Kasztovszky Béla: A következő szint

Galaktika 233 (2009. aug.). 6-21; 234 (2009. szept.). 6-22;

235 (2009. okt.). 6-20; 236 (2009. nov.). 6-24.

Kasztovszky Béla elbeszélése az emberiség „nagy kérdéseit” feszegeti. Van másik, értelemmel rendelkező civilizáció a Világegyetemben? Ha igen, akkor fel tudnánk venni velük a kapcsolatot? Áthidalhatóak a világűr óriási távolságai? Mi lesz az emberiség jövője? Ami pedig a legfontosabb, bárhogy is alakuljanak a dolgok: képes lesz az ember arra, hogy méltón megbirkózzon ezekkel a felfedezésekkel?

Az írás a Galaktika magazin négy, egymást követő számában jelent meg, amelyek közül az elsőnek a holográfia a témája. Ez a technika Kasztovszky történetében is fontos szerepet játszik, bár valószínű, hogy inkább a szerkesztők igazították az adott havi témát a magazin kiemelt szerepű elbeszéléséhez. A történetszövés a megjelenésnek megfelelően epizodikus, a szakaszok vége rendre valamilyen figyelemfenntartó, izgalmas vagy talányos eseménnyel zárul.

A címet részben el is magyarázza az elbeszélő az első fejezetben. A Világegyetem fejlődésének szakaszait nevezi szinteknek az atomok alkotóelemeinek kialakulásától az értelem megjelenéséig. A következő szint pedig a halhatatlan és mindenható értelem kialakulása lesz, így a cím előre is utal a történetre. A világ kialakulásának tudományos elméletét találjuk itt, de folyamatos párhuzamba állítva bibliai kifejezésekkel. Ez egyébként az egész elbeszélésre igaz, sőt keretbe is foglalja a cselekményt: az első fejezet címe „Fiat lux!”, vagyis „Legyen világosság!”, és az utolsóé „A hetedik napon pedig…”

A események sorát is rendszeresen megszakítják a tudományos fejtegetések, amelyek nincsenek a történettel szoros kapcsolatban. A cselekmény viszonylag ismerősnek tűnhet, a harmadik évezred elején egy rádiócsillagász véletlenül felfedezi egy csillaghalmaz különös tevékenységét, hamarosan ki is derül, hogy a csillaghalmaz folyamatosan üzeneteket közvetít a világűrbe. Igazából mind az észrevétel, mind az első üzenet fogása túlontúl fantasztikusnak hat, mivel egy már felfedezett és sokat vizsgált csillaghalmazról van szó. Más részleteit is meg lehetne kérdőjelezni a történetnek, például a Föld egyöntetű lelkesedését azért, hogy úgy döntenek, egy űrhajót küldenek e csillagokhoz. Senki nincs, aki fél? Senki nem akarja kisajátítani magának ezt a tudományos felfedezést? Mi a helyzet a vallásokkal, amelyek közül jó párnak a világképébe nem fér bele egy másik értelmes faj létezése?

Az elbeszélés üteme, feszültsége a történet feléig egyáltalán nem változik, párbeszédek szinte nincsenek, nem igazán fedezhető fel a műben konfliktus. Az idegenek kilétére vagy milétére sohasem kapunk választ. Sok a befejezetlen gondolat, az elhallgatott információ, ami inkább zavaró, mint érdekfeszítő. A szereplőket részletesen bemutatja az elbeszélő, jellemükkel, gondolataikkal együtt, bár karaktereik eléggé sematikusak. Van itt irányításra termett, kiemelkedő képességeinek teljesen tudatában lévő fiú, csak a vágyai és az álmai hajtotta szenvedélyes lány és a céljaiért mindent megtevő, blöffölő kutató.

Az utolsó előtti fejezet nehezen értelmezhető szürreális képek és esszéisztikus stílusú tudományos vagy filozofikus fejtegetések keveréke. Nem igazán illik az elbeszélés egységébe. A mű fő morális kérdése, hogy vajon jó-e tudást csak úgy készen kézhez kapni, vajon nem üresedik-e ki tőle a világ, a gondolkodó lény. Erre nem kapunk egyértelmű választ. Az emberiség állítólag jól vette ezt a nehézséget, mert nem halt ki belőle a szenvedély vagy a szerelem. Egyébként a mű szerelemi pillanatai eléggé túlzóak, regényesek. Ettől függetlenül a tudás vagy a kalandozás iránti vágy eltűnt, senki nem akarja már felfedezni a világűrt, csak a hatezer éves űrutazásból visszatért, már ősembernek számító főhőseink.

Somoskövi Júlia