die Staatsromane.

[2] vö. Világirodalmi Lexikon. Budapest, Akadémiai, 1970. 207. p.

[3] Bessenyei levele Barcsay Ábrahámhoz 1772 első negyedéből in. Bessenyei György társasága. Budapest, 1941. Vajthó-kiadás p. 17.

[4] Bessenyei György: Tariménes utazása. Budapest, 1930. Berzsenyi Dániel reálgimnázium kiadása

[5] Gálos Rezső: Bessenyei György életrajza. Budapest, 1951. Közoktatásügyi Kiadóvállalat p. 279.

[6] Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten. Budapest, Akadémiai 1971 (1. kiadás: 1904)

[7] Jókai Mór: A jövő század regénye. Budapest 1981, Akadémiai (1. kiadás: 1872)

[8] Hon 1872. szept. 22. 219. reg. sz. 5.

[9] Jókai Mór: Fekete gyémántok. Budapest, 1971. Szépirodalmi 196-210. p. (1. kiad:)

[10] Lengyel Dénes: Jegyzetek a Jövő század regényéhez. in. Jókai Mór: A jövő század regénye. Budapest, 1981. Akadémiai p. 580.

[11] im. p. 199-199.

[12] Tóvölgyi Titusz: Az új világ. Budapest, 1888. Aigner Lajos kaid.

[13] im. I. köt. p. 182.

[14] im. I. köt. p. 162.

[15] Makay István: Repülőgépen a holdba. Budapest, 1899. Athaeneum

[16] Makay István: im. p. 125.

[17] Makay István: im. p. 111.

[18] Magyar Gyula: Félszázad múlva Budapest, 1907. Spethaneum

[19] Dollar, Jim (?): Mess Mend Budapest, 1931. Népszava kiad.

[20] Kürthy György: Mars Pécs, 1925. Danubia

[21] Babits Mihály: Elza pilóta. Budapest, 1982. Szépirodalmi (1. kiad. 1933. Nyugat)

[22] im. p. 640-641.

[23] im. p. 561.

[24] Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba. Budapest, 1976. Szépirodalmi.

[25] im. p. 7.

[26] Karinthy Frigyes: Capillária. Budapest, 1976. Szépirodalmi.

[27] im. p. 83.

[28] Szathmáry Sándor: Kazohinia. Budapest, 1972. Magvető

[29] Keresztury Dezső: Utószó a Kazohiniához. in. im. p. 384.

[30] im. p. 79.

[31] im. p. 363.

[32] Konrád György: 91-93. Budapest, 1993. Pesti szalon p. 59.

[33] Encyclopedia Britannica, 1968. Encyclopedia Britannica INC. volume 22. p. 821. (Luther visszatért a Bibliához, és minden lélek egyenlőségét prédikálta. Az anabaptisták továbbléptek és megkérdezték: ha minden lélek egyenlő, miért kell léteznie úrnak és szolgának, miért ne jöhetne létre a javak közösségén alapuló egyenlőség?