KEMESE Fanni, A viharszívű Mya Mavis

Kemese Fanni, A viharszívű Mya Mavis,

Szeged, Könyvmolyképző, 2014. (Vörös Pöttyös Könyvek) 430 1.

Kemese Fanni A napszemű Pippa Kenn című első regényével mintegy berobbant a hazai sci-fi színterére 2012-ben; a trilógia második részével pedig szinte túlszárnyalta az előző kötetet. A történet továbbra is az ott fölvázolt posztapokaliptikus földi világban játszódik, a szerző pedig ismét felvonultat zombikat, hősies főszereplőket, tiniszerelmeket, egyszóval mindent, ami első pillantásra kliséssé tehet egy történetet, mindezt azonban sikerült olyan formába öntenie, hogy a kliséket elkerülje, és a cselekményt élvezetessé tegye.

A viharszívű Mya Mavis számos új témával rukkol elő: a nagyrészt Pippa bemutatásának szentelt első könyv után most a világ kinyílik, hiszen a főszereplők eljutnak a kolóniára, megjelenik tehát kihívásként a társadalomba való beilleszkedés, a társadalmi hierarchia feltérképezése, a családra találás, a rendszer elleni lázadás és a hatalomvágy.

Mivel az első részhez képest a szereplők száma igencsak megugrott, kevesebb tér maradt a bemutatásukra, a szerző azonban így is érdekes emberi sorsokat alkotott. Az új főszereplőként megjelenő Mya Mavis alakja pedig szinte túlszárnyalja Pippáét; látomásainak leírásai talán a regény legizgalmasabb részei. Az olvasónak egyedül a negatív szereplők esetében maradhat hiányérzete: Jupiter Dayről, a kolóniát vezető genetikusról azért hallanánk többet, mert érdekes a története, Wyattról, Mya mostohaapjáról pedig azért, mert a regény végén kulcsfontosságúvá válik a szerepe, így kissé olyan érzésünk támadhat, mintha a szerző szándékosan elrejtené őt a szemünk elől.

A narrációt tekintve jól működő megoldást választott a szerző: folyamatosan váltogatja az egyes szám első személyben beszélő szereplőket, így több nézőpontból láthatjuk a történetet, és a főbb szereplők érzéseiről és gondolatairól mind első kézből értesülünk. A szereplők beszédmódja azonban különbözhetne jobban. Az írónő érezhetően igyekezett néhol játszani a stílusokkal (a fiúk például gyakran káromkodnak, a csacsogós Hazel Kenn csacsog, a kevéssé kommunikatív Mya kevéssé kommunikál), sokszor azonban csak azért egyértelmű az elbeszélő személye, mert a világ általa látott szeletéből nyilvánvaló, hogy ki mesél. Ez talán a mű egyetlen lényegi hiányossága: mivel nagyrészt 17-20 évesek a főszereplők, alakjuk hihetőbbé válna, ha fiatalosabban beszélnének a felnőtteknél, a kolóniabeli fiatalok szókincse pedig erőteljesebben eltérhetne a vadonban felnőtt Pippáétól.

Kutas Orsolya