Szélesi Sándor: Míg mozgok, van világ

Szélesi Sándor, Míg mozgok, van világ,

Galaktika 265 (2012 április), 40-49.

Szélesitől sem novelláiban, sem regényeiben nem szokatlan, hogy visszautaljon a klasszikusokra (pl. Dr. Jackill és Mr. Wyde), ugyanakkor meg is változtatja azokat, és új jelentést ad egy már bevált formulának. A címben Descartes híres gondolatmenetére utal („gondolkodom, tehát vagyok”). Descartes önnön létezését bizonyítja azzal, hogy ha van gondolat, akkor lennie kell énnek is, aki azt elgondolja. Szélesi az utolsó oldalon fejti ki az ő elgondolását: „az akarat mozgatja a világot, s amíg én mozgok, van világ”. Szélesi a világa létezését nem a gondolat, hanem az akarat mozgató erejével igazolja. Világában az emberek mind alszanak, s egy földönkívüli faj vigyáz rájuk. A főszereplő az egyetlen, aki az átalvás kipróbálása után az ébrenlét mellett dönt, így tulajdonképpen az ő létezése egyenlő az emberiség létezésével is. Amíg ő mozog, pontosabban álmodik is, és nem csak alszik (szép metafora a létezés-élet kettősségre, ami napjainkban sokat emlegetett probléma), addig van emberiség is.

A novella illusztrációjaként injekciós tű szerepel a magazinban. A tűről azonnal asszociál az ember orvosságra, drogra. Ez esetben mind a kettő találó: az altatót, vagy inkább a hibernáló szert tűvel adják be, emellett jelzi a függőséget is, ami eluralkodik a szereplőkön. Az altató tekinthető orvosságnak, hiszen a főszereplő is azért folyamodik hozzá, hogy átaludja a problémáit, és azoktól megszabadulva ébredjen fel, de ez nem sikerül. Előtérbe kerül a szer drog-jellege, hiszen (miután legalizálják, amitől csak még jobban kidomborodik, hogy nem feltétlenül hasznos szerről van szó) az emberek függővé válnak, és nem képesek huzamosabb ideig ébren maradni. Az álmokat választják, de álmodni képtelenek, így különösen sivár jövőkép tárul az olvasó szeme elé. Üzenete világos: a problémák elől nem lehet elmenekülni, és a problémák (legyenek azok bármilyen jellegűek) nem szűnnek meg maguktól. Sem orvosság, sem drog nem segít rajtunk, hanem szembe kell nézni velük. Elcsépeltnek hangzik, de Szélesi a környezettel, a „bizonyítási móddal” képes új oldalról bemutatni egy régi lemezt (csakúgy, mint a címei esetén).

Egyes szám első személyben, jelen időben mesél. Az elbeszélő hátteréről lassan kapunk teljes képet, a világukra is főleg csak következtethetünk. A környezet lassú festése, valamint a beszédén érződő szomorúság (amelynek okát sokáig nem tudjuk) folyamatosan fokozza a feszültséget. Stílusa szenvtelen, élete tragédiáiról is képes József Attila-szerűen beszélni, úgy, mintha nem is őt érték volna csapások, de fájdalmát nem tudja tagadni, emiatt fájdalma még jobban megérinti az olvasót. Szeretni és sajnálni való, hiteles főszereplőt teremt, akinek le kell számolnia a múltjával, hogy lehessen esélye a jövőre.

Losonczki Eszter