Kovács Tücsi Mihály: Nyakig benne

Kovács Tücsi Mihály [Toochee], Nyakig benne,

Galaktika 265 (2012 április). 80-89.

Nyakig többnyire bajban szokott lenni az ember, de Toochee novellájában az elbeszélő egy fürdőkádban merült el nyakig. A cím azonban nem ennyire szó szerinti és egyszintű: értelmezhető úgy is, hogy a probléma, amivel meg kell küzdenie, a mindentudás problémája, s ez a probléma gyűri maga alá (nyakig) a főhőst.

A történet a szerző A lehetőség című elbeszélésének folytatása. A szereplők azonosak, de ez télen, míg amaz nyáron játszódik. A novella központi problémája érthető az előzmények ismerete nélkül is, de a kettőt együtt olvasva bővül a megismerni való világ.

A történet egyes szám első személyben kerül az olvasó szeme elé. Ez lehetőséget adna belső, lelki folyamatok bemutatására, de Toochee elzárkózik ettől, ettől egyfajta idegen ízt kap az elbeszélésmód.

A főszereplő és az őt felkereső, a mindentudás lehetőségét felajánló idegen végig névtelen marad. Én-elbeszélés lévén az olvasó csak azt tudja meg, amit a főszereplő is, s Toochee tartja is magát a paktumhoz, de egy rendkívül ügyes ötlettől vezérelve eljátszik a gondolattal, hogy milyen volna, ha az „én” mindent tudna. Az idegen által felajánlott mindentudás azt jelentené, hogy mindent tud a barátairól, a jövőről, a múltról és az egész világmindenségről, így mindentudó válhatna belőle.

Az író ennél is tovább merészkedik: kijelenti, hogy előző találkozásukat írásba is adta, még egy díjra is jelölték, ezzel átlépi a határt a szövegbeli elbeszélő és az író között, és kijelenti, hogy a kettő ez esetben egy és ugyanazon személy. Az előzmény, A lehetőség után az olvasókban felmerült, hogy egy ennyire elméleti jellegű eszmefuttatás, mint amilyen ez a történet is, mennyire illik bele a sci-fi kritériumaiba. Erre mintegy válaszul Toochee megkéri az idegent, hogy egy villanásban tűnjön el, amit ez minden fennakadás nélkül teljesít is, ezzel lebontja az író által teremtett világ és az olvasó valóságos világa közötti ún. „negyedik falat”.

A probléma mélyebb átgondolását kizárólag párbeszédekből tudjuk meg, a belső gondolatmenetek rejtve maradnak. A párbeszédeken kívüli világ szigorúan a fürdőzés és az étkezés leírására korlátozódik, így éles kontrasztot alkot a két sík, ezáltal fokozódik a feszültség is.

A párbeszédekben is kettősség rejlik: egyrészt egyoldalúak, hiszen az idegen mindenáron választ szeretne kapni a kérdésére, hogy vajon a másik elfogadná-e a mindentudást, ugyanakkor az ételekről és a forralt bor elkészítéséről kellemesen eldiskurálnak. A párbeszédeken kívül csupán a környezetet ismerjük meg: a helyszínt, vagyis egy fűtött kádat a kertben, a tél közepi időjárást, a fűtött kályha működését (noha utóbbit felszínesen), valamint az asztalon felsorakoztatott ételeket. A jellemeket megismerhetjük az elbeszélő önmagára tett megjegyzéseiből (pl. a nyitómondatból: „szeretem a telet”), ezek azonban csupán tényszerű közlések, és a fizikai preferenciákon kívül eső lelki folyamatokról nem adnak számot, nem úgy, mint a párbeszédek. Ezekből azonban az olvasónak már saját tapasztalatai alapján kell következtetnie, hogy valójában milyen ember lehet az, aki részben azért utasítja vissza a mindentudás lehetőségét, mert „nem akarja ismerni az érzéseit mondjuk egy melegnek”.

Az idegenről még kevesebb információ áll a rendelkezésünkre. Semmit nem tudunk róla biztosan, csupán annyit, hogy (ha elfogadjuk valós személyként, nem csak az író képzeletének játékaként vagy hallucinációként) nem először találkozik vele az elbeszélő. Azt sem tudni róla, hogy valóban a hatalmában áll-e megadni a mindentudást, vagy csak egy ügyes bűvész, aki szereti fényvillanások közepette elhagyni a színt, esetleg jelzőjéhez híven nem is ember, hanem egy idegen bolygó szülötte. Mindezek ellenére mindkét jellem hiteles a maga módján. A rejtélyek, a konkrét bizonyosság hiánya fokozza a feszültséget, és egy újabb rész ígéretével kecsegtet.

Losonczki Eszter