JUHÁSZ Roland, Házi kedvenc

Juhász Roland, Házi kedvenc,

Új Galaxis, 21, Pécs, 2014. 21-36.

A szerző neve ismerős lehet a magyar sci-fi és fantasztikus irodalom berkeiben járatos olvasó számára. Juhász Roland volt az a pécsi diák, aki 2007-ben megírta a Harry Potter történetsorozat végét. A negyven fejezetnyi, közel ötszáz oldal terjedelmű folytatást saját honlapján publikálta a fiatal alkotó; az első részletekre pozitívan reagáltak, s az internet népe őt kiáltotta ki „a magyar J. K. Rowling-nak”. Azóta is ír, illetve fordít sci-fi novellákat; az Új Galaxis huszonegyedik kötetében megjelent Házi kedvenc című írása is az.

A konvencionális cím alapján arra számíthattunk, hogy valamilyen kisállatról: kutyáról, macskáról fog szólni a novella, de az olvasás után kiderült, hogy ez a jószág csak a történetben jelent „házi kedvencet”. A cselekmény kibontakozásával az ártatlan, s eleinte kissé játékosnak ható cím fokozatosan válik egyre ironikusabbá, s a történet végéről visszatekintve pedig egyrészt önkéntelenül is görcsbe rándulhat az olvasó arca, amikor a címszereplő lényt felidézi magában; másrészt viszont méltatlankodhatunk: hogy lehetett arra a kis szörnyetegre ilyen amelioratív kifejezéssel utalni.

A novella idilli képpel indul: dr. Wilford Gardenst, a zoológus professzort családja: felesége Johanna és két gyermekük, Robbie és Erinna várják Cardiff kikötőjében. A férfi egy fél éves bolíviai expedíció után tért haza, s nemcsak élményeket, hanem egy újonnan felfedezett, különleges állatot is hazahozott a párás dzsungelből. Wilford és egyetemi asszisztense, Erica határtalan lelkesedéssel foglalkoznak a rendkívüli teremtménnyel, akit a férfi egy guaraní családnál talált. Ők amadónak, vagyis sokatmondóan kedvesemnek nevezték el a macskára, rókára, kutyára, mézevő borzra és mosómedvére egyszerre emlékeztető állatot. Az amadó olyan hihetetlen domesztikáltságot, szelídséget és szeretetet tanúsít, hogy Wilford úgy dönt, hazaviszi, és otthon figyeli tovább viselkedését, tanulmányozza sajátosságait. A família egy csapásra bizalmába fogadja a kis jövevényt, a gyerekek napról napra fokozódó csodálattal szemlélik, az amadó pedig mindig valamilyen új képességgel vagy inkább mutatvánnyal nyűgözi le őket. Ez az egyre fokozó rajongás olyan pusztító fanatizmusba csap át, hogy Wilford és felesége szinte minden idejüket neki szentelik, nem foglalkoznak gyermekeikkel, elhanyagolják saját magukat, társadalmi kötelezettségeiket. Erica megpróbálja kijózanítani őket egy újabb teszteredménnyel, ami még a tapasztalt férfit is megdöbbenti: az amadó hasi pehelyszőrein kokaint mutatott ki a mérés, verejtéke pedig feromonokat, oxitocint és ösztrogént is tartalmazott, mindezek tudatában érthetővé vált, miért akarták szinte minden percüket az állattal tölteni: Wilfordékat az állat drogfüggőségbe taszította. Az igazi tragédia akkor világlik ki, amikor Erica megtalálja Johanna pár hónapos csecsemőjét, aki valószínűleg napok óta holtan feküdt kiságyában, Wilford pedig megöli szomszédját egy hamutállal, mert annak kutyája megtámadta egyetlen, drága kis „kedvencüket”.

A novella cselekményszövése kb. az írás kétharmadáig nyugodt, olvasóbarát tempóban halad előre, hagyja, hogy elidőzzünk egy-egy jeleneten, odafigyeljünk olyan apró részletekre, mint pl. Wilford nézete arról, hogy egy ember személyisége jól megragadható azáltal, ha látjuk, hogyan bánik egy állattal. A szöveg rövid terjedelme ellenére részletgazdag, éppen kellő mértékben aprólékos, s éppen ott, ahol kell; a különleges emlős jellemzése igen pontos és érzékletes, úgy láthatjuk magunk előtt az amadót, mintha egy amatőr családi videót néznénk. A lassú felvezetés olyan, mint a vihar előtti csend. A novella csúcspontján a felismerés tényleg váratlanul éri a közönséget.

A novella a 21 században sajnos égetően aktuális témát boncolgat, hiszen a droghasználat, drogfüggőség világméretű probléma. Az írást akár a kokain hatásának tipikus kórképeként is felfoghatjuk. Wilford szabályosan „drogőrült” lett, bár ezt a szöveg végtelen egyszerűsége, inkább pontos leírásra törekvő stílusa kevéssé érzékelteti: az a gyermekeknek kijáró majomszeretet, az amadó lényéből vagyis inkább szőréből eredő eufóriaérzés utáni folyamatos vágyakozás teljesen hétköznapi módon van megörökítve. Az utolsó harmad tragikus történései úgy jelennek meg, mintha egy középkategóriás film forgatókönyve elevenedne meg a befogadó előtt.

A jellemábrázolás nem erőssége a műnek, a karakterek kidolgozatlanok, ám ez elfogadható, mert a család tagjai és Erica csak mellékszereplők, az amadó manipulatív hatalmának eszközei csupán.

Kiszály E. Anna