KOVÁCS Attila, Bevándorlók

Kovács Attila, Bevándorlók,

Galaktika, 307 (2015. október). 34-39.

Kovács Attilának sikerült valami, ami nem minden írónak: jó címet adott egy jó novellának.

Bevándorlók című kisnovellája röviden összefoglalva egy földönkívüli invázió első pillanatait mutatja be. Ez az invázió azonban nem a megszokott, erőszakos módon zajlik le, sehol sincsenek az elvárható űrhajók, extrém módon hatásos, idegen technológiával dolgozó csodafegyverek vagy gyilkossághullámok és hullahalmok. Vagyis hát…

A történet szerint egy csészealj formájú hajón egy idegen lény érkezik földünkre. Három kirendelt tudós kezdi el megvizsgálni a lény testét, de ebből is csak egy rövid, talán alig egy órás szeletkét láthatunk. A narrátor főleg a főszereplő, Dr. Nicolao Ferreira szemszögéből mutatja be a történéseket. Az ő szemszögéből történő elbeszélés teret nyit a személyes hangvételnek, és lehetővé teszi a novella igazi trouvaille-át, az idegen lények először szinte észrevétlen megszólaltatását is. A dőlt betűs kiemelések lassacskán átváltoznak a megszálló lények megszólalásaivá – vagy csak a saját személyiségének egy részét még hordozó Nicolao általuk sugallt gondolatai? Nehéz megállapítani, ahogy a novella előrehaladtával egyre jobban egybeolvad a kettő, és kialakul a szimbiózis.

Elég trükkös a látszólag a karaktereket belülről ismerő narrátori hang is. Elsőre azt a benyomást kelti, hogy valóban betekintést enged az idős professzor minden gondolatába és érzésébe – de ez a kép csalóka. Inkább kommentátorként viselkedik, megmarad a fél-felszínes következtetéseknél, valódi lélektani mélységek nélkül. Az az információmennyiség, amit szolgáltat, épp elég ahhoz, hogy bele tudjunk helyezkedni a különböző karakterek helyzetébe, viszont lehetővé teszi azt, hogy az olvasó is úgy érezze, hirtelen ledöccent egy lépcsőn, amiről nem tudta, hogy ott van, amikor a kezdeti vírusos fertőzés-teória helyett kiderül: idegen lények költöztek az emberi testekbe. Ügyesen felvezetett, előre érzett, de nem látott finom fordulat ez – ezt nevezhetjük a novella csúcspontjának, ahol a feszültség a tetőfokára hág. Az ez után következő gyilkosság inkább már egy kikerülhetetlen „megoldása” a helyzetnek.

Külön ki szeretném emelni, hogy mennyire jó a novella nyelvezete. Nagyon sokan és nagyon sokszor próbálkoztak már az „élőnyelv” vagy a „beszélt nyelv” hatását elérni írásaikban, hogy ezzel is közelebbivé tegyék a szövegeiket az olvasó számára, de sokan és sokszor elbuktak ezzel a kísérlettel. Az erőltetett, rosszul megválasztott szleng szavak és káromkodások szörnyen izzadságszagúak, és csak a kínosság érzetét érik el, nem pedig az azonosulást. Ezzel szemben Kovács Attilának ez most minden nehézség nélkül sikerült. Finoman egyensúlyoz a szépirodalmi nyelv választékossága és a hétköznapi nyelvhasználat habozásai, ismétlései és pongyolaságai közt. Ezzel a jó érzékkel megalkotott keverékkel csak erősíti a narrátori hang személyességét.

És még mindig nem beszéltem a novella valódi értékéről, arról, ami igazán jóvá teszi.

A novella címe: Bevándorlók. (Itt kell kiemelnem, hogy a novellát 2015-ben publikálta, azóta ez a szó aktuálpolitikai többletet kapott, és ha ezt figyelembe vesszük, egészen új árnyalatokat és aspektusokat bogozhatunk ki a novellából. Én ezektől most eltekintek.) Már ezzel a szóval elvárásokat kelt az olvasóban, meghatározza a befogadást. Ahelyett, hogy az invázió, megszállók vagy hasonló, hangzatos és erőteljes szavakat használta volna, ezzel implikálva egy erőszakos, hódítói céllal érkező új létformát, a bevándorló kifejezést választotta. És hát mit is akar alapvetően egy bevándorló? Élni. Élni, beilleszkedni, nem pedig elpusztítani a már létezőt. Ennek megfelelően viselkednek az új lények is: szimbiózist, együttélést alakítanak ki a befogadó emberi testtel, feljavítják azt. Ami ráadásul különleges is: nem megszállják a testet, megfosztva az előző „tulajdonos” személyiségétől és emlékeitől, hanem teret hagynak neki. Inkább egyfajta térítéshez tudnám ezt hasonlítani: kinyitják az emberi tudatot új irányok, gondolatok felé, és elhozzák neki a harmóniát.

Álomian hangzik, nem? Hát inkább nem. Ugyanis mint a legtöbb térítésnek, ennek is vannak áldozatai. A megfigyelőként jelenlévő Spencer nem igazán szeretné megérteni, miért is olyan csodás saját testén osztozkodnia az (a szó több értelmében is) idegenekkel, és e miatt a fafejű, múltban megragadt gondolkozása miatt meg kell halnia.

Nem egyértelmű azonban, hogy kinek a döntése volt ez végső soron. Nicolao saját döntése lett volna, hogy megmenekülhessen a kísérleti patkány szerepétől, vagy a lények diktálták ezt neki? Én inkább az utóbbi felé hajlok, hiszen a nyitómondatok arról szólnak, mennyire utálja az idősödő professzor a boncolásokat, kiemelten a roppanó csontok hangját – pedig pár oldallal később, mikor a katonák megtámadását fontolgatja, szinte már azt hihetjük, élvezné az erőszakot. Arról nem is beszélve, hogy az első reakciója a sokk („Először úgy érezte, menten összeesik, a tettének a súlya egyszerűen agyonnyomja”), és csak utána hajol le a hullához – hogy megmentse a haláltól az abba a testbe költözött lényeket.

Enyhén szólva is kontroverzális hozzáállás ez, hiszen a lények fennen hirdetik, ők már évezredek óta nem háborúznak. Igaz, kissé nehéz úgy háborúzni, hogy a másik fél már azelőtt halott, hogy elkezdhetne küzdeni. De nekik joguk van élni, hiszen annyit utaztak érte. Ezért hát joguk van mások testét megszállni, felülírni annak természetes biológiáját, személyes emlékeit, személyiségét, fontossági sorrendjét, mindenét. A béke és a harmónia nevében. (Következő lépésben csillagokkal díszített lobogót húznak fel, és megválasztanak egy sas-fajtát a jelképüknek – de ez már csak személyes belehallás.)

Az ilyen fajta írásokra lehet azt mondani, hogy okos. Finoman rétegzett, gondolatokat ébresztő novella ez, ami a szabad akarat, az ámítás és megvezetés, a hódítás vagy épp együttélés, a létjogosultság mibenlétének kérdéseit veti fel.

Szirt Hetti