ZELNIK Péter Zénó, Lilian

Zelnik Péter Zénó [Ronil Caine], Lilian,

Bp., Metropolis Media, 2016 (Galaktika Start Könyvek). 302 l.

Fordított Alzheimer

Ember vagy nem ember? Ez itt a kérdés, már ami a klónokat illeti. Mondhatni szinte eredeti a mű, csakúgy, mint Lilian. És mégsem az. A jól ismert problematikát járja körbe Zelnik Péter tavaly megjelent regénye, a Lilian. Gondolatiságát tekintve nem hozott újdonságot. Hasonlóan sok más műhöz, a klón fellázad alkotója ellen, és az emberrel egyenlőnek tekinti magát.

Lassan indul a történet, az olvasást több helyütt pongyola megfogalmazás teszi még akadozóbbá, a mű eleji párbeszédek nem életszerűek, jobban is átgondolhatta volna őket a szerző. Robert Turnert, a főszereplőt agyafúrt multimilliomosnak ismerjük meg, de a semmiből felbukkanó Mr. Olivier „meggyőző” beszéde érthetetlen módon talált utat hozzá. Ahelyett, hogy az író háromszor körülírná, milyen ellenállhatatlan tud lenni Mr. Olivier, inkább frappáns, valóban meggyőző érvekkel – vagy a milliomos könnyen meggyőzhető jellemével – indokolhatta volna a következőket. Az állítólag agyafúrt Turner hiszékeny ember, kalandvágyáról már nem is beszélve, így a népmesei szegénylegényhez hasonlóan elmegy szerencsét próbálni, aztán majd alakul.

A párbeszédek silányak, a történet nem halad igazán, a szerző rengeteg gondolatot és beszélgetést ékelt a cselekmény elejébe, egy részét fölöslegesen. Három találkozásba telik, amíg Turnert sikerül rávenni, hogy rendeljen magának egy klónt. A cselekmény lassú pergését végül Lilian érkezése töri meg, nagyjából a mű felénél, hosszas előkészítés után. Ahogy előjönnek az ő emlékei, úgy veszi el Turnertől a főszerepet, végül az ő nézőpontjából figyeljük az eseményeket.

Ahogy megismerjük a szereplőket, rögtön kapunk is róluk egy gyors életrajzot, majd különböző ideig az ő szemükön keresztül nézzük a történéseket. Röntgensugárral világítja át őket a szerző, fölöslegesen részletes leírást kapunk fiziológiai, szociológiai és pszichológiai hátterükről. Háromszor kap nyomatékot, mennyire nem szeretne megöregedni a főhős – ez első olvasásra is érthető. Talán egy metaforikus ábrázolás vagy képes beszéd többet segíthetett volna. Emellett nem egyszer fordul elő, hogy az író lelövi a poént, amit aztán már csak boncolgat. Illúzióromboló például a könyv fülszövegében elejtett spoiler, ami a cselekmény lényeges elemét tartalmazza, de az egyik fejezet is így végződik: „Ez volt az utolsó boldog estéjük.” És máris lehet sejteni, hogy valami történni fog, ami ezzel az előrejelzéssel jóval kisebbet csattan majd.

A regény lassúsága ellenére akadnak benne izgalmas, pörgős részek. A cselekmény kibontását Morelli epizódjai foglalják keretbe, azon belül pedig több fő szálon fut.

Ha először hallanánk a klónozásról, kétségtelenül pezsdítő lenne a sztori, így inkább elcsépeltnek tűnik. A szerző ráadásul próbálta könnyen érthetővé tenni a klónozás tudományos hátterét, így lekerekítette a magyarázó részeket. Mindeközben a klón tudatára való magyarázatot elmismásolja annyival, hogy az valami megmagyarázhatatlan módon átmászott a DNS-sel együtt az anyatestből. Ez nem scifi, ez már fantasy, varázslat. A legjobb képes magyarázat a könyv vége felé hangzik el: a klónok tudatának visszajövetele amolyan „fordított Alzheimer-kór”.

Eredetiséget tehát csak nyomokban tartalmaz a mű, ám ez a szerző első regénye, így már biztatóbb a helyzet.

Bognár Domokos