S. Sárdi Margit: A jövendő társadalom képe a magyar SF-irodalomban, 1945-1970

Jelenünk felé haladva a korszak sci-fi regényeiben ábrázolt jövőképek összefoglalása nehezedik: a fent jelzett negyedszázadban jóval több SF-munka született, ill. maradt ránk, áttekintésük ezért nehéz. Márpedig a korszakban megjelent regények legalább legnagyobb részének ismerete nélkül csak azt szögezhetjük le, mi fordul elő bennük, de azt nem, hogy mi nem; ezt-azt megállapíthatunk a korszak jövőképéről, de törvényszerűségeket nem. Nekem 21 regényt sikerült a rendelkezésemre álló idő alatt áttekintenem (bár csak 16 tartalmazott képet a jövő társadalomról); ez talán reprezentálja a korszak legjobbjainak műveit és a leggyakoribb elképzeléseket, a következtetéseket mégis óvatosan kell levonnunk.

Ugyanezért valószínűleg ez az utolsó ilyen módon, történetileg összefoglalható időszaka a hazai sci-fi irodalomnak: 1970 után exponenciálisan nő az SF-művek száma, ez tematikus előtanulmányok, részmunkák nélkül nem tekinthető át.

A 20. század második felének SF-irodalmában egyébként 1990-ig nem rajzolódnak ki korszakhatárok, az 1970-es év mint határ elég önkényes választás, és sokkal inkább gyakorlati, mintsem elméleti megfontolások alapján született. Talán igazolja valamelyest az 1968 év, az új gazdasági mechanizmus meghirdetése és azt követő enyhülés, a fellazulás bekövetkezte.

Az időszak általános jellemzője egyébként – minden nehézség ellenére – a bizakodás: a második világháború vége mindenképp a megszabadulás élményét adta, nem a – leendő – hidegháború élménye sugározta be, hanem a találkozás az Elbánál. Amennyire pesszimizmust szült az első világháború a sci-fi szerzők között, a második világháború lezárása optimizmust: hitet a világméretű összefogásban, a háború leküzdhetőségében, s nemcsak Magyarországon, hanem az európai sci-fiben ugyanígy. Az önkényesen választott korszakhatár vége felé azonban már látni fogjuk a változást.

A korszak elején társtalanul áll Gáspár László Mi, I. Adolfja (1945?) – gyönge regény, de nagy elégtétel a világháború szenvedéseiért. Témája a világméretű fasiszta hódítás megtörése, leküzdése (a szabadon maradt angol-amerikai erőkkel Ausztrália felől, valamint az európai partizánok segítségével). A világméretű barakk rajza félelmetes, de a Hitlerről adott gúnykép bizonyára kompenzációként szolgált: epikusan ezt bontja ki fiának, lányának botrányos élete, Hitler házassági terveinek visszautasítása, kifejlett üldözési mániája egészen a végkifejletig: a szállodaszobában pucéran forgolódó, majd a csatornába hulló császárig.

De bármilyen tanulságos volna a sci-fi alkotások teljes áttekintése, a következőkben e műveket csupán mint jövőképeket, technikai találmányok és új társadalom gondolatkísérleteit fogjuk vizsgálni.

Már e regényben látszik, hogy a világméretű háború után világméretű államszerveződések foglalják el a nemzetállamok helyét a sci-fiben; és sokáig, a ’60-as évek közepéig tartott a hit, hogy az államok megszűnése után egy demokratikus Világkormány működése következik.

Az államelképzelések e különbözése jellegzetes eltérést rajzol ki az ötvenes és a hatvanas évek sci-fi termése között. Az ötvenes évek regényei száz-kétszáz évi távolságban játszódnak (Fehér Klára, Kemény Dezső, Elek István, Botond-Bolics György (a trilógia harmadik kötete 1961-ben jelent meg), Marton Béla), bennük Világkormány, Világtanács működik, Botond-Bolicsnál Népek Tanácsa, Népek Háza, Népek Himnusza jelzik a világméretű államszerveződést; Kemény Dezsőnél (1958) Gazdasági Főbizottság, Legfelső Tudományos Tanács végzi a szervezést. A társadalmi életet is globális szervezetek irányítják: Fehér Kláránál (1957) nemzetközi a légiútrendszer és az azt ellenőrző közlekedésrendészet, Központi Egyetem működik (Magyarországon, ennek örülünk), nemzetközi a pénznem, és megszületett az Egyesült Egyházak szervezete is.

Ennek az egyesült világnak demokratikus a berendezkedése: Botond-Bolics (1957-1961) világa népképviseleti rendszerű, Kemény Dezső (1958) is kiemeli: „a kormányzati döntések sohasem születhettek volna meg a közvélemény ellenére” (133); „Csodával határos, hogy az egész világ népei belátták, ez az út [a fegyverkezés] a pusztuláshoz, az egész emberiség pusztulásához vezet. S nem sokkal később létrejött a mi föderációnk” (53); a nagy tervekről népszavazás dönt. Ezt a változást a technika hozta magával: „a távolságok összezsugorodtak, a technika szédületes vívmányai közelebb hozták egymáshoz a kontinenseket, és közelebb hozták egymáshoz az embereket is” (Kemény, 77). Így látja Elek István (1958) is: „Az atomkorszak kibontakozott a maga teljes, gigászi nagyszerűségében, és önnön arculatára formálta át a világot” (18). Ő beszámol az egyesült világ kialakulásáról is: előbb a kontinensek államai egyesültek Euráziai, Afrikai, majd Amerikai Államok Szövetségévé, utóbb az euráziai és az afrikai nemzetek elhatározták, hogy közös államszövetséget fognak alkotni. Ehhez az államalakulathoz csatlakozott a Pacifikus Államok Szövetsége és némi hezitálás után az Amerikai Államok Szövetsége is, bár ez utóbbiban – nyersanyagainak bősége nyomán – erős maradt a függetlenedés vágya, amely a cselekményhez a negatív oldalt fogja szolgáltatni. Ez a mozgalom azonban a regény cselekményének idejére már elerőtlenedett: „Hovatovább a társadalom önkéntes számkivetettjeinek, a korcs jellemű nagyravágyók és a csalódott törtetők nyugtalan, de teljességgel jelentéktelen csoportjainak gyűjtőmedencéjévé vált” (19-20; idézetünk a 20. lapon).

Elek enged látni valamit az egyesült világ működéséből is. A Világállam alaptörvénye, a Gordon G. Graham angol közgazdász által kidolgozott, ún. Graham-törvény szerint a Föld ásványi és energiakincsei „az emberiség köztulajdonában vannak, s ezek felett a Világállam kormánya rendelkezik” (19; „Mivel a világállamban egyesült nemzetek egyenlőségének elve feltételezi a gazdasági egyenlőséget, minden állam lemond a területén a föld méhében található nyersanyagok tulajdonjogáról, s a felettük való rendelkezés jogát átruházza a világállamra”, 203), így szűnik meg a nemzetek egyenlőtlensége („a természet javainak egyenlőtlen elosztása éppoly igazságtalan, mint a termelt javak egyenlőtlen elosztása. Ez egyes embereket juttatott kiváltságos helyzetbe, amaz pedig egész nemzetek számára biztosított jogtalan előnyöket”, 203).

A globális államszerveződés okán a diplomácia mint mesterség megszűnik (Kemény: „ilyen tárgyalások már régóta nincsenek”, 76), a nemzetiségek azonban nem tűnnek el: valamennyi regényben van legalább egy színmagyar szereplő, de van amerikai, kínai (kínai kultúrájú kínai) stb. is.

Ilyen körülmények között a bonyodalom nem nemzetek között fejlik ki, hanem egyes emberek, ritkán csoportok között. Az eseményeket kiváltó ok az egyes ember tökéletlensége: Fehér Kláránál (1957) tudósok hitetlenkedése és gyerekek kalandvágya, Kemény Dezsőnél (1958) a régivágású és a modern felfogású mérnök véleménykülönbsége. Botond-Bolics György trilógiájának (1957-1961) mindhárom kötetébe jut egy-egy önző, agresszív, hatalomvágyó akarnok, aki semmibe veszi más élőlények méltóságát, önrendelkezési jogát, az idegeneket, másféléket pedig lenézi, lebecsüli, gyűlöli, kihasználja. Az első kötetben ez Joroden, aki rabszolgasorban tartja a Vénusz-lakókat, és terrorizálja a vele egyet nem értő kutatókat: e kötetben a megoldást a közös ember-vénuszi lázadás adja (287). A második kötetben Encarno, a lelkiismeretlen kutató tölti be ezt a szerepet: mohó, önző, kizsákmányolja a vénusziakat, és elzárja előlük az anyagi-kulturális javakat. Méltó társa a szerencselovag Obler. A megoldás itt: Obler a saját mohóságának lesz áldozata, s a vénusziak bezárkóznak. A harmadik kötet negatív hőse Abendin vezértitkár (tehát földi politikus), aki az ember egyeduralma végett nukleáris fenyegetéstől sem riad vissza. A megoldást a vénusziak adják: belső forradalmuk eredményeképp kitiltják a földieket a Vénuszról, csak két kipróbált földit tűrnek el planétájukon. Ez az idegenggyűlölő, soviniszta hangnem Keménynél a náci német tiszt/tudós naplójából árad, s a csendes-óceáni népre irányul.

Bár – mint jeleztem – nem népcsoportok képviselik az összeütköző frontokat, kisebbségi erőként létezik a „regionális önzés”, a helyi érdekek érvényesítése a közös érdekek rovására (Elek, 204). (Csak emlékeztetek rá: később Nemere István is feltételezett regényeiben egy ilyen „helyi önzést”, a kontinentalizmust.)

Ebben a jellemrendszerben már fölbukkan az új ellenségkép őse, amely majd Földesnél (1962) folytatódik: a gonosz amerikai tőkések, imperialisták, akik félnek az igazságtól, nem átallják lebombázni az egész izlandi települést, hogy ne derüljön fény a machinációikra. Vagyis: már Elek (1958) megteremti a gonosz Nyugat – haladó, tudománypárti Kelet ellentétét: „Az igazság konkrét tényező lett, többé már semmi módon nem lehet elködösíteni, megmásítani. Ez a tény még jobban megnöveli a szocialista tábor erejét” (297).

A pozitív hős az újat akaró, nagy terveket kovácsoló mérnök („A 21. században már eleve nem lehetett népszerű az olyan ember – még ha világhírű tudós is az illető –, aki valamilyen technikai feladat megvalósítását lehetetlennek állítja”, Kemény, 133; l. még 158-159; Botond-Bolics trilógiájának II-III. kötetében kivételképp orvos a hős); a negatív hős a gonosz tőkés, politikus, titkosszolga, esetleg a maradi, reakciós tudós. Kemény (1958) fölhasználja a régivágású szaki – filmekből jól ismert – figuráját, aki azonban a döntő pillanatban áttér, és szakértelmével megmenti a tervet (124).

Noha valószínűleg nem szándékosan, de a pozitív hősben megörökítik a szocialista világrend hibáit is: az oktalan grandiózus terveket, amilyen Kemény regényében a Föld átfúrása (magyar mérnök találmánya), vagy a gigantikus terv érdekében hozott mértéktelen áldozatokat. Botond-Bolics (1957-1961) trilógiájának második kötetében az űrrakéta-indító kedvéért megskalpolják a Csomolungmát: „Minap megkérdeztem a geológust, akinek tervei szerint a sohasemvolt méretű munkát végezték: nem sajnálja-e a leigázott, megcsonkított hegykirályt? – Nem – válaszolta –, mert csak öreg, megkopott süvegét emeltük le fejéről. […] látja, milyen csodálatos acélkoronát tettünk elorzott süvege helyére?” (93. – Egyébként a kilövő utóbb összeomlik.) Kemény regényében (1958) a magyar mérnök úgy veszi igénybe a Világkormány vésztartalékának nagy részét, hogy nem tudja még, hogyan fog megküzdeni a Föld magjában az extrém hőmérsékleti és nyomásviszonyokkal, de aki szót emel a terv ellen, azonnal lemaradizzák. Fehér Klára (1957) egyik tudósa ki is mondja: „Túlságosan lekötött minket a tudomány. […] az emberről pedig megfeledkeztünk” (19).

A hatvanas évek világa más volt. Ez már a konszolidáció időszaka, szabadabb, sokszínűbb gazdasági és ideológiai környezet. Az ekkor íródott regényekből másféle világ rajzolódik ki. A Világkormány-képzetről nem esik szó többé, inkább úgy tűnik, megmaradó államokkal számolnak, bár a regényekben működő kutatócsoportok nemzetköziek, és az űrkutatás is inkább nemzetközi vállalkozásnak látszik (Csernai, 1961). Kulin és Fábián 2010-ben játszódó regényében (1969) a nemzetközi kooperáció épp csak alakulni látszik: van Közép-Európai Űrhajózási Bizottság, de a mesterséges égitestek néhány nemzet produktumai: „A rakéták és mesterséges holdak már benépesítették a Föld környezetét, de még csak néhány állam engedhette meg magának, hogy ilyen költséges kísérleteket végezzen” (12). Csupán Fekete Gyula távoljövőben játszódó regényében, a Szerelmesek bolygójában (1964) van Bolygóközi Tanács, igaz ugyan, működésének nem látni jelét; és Lengyel Péter regényének (1969) zárlatában, ahol szó van földi (és magyar) viszonyokról, esik szó az ENSZ-ről, az ENSZ Űrhaderők szervezetéről, az Afrikai Központi Egyetemről. De jellemzően inkább nem merül föl az államszerveződés kérdése: Botond-Bolics és Rónaszegi 1969-ben kiadott regényei Magyarországon játszódnak külföldi vonatkozás nélkül, Földes (1962) a cselekményt a jelenben játszatja, vagyis a geopolitikai helyzet azonos a megírás idejebelivel, Lengyel (1969) , Zsoldos (1969), Fekete (1964) és Botond-Bolics (1969) művei viszont távoljövőben/távolmúltban, ill. idegen bolygón játszódnak, azaz az államszerveződés jövője nem válik kérdéssé bennük. Mindazáltal a nemzetiségek talán még ezekben is fennmaradnak, mindenesetre Lengyel Péter regénye (1969) bár idegen bolygón játszódik, a záró fejezetekből kiderül, hogy a mű narrátora egy magyar űrhajós. Fekete Gyula a Szerelmesek bolygója (1964) 30. századi világához új, funkcionális államszerveződést talált ki: a Naprendszer bolygói funkciók szerint épülnek társadalmakká. A Hold – kis gravitációja okán – gerontológiai központ, a Vénusz a szerelmesek és az élvezetek bolygója, a Merkuron az őstermészet honol, a Marson pedig az őstársadalmak és a keményebb kihívásokat kedvelő emberek találják meg a helyüket.

A problematika tehát megváltozik: az államok, államszerveződések, szövetségek és ellenségeskedések feszültségteremtő szerepe eltűnik, más természetű bonyodalmak szövődnek a regényekben. Veszélyként jelentkezik például (most először), hogy az ember eltunyul a jólétben, már Kemény (1958) egyik hőse küzd a problémával: „A fiú azt állította, hogy az emberiség története egyre kevesebb tömegeket megmozgató eszmét vet fel, s így egyre érdektelenebbé válik. Mióta megszületett a föderáció, a világ népeinek baráti szövetsége, s mióta megszűntek a háborúk, mintha elfogytak volna a romantikus hősök.Vajon azt jelenti a jövendő ígérete, a sokat áhított aranykorszak, hogy az általános jólétben s a kollektív biztonságban lassanként kialszik az emberből minden eszmei emelkedettség és bátor nagyotakarás?” (83.) Ogg második, Lengyel Péter teremtette bolygóján (1969) a népesség már annyira békés, hogy az önvédelemhez szükséges agresszióra is képtelen. Fekete Gyula (1964) funkcionális bolygói is tanulságosak: az élvezetekre létrehozott Vénusz voltaképpen társadalmi kudarc, itt a legnagyobb a népesség fluktuációja, a más bolygók felé induló űrhajókra alig lehet helyet szerezni, a lakók élete céltalan, egyáltalán nem boldog. Sőt, ez a „munka-nélküliség” a Földön is fölüti a fejét: az emberek túl keveset dolgoznak, túl keveset küzdenek. A regény cselekménye ugyanezt a tanulságot bontja ki: az életélvezetet kereső Marita végül magára marad, életét elpocsékolja, a munkáját szerető Alinak azonban családja lesz, és láthatóan boldog.

Bonyodalomszervező szerepben bukkan föl a gép mint fenyegető entitás. Fekete Gyula kék szigetén (1959) a szimmareniek elég gyorsan túljutnak a„technik éra” túlzásain („Olyasformán képzelték el a jövőt, mint a legújabb idők némely írója, aki gombnyomásra működő embereket tervez a következő évszázadra. Táppirulákkal élő, mesterségesen szaporodó, ember formájú gépeket, amelyek elmés szerkezettel fésültetik a hajukat is”, 43). Gyertyán világában (1963) a robotszeretők kiszorítják az emberi szerelmet, s a társadalom türelmetlenné válik az emberi kapcsolatokkal szemben: „Jobb társaságban már illetlenségnek számít a szerelem. [A törvény] a kibernerosz-ellenes álláspont hangoztatását a társadalmi rend elleni izgatásnak minősíti, és szigorú büntetéssel sújtja” (248). Túlhaladottnak tekintik az emberi kapcsolatokat: „Az ember megszabadult embertársai minden megalázó korlátozásától, és beköszöntött az igazi szabad világ, amely teljes függetlenséget nyújt az egyénnek és korlátlan szabadságot az ösztönöknek” (249). A felelőtlen haszonhajhászás és a politikai intrikák végül a teljes társadalmat a kibernerotikusok kezébe engedik. (Meglehetősen jól visszahallani az évtized visszhangját a kibernerotikus népszónokok szájából: „Meddig tűrjük még – harsogta –, hogy régi, évezredes előítéletek, beteges, emberhez nem méltó szenvedélyek megrögzött rabjai megrontsák ifjúságunkat?” stb. 264.) A megoldást itt egy influenzajárvány hozza, hiszen a kibernerosz-partner nem főz teát a betegnek: csak a megőrzött emberi kapcsolatok élik túl a járványt. Botond-Bolics (1969) és Lengyel Péter (1969) egyenesen bolygó méretű gépcivilizációkat, emberellenes, hódító, kegyetlen gépszörnyeket vizionál: ugyanezért hal is ki mindkettő: nem volt utódjuk, utánpótlásuk, hiszen az utódvállalás nem rentábilis, csak önfeláldozással, önzetlenül lehetséges. Rónaszegi a gép jelentette veszélyt egy ritkább negatív mozgatóval, az őrült tudós motívumával ötvözi: a címadó rovarok szintén gépek, noha emberi agy vezérli őket.

A korszak közérzetéből könnyen érthető, hogy témává válik az alacsonyabb és a magasabb kultúra/civilizáció viszonya. Már Botond-Bolicsnál is (1957-1961), a Föld-Vénusz viszonylatban is ez az egyik kérdés: hogyan kezeljék a vénuszi madárember-társadalmat? Gyorsítsák-e a fejlődésüket, adjanak-e nekik technikát, és ha igen, nem hat-e az vissza a kapcsolatainkra? (L. I. 295, 294.) Csernai (1961) fölteszi a kérdést: a magunk sajátságaival tagjai lehetünk-e a Nagy Spirál Térközösségének? („Sok ezer periódus tapasztalata sűrűsödik a Nagy Spirál Térközösségének alapvető törvényében, mely kimondja, hogy csak azt a világot szabad felvenni a közösségbe, amely saját erejéből, az élet és az anyag ismeretének teljes fejlődési útját végigküzdve, az Átalakulás Korának tüzében megedződve jut el a kapcsolatfelvétel küszöbére”, 350.) Lengyel Péter is két különböző fejlődési fokon álló civilizációt mér össze Ogg második bolygóján (1969): a túlfinomult jelenlegieket és a csillagexpedícióból hazatért „régieket”.

A tárgyalt regények általában csak mellékesen ejtenek szót a jövendő társadalomról, az élet lehetőségeiről. Csupán Fekete Gyula A kék szigete (1959) klasszikus, alaposan kidolgozott utópia, egyben a Senki-sziget motívumának utolsó előfordulása Faludi Ferenc, Dugonics András és Jókai Mór után. Fekete gondot fordít arra, hogy megismertesse velünk a szimmareni társadalom létrejöttét, történetét, iskola- és munkarendszerét, sőt alapokmányát. Persze Szimmaren nem túl népes, mintegy harmicezer lakosa van, így a választott képviselők útján gyakorolt közvetlen demokrácia ott kivihető. Lakóinak minden szükséglet kielégítése állampolgári jogon jár, a luxust pénzért érhetik el, pénzt pedig extra teljesítményért ad a Főtanács (épp úgy, ahogy Fehér Klára ábrázolta A Földrengések szigetében, 1957). Az állam három egymástól független irányító testülete a Főtanács, a Bírósági Tanács és az Ellenőrző Tanács, ez utóbbi az alkotmányos rend, a polgári szabadságjogok, a közéleti tisztaság védelmét látja el. A Főtanács az igazgatást tanácsi szervek révén látja el: Szaktanácsok (kutató- és termelő munka), Tudományos Tanács, Védelmi Tanács, Tervgazdálkodási Tanács, Művészeti Tanács, Ifjúsági Tanács (192-193). Szimmaren polgárai tisztában vannak vele, hogy szabadságuk korlátokkal jár együtt, állampolgári esküjükben benne áll: „az alkotmány szerint választott Főtanács rendelkezéseit betartom, mert belátom, hogy a társadalmi együttélés korlátokat is jelent számomra” (59), ám ez az elkötelezettség nem csorbíthatja „szellemi szabadságomat, gondolataim, tudományos kutatásom szabadságát, kísérleteim, tudományos feltevéseim jellegét és irányát” (60). A szimmareniek arányosan és kiegyensúlyozottan osztják meg aktivitásukat a labor és a „kvalifik munka” között – ez utóbbi a gépesíthetetlen fizikai munkát jelenti (36+12=48, majd 30+6=36 óra arányban, 331). A szabályok betartása önkéntes, záloga a gyermeknevelés; ebben is a klasszikus utópiák rokona és leszármazottja a regény („Lehet, hogy évszázadok kellettek hozzá, míg ilyenné lett a szimmareni polgár. De a gyermekvárost ha csupa külvilági gyerekkel töltenék meg, 16 éves korukra azok is ilyenné válnának. Szimmaren kulcsa: az embernevelés”, 276). És – akárcsak Jókai Otthon államában – van az államban büntetés is: a közösség elleni bűntettek elkövetőit, a közveszélyes munkakerülőket és a részegeskedőket száműzik a szomszédos szigetre.

Minthogy a korábbi korszakok elemzésénél külön figyelmet fordítottunk a női szerepekre, emlékezzünk meg róluk most is.

A női szerepet illetően a korszak regényeiben nincs előrelépés, sőt: ebben a 25 évben kevesebb az aktív női szereplő, mint a két világháború között volt. A jelek szerint a sci-fi valóban férfias hangnem, és nemcsak abban, hogy főleg férfiak írják, hanem abban is, hogy – még a női sci-fi íróknál is – kevés a női szemszög, női hős. E 25 év sci-fi regényeiben a nők: sorsukat elszenvedő áldozatok (amilyen Botond-Bolics trilógiájának (1957-1961) első kötetében Katrina és Földes regényének (1962) női szereplője) vagy jutalmak, amelyeket a férfihős elnyer (ilyenek Fehér, Elek, Csernai, Rónaszegi regényeinek, Fekete A kék szigetének, a Botond-Bolics trilógia II-III. kötetének hősnői). Ha az író fontos pozícióba helyezte a hősnőt, mint Lengyel Péter (1969), erénye akkor is a hősies, de passzív tűrés. Már az is nagy szó, ha a női szereplő moderálja a férfihős fejlődését (Fekete: A kék sziget, 1959). Kicsiny intrikus szerepet juttat Rónaszegi (1969) a feleségnek, ő intrikálja ki, hogy Cserjés Zoltán legyen a bogárkísérlet alanya. Az egyetlen női főhőst Fekete Gyula alkotta meg a Szerelmesek bolygójában (1964): Marita a lényege szerint kereső hős, aki bejárja a bolygókat, keresve élete célját, értelmét, ám az ő keresése nem pozitív: lassan fogja föl, hogy a hivatás (munka) az élet értelme, és elveszíti szerelmét.

Előadás a Magyar Írószövetség SF-szakosztályában, 2012

Bibliográfia

A megjelenés időrendjében:

Gáspár László, Mi, I. Adolf, Bp., Magyar Téka, 1945?; Uaz., fapadoskönyv, 2010. 249 l.

Fehér Klára, A Földrengések szigete, Bp., Móra, 1957; 2003. 224 l.

Kemény Dezső, A legrövidebb út, Bp., Móra, 1958.

Elek István, Merénylet a világűrben, Bp., Móra, 1958.

Botond-Bolics György, Ha felszáll a köd, Bp., Móra, 1957.

Elek István, Merénylet a világűrben, Bp., Móra, 1958.

Marton Béla, A Ceresz foglyai, Bp., Móra, 1958. 270 l.

Botond-Bolics György, Ezer év a Vénuszon, Bp., Móra, 1959.

Fekete Gyula, A kék sziget, Bp., Móra, 1959.

Botond-Bolics György, Idegen bolygón született, Bp., Móra, 1961.

Földes Péter, Az ibolyaszínű fény, Bp., Móra, 1962.

Csernai Zoltán, Titok a világ tetején, Bp., Móra, 1961.

Gyertyán Ervin, A kiberneroszok tündöklése és bukása, Bp., 1963; 1982 (átdolg. Kozmosz Fantasztikus Könyvek), 343 l.

Marton Béla, Utazás a Vénuszra, Bp., Táncsics, 1963. 190 l.

Csernai Zoltán, Az özönvíz balladája, Bp., Kossuth, 1964.

Fekete Gyula, Szerelmesek bolygója, Bp., Móra, 1964.

Botond-Bolics György, Redivius tüzet kér, Bp., Táncsics, 1969.

Lengyel Péter, Ogg második bolygója, Bp., 1969; 1984 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek), 224 l.

Kulin György [Q. G. Lyn]- Fábián Zoltán [A. F. Bian], Az ellentmondások bolygója, Bp., Táncsics, 1969.

Rónaszegi Miklós, A rovarok lázadása, Bp., Móra, 1969. 269 l.

Zsoldos Péter, Távoli tűz, Bp., 1969; 1974 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek), 590 l.

A művek betűrendjében:

Botond-Bolics György, Ezer év a Vénuszon, Bp., Móra, 1959.

Botond-Bolics György, Ha felszáll a köd, Bp., Móra, 1957.

Botond-Bolics György, Idegen bolygón született, Bp., Móra, 1961.

Botond-Bolics György, Redivius tüzet kér, Bp., Táncsics, 1969.

Csernai Zoltán, Az özönvíz balladája, Bp., Kossuth, 1964.

Csernai Zoltán, Titok a világ tetején, Bp., Móra, 1961.

Elek István, Merénylet a világűrben, Bp., Móra, 1958.

Fehér Klára, A Földrengések szigete, Bp., Móra, 1957; 2003. 224 l.

Fekete Gyula, A kék sziget, Bp., Móra, 1959.

Fekete Gyula, Szerelmesek bolygója, Bp., Móra, 1964.

Földes Péter, Az ibolyaszínű fény, Bp., Móra, 1962.

Gáspár László, Mi, I. Adolf, Bp., Magyar Téka, 1945?; Uaz., fapadoskönyv, 2010. 249 l.

Gyertyán Ervin, A kiberneroszok tündöklése és bukása, Bp., 1963; 1982 (átdolg. Kozmosz Fantasztikus Könyvek), 343 l.

Kemény Dezső, A legrövidebb út, Bp., Móra, 1958.

Kulin György [Q. G. Lyn]- Fábián Zoltán [A. F. Bian], Az ellentmondások bolygója, Bp., Táncsics, 1969.

Lengyel Péter, Ogg második bolygója, Bp., 1969; 1984 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek), 224 l.

Marton Béla, A Ceresz foglyai, Bp., Móra, 1958. 270 l.

Marton Béla, Utazás a Vénuszra, Bp., Táncsics, 1963. 190 l.

Rónaszegi Miklós, A rovarok lázadása, Bp., Móra, 1969. 269 l.

Zsoldos Péter, Távoli tűz, Bp., 1969; 1974 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek), 590 l.