NEMERE István, Kalandor

Nemere István, Kalandor,

GFK 300, Metropolis Media, Bp., 2016. 91-113.

Nemere ezúttal biztosra ment. A magyar sci-fi gyárkéményének egy kevésbé ismert terméke a Kalandor c. novella, melyből a mélység ugyan hiányzik, de rövid terjedelmével a jelenkor siető olvasójának könnyed szórakozást nyújthat.

A történet egyszerű. Bruno P. ide-oda utazik a korok között, és nyersanyagokkal üzletel, míg végül majdnem elkapják. Ezzel kissé a levegőben lóg a sztori, ugyanis az események csúcspontja nem emelkedik ki igazán a cselekménygörbén, ezzel a befejezés is laposra sikerül. A főhőst majdnem elfogja egy detektív, de sikerül megszöknie, ám addigi három, párhuzamosan élt életét a 15., a 20., és a 22. században nem folytathatjak. A mű zárásaképp Bruno megtalálja a térben és időben számára ideális helyet, és boldogan él, amíg meg nem hal.

Az olvasó már az első kör után rájön, hogy Bruno Parotti, Bruno Proctor és Bruno Pratt egy és ugyanaz. Az első kör alatt három párhuzamosan futó szál egy-egy jelenetét kell érteni, melyekre később folyamatosan visszatér a szerző, ezzel tagolja is a szöveget, közben folyamatosan fenntartja a befogadó érdeklődését.

Az időutazásról nem tudunk meg újat, a szerző gyermetegen leegyszerűsített sémákat használ. Említésre kerül például a perc 22. századi megnevezése, a Közepes Időegység (röviden KIE), ami egy kisiskolásoknak szóló mesekönyvben még ötletes is lehetne. Hasonlóan fantáziátlan megnevezés az Eszköz, amivel az arra kiválasztottak időutaznak. Másik séma az első három fejezet végén alkalmazott „refrén”. Bruno P. mindhárom feleségének elmondja ugyanazt a mondatot: „Nem tudnék élni nélküled.” Hamiskásan mosolygunk, nagy kujon a főszereplő, a mű végén mégis cáfolatot nyer a megérzés, Bruno P. őszintén szerette mindhármukat, Nemere így gyakorlatilag legalizálja a poligámiát művében, csattanóképp Bruno első látásra beleszeret egy negyedik nőbe is. Önmagának mond ellent ezekkel a mondatokkal, mikor kiderül, hogy mégsem okozott akkora megrázkódtatást elfelejteni a régi életet, és hirtelen belevágni egy újba.

Bruno P. karaktere érintőlegesen van csak kidolgozva, az egész novella cselekményközpontú, az első bemutatásokat kivéve. A nők csak felvillannak a műben, csakúgy, mint a DET383-ként jelzett detektív, akinek jut egy külön epizód is. Az a kis közjáték talán a mű legakciódúsabb része, és ez nem a fejezet dicsérete, inkább a cselekmény feszültséghiányának kritikája.

Összességében tehát átlagos novellát kap az olvasó, de azt nagyon szép csomagolásban.

Bognár Domokos